– Szép munka volt, Márk – nyújtotta a kezét.
– Kösz – fogott vele kezet Márk.
– És az éneklés sem volt rossz – tette hozzá Körte, mire mindkettőjükből kitört a röhögés. Lángoló arccal néztem rájuk. Fiúk. Ah!

– Beszéljetek egymással – szólt a fülembe a hang. – Titokzatosan. Sugdolózzatok! – utasított.
– Mi? – döbbentem meg.
– Néznek élőben, ne kérdezz, csináld.
Hát jó. Márkhoz hajolva eltakartam a számat a kamera elől, és a fülébe súgtam: – Most úgy kell csinálnunk, mintha beszélgetnénk. Mosolyogj.
– Ezt ki mondja? – kérdezte, szintén eltakarva a száját.
– A hang a fejemben – közöltem egyszerűen.
– Mi? – röhögött fel önkéntelenül, nekem meg leesett, hogy ez mennyire riasztóan hangozhatott, úgyhogy zavartan korrigáltam.
– A vezérlőből... A füles. Tudod.

– Kuss már, Barack!
– Anyád a barack – vágta rá Körte csípőből (...)

  – Értem. Betty. Ipszilonnal a végén. Tegeződjünk – nyújtotta a kezét, mire a menedzserem hanyagul megrázta, és bemutatkozott.
– Köszönöm. Körte. E-vel a végén.