Eltelt másfél hét anélkül, hogy Jimin és Yoongi látták volna egymást, vagy beszéltek volna egymással.

Jimin egész héten a kórházban virrasztott édesanyja mellett, nem ment be egy órára sem.
Ismét meg akarta ölni magát, ez volt az eddigi legdurvább eset. Szerencsére Jimin időben talált rá az édesanyja vérző, eszméletlen testére. Kórházba szállították, de mivel nagyon sok vért vesztett, sok beavatkozáson kellett átesnie. A fia végig ott volt vele és őrizte. Semmi másra nem jutott ideje, aludni is alig tudott.

Ami Yoongit illeti.. ő járt iskolába. Talán többet is volt ott, mint amennyit kellett volna. Hiába próbálta elérni Jimint, nem tudta. Nem vette fel a telefont, nem válaszolt az üzenetekre, nem nyitott ajtót. Fogalma sem volt, hogy kihez fordulhatott volna segítségért.
Az elmúlt egy hétben 9 dalszöveget tudott írni, abból hármat sikeresen eladott. Az abból szerzett pénzt cigarettára költötte. Tanácstalan volt, megannyi kérdés kavargott benne.
Tudni akarta, hogy Jimin miért szakította meg vele a kapcsolatot.
Rettegett attól, hogy esetleg megbántotta. Megbántotta, ezért nem beszéltek egymással. Erre tudott egész héten gondolni.
Korán reggel ott ült a folyosókon, majd késő este zavarták haza az iskola könyvtárából. Minden este ment az édesanyjához.

Jimin nagyon hiányolta Yoongit. Úgy érezte, hogy minden tönkrement. A napokban ezen rágódott.
Félt, hogy elutasításával magára haragította Yoongit. Félt, hogy talán soha többé nem szólhat hozzá, nem ülhet mellé az ebédlőben, nem oszthatja meg vele a titkait.
Jiminnek csak Yoongi volt. Yoonginak csak Jimin. De mindketten úgy érezték, hogy elveszítették egymást, és ez rányomta a bélyegét a hangulatukra is.
És úgy nézett ki, hogy az időjárásra is. Késő március lehetett, de órákon keresztül zuhogott az eső. Pár percre hagyta abba csak, majd újra rázendített. Mintha a Föld összes lelke egyszerre sírt volna.

Szombat este volt, talán fél tizenegy. A normális tizenévesek ilyenkor a barátaikkal vannak, buliznak, kirándulnak, semmiképpen nem az anyjuk mellett virrasztanak egy zord kórházban.
Viszont sem Yoongi, sem Jimin nem volt normális tizenéves.

Jimin idegesen kavargatta a kávéját, sétált fel-alá. Nem tudta elviselni az önmagáról nem tudó, zombi édesanyja látványát. Gyakran ült kint a padokon, sok idős asszonnyal és idős úrral tudott beszélgetésbe keveredni.
Lehuppant a legforgalmasabb váróterembe, kíváncsian fürkészte az idegen arcokat. Lábával kicsi köröket rajzolt a padlóra. Nagyon régen evett főtt ételt, korgott a gyomra. Az orvosok unszolására sem ment haza. Aggódott, hogy mi lesz vele, ha édesanyja esetleg a kelleténél tovább marad bent a kórházban. De a legtöbb gondolata Yoongi körül forgott. Nem tudott vele beszélni egyszer sem, hiszen a telefonja még a hét elején megadta magát.

Yoongi az egész szombatot a kórházban töltötte, egyre súlyosbodó állapotú anyjával.
Sokat beszélt neki Jiminről, de a lényeget sosem említette neki: szerelmes belé. Félt az érzéseitől, de a sok gondolkodás meghozta a gyümölcsét, így már tisztán látta a dolgokat. Nem tudta, hogy mikor láthatja következőre társát, mindenesetre vele volt, csak a gondolataiban.
A mosdóból tartott kifele, mikor egy nagyobb tömeget vélt felfedezni egy váróterem ajtajában. Érdeklődve indult el a gondolatait felcsigázó emberek felé. Egy ittas fiatal csapott balhét egy nővérrel. Felkacagott az emberek ostobasága miatt, majd továbbállt.
Bőszen rótta a végtelen folyosók véges vonalát, amikor egy ismerős alakot vélt felfedezni, egyedül, egy padon üldögélve.
Ez sokkal inkább felkeltette az érdeklődését, mint az előbbi csetepaté, ezért észrevétlenül, de annál inkább szorgosabban közelített az alak felé.

- Jimin? - remegő hanggal szólította alvó barátját. - Jimin! - erélyesebben szólt neki. Szíve egyszerre hatalmasakat vert, nem tudta, hogy mit gondoljon. Egyrészt örült neki, hogy újra láthatja, de megijedt az állapotától. Haja tincsekbe állt össze, arca beesett, és csillogott az ápolatlanságtól.
Yoongi szemeiben könny gyűlt össze, tekintete fátyolos lett.
A fiatalabbik kis keltegetés után, mordulva felkelt.
Szemei elkerekedtek a látványtól, elkezdett remegni Yoongitól. Nagyon megijedt, illetve mérhetetlenül szégyellte magát, amiért így kellett látnia.
Szótlanul meredtek egymásra, fogalmuk sem volt, hogy hogyan tudnának megszólalni. Pár perc néma csend után Jimin felállt, és Yoongi elé esett. Az idősebbik karjai közé zárta őt, soha többé nem akarta elengedni. Erősen szorította, fejét Jimin vállövébe fúrta.

- Annyira sajnálom. - a sírás kerülgette, ezáltal hangja sokkal mélyebbnek és érdesebbnek hallatszódott. A hosszas szorítás után elváltak egymástól.

Jimin próbálta takargatni arcát, de Yoongi elvette kezeit maga elől.

- Mi történt veled? - nem lehetett megállapítani, hogy mégis miket lehetett látni a szemeiben. Talán sajnálatot, talán szánalmat, talán kötődést, talán örömöt, vagy esetleg bánatot. Talán zavarodottságot, vagy égető szerelmet.

Jimin hallgatott. Azt hitte, hogy a végsőkig tud majd hazudozni anyja állapotáról, de nagyon megijedt, hogy most színt kellett vallania.

- Hazudtam neked. Végig hazudtam. - forró könnycseppek szántották fel puffadt arcát. Fejét leszegezte, nem mert barátja szemeibe nézni. - Sajnálom. - nyögte ki utólag.

- Mármint mivel kapcsolatban? - kíváncsian nézte a vörös arcát, amin apró mitteszerek jelentek meg a napok folyamán. Yoongi így is csodálatosnak látta őt.

- Anyám beteg. Nagyon beteg. - hangja remegett a közeledő zokogástól. - Miatta vagyok itt. - elfúló hangon suttogta.

Yoongi az utolsó mondatot hallva látszólag megkönnyebbült, hogy Jiminnek semmi bántódása nem esett.

- Miért nem mondtad el? - ideges volt, hiszen megvolt az oka. Másfél hétig a hollétéről sem tudott, azt sem tudta, hogy él-e még egyáltalán.

- Anny-annyira szégyelltem. Azt hittem, hogy ez-ezután el-elhagysz. Azt hitt-hittem, hogy engem is be-betegnek nézel. - kitört belőle a keserves, őszinte zokogás, ami az egész folyosót ellepte. Dadogott a remegő hangja miatt, többször újra kellett kezdenie a szavak kimondását.
Yoongi pityergett, majd letörölte Jiminről a forró könnyfolyókat.

- Soha nem tudnálak emiatt elhagyni. - Jimin belebújt Yoongi tenyerébe, mint egy kiscica, aki a simogatásra vágyik. Az idősebbik közelebb húzta magához derekánál fogva. - És soha nem néznélek betegnek. - lágyan suttogta, nyugtatásképpen a hátán kezdte el cirógatni.

Jimin az elmúlt napok fájdalmait most tudta igazán kihagyni, negyed órán keresztül zokogott Yoongi karjaiban. Yoongi nem állította le, nem szólt neki, egyszerűen csak nyugtatta, simogatta, és örült, hogy Jiminnek semmi baja sincs a sok stresszen kívül.

- Azt hittem, hogy elveszítettelek. - miután társa lenyugodott, Yoongi őszintesége nem ismert határokat. - Írtam rólad dalokat is. Nagyon hiányoztál. Féltem, hogy bajod esett. - tenyerei közé vette Jimin aranyos arcát. A fiú már nem sírt, könnyes szemekkel bámulta társát.
Yoongi Jimin sebes, vörös, duzzadt ajkaira pillantott. Kicsi szemecskéi méginkább összeszűkültek.
Félhomály uralkodott hosszú métereken keresztül a folyosón. A nyílt ajtókkal rendelkező termek világossága volt az egyetlen fényforrás számukra.

- Hiányoztál, hyung. - motyogta. - Féltem, hogy mérges vagy rám. - elpirult. Túl őszinték voltak ezekben a percekben egymáshoz, viszont ezt egyikőjük sem bánta.

Yoongi szótlanul tekintett Jimin ártatlan arcára. Túl angyali volt ahhoz, hogy bármifajta haragot tudott volna érezni iránta. Inkább szerelmet. Féltő, égető, nagy szerelmet.

És ott a félhomályban, a riasztó csendben, ketten, együtt, egymás ajkaira hajolva csókolták egymást lágyan, mintha minden óvatlan mozdulattal összetörnének egy törékeny műalkotást.

<szerk>

nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre.

-m