-Tessék ide ülni - kérlelte Zsolti a dokit, aki végül csatlakozott hozzánk, és lazán elhelyezkedett a fűben, felhúzott térdeire kulcsolta a kezét és türelmesen hallgatta Zsoltit. - Szóval a visszatérő rémálmom. Bejövök a suliba és Máday habzó szájjal üvölt, vérben forognak a szemei és...
-Zsolti, ugye? - szakította félbe a doki.
-Ja.
-Szeretettel várlak szeptemberben. Megkapod a hétfő délutánokat.
-Nemáár, csak vicceltem - röhögött fel Zsolti.
-Én is - biccentett a pszichológus.

-Jó. Gondolj.
-Oké, megvan - bólintottam.
-Google?
-Neeem! De ne kérdezz rá, az úgy nem ér!
-Jó bocs. Akkor folytassuk. Tárgy?
-Igen.
-iPod?
-Neeeeem. De nem játszom veled! - nevettem el magam
-Na, csak még egyet.
-Oké, de ne kérdezz rá.
-Nem fogok. Szóval tárgy. Kicsi, mint egy iPod?
-Nem.
-Akkora mint egy iPhone?
-Nem.
-Aha. Rákérdezek.
-Biztos?
-Biztos.
-Jó, kérdezz.
-Amire gondoltál, az egy iPad!
-Dave... - sóhajtottam, mire érdeklődve meredt rám. - Igen, az - legyintettem.
-Tudtam. Egyszerűen jó vagyok - büszkélkedett
-Pontosan - veregettem meg a vállát. Egyébként kenyérsütőre gondoltam, de tökmindegy.

-Jól van, Ren, legutolsó - mosolyodott el. Megálltam Cortez előtt, aki átölelte a derekam, én meg nekidőltem, és rátettem a kezem az övére.
-Számolok. Egy, kettő, há...- kezdte az ofő.
-Was kosted das zimmer? - üvöltötte Zsolti, mire mindenkiből kitört a röhögés. Hát, ez ilyen kép lett.