Gyönyörűen ragyogtak a csillagok az égen. Főleg ebben az apró városban, amit már három éve az otthonomnak tartok. Mivel nem volt semmi világítás, így tökéletesen látszott az égbolt. Mindig is oda voltam a csillagokért. Magának a galaxisnak a látványáért. Sosem tudtam megmagyarázni miért, de vonzott valami benne.

Az édesanyám mindig mesélt nekem egy varázslatos helyről, Asgardról. Azt mondta, egykor ott élt, egy befolyásos családban, de mivel a férje elárulta a királyt, ezért Midgardra száműztek minket. Csak kettőnket, apáról nem mesélt többet. Mikor kicsi voltam, rajongtam ezért a meséért. Sosem ismertem apámat, és anyától is csak ezt a történetet hallottam. Persze akkor minden álmom az volt, hogy megismerhessem őt, találkozhassak az vele, és elvigyen Asgardba. De ahogyan minden gyermek, én is kinőttem a mesékből. Iskolába jártam, tanultam. Anya újraházasodott. Egy Axel nevű férfihoz ment hozzá. Ekkor voltam nyolc éves. Ki nem állhattam a pasast, a fiát pedig még nála is jobban utáltam. Ahogy csak tudtam keresztbe tettem nekik.

Most is kénytelen voltam elmosolyodni a gondolattól. Eszembe jutottak a csínyek, ahogyan szivattam mind a kettőt. Anya nem győzött magyarázkodni, én pedig adtam az ártatlant. Nos, ami azt illeti, elég álszent voltam.

Sajnos ez sem tartott örökké, az édesanyám nagyon beteg lett, és egyik orvos sem tudott rajta segíteni. Axel beutazta a Földet, mindenféle gyógyítókat keresett, de senkit nem talált aki megmenthette volna a feleségét. Én akkor voltam tizenhat éves. Axel továbbra sem kedvelt meg engem, amit teljesen megértettem. Jogosan utált, hiszen szemét voltam vele, ezt meg kell hagyni.

Az édesanyámmal töltöttem az utolsó perceit. Szerettem volna biztató dolgokat mondani, hogy minden rendbe fog jönni, hogy meggyógyul, és minden olyan lesz mint régen. De tudtam, hogy nem. Láttam a papírjait, és hallottam, ahogyan az orvos Axellel beszélt a kilátásairól. Sosem sírtam annyit mint azokban a napokban. Mikor utoljára voltam anyánál, azt hiszem már nem volt önmaga. Asgardról beszélt, arról, hogy egyszer majd én is hazatérhetek, és elnyerem Odin bocsánatát. Én csak bólogattam, és öröm csillant a szemében. Mikor kiléptem a szobából, Axel és a fia mentek be, de szinte semmi időt nem töltöttek ott. Egyértelmű volt, hogy ez mit jelent...

Ezután Axel rám sem bírt nézni, de mivel őt nevezték ki a hivatalos gyámomnak, kénytelen volt gondoskodni rólam. Egy bentlakásos gimnáziumba küldött, amit egyenesen gyűlöltem. Olyan szigor volt, és olyan fenyítések, hogy kénytelen voltam alkalmazkodni. Az egykor csintalan, bolondos lányból egy fegyelmezett felnőtt lett. Jelentkeztem az egyik legnevesebb orvosi egyetemre. Meglepődtem, mikor kiderül, hogy bejutottam. Az első dolgom volt megszakítani Axellel a kapcsolatot.
Évekkel később már büszkén tarthattam a kezembe a diplomámat. De nem töltött el különüsebben örömmel. Bizonyítani akartam, elismerésre vágytam, de nem volt senki akitől megkaphattam volna mindezt. Mindenki boldogan vonult el aznap a családjával az egyetem elől, én pedig egyedül gyalogoltam a legközelebbi gyorsétterembe, ahol felszolgálóként dolgoztam.

Egy évvel később engedélyt kaptam, hogy elutazhassak a távoli országok egyikébe. Egy apró faluba kerültem. Itt az emberek óriási szegénységben élnek, és ezen a szomszédos tartományokban dúló háború sem segít. Én vagyok az egyetlen orvos ezen a környéken, de rengeteg más feladatom is van. Tanítok is az iskolában, pedig egyáltalán nincsen ilyen végzettségem. Azt hiszem a gyerekek, és a felnőttek egyaránt szeretnek, és jól bánnak velem. Eredetileg egy évre jöttem ki, de megszerettem ezt a helyet, és egyébként sem volt hová mennem.

Most is a sárból készült kunyhóm tetején üldögéltem. Minden este végiggondolom, hogyan is jutottam ide. Azt hiszem, most sok mindenen változtathatnék ha megtehetném. De a múlton nem változtathatunk, ez nyilvánvaló.

A medálomat szorongattam a kezemben. Még az édesanyám adta, mikor kicsi voltam. Értékes lehet, ezért soha nem mutattam meg senkinek, nehogy valaki eltulajdonítsa. A medál kör alakú volt, és rúnák díszítették. Sok nyelven beszélek, de nem tudtam még fejteni ezeknek a szimbólumoknak a jelentését, pedig régen órákat töltöttem a könyvtárban ennek a tanulmányozásával.
Újra a nyakamba csatoltam a nyakláncot és a felsőm alá rejtettem. Hallottam a közeledő lépteket, és leugrottam a tetőről.
Egy kislány sietett elém. A szemei könnyesek voltak.

-Segíts kérlek. A testvérem beteg. - szipogta a kislány.

Szó nélkül felkaptam a szakadtas hátizsákomat, amiben a legfontosabbnak cuccaim voltak, és már indultam is. A lány gyorsan futott, és az évek alatt már én is hozzáedződtem az itteni környezethez.

Mikor beléptem a házba, síri csönd fogadott. Egy kisfiú feküdt, az ágynak nevezetett tákolmányon. Vért köhögött, ami nagyon rosszat jelentett. Elővettem néhány injekciót, és be adtam a kisgyereknek. Szomorú, de ez volt a legtöbb amit tehettem. A család megköszönte, én pedig lassan sétáltam vissza a lakásomig.

Útközben valaki megrántotta a felsőm hátulját. Megfordultam, és a kislány volt az. Csak állt előttem. Látszott rajta, hogy kérdezni szerezne valamit, viszont azt nem meri feltenni.

-Kérdezz bátran. - mondtam neki biztatóan

Ő lehajtotta a fejét, és elgondolkozott egy pillanatra.

-Túl fogja élni? - kérdezte halkan

Ez egy megválaszolatlan kérdés. Őszintén, nem lehet megmondani. Talán, ha szerencséje van túléli...

-Én bízok benne, hogy igen. A testvéred erős, szerintem sikerülni fog neki. Mindenben álljatok mellette, érezze, hogy fontos nektek.

Ennyit tudtam mondani. A lábam földbe gyökerezett. Nem sírtam anyám halála óta, most viszont a kislány tekintetétől összeszorult a szívem.

-Köszönöm, amit nap mint nap értünk teszel. - felelte csillogó szemekkel - Szeretnéd, hogy haza kísérjelek?

-Kicsi vagy még. Aludnod kellene. - feleltem neki

De a lányka hajthatatlan volt. Most nem futottunk, csak szépen lassan sétáltunk. A kislány még csak nyolc éves volt, de annyi energia volt benne mint egy felnőttben. Okos volt, nagyon okos. Ha nem ide született volna, bizonyára rengeteg lehetőség állna most előtte.

Fél óra múlva már együtt ültünk a tetőn. Ő törökülésben ült mellettem, és a hajammal szórakozott.

-Mesélsz nekem valamit, Reena? - kérdezte csillogó szemekkel

Nekem pedig eszembe jutott édesanyám kedvenc története.

-Látod azokat a csillagokat - mutattam az égboltra- valahol nagyon messze tőlünk, létezikegy csodálatos hely. Asgard a neve. Tudod ott istenek és félistenek laknak. Ott él Odin a Mindnek Atyja. Ő felel a békéért a kilenc birodalom mindegyikében...

-Akkor itt miért dúl a háború? - kérdezte szomorkásan a kislány - Apának miért kell harcolnia?

Szomorúan elmosolyodtam, és folytattam a történetet.

-Tudod, egyszerre Odin sem tud mindenre odafigyelni, de bizonyára hamar gondoskodik arról hogy itt újra béke honoljon, és az emberek újra boldogok legyenek. Képzeld, Odinnak van egy gyönyörű felesége. Friggának fívják. És van két gyermekük is, a hercegek. - meséltem tovább a történetet

-Igazi hercegek? Akkor ott hercegnők is élnek, igaz? - kérzete a kislány izgatottan

Senkinek nem beszéltem még erről, ahogyan édesanyámról sem. A kislányt annyira lenyűgözték a hercegek és a hercegnők miközben meséltem róluk neki, hogy kérdések ezreivel árasztott el.

-Szóval Thor képes a villámokkal utazni?

Persze a kérdések nagy részére én sem tudtam a választ, ezért csak kitaláltam valamit. Úgyis csak egy mese az egész, mit számít az, ha alakítunk rajta egy kicsit?

-Na ná, hogy tud. - feletem nevetve

-És Loki tényleg nagyon gonosz?

-Nem tudom, nem hinném. Ha annyira gonosz lenne, bizonyára száműzték volna valamilyen zord helyre. - mondtam elgondolkodva

-Nem fog bántani minket?

Láttam a kislány szemében valamennyi rémületet. Mintha félt volna a csínytevések istenétől. Mondjuk ez jogos. Ha létezne, valószínűleg én is tartanék tőle, mint minden normális ember.

-Nem fog. - mondtam magabiztosan

A kisgyermek elmosolyodott, és percekig csak csöndben meredt a távolba, ahogyan én is. Csönd volt, nyugalom, és béke. Mindenhol ezt kéne érezniük az embereknek, ha éjszaka felnéznek az égre.

-Te nagyon szép hercegnő lennél. - mondta vigyorogva a kislány, majd megölelt

Ezzel a mondatával zökkentett ki a gondolataimból. Az ittlétem alatt nem igazán ölelgettek. Általában távolságtartó és rideg vagyok, most viszont önmagam lehettem. Viszonozta az ölelés, a kislány pedig elvigyorodott.

-Te is, most viszont sipirc haza. Anyukád már bizonyára nagyon aggódik érted.

A kislány elindult, én pedig ismét magamra maradtam a gondolataimma. Vajon anyukám honnan tudott ennyi mindent Asgardról?
Persze, kicsi koromban sokszor mondta, hogy onnan származik, de ezt senki sem hitte el neki. Bolondnak tartották miatta. Én sem hittem neki, viszont nyitott voltam a történetére. Rengetegszer gondolkoztam azon, mi van, ha mégis igaz? Ha talán...tényleg nem mese az egész...