- Miért mindig ebben a kávézóban találkozunk? - Yoongi lágy, érdeklődő hangon szólt az éppen dolgait rendező Jiminnek.

- Szeretek itt lenni. Kiskoromban mindig be akartam ide jönni, de anya minden alkalommal elrángatott az üvegajtó felől. - biccentett. - Aztán nem tudtam kivel jönni, egyedül nagyon lehangoló lett volna. - megrántotta a vállát. - Aztán jöttél te.

Yoongi megrezzent az utolsó mondattól. Úgy mondta, mintha csak azért korrepetálná, hogy ebben a kávézóban ülhessen. Nem szólt többet, bólintott egyet, aztán folytatta az unalmasabbnál unalmasabb képletek másolását.
Nem tartotta az épületet olyan lenyűgözőnek, viszont a kávét kortyolgató Jimin látványa mégis csodálattal töltötte el Yoongi szívét.

- Mennyi van még vissza? - barátja füzete felé hajolt. - Szívesen segítek. - látta, hogy nem haladt a másolással, inkább csak a lap aljára rajzolt pár kivehetetlen mintát.

Yoongi készségesen nyújtotta Jimin elé a füzetét, a tollja társaságában.

- Nem szeretem a kémiát. - morogta. Sosem szerette, de Jimin mellett sokkal elviselhetőbb volt minden. Ezért is szerette ennyire őt.
Sosem beszélték meg egymás közt azt a csókjelenetet, sem annak következményeit, csak sodródtak az árral, hiába történt meg az öt napja.
Mindketten sejtették, hogy mit érezhetett a másik, de hangot sosem adtak érzelmeiknek. Így tartották helyesnek.

Jimin nyakába akkoriban rengeteg rossz dolog zuhant. Édesanyját majdnem elveszítette, alig mert azóta bemenni a szobába, ahol találta őt. Az eredményei romlottak, nagyon sokat hiányzott, kevés ideje volt bepótolni mind. Yoongi ott volt neki végig, támogatta, segítette mint barát, mint szerető.
A fiú kérésére hazament, rendbetette magát, de nagyon sok időt akkor sem mert bent lenni a házban, hiába volt vele Yoongi. Azokban a napokban minden órát együtt töltöttek, Jimin Yoonginál találta meg legfőbb lakhelyét. Emiatt nagyon neheztelt magára. Yoongiék szívesen fogadták minden alkalommal Jimint, Yoongival az élen.

- Én tényleg nagyon hálás vagyok, hogy ott aludhatok nálatok. - őszinte bűnbánattal fordult idősebbik társa felé. Yoongin bágyadt mosoly telepedett meg.

- Nagyon hálás vagyok, amiért ott alszol nálunk. - álmosan pislogott.
Fizettek, majd felálltak és elhagyták a kávézót.
Jiminék háza felé vették az irányt. Minden nap, minden korrepetás után bementek az üres házba időt tölteni. Minden alkalommal hosszabb időt töltöttek a zárt ajtó mögött, sajátos terápiának gondolták. Végeredménynek akarták azt, hogy Jimin ezután újra szorongás nélkül nyomja le a házajtó kilincsét.
Pedig Yoongi nem akarta Jimint elűzni maguktól, nagyon aranyosan aludt éjszakánként. Szerette nézni őt alvás közben, nyugalommal árasztotta el lelkét a szendergő Jimin látványa.
Aznap fél órát voltak bent. Jimin megmutatta Yoonginak a szőnyegre száradt vérfoltot, az elmosott edényeket, amik hetek óta állnak a szárogatóban. Az ásványvizes palackot is, ami egy ideje egyedül állt a pulton.
A szobáját már előtte megmutatta, így minden akadály nélkül beültek oda társalogni.

- Mitől félsz? - Yoongi bal keze lágyan pihent Jimin térdén. Aggodalommal tekintett ajkait görcsösen harapdáló barátjára.

- Hogy újra megteszi. - motyogta halkan, alig hallható hangon. Nem mert Yoongira nézni, pedig a látványa mindig nyugalmat sugárzott számára.

- De ő nincs itthon. - suttogta. - Nem kell félned. - rekedt hangja robajként hallatszódott Jimin füleinek.
Ennyi kellett neki, hirtelen feje Yoongi ölébe esett, a sírástól rázkódó válla felébresztette az idősebbik érzelmeit, miszerint utálja, ha Jimin sír, ezért meg kell óvnia minden bajtól.

Nem mondott semmit sem, csak hagyta, hogy a sós könnycseppek eláztassák új nadrágját. Nyugtató jelleggel hátát kezdte el simogatni, de úgy érezte, hogy ez sem segít Jimin végtelenül hosszú könnyfolyója megfékezésében.

Még világos volt az égbolt, pedig este hetet ütött az óra. A fák lombjai kíváncsian hajoltak az ablak elé, a szerelmespárt nézve.

- Hogyan tudnék neked segíteni? - aggódó, remegő hanggal megszólalt végül. - Teljesen tanácstalan vagyok. Nem szeretném, hogy félj. - arcát kezdte el cirógatni, így a mozdulat segítségével Jimin végre ránézett a fölötte magasodó Yoongi aggodalommal átitatott arcára.

Remegő ajkakkal nézte idősebbik társát, nem tudott megszólalni, hiszen ő sem tudta, hogy hogyan tudna végre végetvetni az örökös szorongásnak. Talán azzal, hogy örökre lehunyja szemeit és elveszíti földi mivoltját. Fáradt volt a lelke, ez pedig egy fonnyadt, zavarbaejtő külsőt kölcsönzött testének.

- Védj meg, Yoongi. - alig hallhatóan súgta, azt hitte, hogy társa meg sem hallotta.

- Mitől, Jimin? - szemöldökei az egekbe szöktek, figyelmesen tekintett a pár centire lévő fiú arcára. Minden vonását megfigyelte, remélve, hogy azok mondanak bármit is.

- Magamtól. - megbicsaklott a hangja, sokat gondolkodva mondta ki, lehet, hogy ő sem gondolta komolyan.
Ő egy olyan világra számított, ahol csak ő van és Yoongi, mindketten boldogok egymással, és felhőtlen az életük.
Már az elején elrontotta, hiszen ezekből a szavakból egy sem volt igaz.

<szerk>

fogadjátok szeretettel a tizenharmadik részt.
köszönöm, hogy ennyien olvassátok a történetet♥

-m