Szokásomhoz már lassan híven, azt sem tudtam hol vagyok. Megszületett a fejemben a megváltó gondolat, hogy majd megkeresem Isuat, de totálisan eltévedtem. Egy csigalépcsőn lemetem egy alsóbb szintre, gondolván, hogy ott lehet a kijárat a palotakert felé. Hát hatalmasat tévedtem.

Itt különféle méretű szobák voltak a falba építve, amelyeknek nem volt ajtajuk. Egy sárgás csillogó, vagy vibráló réteg zárta el őket a külvilágtól. Ez az anyag viszont áttetszővé vált, mikor közelebb léptem az egyik ilyen teremhez. Már éppen készültem kopogni, mikor meghallottam valaki hangját.

-Kisasszony, nem kellene hozzáérnie.

Én kerestem a hang irányát. Egy magas férfitól jött a szomszédos teremből. Mi a franc lehet ez a hely? Olyan furcsa lények vannak ezekben a ketrecekben mint a legdurvább sci-fikben.

Lassan odalépkedtem a férfihoz, és a szemébe néztem. Így hogy szembe álltam vele, még magasabbnak hatott. A haja hosszú sötétbarna volt, és vegyültek bele néhol ősz csíkok. Mégsem hatott igénytelennek. Első ránézésre egy körépkori lovag jutott róla eszembe. Egy olyan lovag, aki már rengeteg csatát megjárt.

-Miért is nem kellene? - érdeklődtem.

-Mert megrázza önt. -jött a válasz. - Persze nem halálos, de nem is kimondottan kellemes.

Rendes volt tőle, hogy közölte velem, mielőtt megcsapattam volna magam.

-Értem, és köszönöm hogy szólt. Tudja, eltévedtem és a kertet keresem, mert egy őr azt tanácsolta, hogy ott keressem a királynét. Esetleg nem tudja merre találom az arra vezető utat? - kíváncsiskodtam.

Végülis, mit veszítenék? Max nem tudja. De szerencsém volt. A férfinak felcsillant a szeme és boldogan magyarázta ez nekem az utat, hogy merre is kell mennem. Én illedelmesen megköszönten neki, majd elindultam. Már fordultam volna le a következő sarkon, ám ekkor meghallottam Axel hangját. Az izmaim összerándultak, és kerülgetett az ájulás. Végül a lélegzetem is visszatartva elbújtam az egyik függöny mögé.

-Mindenek Atyja, nem hiszem, hogy jó ötlet szabadon hagyni ezt a lányt. Mi van, ha folytatja amit Kylus elkezdett? Mi lesz ha az életére tör?-kérdezte kétségbeesetten Axel.

Hogy törné ki a nyakát az az álszent semmirekellő. Hogy feltételezhet rólam ilyet? Ráadásul biztosra merem venni, hogy ő csukatta le Kylust.

- Gyenge és érzelmes, képtelen lenne kioltani valakinek az életét. A légynek sem árt. - felelte az ismerős hang.

Loki volt az. Mindezzel annyi volt a baj, hogy a léptek elhalkultak, egyenesen a fügönyöm előtt. Jobban remegtem mint bármikor. Ha itt rajtakapnak, akkor biztosan azt hiszik, hogy valami rosszban sántikálok, pedig erről szó sincs.

-Miért van elhúzva ez a függöny? - kérdezte Axel.

-Látja ott szembe azt a növényt?Frigga egyik főzetéhez kell, és nem bírja a nepfényt. Egyetlen sugártól is elpusztult, úgyhogy meg ne merje mozdítani azt a függönyt. - felelte a herceg.

-Milyen figyelmes lettél az utóbbi időben Loki. Édesanyád büszke lesz rád ha találkoztok. - mondta viszonylag kedvesen Odin.

-Engedelmeddel meg is keresném őt. - felelte a herceg.

Eztán csak azt hallottam, hogy a láptek távolodnak, én pedig megkönnyebbülten léptem ki a függöny mögül. Persze Lokival szemben találtam magam.

-Hoppá. - ennyit tudtam mondani. Arra számítottam, hogy ő is elment a többiekkel.

-Mi a francot keresel te a függöny mögött? - nézett rám értetlenül a herceg.

-Hát én éppen a királynét kerestem, de aztán, meghallottam a hangotokat. Megijedtem, azt hittem csak Axel és Odin jönnek.

-Szóval elbújtál a függöny mögé. Baromi ötletes. - ironizált.

Így könnyű kritizálni, hogy nem ismer. Hogy nem tudja miken mentem keresztül a múltban. Ha ismerné nem így állna hozzá az egész helyzethez, és valószínűleg hozzám sem.

-Hogy ment a beszélgetés? - tereltem a témát.

-Határozottan jól. Bevallom rosszabbra számítottam. Állítólag beszélt Isuaval és ez változtatta meg az ítéletét.

-Isua bizonyára istenített téged!

Mind a ketten elnevettük magunkat. A kislány annyira ragaszkodott a herceghez, hogy biztosan rengeteg szépet mondott róla Odinnak. Ez a kislány kezdem azt hinni, hogy mindenki szívét meglágyítja.

-Ez a követendő példa. - vonta meg a vállát Loki.

-Tessék? Imádkozzak is hozzád? -érdeklődtem.

-Hogyne, minden halandó imáját boldogan fogadom. -mondta megjátszott szerénységgel.

-Szerintem Loki, te nem csak a csínyeknek vagy az istene.

Ő kíváncsian tekintett rám, miközben az udvar felé sétáltunk. Nem tudtam mennyire fog megsértődni, de bíztam benne, hogy nem veszi komolyan, hiszen az egészet csak egy béna poénnak szántam.

-Hát még minek?

-A önimádatnak. - mondtam halálosan komoly arccal.

Erre egy elismerő biccentés volt, a válasz. Azt hittem visszaszól majd valami durvábban, de egyáltalán nem így történt. Nem beszélegttünk. Én festményeket csodáltam, Loki pedig bizonyára valami isteni bölcsességen gondolkodott, melyet nem volt hajlandó megosztani velem.

Mikor kértünk az udvarra, ismét elkönyveltem magamban, hogy az istenek otthában vagyok végre. Talán itt az ideje, hogy elhiggyem.

Nagy nehezen megtaláltuk a királynét, aki Isuával beszélgetett az egy kőpadon. Amint a kislány észrevett minket, tárt karokkal rohant felém. Vagyis... Azt hittem, hogy felém. De irányt váltott és ráugrott Lokira.

-Áruló.- morogtam halkan.

A királyné is odasétált a fiához, majd szorosan a karjaiba zárta őt.

-Látod Reena, odavannak értem a nők. - felelte vigyorogva a herceg.

-Hogyne Loki. - legyintettem, miközben ő kibontakozodd édesanyja karjaiból.

Isua engem is jól megszorongatott, majd visszaszaldt Friggához.

-Frigga vagyok. - nyújtotta felém a kezét a királyné.

Persze, tisztában voltam azzal hogy kicsoda. De elfogadtam, és illendően bemutatkoztam.

-Reena vagyok. Megtiszteltetés, hogy megismerhetem önt. -hajoltam meg előtte.

A királyné gyönyörű volt. Hosszú szőke haját kis fontok díszítették, és a szeme kéken ragyogott, akár az égbolt.

-Nyugodtan tegezz kedvesem, és ha bármire szükséges van, csak szólj bátran. - mosolygott rám biztatóan a királyné.

Nem győztem megköszönni azt a rengeteg kedvességet és segítségét, amit az itt töltött idő alatt kaptam. Mindenki olyan jó volt hozzám. Odin, Frigga, az őrök, és még az a magas férfi is, a fura kis cellában.