~Alkonypír~

A cella, amibe bezártak, hideg volt és nyirkos. És nem épp a legnagyobb. Éppen akkora hely volt odabent, hogy kényelmesebben le tudtam feküdni. Már, ha a deszkákat lehet kényelmesnek nevezni. A fagyos, északi tenger hűvössége felcsapott a hajót felépítő deszkák között, így nem egyszer féltem attól, hogy halálra fagyok az éjszaka – már ha éjszaka aludtam el. És már ha aludtam. A felső, ami rajtam volt, nem éppen volt melegnek mondható, valamint az ujjából le kellett tépnem egy darabot, hogy tudjak tartalékolni egy kis kenyeret minden nap. A nadrágom bal szára felszakadt a térdemig, csizmám pedig kilyukadt egyik nap. Nem tudtam, hogy történt. Talán a mocskos fedélzeti egerek. A mellényem volt az egyetlen, ami valami meleggel szolgált, bár éjszakánként így is látszódott a lélegzetem, és vacogtam a hidegtől. Volt alkalom, hogy nem mertem aludni, mert féltem attól, hogy nem ébredek fel másnap. Inkább szenvedtem az álmosságtól.

Semmi sem volt a cellámban egy nyamvadék vödrön kívül. Azt is már szánalomból kaptam az őröktől, és mert elegük lett abból, hogy folyton utánam takarítsanak. Egyedül voltam ott bent, bár megnéztem volna, hogy még hány embert zsúfolnak be egy kétszer két méteres cellába. Így a kinti fagy és a rideg magány egyszerre mardosott kívül, s belül. Világéletemben társasági ember voltam, sosem szerettem az egyedüllétet, és ez nagyon rosszul hatott rám. Igaz, nem voltam teljesen egyedül. Voltak ott más emberek is, de senki sem beszélt senkivel. Vagyis, velem nem beszéltek. Sokuknak a beszédét sem értettem. Más nyelvet használtak, mint én.

A hajó hirtelen rázkódni kezdett. Jobban, mint egy átlagos viking hajó szokott. Az egyre vaduló hullámok úgy dobálták a hajót, mintha egy uszadékfa lenne. Máskor már morogtam volna, hogy egy kereskedőhajót, még akkor is, ha emberkereskedőké, jobban kialakíthattak volna, hogy a rakomány ne dőljön el, de mással voltam elfoglalva. Sosem voltam tengeribeteg, hisz viking vagyok. Egy viking sosem beteg, tengeri meg aztán végképp nem! De a ladik vad ringatózásnak nem nevezhető mozgása kiverte a biztosítékot. Szinte már automatikusan mozdult a kezem a vödörért. Majdnem a teljes gyomortartalmam benne landolt, bár nem igazán volt mit kiüríteni.

Amennyire a tengerészeti tudományom engedte, próbáltam kitalálni, merre tartunk, milyen gyorsan, és miért. A napokban sokszor tiszta volt az ég, így arra a megállapításra jutottam, hogy délkelet felé tartunk, de inkább déli irányba a napkelte látványából ítélve. Egyszer sem álltunk meg az elmúlt talán három hétben. Arra következtettem, hogy a készletük jól felszerelt, és hogy lassan újra kell tölteni. Vagy csak jól spóroltak rajtunk. Mindenesetre, meg kell majd állnunk a közeljövőben.

Igen, közel három hete sínylődtem a hajón. Szinte biztos voltam benne. Bár lehet, hogy elszámoltam pár nappal. Az első héten még biztos voltam a napokban, s azok múlásában, de az utóbbi pár nap mintha összefolyt volna. Egyszerűen idegileg kezdett tönkrevágni ez a hely. A hideg miatt nem mertem sokat aludni, ha pedig mégis elnyomott az álom, újra és újra lejátszódott szemeim előtt az, ami a szigetemmel történt. Vajon hány ház égett le? Hányan vesztek a tűzben? Mi lett apával? És Hablattyal? A barátaimmal, az ismerőseimmel? Elkezdték már a falu újjáépítését? Vagy a sárkányok megint támadtak? Keresnek egyáltalán? Rám fog találni bárki is...? Annyi, de annyi kérdésem volt, amikre nem kaptam választ.

A testi állapotomról szó se essen. Az elmúlt három hétben annyi ételt kaptam, mint négy átlagos nap otthon. A koszt nem másból állt, mint száraz kenyérből és vízből, így el tudjátok képzelni, milyen pálcika vékony lettem. Pedig az istenek a tanúim, nem voltam vékony! Néha – amikor az őröknek jobb napja volt –, egy kis halat is kaptunk, de azt egy héten egyszer, vasárnap. Azt hiszem, vasárnap. Ebben sem voltam biztos. A napi két étkezésben benne volt, hogy délben kaptunk egy korsó vizet, és egy nagyobb szelet kenyeret, este pedig egy kisebb szeletet. Azt hiszitek, ezzel jól lehet lakni? Tévedtek.

A szomszédos ketrecben is emberek voltak. Vagyis, a velem szemben lévőkben. Pontosan háromban. Azok a cellák valamivel nagyobbak voltak az enyémnél, de zsúfoltabbak is. Egy cellába négy-öt ember volt bezárva.

Az egyikben, amelyik pont velem szemben volt, négyen voltak. Egy férfi, és három nő. Következtetésem szerint egy család lehettek. A férfi idősebb volt, nagyjából negyven-negyvenöt éves, az egyik nő – talán a felesége – szintén a negyvenes éveket taposhatta, a másik két lány korombelinek tűnt. Kisebb-nagyobb hasonlóságokat fedeztem fel rajtuk. Mind a négyüknek hasonló árnyalatú barna hajuk volt, igaz, a férfi már őszült. A férfinek és az egyik lánynak barna, míg a nőnek és a másiknak kék szemei voltak. Rosszabb állapotban lehettek nálam. Vékonyak voltak, beesett arcúak, nagy karikákkal a szemük alatt. Ruháik szakadtak és sokkal lengébbek, mint egy átlagos vikingé. Déli szigetekről származhattak. Mindemellett azt is megfigyeltem, hogy a férfi biceg. Nem mozgott sokat, de ha mégis, nem nagyon használta a jobb lábát. Megsérülhetett. A két idősebb ellenségesen, mégis rettegéssel a szemükben néztek rám, akárhányszor összeakadt a tekintetünk. Nem tudtam, mit gondolnak rólam, de szerintem jobban jártam vele. Mindenesetre, nem esett jól.

A másikban, bal oldalt, öt ember volt. Három férfi és két nő. Már ha férfiaknak és nőknek lehet nevezni őket... Pontosítok: két tinédzser srác, egy kisfiú, és két tinédzser lány. Őket két családra tudtam volna osztani, egy három- és egy kétfősre. A háromfősbe tartozott a két tinédzser srác és az egyik lány. Mindegyikük haja másmilyen színű volt. Az idősebbik fiú szőke, a másik fekete, míg a lány barnahajú volt. Egy dolog miatt gondoltam azt, hogy rokonok: mindhármuknak rémisztő, szürke szemük volt. De biztos voltam benne, hogy nem vakok. Nem tudom miért, de a szürke szemeket mindig a vaksággal hoztam összefüggésbe. Szintén valami délies, lenge ruhákban voltak, egyedül a fiatalabb srácnak volt kabátja. Ő, ha mondhatom így, valamivel többször kereste velem a szemkontaktust. Amit kicsit ijesztőnek találtam benne, az az volt, hogy az egyik szeme világosabb szürke volt, mint a másik. Keveset mozgott, inkább csak gubbasztott ott a sarokban. Nővére folyton mellette ücsörgött és beszélt hozzá, és általában a másik fiú vállára hajtott fejjel aludt el, már ha tudott egyáltalán aludni. Nem néztek ki vikingnek, a nyelvhasználatuk sem olyan volt. Számomra idegen nyelven társalogtak. Mint a másik család.

A cellában lévő kisfiú és másik lány szintén testvérek lehettek. A fiúcska alig lehetett nyolc éves. Kedves gyerekarca volt, csak a piszok mocskolta be. Szőke hajú, kék szemű, ahogy a lány is. Ugyanúgy déli ruhát viseltek, bár a kisfiún volt egy rá elég nagy pulóver-szerűség, amit az idősebb szőke adhatott neki. Bár nem hittem, hogy testvérek. Folyton a nővére mellett ült, beszélgettek azon az idegen nyelven. Néha játszottak is, kő-papír-ollóztak, vagy „találd ki, mire gondoltam"-ot, néha mutogatóst. Figyelemmel szoktam kísérni őket ilyenkor. Szerettem kitalálni – még ha magamban is –, hogy mit mutogatnak, vagy, hogy ki nyeri épp a játszmát.

A harmadik cellában, jobbra, ismét négy ember volt. Két tinédzser fiú, egy tini lány és egy idősebb asszony. Ismét egy családra ismertem rá. Az asszony, a családanya az ötvenes éveit rúghatta. Neki és az egyik srácnak fekete, míg a másik két cellalakónak barna haja volt. Barna és kékszeműek. A fekete hajú fiúnak utóbbi volt, így először azt hittem, Damian az. Persze nem, ez akkor be is bizonyosodott, mikor megszólítottam. És mikor felém nézett, az arcából már tudtam, hogy nem ő. Mondjuk, mit is keresne Őkáoszfúriasága egy emberkereskedelemmel foglalkozó kalózhajó börtönében? Az idősebbik fiú pedig úgy nézett, mint aki jéghegybe akarná fagyasztani. Egy dologban biztos voltam: Alzira biztosan kedvelte volna. A lány szótlan volt, nem beszélt valami sokat. Vagyis, én nem hallottam őt eddig olyan sokat beszélni. Az asszony úgy méregetett minden alkalommal, mintha valami boszorkány lennék. Talán ezt is hitte. Talán mindenki ezt hitte.

Sajnáltam őket. Mindenkit sajnáltam. Nem tűntek olyan embereknek, akik megérdemelték az ilyen bánásmódot. Sőt, ezt senki sem érdemelte meg. El sem tudtam képzelni, hogy lehet valaki olyan embertelen, hogy ilyen kicsi gyerekeket rángasson el a családjuktól. Bár ezt az egész rendszert nem voltam képes felfogni. Miért jó nekik, ha embereket szakíthatnak el a családjuktól, vagy ha egy egész családot kiszakíthatnak egy közösségből? Ez a bánásmód embertelen. Mind emberekre, mind sárkányokra nézve. Mindenkire nézve.

Igen, voltak ott sárkányok is. Ahogy láttam, hat. Ők kicsit hátrébb feküdtek, nagyobb, vasból készült ketrecekbe zárva. Egytől egyig szájkosarat viseltek, és le voltak láncolva. Volt ott egy lilás színű, hegekkel teli Siklósárkány, aki éles, sárga szemeivel minden neszre felfigyelt. Egy Gronkelt is észrevettem. Ahogy figyeltem, nem adtak neki sziklát. Mondjuk, halat is alig kaptak. Aztán volt egy Cipzárhát. A két fej a lehető legtávolabb volt kikötve egymástól, és a fejüket valami vas fedte el, szinte teljesen. Az egyik, kicsi ketrecben egy Rettenetes Rém feküdt. Ahányszor valaki megközelítette a ketrecet, olyan vadul kezdett rángatózni, meg úgy vágta magát mindenfelé, hogy a ketrec vele ugrált, ezért le kellett láncolni. Aztán volt egy narancssárgás színű Szörnyen Nagy Rémség. Akárhányszor próbált tűzbe borulni, valamiért sosem használt. Alig tudta használni ezt a képességét, és sosem gyulladt meg semmi. Mintha az egész hajó tűzálló lenne. A hatodik, nem túl messzi ketrecben egy számomra csak kicsit ismerős, de sosem látott sárkány volt. Talán... Füge Fúró? Vagy... Nem! Fürge Fullánk! Az az! A farkát vasgömb fedte, hogy véletlenül se tudja használni.

- Ebéd, girhes banda! –jelent meg az őr hirtelen a semmiből.

Magas férfi volt, és elég vékony is. Na, nem annyira, mint mi. Ugyanazt a lengébb ruhát viselte, amit a többi is. Szőke haja volt és barna szemei, már ha jól figyeltem meg. Kalózok... egy életre megutáltam őket. Ez a pasas elég sokszor hozza az ételt. Mit ne mondjak, nem a szívem csücske, nem mintha a többi az lenne. De ő kifejezetten utálatos volt.

Egy nagyobb tálca volt nála. Kézzel vette le az egy-egy darab kenyeret, majd bedobta a cellákba. Engem hagyott utoljára. Mindig engem hagyott utoljára. Kifejezetten kölcsönös volt az egymás iránti utálatunk. Észrevettem, hogy nem hozott vizet. Hozni szokott vizet, most miért nem hozott?

- Vízre van szükségünk! –szólaltam fel, mikor felém fordult.

A férfi felhorkantott.

- Nem –mondta, de eléggé törte a viking nyelvet.

- Látom, nem érted. Víz. Innivaló –mutogattam neki. Erre felröhögött. Kezdett elfutni a méreg. – Ne röhögj, hanem hozz vizet! Ez nem vicces!

Talán kicsit durvára sikerült a hangsúlyom, mert abbahagyta a röhögést. Csúnyán nézett, de én csúnyábban néztem vissza. A víz kijárt nekünk, nem? Ennyire még a kalózok sem lehetnek embertelenek!

A férfi levette a tálcáról az én részemet. Feltartotta és beleharapott. Konkrétan nekiugrottam a cellaajtónak és rásziszegtem a férfira. De ő csak evett tovább. Halálos nyugalommal fogyasztotta el az adagomat. Aztán rám vigyorgott és mondott valamit egy idegen nyelven. Biztosan nem a vörös hajamat dicsérte meg. Már a hangzása is elég volt ahhoz, hogy tudjam, valami kifejezetten rondát mondott rám.

- Az Árnyvölgyben fogsz megrohadni! –sziszegtem rá, és a legfurcsább, hogy én is azt az idegen nyelvet használtam, amit ő. Nem tudom, honnan szedtem ezt, vagy, hogy honnan tudtam ezt egyáltalán azon a full ismeretlen nyelven elmondani. Ezt a régi istenek hívei szokták mondogatni. Igaz, Kívülálló vagyok, de akkor is. Sosem használtam még a régi istenek nevét, nem imádkoztam hozzájuk és nem hivatkoztam a helyeikre. Most mégis azt tettem. Az Árnyvölgy olyan volt, mint a Helheim, vagy a Pokol. De honnan tudtam egyáltalán megszólalni azon a nyelven? Sosem hallottam még, vagyis... hallottam, de nem értettem belőle semmit.

Az őr arca elsötétedett. Ledobta a tálcát, kinyitotta a cellám ajtaját. Elhátráltam, de túl későn. Keze lendült, én pedig a padlón kötöttem ki. Égett az arcom a pofontól. A férfi rám csapta az ajtót, köpött egyet felém, majd otthagyott.

Mindenki döbbenten bámult rám. Talán ők is értették. Érthették a szavakat. A nő, velem szemben a cellában mintha valamiféle imát mormogott volna. Nagyon annak hangzott. Vagy netán átkozott? Ki tudja? Nem értem, szóval mondhat akármit.

Behúzódtam a sarokba, felhúztam a térdeimet. Az arcom még mindig égett, a hasam csikart. Éhes voltam. Három hete folyton éhes voltam. Hogy lehet ezt kibírni? Vannak olyanok, akik ennyivel jóllaknak... Hogy csinálják? Milyen immunrendszerük van nekik? Az első héten a halálomon voltam a tápanyaghiány miatt. Egyszerűen... embertelen.

Sírni támadt kedvem. Sírni, zokogni. De egyszerűen nem volt elég víz a szervezetemben, amit a sírásra pazarolhattam volna. Hiányzott az otthonom. A sziget, az emberek, az öcsém, apám. Az ágyam, a normális étel. Minden hiányzott. Rettenetesen. Vállam rázkódni kezdett a néma zokogástól, de könny nem jött a szememből. Le kellett volna állítanom magam. Hiszen viking vagyok, egy viking nem sír. Nem törik meg, nem érez fájdalmat. De egyszerűen... kész voltam lelkileg.

Ezzel telt a délutánom. Talán kicsit bólintottam is, mert léptekre lettem figyelmes. Felkaptam a fejem.

Megjelent egy őr. Nem az, aki felpofozott, egy másik. Alacsonyabb, kicsit testesebb. Kinyitotta a bal oldali cellát, felkarolta a szőke hajú lányt, és kirángatta. A lány ellenkezett, de nem ment vele sokra, az őrnek vasmarka volt. Visszazárta a cellát, majd felrángatta a fiatalt a fedélzetre. Nem tudtam, mit csinálnak vele. Két-három naponta meg szokták ezt csinálni, mindig visznek fel valakit, aki végül megverve, megkínozva tér vissza.

Az volt az elméletem, hogy faggatják őket. Információt akarnak kicsikarni belőlük valamiről. Az otthonukról, vagy valaki fontos személyről, vagy nem tudom. Nem tudtam elképzelni.

Fél, vagy talán egy óra telt el, mire visszahozták a lányt. Karján egy friss vágás látszódott és vérzett, de nem tűnt mélynek. Arcát, a szeme alatt egy lila folt csúfította. A két fiú elé ment, már amennyire elé tudtak. De a lány intett, hogy csak hagyják békén, azzal visszaült az öccse mellé. A kisfiú azonnal megölelte a lányt. A szőkeség zokogni kezdett, suttogott valamit. Mintha megbocsátásért esedezett volna.

Este, mikor hozták a vacsorát, egy harmadik őr jött. Adott egy krigli vizet... de ételt nem. Mindenki más kapta az adagját. Majd az őr távozott. Felsóhajtottam. Gondolhattam volna, hogy ez lesz...

A vízzel próbáltam takarékoskodni. De túl jól esett, hogy végigfolyt a torkomon. Mire észbe kaptam, alig volt valami az alján. Felsóhajtottam, majd félretettem. A víz nem töltötte meg a gyomromat. Korogni kezdett, ételért kiáltott. Csak rácsúsztattam a kezem. Éhes voltam. Állati éhes.

Aztán pisszegésre lettem figyelmes. Automatikusan a hang forrását kezdtem keresni. A szemben lévő cellából jött. A kékszemű lány volt az. Kérdőn néztem rá, mire odadobta nekem a kenyéradagja felét. Hitetlenkedve meredtem rá, mire csak eleresztett felém egy mosolyt.

- Köszönöm! –mondtam neki, bár tudtam, hogy nem érti. De gondolhatta mit mondok, mert biccentett. Az anyja morgott neki valamit, nem túl kedvesen, de a lány úgy nézett ki, mint aki kiáll mellettem. A nő végül inkább ráhagyta.

Megettem a kenyeret és megittam a maradék vizemet. Visszavonultam a sarokba, összehúztam magamon a mellényemet. Az északi tenger fagya bekúszott a hajó deszkái között és körbeöleltek. Kirázott a hideg.

Ez a nap is olyan volt, mint három hete az összes. Viszonylag. És nem tudtam, hány ilyen nap áll még előttem...