Chars Brown egy fiatal, feltörekvő újságíró. Pontosabban 22 éves, a karrierje elején jár viszonylag. Egy tipikus, nagyvárosi srác. Fekete haja egyik oldalt fel van nyírva s apró, villámszerű formák vannak belevágva. Ugyanazon oldalon füle tele van lövetve ezüst színű karikákkal, míg az ellentétesen pedig szemöldökénél s alsó ajkánál talál helyet egy-egy piercing. Szemei sötétbarnák, ezeknek viszont hamalmas kontrasztot ad a hullákéhoz hasonlóan világos árnyalatú bőrszíne. Öltözködése álltalában elég kirívó, s tetoválásait sem rejti el a nagyvilág elől, miket már elég fiatalon magára varratott. 

Ez a srác mindig is úgy érezte, többre hivatott, mint egy nevenincs újságba apró cikkeket írni, így eldöntötte: Saját kezébe veszi élete haladását. Nem is kell más számára, mint egy olyan cikk, ami mindenki figyelmét felkelti. És ha talál egy ilyent, a hírneve is garantált! A média felkapja, a neve pedig ismertté válik. És végre kaphat rendes ügyeket is. De honnan találhat ilyent? 

Erre a kérdésre hamar meglelte a választ. A város, melyben lakik elég közel fekszik egy tesztlaborhoz. Név szerint a Testing Grounds Of Medicament-hez. Egy hatalmas létesítmény, amiről rengeteg városi pletyka kering. Egyesek szerint a gyógyszerkísérletek, melyeket ott folytatnak, valójában koránt sem olyan békés dolgok. Vannak, akik úgy tartják, biofegyverek készülnek ott, míg mások a génmutációt bizonygatják. De ezeknél elszálltabb ötletek is vannak. A kormány titkos kísérletei, űrlénykutatás... tipikus városi legendák. De valami alapja van annak, hogy ezek a szóbeszédek ennyire elterjedtek. Mégpedig az a fokozott felügyelet, amit ennek a létesítménynek szentelnek. Hatalmas informatikai háttere van, emberi őrzés viszont alig, ezzel csökkentve azok számát, akik bármit kikotyoghatnának. Az ott dolgozókat titoktartás kötelezi, még senkinek sem sikerült egy kutatóval sem beszélnie arról, ami benn zajlik. 

Ezek miatt pedig Chars egy alternatív megoldást kellett, hogy keressen. Mégpedig, hogy valahogy beoson. Igen, beoson. Most lehet mondani, milyen rossz ötlet, egy fiatal, önbizalommal teli, ráadásul a céljához eltökélt alakot nehéz eltántorítani, akármilyen badar ötletei is vannak. Így tartja is magát ehhez. Az egyik alkalmazottnak elég szép összeget kellett fizetnie, de megszerezte a munkaruháját, azonosító kártyáit, meg minden egyéb olyan dolgot, aminek az értelmét a feketeség azóta is keresi,. Tényleg elképesztő, milyen mértékű felügyeleten és ellenőrzéseken kell valakinek átmennie, hogy egyáltalán bejusson. És ekkor még nincs szó az ujjlenyomat azonosítókról, meg minden olyasmiről, amiről a lefizetett személy hadovált. Ha itt lebukik a fiatal újságíró, azt nem fogja megköszönni. De eldöntötte, hogy megteszi, a céljától pedig saját magát végképp nem fogja eltántorítani. 

Így is történik, hogy az elkövetkezendő nap magára ölti a kapott holmit s megindul, hogy élete cikkéhez anyagot gyűjtsön. Az éppen pont rámenő fehér köpeny zsebében a kulcskártyák mellett diktafon és kamera is helyet kapott volna, azonban rájött hamar, hogy egy ilyen helyen fémdetektor is lesz. De jól tette, hogy elgondolkozott ezen még reggel újra! Hisz már a kapuban azonnal az fogadja. Ha magával hozta volna a kütyüket, az azonnali lebukással érne fel. De így bejut gond nélkül. Azon legalább is. 

Viszont egy összeszokott csapatról lehet szó a falakon belül. Hisz akármerre is megy, furcsálló tekintetekkel találja magát szembe. Csak higgye el mindenki, hogy nem több egy újoncnál - reménykedik a dologban, mialatt igyekszik minél természetesebben viselkedni. Ez pedig egy ideig többé-kevésbé megy is neki. Dehát nem egy színész, profi alakítást nem várhatna el tőle senki. 

Ahogy halad a fehér folyosókon, olyan érzése van, mintha elcsépelt filmek valamelyikébe került volna. Az egész térben szinte teljes csend uralkodik, csak a léptek törik meg ezt. Az összes ember sietősen megy a dolgára, aktákat s minden féle papírokat bújva, ha épp nem őt fürkészik. A levegőt kellemetlen szagok töltik meg - mintha egy kórházban járna. A gyógyszerek és tisztítószerek kellemetlen egyvelege. Az a folyamatos világosság, mely a lámpákból árad s a makulátlan, hó fehér falakon visszaverődik szinte már bántja a szemét. És ami a legrosszabb... ez a hely olyan, mint egy labirintus. Hogy egy ide passzoló hasonlattal éljen, magában egyre csak, újra és újra ez a gondolat tör rá: Olyan érzése van, mintha egy laborpatkány lenne, akinek a sajtig kell eljutnia egy útvesztőben. 

Ahogy halad és halad, egyre gyakrabban ütközik tekintete mások bizalmatlan íriszeibe. Szinte biztos, hogy ha így halad, le fog bukni. Bár rajt az álca, így is messze kilóg a sorból. Érzi ,hogy még pár perc és az a kevés emberi biztonsági őr aki van, rá fogja magát vetni. Ekkor azonban egy fájdalmas szirénahang töri meg a jelenetet. Minden, a folyosón lévő személy felkapja a fejét erre, s hamarosan a hangosbemondóba egy lágy női hang szól bele, előre felvett monotonitással. 

A teljes körű lezárási rendszer érvénybe lépett. Kérjük minden kedves dolgozón őrizze meg a hidegvérét.

Ez már érthető okokból érdekes reakciót vált ki a hallgatóságból. Látszik, hogy nem egy bevett szokás ez itt. Mégis mi történhetett? Fogalma sincs senkinek. Viszont az ablakokra lassan vasredőnyök csúsznak, elzárva a külvilágtól mindent s mindenkit. De ez biztosan a fő és mellék bejáratokra is igaz. A felnyírt hajú nagyot nyel. Itt ragadt. Ha kiderül, hogy kicsoda, abból fejvesztés lesz. De ez még a kisebbik baj. Hamarosan újra megszólal az egyik előre felvett üzenet, ugyanazon hangon.

Figyelem! A vírusok zárját deaktiválták. Kérünk minden kedves dolgozót, kövessék a protokollt és jelenjenek meg a megadott ellenőrző pontokon. Ez nem gyakorlat. A vírusok zárját  Leon E. News osztályvezető kódjával deaktiválták.

Na erre kitört a pánik. Az eddig olyan fegyelmezettnek tűnő laborruhás alakok fejvesztve indulnak meg arra, amerre látnak. Egymást lökdösve haladnak valószínűleg azokhoz a bizonyos ellenőrzőpontokhoz. Lárma támad, hallani ahogy egyesek egymással ordibálva lökdösődnek. Az emberhad magával rántja egy ideig a beszivárgó alakot is, azonban amint esélye van, az egyik fal mentén elhelyezkedő ajtók valamelyikén beront, ezzel kitörve a köpenyes had közül. Egy öltözőben találja magát, mikor felocsúdva a történtekből körbekémlel. Az ajtónak vetve hátát hallgatja, ahogy az események zajlanak odakint. Mert innentől az egész csak apokaliptikusabb lesz. 

Egyszer csak egy nő hangosan felsikít. A magas, fájdalmas hangra egy pillanat erejéig csend szökik a térbe, még a lépések zaja is elhalkul. Mégis mi történhetett? A férfinek fogalma sincs. Viszont ez után mintha csak elhatalmasodna a fejetlenség. Egy mély, állatias ordítás követi az előző hangot s erre mindenki újra megiramodik. Mintha az eddigieknél még nagyobb hévvel tennék. Valami nincs rendben. Nagyon nincs. Újabb és újabb hasonló morajok követik egymást, mikhez egyre több ordítás párosul. Hamarosan könyörgések, életért való rimánkodás is kivehetővé válik. Egyre gyakortább hallani olyasmi hangokat, mintha ruhaanyag s hús szakadna, csontok s minden egyéb törne. A falakon fülcsikorgató karomhúzások, s még sorolhatnám napestig, mi minden ínyencség szűrődik be az ajtón Charshoz.

Hosszú idő telik el így. Fogalma sincs, mégis mennyi. Viszont mintha egyszer csak elhalna az egész. Még halk, fájdalmas nyögések, egy-egy tompa puffalán, majd mindennek vége. Túlságosan is elhatalmasodik az a rémisztő csend. A férfi össze van zavarodva - nem is kicsit. Itt van az a hír amire mindig is várt. De ez már túl is lőtte a célt! Nem tudja mi történik körülötte, de érzi minden egyes remegő porcikájában. Ez nem játék. Nem vicc. Nem móka és kacagás várja, ha elszánja magát, hogy kilépjen az ajtón. Egy rémálom szabadult el, amiből még csak ki sem tud jutni. De kell lennie valamilyen kiútnak! Muszáj...

Talán egy újabb óra telik el, mire megembereli magát. Zihálása s remegése addigra alább hagy. Fülét már hosszú ideje az ajtóra tapasztva várja, hogy történjen valami. Bármi. De semmi. Teljesen üres minden. Vége annak, akármi is történt itt. Így tartva az elé táruló látványtól, de ujjait a kilincsre csúsztatva lassan lenyomja azt. A zárbeli szerkezet halkan kattan, majd maga felé húzva a műanyag szerkezetet résnyi teret enged magának kilesni. De ez is elég ahhoz, hogy a gyomra felkavarodjon s kiadja magából a reggelijét. 

Ahogy kilesett, mindent vöröses anyag borít - vér. A falakra fröccsenve, a padlón tócsákban. Karomnyomok mindenütt, de valami embertelenül hatalmasak. Az egész folyosót megcsonkított és szétmarcangolt emberi testek borítják. Van, amiről már meg sem lehet mondani, milyen nemű egyén lehetett eredetileg. Mindebből elég volt egy aprócska szeletet látnia ahhoz, hogy eltántorítsa a kimeneteltől.

*****************************************************

Íme, az első rész. Az eleje egy kicsit még monoton és unalmas lett. De megvallom, a végét öröm volt megírni. Éreztem, hogy kezd beindulni a történet és noha sok dolog még nem történt, annál több fog a közel jövőben. Viszont előtte szeretném, ha belevonhatnálak titeket egy kis interakcióba. Mivel nem sokan látták eddig az előszót, így nem egy hosszú szavazást indítok, ahol a cél minél több szavazó, hanem az, hogy TE légy az első! A három opció közül, amit felkínálok, aki először választ egyet, azzal fog a történet folytatódni. Ezek bármelyikével halad tovább az egész, hatással lesz a történet alakulására. 

Tehát a kérdés: Mi tévő legyen kedvenc fenegyerek főhősünk?
A: keressen egy szellőzőrendszerbe való bejáratot és ara felé hagyja el a biztonságos búvóhelyét
B: mindenek előtt kutassa át a szekrényeket, hátha talál valami hasznosat
C: ideje legyőzni a félelmeket, induljon az ajtón ki, egyenesen