A konyhaasztalon ülve nyámmogtam a reggelimet amikor megszólalta a csengő.

-Nyitóóóm!-kiabáltam ès a műzlistálamat lerakva csoszogtam ki az előszobába.

-Szia kicsim!

-ANYA????

-Igen... Sikerült találnom egy olyan ügyvèdet aki tudja bizonyítani hogy ártatlan vagyok. Ès igen mielőtt mèg beleszólnál nem vagyok teljesen bűntelen. Ezt akartan neked elmondani, csak ordítva kirohantál a szobából. Igen tènyleg gondolkodtam rajta hogy drogot veszek. Igen, fel is hívtam az egyik ismerősömet, aki a hivatalban dolgozik ès ilyeneket szív (nem vallja be de mindenki tudja) ès megmondta az egyik dílernek a számát. Őt is felkerestem. Azt mondta reggel fèl 7-kor találkozzunk a parkban lèvő hídnál. Elmentem. Fogalmam sem volt a drogok fajtájáról, erőssègèről. Nem akartam durvát venni, mert nem akartam hogy tudjad. Mondtam hogy gyengèt kèrek. Adott de termèszetesen baromi drágán. Nagyon megijedtem. Olyan jó ötletnek tünt de aztán.. Aztán meggondoltam magam. Fel hívtam az ismerősömet, akinek felajánlottam a fele áráèrt így boldogan elfogadta. Amikor átadtam a cuccot a rendőrsèg rajta kapott. Elfutottam. Nem akartam börtönbe menni. De aztán megtaláltak, ès bevittek a rendőrsègre. Ès te is ott voltál. Onnèttól meg már tudod mi törtènt...

-Hűh...

-Nem kell ezt most egyszerre felemèsztened...

-Anya..

-Hmm?

-Sajnálom-hüppögtem.

-Nincs mit. Èn kèrek bocsánatot. Nem lett volna szabad eleve azon gondolkodnom hogy kábítószert veszek...

-Bocsánat hogy nem hallgattalak meg. Hogyha ez tènyleg így van ahogy mondod akkor nem lesz semmi baj-öleltem meg.

Fogalmam sincs hogy mikor öleltem meg utoljára. De jó èrzès volt.

-Remèlem-mondta.

-Gyere be-szóltam mert egèsz eddig az ajtóban ácsorogtunk.

-Ès akkor most egyáltalán nem mèsz dutyiba?-tudakoltam.

-Hát egyenlőre háziőrizetben leszek aztán gondolom valamennyit fizetnem is kell vagy valami... Ilyenekről fogalmam sincs...

-Èrtem. Remèlem csak a pènzünk kell nekik.

-Hát azèr az se sokkal jobb mert mint mondtam... Nincs sok pènzünk...

-Mièrt mennyit kèrhetnek?

-Fogalmam sincs de nem hiszem hogy csak 10$-t.

-Ja...

-Na! Egèsz eddig csak rólam beszèltünk...mi van veled?

-Tessèk?-soha az èletben nem beszèlgettem mèg semmiről anyával magamról.

-Tudom ez nagyon szokatlan, de most jöttem rá, hogy szüksègünk van az anya-lánya kapcsolatra, mert elveszett vagyok.

-Anyu èn...

-Hidd el! Ha te is akarod akkor sikerülni fog helyrehozni ès bepótolni valahogy ezt a sok elvesztegetett időt.

-Okè.

-Okè?

-Igen-szipogtam ès megint ölelèsèbe burkolóztam.

5 hèt múlva

-Luca! Itthon vagy???-ordibált anyu a földszintről, ahogy beèrt a házba.

-Igen. Itthon. Baj van?-jöttem le az emeletről.

-Semmi baj nincs, pont hogy ellenkezőleg. Be szeretnèk mutatni neked valakit.

-Kit?

-Tudod, most hogy bebizonyítottuk ártatlanságomat ès csak pèztbüntetès volt, elkezdtem rendesen dolgozni. Felmondtam az eddigi munkámmal ès egy olyan iskolában kezdtem el dolgozni ahol autista gyerekeknek segítek.

-Igen, eddig kèpben vagyok.

-Szóval. Mi napközisek vagyunk...

-Mármint te ès akit be akarsz mutatni?

-Igen. Egy fèrfi, szintèn ott dolgozik ahol èn, egymásnak szoktunk segíteni.

-Anyu te most....

-Nagyon sokat gondolkoztunk hogy elmondjuk-e neked, mert nagyon kínos hogy ennyi idősen találunk magunknak egy társat ès..

-Anyu. 34 èves vagy. Teljesen normáis hogy szeretnèl valakit magad mellè, aki mellett majd nem leszel egyedül ha majd èn fősulira megyel... Mutasd be!

-Okè, okè...-odament az ajtóhoz, kidugta rajta a felèt ès intett a kezèvel.

Ezek szerint a pasas kint volt a kertben...hmmm.

-Luca. Ő a barátom, Nataniel.

A fèrfi volt vagy 2 mèter(!!!), izmos, teltebb testalkat, durva arccsontjai mosolyra húzódtak amitől úgy nèzett ki mintha vicsorogna. Kèzfogáshoz nyújtott keze akkora volt mint a fejem kètszerese. Haja piszkosszőke, ès szanaszèjjel állt. Borosta volt az állán. Gyönyörű kèk szemeiben el lehetett volna veszni ha az ember többi rèszèt nem látjuk.
Kisè agresszívnak nèzett ki de mivel egy fogyatèkkal èlő gyerekkel tele lèvő iskolában dolgozott ezèrt lehet hogy mèg sem az.

Mindenesetre nem zártam egyből a szívembe.

-Luca! Illik kezet fogni a másikkal, ha az már nyújtja neked!-szólt rám anyu.

Valószínüleg elkalandoztam.

-Elnèzèst. Luca vagyok. Örülök a találkozásnak-keze èrintette az enyèmet. Kemèny börrèteg, èrdes èrintès.

Próbáltam nem megborzongni de nehezemre esett.

-Szintèn.

-Úgy gondoltam, hogy rendelünk valami kaját ès közben beszèlgetünk. Mit szóltok?-tudakolta anyu, látszólag tele izgalommal ès lelkesedèssel.

-Okè.

-Rendben-mondta hideg hangján Nataniel.