Yoongi sosem volt bőbeszédű, ez akkor sem változott, amikor Jiminnel volt. Emiatt Jimin gyakran érezte úgy, hogy idősebbik társa nem szívesen beszélget vele.

Hetek teltek el, Jimin korrepetálta majdnem napi szinten Yoongit, kinek jegyei varázsütésre javultak meg. Nem lett osztályelső, viszont stabilan állt az átlagos tanulók eredményeinél. Nem a korrepetálások miatt lettek jó osztályzatai, sokkal inkább Jimin volt a felelős miattuk. Yoongi itta Jimin szavait, az addig megtanulhatatlant a segítségével megtanulta, emiatt mérhetetlen nagy hálát érzett vele kapcsolatban. Lehet, hogy nem csak hálát.

Tényleg barátok lettek. Az ebédlőben egy asztalnál ültek, Jimin segített neki megírni a dolgozatokat, iskolán és a korrepetáláson kívül is gyakran találkoztak, és meghívták egymást egy-egy teára, vagy egy kis csokoládéra - ugyanis Jimin imádta a csokit. Minden alkalommal egyre többet tudtak meg egymásról, aminek mindketten nagyon örültek. Hazakísérték egymást, amire kitaláltak egy rendszert:
Hétfőn, szerdán és pénteken Yoongi kísérte haza Jimint, míg Jimin Yoongit kedden és csütörtökön.

A fiatalabbik aznap kicsit fáradtabbnak tűnt.

- Hyung.. - szólt hozzá az ebédlőben. - Nem hiszem, hogy ma tudunk találkozni. - megköszörülte torkát.

- Huh..? Miért? - teli szájjal szólt neki vissza, egy borsószem csaknem kiesett Yoongi szájából.
Ő nem tudott Jimin anyjáról, hiszen sosem látta, kételkedés nélkül elhitt mindent, amit a fiú mondott neki vele kapcsolatban. Jimin emiatt egy fojtogató kezet érzett nyaka körül, ami minden hazugságánál szorított egyet. Félt lebukni, viszont az igazságot szégyellte.

- Anyának segítenem kell otthon. - ez hazugság volt. Az anyja a napokban egyre többször mutatta meg öngyilkos gondolatait, amikkel Jiminnek egyedül kellett megküzdenie.
Vagy elviszi orvoshoz, és ha esetleg bent kell maradnia a kórházban, akkor nem maradhat otthon, gyermekotthonba kerülne. Hiszen az anyján kívül nem volt senkije.
De ha a másik véglet történne meg, akkor is árva lenne.
Úgy érezte, hogy egyedül van, és hamarosan döntenie kell. Nem mondhatta el senkinek sem ezt a problémáját, rettegett a következményektől.

- Ezen a héten már másodjára nem találkozunk, pedig még csak szerda van. - keserűen jegyezte meg Yoongi. Szeretett Jiminnel lenni, inspirálta, hogy minél több és jobb dalszövegeket írjon. Persze nem emiatt találkozott vele olyan sokszor, sokkal mélyebb érzelmek fűzték egymáshoz a két fiút, hiába nem tudta ezt egyikőjük sem. - De rendben, majd máskor bepótoljuk. - feladva bólintott egyet.

Kiértek a teremből, de előtte Yoongi vett Jiminnek egy tábla csokoládét, csak erről persze Jimin nem tudott. Azokban a napokban, amikor nem látják egymást, akkor is vesz neki csokit, hogy jobb legyen a kedve. És ha Jimin boldog, akkor Yoongi is.

Jimin hazaérve leellenőrizte a gyógyszereket, illetve a kamrában tárolt összes alkoholt. Mind a helyükön voltak, emiatt könnyeden felsóhajtott. Ránézett az alvó anyjára, ami miatt megnyugodott. Hiába volt beteg, hiába nem viselkedett anyjaként, Jimin akkor is úgy szerette, mint egy igazi édesanyát. Talán ez volt a legnagyobb hiba, amit elkövethetett.

Felsietett a szobájába, kimatatta zsebéből a csokoládéját, amit Yoongi vett neki. Sokáig nézte, üveges lett a tekintete. Elbambult a csomagolást nézve. Yoongira gondolt. Az éppen csokoládét majszoló Yoongira, hiszen mindig megosztotta vele a kedvenc édességét, és Jimin addig nem evett belőle, amíg idősebbik társa el nem tűntette a kezében lévő kockákat. Jimin akkor mindig vidám volt, hiszen Yoongi sovány ember volt, félt, hogy nem eszik rendesen, ezért minden alkalommal ettek valamit. Yoongi is jobb bőrben volt, Jimin is, mondjuk az utóbbinak a fiatalabbik sosem örült.

Elmélkedését a rezgő telefonja zavarta meg, de amikor meglátta Yoongi nevét a képernyőn villogva, azonnal elszállt minden ideges gondolata.

- Szia, Hyung! - köszönt bele vidáman Jimin. - Miért hívtál? - kedve azonnal megemelkedett, boldog volt, amiért Yoongi hívta.

- Tudom, hogy ma úgy volt, hogy nem érsz rá, de meddig kell anyukádnak segítened? Én már hazaértem a kórházból, nem tudunk valahol találkozni? - rekedt, mély hangjával megfagyasztotta a levegőt.

- Uh, nem tudom. - a faliórára tekintett. - Talán.. húsz perc múlva? - nem csak Yoongitól, hanem saját magától is kérdezte.

- Ezt most kérdezed, vagy mondod? - Yoongi felkacagott Jimin bizonytalanságán. Nagyon aranyosnak találta, amikor a legártalmatlanabb dolgoktól is elpirult, vagy nekiállt dadogni. Ennek persze Jimin sosem örült, viszont Yoongi minden alkalommal kicsit közelebbinek érezte magához őt.

- Kérdezem.. vagyis mondom! - azonnal kijavította magát, majd paradicsomokat megszégyenítve vette fel az arca a vörös ötven árnyalatát.

- Elmegyek érted. - szórakozott volt a hangja. - Akkor húsz perc múlva. - bontotta a vonalat, elpakolt a táskájába, és az óráját nézte.

<szerk>

ne haragudjatok az ismételt kihagyásért, most már van időm részeket írni.
fogadjátok szeretettel a tizedik részt.

-m