Másnap sem mentek iskolába, pedig szükségük volt rá. Viszont úgy érezték, hogy egymásra nagyobb szükség van, mint bármire. Mintha előre tudták volna a végét.

Jimin az éjszakához képest láthatóan nyugodtabb volt, de minden hirtelen mozdulatnál összehúzta magát. Yoongi szomorú volt emiatt, nem szerette volna megbántani őt. Sosem emelt volna rá kezet, mindig féltő odaadással óvta szerelmét. Ha hideg volt, mindig adott neki plusz ruhát, ha melege volt fogasként működött. Ha egy kicsit fáradtabb volt, mindig elaltatta őt vagy a karjaiban, vagy videóhívásban. Szerette Jimint, ő pedig tisztában volt vele.
Yoongi rettentően aggódott érte, állandóan csak arra tudott gondolni, hogy mégis ki bánthatta őt. Legszívesebben zokogott, tombolt volna, kimondatlan szavait ki akarta mondani. Viszont Jimin látványa minden alkalommal megenyhítette őt. Talán nem kellett volna.

- Hyung.. - az ágy túlsó végéből a telefonjával babráló Jimin elfojtott hangon szólalt fel. Éhes volt.

- Mondd. - felült a párna szorításából. Jimin vádliját simogatta óvatosan.

- Csináljunk sütit. - izgatottan felült. Még sosem sütött Yoongival süteményt, izgalmasnak találta. Szeretett sütni, tudott is. Muszáj volt megtanulnia, hiszen anyja képtelen volt bármilyen munkát gyakorolni. Ez nem csak a betegsége miatt volt.

- Szeretnél? - kezével éppen hozzá tudott érni Jimin arcához, aki a simításba hajolt. Yoongi szíve zakatolt, imádta Jimint.

- Igen, kérlek, Yoon! - nem akart ugrálni, viszont késztetést érzett rá.

Kimentek a konyhába, valamilyen egyszerű receptet kerestek, előszedték a hozzávalókat és a műszereket, de egy dolog hiányzott: a habverő. Nem verték nagy dobra, Jimin haza akart rohanni, ám de Yoongi megállította.

- Kakaóport se felejts el hozni, az sincs. - megfogta a vállát, rámarkolt egyet és karját lóbálva elengedte azt. - Siess vissza. Majd írj, hogy ki tudjam nyitni a kaput neked. - mosolygott, amint meglátta Jimint, aki a cipőjét vette éppen.

- Ez nem olyan nagy küldetés. - nevetett, boldog tudatlanságban.

Egy utolsó csókott nyomott az idősebbik ajkaira, majd kisétált a házból, ki a kapun, ki az utcára. Amúgy is régen látta már az anyját.
Bőszen rótta az utcákat, nem állt meg egyszer sem, amíg a Park ház elé nem ért.
Halkan bekopogott, mikor semmi válasz nem érkezett, benyitott.

- Már megint te?! - ideges hangon kiáltott a nappaliból anyja. A levegőben cigarettafüst és alkoholszag kevergett.

- Ne haragudj, csak kéne pár dolog. Tudod, Yoongival sütn... - hadart, de még akkor sem tudta elmondani mondanivalóját. Anyja kilépett a nappali félhomályából.

- Már megint ez a Yoongi! Mindig csak róla beszélsz! Elegem van már, hogy állandóan vele vagy, mik vagytok ti? - hőbölgött az asszony, hevesen gesztikulált. - Yoongi így, Yoongi úgy! - eltorzította a hangját, fián csúfolódva.

Jimin próbálta érzelmeit visszafogni. Mérhetetlen nagy szomorúságot, csalódottságot és dühöt érzett anyja iránt. Ökölbe szorította a kezét, úgy hallgatta tovább a monológot.

- Napok óta nem jársz haza, de ha igen, akkor is csak ruhákért és könyvekért jössz vissza. - a kiabálás átment ordibálásba. - Elegem van belőled, bárcsak meg sem születtél volna! - szitkozódott, de Jimin egy lépést sem mozdult. Talán a hatalmas sokktól, talán azért, mert félt, hogy ha bármit is csinált, anyja mérgesebb lesz. Így hát hallgatta tovább. Talán mennie kellett volna. Nem talán, biztos.

Egy könnycsepp gördült le az arcán, de nem érdekelte a nőt. Részeg volt és mérges: a legrosszabb párosítás valaha.

- Mi vagy te, hogy sírsz? Egy igazi férfi nem sír! - ordított dühében és zavarodottságában. Szavakkal nem tudta kifejezni már-már oktalan mérgét: tettlegességhez folyamodott. Az izzadt, véresre száradt tenyere a fia ártalmatlan arcán csattant először. Nem állt meg, csupán mindkettejüket meglepte tette. - Utállak! Bárcsak meghalnál! - tovább kántálta jókívánságait, egyre jobban verve tehetetlen fiát, aki védekezni is alig tudott.

- Apád miattad halt meg, te szarházi. Gyűlölt téged, ezért ugrott le a hídról! - fröcskölődött, hazugságokat mondott, amiket Jimin végig elhitt. Nem bírta tovább, könnyei szakadatlanul törtek ki könnycsatornájából. Nem akart sírni, hiszen ezzel is hergelte volna a már alapból elviselhetetlen állapotban lévő anyját.
Ő meglátta ezt, és egy rúgással a sarokba lökte. Jimin a jobb bokájára érkezett, fájdalmasan nyekkent egyet.

- Bárcsak te is meghaltál volna apáddal együtt! - üvöltötte. Úgy nézett ki, hogy nem akart leállni. Egy másodpercre mégis megtorpant: a földre zuhant, majd keserves sírás társaságában folytatta a szövegét. Most nem bántotta fizikálisan a fiát.

- Tizenhét voltam, mikor terhes voltam veled! Elvetted a szabadságom, megfosztottál a fiatal éveimtől, mert téged kellett nevelnem! Szó nélkül tűrtem, mert féltem apádtól, de amióta nincs, azóta akarom megbosszulni mindazt, amit te elvettél tőlem: a fiatalságom. - továbbra is üvöltött, de amíg nem verte Jimint, addig a fiú próbált bejutni a konyhába. Azt remélte, hogy anyja lenyugszik egyszer, és visszamehet Yoongihoz. Felállt és besietett a konyhába. Hevesen matatott az evőeszközöknél. Arra nem gondolt, hogy anyja újra felállna és tovább bántaná, ezért nem keresett semmi olyat, amivel meg tudta volna magát védeni az esetleges támadásoktól.

Ám hirtelen anyja felpattant, mintha mi sem történt volna, egy kedves - de annál ijesztőbb - vigyorra húzta ajkait. Odabotorkált Jiminhez, megfogta a vállát, majd maga felé fordította, hogy egymással szembe legyenek. Jimin szíve majdnem kiugrott, sosem rettegett még ennyire. Nem tudott tisztán gondolkodni, tovább kereste a Yoonginál meg nem található dolgokat. Menekülnie kellett volna anyja mérhetetlen haragjától.

- Jiminie. - mosolygott tovább, foga közt szűrte ki a kedves becenevet, amit Jimin abban a pillanatban mindennél jobban gyűlölt.

- I-igen, anya? - remegett félelmében. Nem tudta, hogy mit csináljon, lefagyott a sokktól, ami őt érte. Mindene sajgott, próbált minél előbb megszabadulni onnan.

- Hova viszed ezeket, kedvesem? - egy sokkal nyugodtabb hangszínen szólalt fel anyja, amitől kirázta a hideg.

- Y-yoongihoz. - dadogott. Nem tudta, hogy mikor változik át újra egy fenevaddá.

- Ki az a Yoongi? Olyan sok időt töltesz vele. - hangja komoly lett.

- A-a barátom. - reszketése nem akart abbamaradni. Lábai megmerevedtek, nem mozdította azokat. Csupán remegő kezekkel állt anyja gyilkos szemei előtt.

- A barátod?! Jimin, meleg vagy? Azt hittem, hogy te más vagy! Azt hittem, hogy te normális vagy, nem ilyen undorító buzi!- hangja élessé vált, idegesen bámult Jimin arcába. Megragadta a csuklóját és megszorította azt. - Ő csinálta ezt?! - mutatott arra a piros nyomra. - Ugye ő? - sikoltott.

A fiú szótlan maradt. Nem tudta, hogy mi lett volna a helyes válasz. Valószínűleg semmi.

- Nem fogok eltartani egy buzit! - köpte a szavakat. A szörny éne újra feléledt. Jimin csuklóját egy mozdulattal a konyhapultnak vágta, amit egy hangos becsapódás jelzett. A fiú szemeiben újra könnyek jelentek meg. Jimin rápillantott a pultra: minden ott volt, amiért jött. Egy határozott mozdulattal fellökte édesanyját, aki hátraesett, így volt ideje az ölébe kapni a dolgokat.
A bejárati ajtót nyitotta volna, amikor...

<szerk>

amikor...? kíváncsian várom a találgatásaitokat.

-m