Ati: Már megint itt van.

Vittyó: szerintem az a lány elmebeteg. Egyáltalán honnan tudja, hogy hol laksz??

Ati: egyszer hazakísért.

Vittyó: bazdmeg te hülye vagy. Totál megszállott. Ez nem szerelem, hanem elmebaj.

Ati: kimegyek hozzá.

Vittyó: na még egy elmebajos.

Vittyó: Ati.

Vittyó: ATTILA

Vittyó: elmegy az ész. Ne csináld.

Vittyó: hallod?? Bazdmeg.
Agyhalott.

Vittyó: nem értem miért hazudsz neki. Ennyire nem lehet hiányod.

Vittyó: na, jó én kimaradok ebből, úgy baszod el az életed ahogy akarod.

Miközben kiléptem a lakásomból azon gondolkoztam, hogy mi a gecit csinálok. Lehet, hogy őrült, de nem érdemli meg, hogy átbasszam.

Eddig vártam azt az éjszakát, mikor végre elmenekülhetnék előle, és végre láthatná a millió hazugságomat amíg távol vagyok tőle. De ez a szerelem egy alljas kiss trükk. Egy olyan varázslat ami átveri az elmém, ami miatt elkezdtek hinni. Elhiteti velem, hogy látom a Napot, a Holdat. Az Igazságot.

De a mai éjszaka lesz az utolsó amit odaadok neki. Mert valahol jól esik, hogy ez az őrült nőszemély törődik velem. Egy utolsó lehetőség mind a kettőnknek kijár.

-Szia, Dalma.-álltam meg előtte.

Kicsit megugrott ijedtében, de gyorsan összeszedte magát. Megigazította a szemüvegét, és olyan áhitattal pillantott rám, mintha tényleg én lennék számára a Nap.

-Szia, Ati.-suttogta boldogan.- Nem tudtam, hogy már itthon vagy. Ilyenkor álltalában még stúdiózol.-mondta izgatottan, mint egy gyerek akinek bejelentik, hogy ma érkezik a mikulás. Meg sem lepődtem, hogy kívülről fújja a napirendemet. Szerintem ha egyszer elfelejtem a pinkódomat, tőle fogom megkérdezni.

-Mit keresel itt Dalma?-tettem fel azt a kérdés, amire amúgy teljesen egyértelmű a válasz.

-Téged, te buta.-nyújtott felém egy papírpoharat. Sóhajtva elvettem, majd beleszagoltam. A kedvenc Starsbuckos forrócsokim.

-Köszönöm.

-Szívesen. Arra gondoltam, hogy talán...

-Állj meg egy percre. Figyelj. Van egy ajánlatom. Azt szeretném mondani, hogy meg akarom neked mutatni a legjobbat amit tudok, de utánna befejeztük. Ma estére neked adom a szívem, ha megígéred, hogy nem töröd össze.-mondtam méllyen a szemébe nézve. Szükségem volt rá. Ma este. Nem akarok mindig magányos lenni. Lehet, hogy Dalma olyan amilyen, de legalább úgy tesz, mintha tényleg törődni akarna velem.

-Rendben van Ati. Ma éjjel bármit megtehetünk, utánna békén hagylak. Örökre.- a hangja sokkal komolyabb volt mint álltalában. Lehet, hogy most az egyszer tényleg felfogta, amit mondok.

Sokszor megígérte már, hogy békén hagy. De persze megszállott volt, így sosem tartotta be.

Eleinte rettenetesen zavart amit csinált. Éjjeli telefonhívások, random felbukkanások, furcsa és drága ajándékok... de egy idő után megszoktam és és már nem éreztem kínosnak.

Elkezdtem vele tényleg beszélgetni. Mindenki bolondnak tartott, mert szóba álltam a  zaklatómmal, de nekem valahogy imponált az egész. Ez a lány bármit megtett volna értem. Szóval tartozom magunknak egy felejthetetlen éjszakával.

-Mit fogunk csinálni?-állt meg szorosan mellettem és a kezeit az enyémre kulcsolta.

-Bármit amit csak akarunk, édes.-szorítottam meg a kezét.

-Tedd fel a maszkod. Az lehetsz aki csak lenni akarsz. Ma este miénk az egész város. Jó érzés.- mondtam mosolyogva. Kézenfogva indultunk el a metrómegállóhoz.

-Szeretnélek elvinni valahová.-mondta Dalma lassan.- De előtte még...-suttogta majd hirtelen a számra tapasztotta a száját. Még sosem csókolt meg.
Nem éreztem helyénvalónak, de nem is volt annyira borzalmas. Kellemes bizserzés járta át a testem, miközben még jobban magamhoz húztam. Mint amikor kint vagy a szabadban és elkezd cseperegbi az eső. Nem rossz, de azért minél hamarabb keresel egy helyet ahol nem esnek rád az apró vízcseppek.

De ezt most érte tettem. Ha ő meg akar csókolni, akkor addig fogunk csókolózni, amíg az utolsó adag levegő el nem fogy a tüdőmből. Mert ma este neki adtam a szívem. Ma este úgy fogok tenni, mintha lenne egy kurva kibaszott ember ezen a földön aki szeret. Akit szeretek. Mintha nem csak hazugság lenne az összes kapcsolatom.

-Na gyerünk, mutasd meg hogy tényleg van e valami jó helyed.-engedtem őt el pár perc múlva, majd felszálltunk a metróra.
5 megálló múlva Dalma megragadta a kezem és én hagytam, hogy belevezessen a sötét pesti éjszakába.
Rá volt bízva az irányítás. Egy elég kihalt környéken voltunk, szinte csak magán bérházak vettek minket körül.

-Bízol bennem?-állt meg egy öreg,kihalt, piros téglás épület sarkánál.

-A mai este igazán hűséges vagyok, de ismersz már.-mondtam komolyan. Bármire kapható vagyok, most hogy elengedtem magam.

-Akkor kövess.- húzta meg az összecsukható fekete létrát a ház oldalán, mire az nyikorogva szétnyílt pár centivel a föld fölött.

-Hát jó.-ragadtam meg óvatosan a vasszerkezetet, majd megfogtam Dalma derekát, hogy felsegítsem.

És másztunk. Néha megijedtem, hogy le fogunk szakadni a gyászba, de a létra tartotta magát, mi pedig rendületlenül haladtunk felfelé.

Hirtelen lenéztem, és mivel már jócskán benne jártunk az éjszakába, csak egy nagy feketeséget láttam magunk alatt.

-A mélység tele van lelkekkel...-suttogtam, mire Dalma megállt előttem és szomorú szemmel lenézett rám.

-Bentről a bérházakból figyelik, hogy mi a faszt csinálunk.- nevettem fel.
Pár percig tartott, meg felértünk, mert sikerült a leggecimagasabb épületet kifognunk.

Tisztán emlékszem a pillanatra, mikor először megláttam a tetőt.

Elhagyatott volt, de biztos vagyok benne, hogy valamikor egy kert lehetett, amivel a tulajdonosa törődött. Széttört cserepek, kúszó növények, és elburjánzott virágok között lépkedtünk. A placc teljes sötétségbe burkolózott előttem, a legtöbb részt homály fedte. Szinte az orromig se láttam el, és valami megmagyarázhatatlanul izgalmas és hátborzongató érzés kerített a hatalmába.

Aztán Dalma hirtelen megnyomott egy kapcsolót az egyik sötét falon.

Az egész tető tündérfénnyel volt bevilágítva, és úgy nézett ki mint egy elvarázsolt titkos kert. Egy kis faasztal és 3 rozoga szék volt a sarokba állítva, körös körül mindent beborítottak a növények, amik különleges vibe-ot adtak az egész helynek.

A kert atmoszférája teljesen beszippantott miközben levágódtam egy székre, Dalma pedig mellém.

Nem éreztem helyénvalónak a következő tettem, és nem is volt rá értelmes magyarázat, de muszáj volt megtennem. Megragadtam Dalma kezét és óvatosan az ölembe húztam. Szinte ugyanannyira meg volt lepődve mint én.

Nem tudom miért csináltam. Szükségem volt a közelségére. És ahogy a vállamra hajtotta a fejét, keze pedig az alhasamon pihent, úgy éreztem ez az. Ez az az érzés amit már nagyon régen nem éreztem. Otthon. Nyugalom. Béke. Szeretet.

-Kinyitottam a szemem. Erre a világra születtem.-mutattam körbe.
-Irigység. Büszkeség. Ezek azok a dolgok amiket állandóan hallok... kedveld ezt, fizesd ki azt, láss engem félelmet nem ismerőnek. Éld az életed, add oda az életed, majd vedd vissza. Értelmetlen elvek, egy keserű világban. De ez itt Dalma, ez az igazi Nirvana.-mondtam elgondolkozva, miközben kisimítottam egy tincset az arca elől.

-Túl jó vagy erre a világra Ati.-mondta mélyen a szemembe nézve.

-Ezek a kurva elvárások... válassz egy harcot, válassz egy oldalt... nem számít, hogy vak vagy. Mindig mindenben olyan döntéseket kell hoznom amire még nem állok készen. Nem tudom meddig bírom ezt csinálni.- hirtelen teljesen lefagytam, amikor kimondtam ezeket a szavakat. Nem is tudtam, hogy ennyi fájdalom és keserűség van bennem.

De Dalma ma este egy olyan oldalamat hozta elő, amit már rég eltemettem magamban.

-Nem adhatod fel. Erősnek kell lenned. A személyed, te magad, az egész lényed olyan erőt ad az embereknek, hogy bele se gondolsz. A dalaiddal fájdalmat, szomorúságot és keserűséget szabadítasz fel. És az emberek így gyógyulnak meg. Olyankor nem érzik magukat annyira egyedül ebben a reménytelen világban. Elénekled azokat a sorokat, amiket mindannyian érzünk legbelül, csak nem merjük kimondani, mert akkor valósággá válna. És senki sem akar szembenézni a valósággal. Mert a valóság szar.- ránéztem a lányra, aki fél éve zaklat. A lányra akiről azt hittem, hogy őrült, most pedig itt ül az ölembe és könnyes szemmel mond nekem olyan dolgokat, amiktől az egész testemet kirázza a hideg.

-Dalma...- suttogtam elszorult torokkal.- Megkérhetlek valamire?

-Bármire Ati.

-Nem számít mit mondanak, én önmagam vagyok. Lehet, hogy tudatlan vagyok, lehet hogy egy seggfej. De te tudod ki vagyok, láttál engem a legrosszabb hangulatomban is. És lehet, hogy önzőség amit kérek, ez az egész este egy önző dolog volt, de szükségem van rá.

-Mondtam már, Ati. Bármit. Neked, ma este bármit.-suttogta, és még szorosabban bújt hozzám. És akkor kimondtam azokat a dolgokat, amiket a mai napig bánok. Tényleg egy seggfej vagyok.

-Mutasd meg, hogy még mindig szeretsz. Nem érdekel, hogy hazugság, mert úgy is tudom.- az utolsó szavakat szinte suttogva ejtettem ki, majd némán vártam Dalma reakcióját.

-Mutassam meg, hogy szeretlek?- kérdezte elcsukló hangon, majd választ sem várva megfordult az ölemben, és lovaglóülésben elhelyezkedett rajtam.
A vágy hirtelen, és elsöprően ért el minden egyes porcikámba, a lábujjamtól a fejem búbjáig. Alig bírtam nyelni.

Dalma a kezei közé fogta az arcomat, lágyan simogatott, és a homlokát az enyémnek támasztotta.

-Szeretlek Baukó Attila.-mondta ki tisztán és jól érthetően.

Ez a mostani csók más volt mint az előző. Forró volt, szenvedélyes, és mikor apró kezeivel elkezdte simogatni a hasamat éreztem, hogy végem van. Olyan gyorsan szabadultunk meg a ruháinktól, hogy szinte fel sem fogtam mi történik.
Dalma még mindig rajtam ült, én pedig kezdtem elveszteni a fejemet, ahogy nagyon lassan egymásba gabalyodtunk.

Egész éjjel a tetőn maradtunk, újra és újra elsuttogtuk a hazugságokat, amiknek másnap már nem lesz semmi jelentősége. Újra és újra elakasztottuk egymás lélegzetét. Azon az éjjelen mindenemet odaadtam neki, a lelkem, a szívem. A testem.
A fejemben, az elmémben szenvedély és béke volt.

Nem akartam, hogy véget érjen. Azt akartam, hogy örökké tündér országban ragadjunk, ketten, féktelenül. Szerelmesen.

De ez nem egy mese. Mikor az első napsugár megcsillant a szemben lévő háztetőn, majd lassan elérte Dalma csupasz hátát, aki még mindig a karjaim között reszketett, tudtam, hogy vége. Az én kezem is remegett. Fáradt voltam. És szomorú.

Mikor hazakísértem őt, egy szót sem szóltunk egymáshoz.

Meglepődve vettem észre, hogy a kis, egyszobás lakása szinte már teljesen üres.

Dalma már alig állt a lábán, egész éjszaka nem aludtunk egy szemhunyásnyit sem. Csak szerettünk egymást, úgy ahogy sosem tehetnénk, úgy ahogy már sosem fogjuk.

-Hol vannak a cuccaid?-kérdeztem bágyadtan, elnyomva egy ásítást.

-A barátomhoz költözöm Szegedre. Ezt akartam tegnap elmondani. Ezért mentem oda. Hogy elmondjam, többé nem zaklatlak. Bocsánatot akartam kérni.-mondta akadozva, nagy zöld szemeiből patakokban folytak a könnyek.

Megremegett a gyomrom. Nem tudtam, hogy van barátja. Bár ha belegondolok, akkor is ugyanerre kértem volna. Önző vagyok.

-Sajnálom.-mondtam összeszorított szemmel.

-Ne sajnálj semmit. Ez volt életem legjobb éjszakája. Senkinek sem kell tudnia. Ez a mi titkunk marad, Atilla.- nem bírtam ki, hogy még egyszer utoljára hozzá ne érjek.

Elveszteni valamit, ami sosem volt az enyém meglepően keserű érzésnek hatott. Miközben utoljára ledöntöttem őt az ágyra, amin már csak egy matrac volt arra gondoltam, hogy betartotta az ígéretét, amit az indulásunkkor fogadott meg.

Olyan mintha ezer éve lett volna, hogy ott várt engem egy forró-csokival a lakásom előtt.

Megígérte, hogy nem töri össze a szívem.
Nem is tette meg.

Én törtem össze millió darabra. A mazoista énem kitépte a saját szívemet a mellkasomból, ami minden egyes csókkal, érintéssel és halk nyögéssel egyre apróbb és apróbb darabokra szakadt, hogy aztán a markomban hulljon szét. Egy marék hamu. Ennyi maradt belőle.

Mikor hazaértem a táskámmal együtt a szívemet is bevágtam a sarokba.

Mert oda való.