Hajnalpír Haddock halála hatalmas port kavart Hibbant-szigeten. Mikor az arénában megtörtént a robbanás, s a rácsszerkezet összeomlott és lezuhant, az mindenkire nagy hatással volt. Hisz Hajnal ott volt lent. A törzsfő lánya. A próbák győztese. A lány, aki kiállt egy ismeretlen sárkány ellen, egy fehér Éjfúria ellen, hogy jóvátegye tetteit, hogy kiérdemelje a néphez tartozását. Ő lent volt. És meghalt. Gyilkosa pedig eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.

Pléhpofa egyszerre tört össze és volt mérhetetlenül dühös. Magát okolta. Hogy engedhette ezt meg? Ha nem engedi meg Hajnalpírnak, hogy kiálljon a fehér démon ellen, akkor nem történt volna meg mindez. Ha a Szörnyen Nagy Rémség ellen áll ki, nyert volna. És mindez nem történt volna meg.

Pléhpofa vadászcsapatokat indított, hogy megtalálják a fehér Éjfúriát. Mindenki (még maga Pléhpofa is) tudta, hogy a sárkány már messze jár, és sosem lelnek rá. Mégis elindultak a csapatok, melyek egyikét ő maga vezette. Átkutatták a szigetet, nem akadtak nyomára. Minden követ megmozgattak, minden barlangba benéztek. A titkos bunkert nem találták meg, sem az üreget, ahol a lány találkozott a Hófúriával. A vikingek annál okosabbak, minthogy egy Suttogó Halál üregének közelébe menjenek, ahol a bejárat volt. Pedig sok mindenre magyarázatot adott volna...

Sokféle elmondás szétterjedt a faluban, s a környező szigeteken alig pár napon belül. Egyesek szerint az, hogy a múlt megismételte önmagát, a sors fintora. Hogy Hajnalpírral épp úgy egy sárkány végzett, mint az édesanyjával. Hogy a lányt egy sárkány rabolta el, épp, mint Valkát. Mások hittek a Tamaranoknak és a saját szemüknek. Hisz látták, ahogy Hajnalpír megvédi a fehér bestiát. Kívülállónak titulálták, aki szövetségbe lépett a sárkányokkal a saját népe és szigete ellen. Úgy hitték, életben van, nem halt meg, hanem elment a sárkánnyal. Árulónak hívták – persze a törzsfőnök háta mögött. Félig igazuk volt, nem? Viszont voltak olyanok, aki ismerték a teljes igazságot.

Részvét-levél? Az jött. Igen, mindenki tudta, mi volt Hajnalpír, vagyis, hogy minek állították be, de attól még nagyszerű ember volt – és a törzsfő lánya. Nem csak Oswald, a Jámbor küldött levelet és csomagot Pléhpofának, de még Alvin, az Alattomos is, a Számkivetettek vezére. Hibbant-sziget minden szövetségese... vagy közelben élő ellensége. Ha a szigetet nem is, de a törzsfő lányait mindenki tisztelte: még ha titokban is.

A sziget népe, a szövetségesek és ellenségek elfogadta a tényt: Hajnalpír Haddock halott.

A tamaraniak nemsokára elhagyták a szigetet. Miután Frodi megtalálta az imádott madara holttestét, éktelen haragra gerjedt. Megtorlást követelt, és/vagy valami ajándékot, ami helyettesíthette a sólyom eszmei értékét. Mikor Lionel felvetette, hogy Pléhpofa másik lánya, Alkonypír hozzámehetne a fiához, a Huligán törzs főnöke úgy üvöltött, hogy beleremegett a Nagy Terem is. Páros lábbal rúgta ki mind a törzsfőt, mind annak családját a szigetéről. Még aznap távoztak.

Pléhpofa mindent ki akart dobni lánya szobájából. Mindent, ami Hajnalpírra emlékezteti. Szekercével akarta kettévágni lányai kétszemélyes ágyát, hogy Hajnal részét a tűzbe vethesse. Ki akarta dobni a ládáját, a könyveit. Mindent. Szerencsére Alkonypírnak és Hablatynak sikerült lebeszélnie róla.

Hablaty Haddock nem szólt senkinek semmit, annak ellenére, hogy tudta, mi történt nővérével. Ígéretet tett, hogy tartja a száját. Nem is említette a lány nevét, csupán néma gyászba temetkezett. Gyászolta, hogy talán sosem hall többet a nővéréről. Így számára is olyan volt, mintha meghalt volna. Tudta, testvére biztonságban és életben van Alzira mellett... csak valahol máshol. Valahol messze.

Akármilyen furcsa, Nala is hallgatott. Mikor felajánlották neki, hogy megölheti a Szörnyen Nagy Rémséget, elutasította az ajánlatot. Azt mondta, Hajnal tiszteletére teszi. Hogy bár nem voltak túl jó viszonyban, megtiszteli ezzel a lány emlékét. Hisz mind a ketten Kívülállók voltak – ezt természetesen nem tette hozzá. A Vének elfogadták az indokot.

Eliza sem nyitotta száját az ügyre. Legjobb barátnője elvesztése nyomot hagyott benne. Nem volt olyan mosolygós, mint annak idején. Gyakran eljárt Hajnalpír rejtekhelyére. Az volt az egyetlen hely, ahol úgy érezte közel lehet egykori barátnőjéhez. Olvasta a könyveket, figyelte a rajzait. És betöltötte a tizennyolcat. Születésnapja éjszakáján elkötött egy hajót és kihajózott. Nem akarta máglyán végezni. Inkább elment. Elszökött. Mint Hajnalpír.

José sem vált nyitott személlyé, miután Hajnalpír elment. Magába fordult, pedig azt egyik angyal sem engedheti meg magának. Mégis mintha üresnek érezte volna magát. Nem csinált igazából sok mindent, sőt, semmit sem. Kerülte a társaságot. Csak Hablattyal és Alkonypírral szokott leülni ebédkor beszélgetni. Sőt... ebédkor összegyűlt az egész banda: Nala, Eliza, Hablaty, Alkony és ő. Csak Hajnal hiányzott. Ő hiányzott mindenkinek...

Alkonypír? Nos, róla van mit mesélni...

~Đ~Ł~

Alkonypír a faluban volt. A szülőfalujában, Hibbant-szigeten. A helyen, amit úgy ismer, mint a tenyerét. A főtér közepén állt. Egyedül volt, éjszaka. De nem félt. Miért félt volna? Hisz otthon volt. Ha hátrafordult ott volt a Nagy Terem hatalmas ajtaja. Az ajtó két oldalán hatalmas fáklyák adtak fényt, így halványan látszottak a bejáratba vésett minták. Nem messze tőle ott volt az otthona, a ház, amiben felnőtt. A kunyhó, ami oly magányos volt nappal, estére viszont mintha megtelt volna élettel. Előtte volt nem sokkal a műhely, alig egy saroknyira. Öccse munkahelye, s néha az ő rejtekhelye. De tényleg csak néha, és még egész régen. Kiskorában az apja mindig oda tette be mindhármukat.

Ismert mindent és mindenkit. Minden házat, minden embert, az összes kavicsot, homokszemcsét és vízcseppet. A szeleket, a csillagokat. Hisz ez az otthona. Most mégis furcsának találta. Túl nagy volt a csend. Nem szokott ilyen csend lenni.

Akkor meghallotta a kiáltásokat. A rémületet az emberek hangjában. Az apja parancsszavait, ahogy helyszínekre küldte az embereit. Alkonypír egy pillanatra lehunyta a szemét. Majd mikor kinyitotta, megállt benn az ütő.

Körülötte mindent lángok borítottak. A házak égtek. Az emberek sikítoztak. Alkonypír felnézett. Egy sárkányt sem látott. Nem a sárkányok voltak. Nem volt az égen semmi, csak sötétség. Sem egy csillag, sem a hold. Semmi. Mintha csak a semmit bámulta volna.

Aztán az üresség érzetét félelem váltotta fel, mikor meghallott egy nevetést. Egy férfi nevetését. Gonosz volt és mély. Mintha az Árnyvölgy legmélyebb bugyrából szólalt volna meg. Egy kéz megragadta Alkonypír csuklóját és hátrarántotta. A lány felsikított. És sötétség borult rá.

~

Alkonypír zihálva ült fel. Szemei kipattantak, vadul kapkodta a tekintetét. Beletelt egy kis időbe, amíg tudatosult benne, hogy a szobájában van, biztonságban. Lihegve hajolt előre, vörös hajába túrva.

- Fene egye ezeket a hülye álmokat –suttogta maga elé.

Már egy hete álmodta minden éjjel ugyanezt. És mindig ilyenkor ébredt fel. Alkonypír nem tudta eldönteni, hogy ez csak egy ismétlődő rémálom, vagy egy visszatérő látomás. Az elsőben reménykedett. Nem akarta, hogy a sok égő ház, és a sikoltozó emberek valósággá váljon. Nem akarta, hogy az a kéz elrángassa. Nem akarta, hogy a nevetés valós legyen. Nem akarta ezt a rémálmot átélni élesben.

Alkonypír az ágy másik oldalára nézett, hogy szóljon Hajnalnak, de a lány nem volt ott. A Látó szemeibe könnyek szöktek, néma zokogásba kezdett.

Fél év telt el azóta, hogy Hajnalpír eljátszotta a halálát és világgá ment, de Alkonypír még mindig nem szokott hozzá. Nehéz megszokni, hogy a testvéred, aki egész életedben melletted aludt és mindig ki kellett rugdosni az ágyból, már nincs ott. Üres az ágy másik fele. Üres és hideg.

Tél vége felé járt már az idő. Felettébb rideg éjszakák voltak, de már nem olyan fagyosak, mint egy hónapja. Alkonypír alig egy hete töltötte be a tizennyolcat, Hablaty pedig a tizenhármat. Ez volt a jó bennük: mindhármuknak egy napra esett a születésnapja. Mégsem voltak felettébb boldogok. Hajnal nem volt ott. A két lány nem együtt ünnepelte a felnőtté válást.

Alkonypír kezdett megnyugodni. A tetőablak be volt csukva, a lány mégis tudta, hogy még éjszaka van. Egyszerűen tudta. Vissza akart aludni. Éppen, hogy megtalálta a kényelmes pozíciót, kiáltások hasítottak a levegőbe. A Látó azonnal kiugrott az ágyból, az ablakhoz rohant és kinézett.

Valami nem stimmelt. A faluban nem volt senki. Nem látott senkit. Pedig biztos volt benne, hogy hallotta a kiabálásokat. Alkonypír Hablaty ágya felé fordult, de a fiú nem volt ott. De akkor hol lehet?

Alkony felkapta a mellényét és lesietett a lépcsőn. Hallotta az apja horkolását, ő otthon volt, de nem tűnt fel neki lánya távozása. A Látó kisurrant az ajtón a hideg éjszakába. Lehelete párafelhőt hagyott maga után. Reszketett kicsit, fázott, de ment tovább. Le a dombon, a főtérre. Ott viszont megállt egy pillanatra. Valami nem stimmelt. Felnézett az égre. Sehol egy csillag, sehol a hold. Csendbe burkolózott az éj. Alkonypírt kirázta a hideg.

Nem, ez nem lehet... –gondolta. Ez nem történhet meg pont most.

Mindenfelé kapkodta a fejét. Egy ember sem volt az utcán. Mindenki aludt. Lassan elindult a kovácsműhely felé. Remélte, hogy ott rátalál az öccsére. Hogy Hablaty ott fekszik az íróasztalán, mert elaludt munka közben. Ha nincs ott, akkor a medencénél lesz, ahol Fogatlan van. Alkony már járt ott néhányszor, de éjszaka mégis más. Ő nem volt Hajnal. Nem volt Fúria, hogy egyszerűen minden félsz nélkül kóvályogjon az erdőben egyedül, éjnek évadján.

Már nem járt messze. Már nagyon közel járt. Ám az egyik ház mögül hirtelen egy kéz nyúlt ki és megragadta Alkonypír karját. A lány sikítani akart, de befogták a száját. Lefogták, hátrakötözték a kezeit. Egy ronggyal bekötözték a száját is. Csak azt látta, hogy a dokk felé vonszolják. Aztán egy zsákot húztak a fejére. Nem látott semmit. Mégis hallotta az egyre távolabbról hangzó kiáltásokat.

Percek teltek el. Ki tudja hány perc. Alkony nem számolta. Csak azt vette észre, hogy lekerül a zsák a fejéről és a rongy a szájáról. Egy hajón volt. Egy viszonylag nagy hajón. Ocsmány ábrázatú emberek vették körül, már amennyire látta. Mind gonoszan vigyorogtak rá.

- Üdvözlöm a fedélzeten, kisasszony!

A férfi magas, megtermett ember volt. Barna szakálla rendezetlen, hanyagul font, tele volt morzsákkal és minden mással. Vigyora inkább vicsorgásnak hatott. Fogai sárgák voltak, tele ételmaradékkal, lehelete akár a rohadó hal. Viselete nem hasonlított egy vikingére. Lengébb volt, mintha egy melegebb vidékről származna, de mégsem reszketett az északi fagytól.

Alkonypír nem méltatta válaszra. Elrabolták. Nem fog velük cseverészni, mikor lehet, hogy az élete a tét. A férfi, akit Alkonypír kapitánynak könyvelt el, felnevetett. A lányban megfagyott a vér. Ezt a nevetést hallotta álmában. Ugyanezt az ördögi, lenéző, gúnyos kacajt.

- Nézzétek, fiúk, de szótlan! –nyúlt a lány álla után, az viszont elkapta a fejét. – És makacs is. Nehéz lesz megtörni.

Engem sosem törsz meg –gondolta Alkony határozottan, megszólalni viszont továbbra sem szólalt meg. Az apjának fel fog tűnni a hiánya. Valakinek fel fog tűnni, észreveszik a hajót és megmentik. Hitt benne, hogy ha más nem is, Hablaty meg fogja keresni. Hisz Éjfúriaháton mégiscsak gyorsabb...

- Vigyétek le a többihez! –rendelkezett a kapitány.

Többi? –gondolta a Látó elszörnyedve.

Valaki megragadta a karját és elkezdte egy csapóajtó felé rángatni. Lelökte a lépcsőn. Alkonypír majdnem orra bukott, de időben megtalálta az egyensúlyát. Lent, ha lehet, még hidegebb és sötétebb volt. Alkony az orráig sem látott, de a férfi, aki vezette, magabiztosan lökdöste előre. Ha a lány kezei nem lettek volna hátrakötözve, biztosan betörte volna az orrát.

Hallotta a nyikorgó rácsot. Halk sutyorgást. A férfi megragadta a lány csuklóit összeszorító kötelet és elvágta, majd egy nagyobbat lökött Alkonyon, aki elesett. A ketrecajtó csapódott. Kulcs csörgött. És mielőtt a férfi elment volna, meggyújtott pár fáklyát.

Alkonypír felállt. A térde fájt az eséstől, de nem nagyon zavarta. Körbenézett. Egy üres ketrecben volt. Csak ő volt odabent. Mellette, előtte még húzódott pár hasonló cella. Hasonlítottak a sárkányketrecekre. De ezekben emberek voltak. Fiatalok és öregek. Nők és férfiak vegyesen. Soványak voltak, ruhájuk koszos és rongyos. Alkonypír azonnal tudta, kik rabolták el: emberkereskedő kalózok.

Egyre gyorsabban vette a levegőt. Ez nem történhet meg vele.

Ez egy álom, ez egy rémálom. Nem lehet valós. Ez csak egy szörnyűséges rémálom –nyugtatta magát. Hinni akarta, hogy igaz, hogy tényleg csak álmodik, és hamarosan fel fog ébredni ismét, hogy otthon lesz az ágyában, és Hablaty is ott szuszog tőle pár méterre, de legbelül tudta, hogy ez a rideg valóság. Elrabolták őt. És el fogják adni rabszolgának.

Alkonypír ekkor vette észre a kis ablakot, egész magasan. Nehezen, de felmászott valahogy és kinézett. A kis ablakocska félig állt ki a vízből csupán, de Alkony így is látta. Látta, amit nem akart. Könnyes szemmel ereszkedett vissza a fedélközbe. Lecsúszott a földre és sírt. Keservesen zokogott. Minden reményt elveszített.

Hibbant-szigetet látta távolodni. Látta a fényt, ami túl nagy volt ahhoz, hogy fáklya lehessen. Lángok. Tűz. És sötét füst. Mint az álmában.

Álombéli látomása valósággá vált azon az éjszakán.