A reggel más ember számára tele volt napfénnyel. Meleggel és boldogsággal. Hiszen kipihent volt, elégedett. Másnak az élet egészen simán ment. Megnősült, semmiért nem vonták felelősségre, csak élt és dolgozott.

Azonban nem volt mindenki szerencsés. Más emberek a porba születnek, nyomorba és olyan családba, amiben a gyilkosságokat tragédiának fogják fel, ahol nem tudják megmondani mi siklott félre. Ahol a halál egy rossz döntés.

A férfi végig simította hosszú, zsíros haját. Hiába mosott hajat, hogy ha a bájitalok gőze összetapasztotta fekete haját. A diákok ebből persze azt vonták le, hogy ápolatlan denevér. Pedig ez nem így volt.
Csupán az álmatlanság végett még éjszaka is dolgozott.
Most is éjszakába nyúlóan főzte a gyógynövényekből készülő orvosságokat Madame Pomfrey-nak és az órákon bemutató főzeteket is.

Talán másnak egy rémséges alak. Talán úgy is van. Ő csak egy dolgot akart már évek óta. Meghalni.
Lerázni magáról a béklyókat. Az évek során hozott rossz, szörnyű, ocsmány és kimondhatatlanul ostoba döntéseket. De ezekért Ő nem volt igazán felelősségre vonható.
Sose akart rossz lenni. Csak szeretetet akart. Szerelmet, családot, ami nem teszi tönkre.
Ahogy keresztül sétált talár nélkül a szobájában nem tűnt idősnek. Ez persze nem meglepő. Alig múlt el harmincnégy éves.
Mégis a stressz, a mindennapi életben megélt szenvedés és kínzás miatt sokkal idősebbnek tűnt. Mint egy meglett aggastyán. Olyan lesz a végén, mint Dumbledore. Azonban ő nem akart addig élni. Eleget szenvedett.

Magára kanyarította fekete talárját és a folyosóra lépett. Még minden csendes volt. A diákok számára túl korán reggel volt. A nap sugarai sem szöktek be a toronyban alvó fiatalok szobájába. A pincében lévő tanulókról nem is beszélve.
Kitekintett az ablakon és látta, hogyan csillog a víz felszínén a gyenge napsugár. A fák lombjai kezdték lehullajtani a leveleket sárgás, vagy éppen barna árnyalatokban, avarrá állva össze a még zöld talajon. Látszott, hogy már elmúlt a nyár és jócskán benne voltak az idei tanévben. Hamarosan az idő is sokkal hűvösebbre változik és eljön a kedvenc évszaka, a tél. Fehérrel borítva be a tájat, mint valami puha takaró.
Senki nem gondolta volna valószínűleg róla, hogy ennyire szentimentális. Hogy ennyire szereti a hideget és a havat. De olyankor minden olyan volt, mintha megállna az idő és a fehér liliomok csillogó árral borítanák el a gyönge és sötét szívét. Fényt csempészve bele.

Vett egy mély levegőt, megtöltve a tüdejét a hűvös, frissítő levegővel, mikor felért a pince lépcsőjén és a nagy bejárati ajtó tárult a szeme elé.
Azonban nem a csukott ajtó vonta magára figyelmét igazán. Egy apró alak, egy gyerek árnyéka bújt meg a sötét előcsarnokban. A Nagyterem felé tartott, próbált csendben lépkedni.

Hamar realizálta, hogy a kölyök nem más, mint a híres neves Szent Potter.

- Hová ilyen sietősen, Mr. Potter? - szólalt meg mély, rekedt hangon. Álmos volt, mégsem jött álom a szemére és ezért nem kívánt mást, csak egy nyugodt reggelt, amikor megihatta forrón a fekete kávéját. Hiába volt vérbeli angol varázsló, mégis a reggelt nem bírta teával kezdeni. Szüksége volt a kávé keserű ízére. Ezzel tudta magát emlékeztetni, hogy még mindig lélegzik és él.
Mert muszáj.

A kölyök persze megremegett és sebtében felvett talárja még rosszabbul festett rajta, hogy megpördült a hang irányába, mint eredetileg.
Nagyot nyelt. Látta a férfi még ebben a sötétben is, hogyan próbálja összeszedni azt a fene nagy griffendéles bátorságát.

- Nem tudtam visszaaludni, professzor. Ezért a Nagyteremben akartam megvárni a barátaim.

- Ilyenkor a Roxforti házimanók még javában csak készülnek a reggelre, Potter - sóhajtott fel a férfi. - Biztosan egy órát akar várni a reggelire? Nem kéne pihennie? Végül is... én nem tudnék ilyen nyugodt lenni - húzta gúnyos mosolyra a száját, mielőtt kimondta a szavakat. - Ha egy szökött azkabani rab akarná a halálom.

- Nem vagyok nyugodt, tanár úr - mondta végtelenül egyszerűen a fiú. Látszottak a szemüvege ellenére is a nagy fekete karikák a szeme alatt, amelyek kialvatlanságáról árulkodtak. Ez eléggé meggyőzte Pitont, hogy a fiú valóban fél. De nem a rabtól. Nem Black rémisztette meg ennyire. Tisztán látni lehetett rajta, hogy amikor a karját felemelte és megfogta másik kezét, mennyire remegett. De nem a rab hallatára, hanem a hideg miatt, amit érzett. A dementorok rémisztették teljesen halálra.

- Hmm... - mordult fel a tanár, majd ügyet sem vetve a fiúra besétált a Nagyterembe.
Nem akart több dolgot ehhez a témához hozzáfűzni. Nem volt mit. Tudta, hogy a kis griffendéles egy pimasz kölyök. Az apja kiköpött mása, ezért nem is fontos, hogy tart-e a Black ház egyik tagjától. Bár szívesen nézte volna végig milyen érzések támadnak a fiúban, miután elárulja neki a kis titkot a Tekergőkről és az apáról, akire úgy vágyott ez a nyomorult kis árva.
Nem tudta azonban megmondani, hogy itt magára is gondolt-e közben.

A Nagyterem a korai idő miatt kihalt volt. Pont olyan, amilyennek a professzor úr szerette. Csendes és sötét. Nem töltötte be a termet az ostoba ricsaj, amelyet az eszetlen diákok okoztak.
Leült a helyére a tanári asztalnál és figyelmesen leste a belépő diákját. Harry Potteren látszott a fáradtság. A tanakodás, mihez is kezdjen a helyzettel, hogy a tanára ébren van és így a magányos ücsörgése meghiúsult.

A férfi végig simította sárgásan elszíneződött, hosszú ujjaival az alsó ajkát, majd csettintett egyet. Azonnal megjelent egy házimanó mellette és hatalmas zöld szemét a férfira szegezte.

- Jó reggelt, uram! Hívta Pixyt? Mit tehet Önért Pixy, Bájitalok Professzora?

- Először is legyél halkabb... - kezdte ingerülten Perselus. - Másodszor pedig, a szokásos kávémat szeretném. Feketén. Duplán - mondta csendesen. Aztán rápillantott a griffenélesek amúgy harsány-hangos asztala felé, ahol egyelőre egyetlen egy diák foglalt helyet.
- Pixy, hozz egy forró kakaót, Mr. Potter számára - suttogta nagyon halkan, hogy csak a felpörgött manó hallhassa szavait.
Amint kiejtette ezt a mondatot meg is bánta. Nem a döbbent, nagy szemű manó miatt. Hanem maga miatt. Nem szokott kedves lenni az ellenségeivel. Márpedig azt a Potter kölyköt nehéz lett volna nem annak mondania. Lily iránti szerelem ide, vagy oda.

Pixy döbbenete ellenére most csendben maradt. Talán mindig is hasonlított a hangos diákokra, mégis Perselus őt kedvelte a legjobban. Talán a szeme színe miatt. Az valahol a szerelmét idézte fel benne. Plusz, mert ez a manó tudta, mikor kell csendben maradni. Nem úgy, mint Dobby, vagy a többi.

A kis manó eltűnt, majd pár pillanatra rá már hozta is a kért két gőzölgő italt. A kávé a tanár kezébe került, ahogy pedig beleszimatolt a párába a tüdejét eldöntötte a jól eső forróság. A kakaó a fiatal Harry elé lett rakva az asztalra Pixy jóvoltából. Perselus pedig élvezte azt a döbbent ábrázatát a fiúnak a szemüvege mögött, ahogy rákapta a pillantását.

Csak nemes egyszerűséggel felemelte a csészét, mintha csak egy tósztot mondana és már bele is kortyolt a forró, keserű kávéba. Élvezte az égető meleget a torkán. Azt az érzést, amitől kicsit felébredt. A keserű íz pedig tökéletesen passzolt a hangulatához reggelente. Főleg, mikor elsétált a hálószobájában a polcon tartott fénykép mellett.
Az a kép nem mozgott. Nem varázskép volt. Egy mugli fényképezőgéppel készítette még évekkel ezelőtt Mr. Evans - Lily édesapja -, kettejükről. Lily nevetve szórt az ő, Perselus fejére egy csomó apró, fehér színű virágot. Ő maga pedig félénken mosolygott.
Igen, Perselus Pitonnak ez a kép jelentette a legtöbbet.
Evens-ékhez elmenekülhetett, mikor az apja részegen állított haza, mert Perselus varázsló volt és a mugli szülőket roppant módon szórakoztatta, hogy van egy ugyanolyan gyerek a környéken, mint amilyen csodálatosnak emiatt a lányukat látták.

A férfi keserű szájízzel állt fel az asztaltól. Ha reggelente Lily képére nézett még rosszabb hangulata lett. Olyankor a diákok sorozatos pontlevonásra és büntetőmunkára számíthattak tőle. Olyankor még rosszabb volt a természete, mint amilyenné alapból vált.

Rengeteg sérülése volt. Ezek többsége pedig az idővel sem tudott halványodni. Ezek a lelkét borították el. Apróknak tűnhettek. Mégis millió darab volt, és ez rányomta bélyegét a személyiségére.
Ezt pedig senki nem érthette meg. Nem tudhatták felfogni. Van akit ezek csak kedvesebbé tesznek, szerethetőbbé. De ő maga már semmit nem akart az emberektől, csak azt, hogy békén hagyják.
Nem akart már élni, évek óta nem találta benne az értelmét. Rossz ember volt. Vagy csak a lelkiismerete mondatta ezt vele? Nem tudta.
Csak abban volt biztos, hogy az a fiú, aki vele ül ilyen korán a teremben, egy jó ember alapanyag.
Mindenki éljenzi bármit tesz. Mindenki tőle várja a megmentést, pedig még gyerek. Egy apró és törékeny gyermek... ebben pedig inkább rá hasonlított, nem pedig a jóképű apjára.

Ahogy elsétált a padok között, hogy elhagyja a termet és felkészüljön az aznapi órákra egy halk mondat ütötte meg a fülét.

- Köszönöm, professzor úr, hogy kért nekem is egy meleg italt ebben a hidegben.

- Ne is beszéljünk róla többé. Túl szentimentális hangulatomban kaphatott rajta, Mr. Potter - fordult a diák felé egy gyenge, gunyoros mosollyal. - Öt pont a Griffenélnek, amiért képes volt csendben maradni - suttogta nagyon halkan. Az igazi indokot sose vallotta volna be senkinek.

Az pedig az volt, hogy bár muszáj volt élnie... boldoggá tette, hogy Lily szemei akkor tényleg hálásan pillantottak rá. Nem pedig undorral és megvetéssel. Ez pedig egy apró, múló boldogságot okozott a lelkének. Ami miatt eldöntötte, hogy hallgatni fog arról a tényről, hogy aki a Potter házaspárt elárulta, maga Harry Potter keresztapja volt. James Potter legjobb barátja.