Tomboló viharként söpört végig haragja a hangár falai közt. A szerelők mind ijedten rezzentek össze, amikor éles csattanások, hangos puffanások rázták meg az épületet. Úgy hitték, támadás érte a bázist és szovjet bombázók próbálják ízekre tépni a hangárjukat, de egyhamar ráeszméltek, nem a Vörös Hadsereg tört rájuk, csupán egyik pilótájuk dühöngött. A szerelésre váró Stukák árnyékából pillantgattak ki félve az alezredes irányába, aki újfent belerúgott egy nagyobb ládába. Mellette a földön szétszóródott szerszámok, alkatrészek hevertek, amik csilingelve, csörömpölve gurultak tova, ha a tiszt felrúgta őket. Az egyik szerelő már felgyűrte volna fekete kezeslábasának ujját, hogy kioktassa az alezredest, de a társai visszafogták őt, tartva attól, netán agyon találja lőni a tiszt, ha szót emel ellene. Csendben tették tovább a dolgukat, ügyet sem vetve a dühöngő pilótára, aki lekapta tányérsapkáját szőke tincseiről, a földhöz vágta, majd akkorát rúgott bele, hogy az kirepült az ajtón. Az egyik zuhanóbombázó mögül egy félszemű szerelő kukucskált ki, amikor a pilóta magában szitkozódva lerogyott a megüresedett ládára, és tenyerébe temette arcát. A félszemű Franz szomorúan nézte a  századparancsnokukat, majd inkább visszatért munkájához. A pilótát nem tudta megjavítani, de a vasmadarát igen. Ki kellett cserélnie a fülkeablakot, mert egy szovjet vadász szétlőtte. Csoda, hogy még életben volt a pilótája. A puszta szerencsén múlt, hogy a lövedékek elvetették az alezredest és a székébe csapódtak bele, mikor a tiszt félre fordult a légiharcok közepette. A bajtársainak már nem volt ekkora szerencséje. Sok üres hely tátongott a Staffelükben, mikor leszálltak, az egyik Stuka úgy bukdácsolt haza, menthetetlenül megtépázták, de alkatrész gyanánt még hasznát tudják majd venni.

Cigaretta füstje szállt a levegőben, a szerelők elsápadva összepillantottak, próbálva kitalálni, melyikük lehetett az az őrült, aki a századparancsnokuk jelenlétében mert rágyújtani. A tiszt nem szerette, ha munka közben bagóztak, mert a hamu belepotyoghatott a motorba, vagy akár a frissen festett gépet is összemocskolhatta. Persze, ha leültek a Stuka kereke mellé pihenni, és ott füstölögtek, azt már szabad volt. Egy fiatal társuk gépolajos kendőjével integetett, mutogatott a dohányzó alezredes irányába. Mindannyian csendben konstatálták a helyzetet, valaki rá is gyújtott, hogy nyerjen magának egy szusszanásnyi pihenőt, míg a többiek szótlanul dolgoztak tovább.

Wilhelm Freudenberger, a légiszázad sokat látott pilótája füstölgött, fújtatott, morgott, akár egy meghibásodott motor. A "fekete férfiaknak" fogalmuk sem volt, mi bőszíthette fel így a tisztet, aki pár percen belül újabb cigarettára gyújtott. Tovább pöfékelt, magában káromkodott, olykor belerúgott a földön szétszóródott szerszámok egyikébe, a csavarkulcsok pedig vidám csilingelés közepette gördültek tova a betonon. Fel sem figyelt a hangár újabb vendégére, aki az ajtóban megtorpant egy pillanatra, hogy felvegye a meggyötört tányérsapkát. Az ifjú, vörös hajú férfi finoman leporolta felettese fejfedőjét, szépen eligazgatta azt, ekkor szeplős arcán sunyi vigyor villant fel, és színpadiasan fejére pördítette az alezredes sapkáját. Az ilyesmi tréfa megszokott volt Timo Grünewaldtól, a Staffel Robinjának, avagy Vörösbegyének becézett, minden lében kanál ifjától. A rádiós lövész büszkén kihúzta magát, összecsattintva sarkát, majd olyan kevélyesen sétált be, mintha maga a légimarsall lett volna. A szerelők közül páran elfojtottak egy mosolyt, mikor az ifjú lazán odalépett Wilhelm elé, és alulról felpöccintette sapkáját a homlokáról.

– Mintha haragos lennél, Willy.

– Pont te hiányoztál, te ördögfattya! – horkantott fel az alezredes dühödten, majd egy sóhaj közepette eltemette arcát a tenyerében. – Sajnálom, Robin, nem akartam...

– Mindenkinek lehetnek nehéz napjai – felelte egy megértő mosoly közepette. Egy másik láda után nyúlt, odahúzta a tiszt mellé, és lehuppant rá. A szőke férfi szája csücske megrándult, előkotorta cigarettatárcáját, odanyújtotta bajtársának. Timo hálásan biccentett, a fogai közé kanyarintott egy szálat, majd közelebb hajolt a pilótához, amikor az tűzzel kínálta.

– Kitette a szűrömet.

– Fene! – Timo akkorát nézett, nem sok híján a cigaretta is kiesett a szájából. Megigazította tányérsapkáját, egészen hátrahúzva azt a tarkójára, míg Wilhelm csupán fanyarul bólintott. – Mégis mikor?

– Egy fertályórája telefonált. Azt mondta, elege van belőlem, és ott rohadjak ketté, ahol vagyok.

– Ez teljesen megőrült! – horkantott fel az ifjú. Wilhelm a száját húzta. Kék szemében könnycsepp csillogott, ahogyan bajtársára pillantott.

– Rám csapta a telefont, mielőtt bármit is mondhattam volna – sóhajtott fel szomorúan. – Habár számíthattam volna erre. Már akkor tajtékzott, mikor visszautasítottam Göring ajánlatát. De az irodai munka nem nekem való.

– Zsong a fejed, az a te bajod. Menjünk vadászni. Az majd kitisztítja a kobakodat – jegyezte meg Timo finoman élcelődve. Vetett a válla felett egy pillantást a vasmadarukra, amin sikerült a helyére igazítani az új fülkeablakot. Wilhelm szája csücske megrándult egy halovány mosolyba, finoman vállon veregette a nála majdhogynem egy fejjel alacsonyabb ifjút. Alig három órája tértek vissza egy csatából, a fiatal lövésze máris visszavágyott a felhők közé... akárcsak ő maga.

– Franz! Hogy álltok? – szólt hátra emelt hangon az alezredes. A Stuka takarásából máris előpenderült a gépzsírban és olajban úszó szerelő, tisztelgett egyet.

– Parancsára, mein Herr, az öreglány repülésre készen áll!

– Köszönöm – biccentett hálásan. Ahogyan feltolta magát, vetett egy pillantást a földön szétszóródott szerszámokra. – Sajnálom az iméntit. Robin, te menj, jelentsd a többieknek, hogy kirepülünk, és ha bármi van, Kappel a főnök. Addig elpakolok itt.

– Mein Herr... – sápítozott Franz, de az alezredes egy pillantással beléje fojtotta a szót.

Timo kuncogott, éjfekete szeme pimaszul csillogott, ahogyan cigarettáját elnyomta csizmája sarkán. Zsebre vágott kézzel, dúdolva hagyta volna ott őket, ha Wilhelm nem csípi galléron. Az ifjú nevetve lépett vissza az alezredes mellé, aki egy rosszalló pillantás közepette levette a tányérsapkát a fejéről, és sajátjára kanyarintotta.

– Na, lódulj innen! – intett fejével az ajtó irányába. Timo csak vigyorgott, lazán ismét elindult, majd ijedten megugrott, mikor felettese barátian tomporon rúgta őt, hogy gyorsabban szedje a lábát.

🔹🔹🔹

A propellerek berregő hangja, a motor és a süvítő szél zúgása lassacskán lenyugtatta Wilhelm zaklatott szívét. Hosszú percek óta köröztek már a zöldellő vidék felett, mindvégig biztonságos területen maradva, de szokásukkal ellentétben igazán egyikük sem akart beszélgetést kezdeményezni. A pilóta saját gondolatainak örvényében vergődött, miközben tekintetével unottan az égboltot pásztázta, a neki háttal ülő Timo mindeközben türelmesen arra várt, hogy bajtársa jól ismert sóhaja felhangzódjon, és végre faggatni kezdhesse őt. A géppuskát olykor megigazította, hogy tisztább rálátása nyíljon az égboltra. Bolyhos bárányfelhők közt repültek, melyek takarásából észrevétlenül fel tudna bukkanni bárki. Ahogyan mindezen töprengett, az egyik felhő takarásából ki is pördült egy vadászgép. De alighogy a lövész feléje fordíthatta volna a géppuskát, amaz máris az oldalára fordult, felfedve a szárnyain díszelgő fekete vaskeresztet, mielőtt a nyomukba eredt volna.

– Társaságunk akadt! – szólt bele emelt hangon a mikrofonjába. Wilhelm minderre felkapta a fejét, habár nem tűnt fenyegetőnek a megjegyzés.

– A mieink közül valaki?

– Ha szemem nem csal, Horst főhadnagy az a szomszéd Jagdgeschwaderből – felelte, miközben az erős napfényben hunyorogva a légiparádézó vadász oldalára festett számozást figyelte.

Wilhelm bólintott, lazított markán, ujját pedig arrébb csúsztatta a géppuskája gombjáról. Egyenesben tartotta vasmadarát, mígnem a Messerschmitt melléjük ért. Baljával integetve köszöntötte a magányos vadászt, aki visszaintegetett, majd amennyi teret engedett neki a szűk fülke, tovább hadonászott. Wilhelm kuncogva megigazította oxigénmaszkját, és átmozgatta ujjait a botkormányon.

– Csak nem versenyezni akar már megint? – kérdezte Timo vidáman. A pilóta csillogó tekintettel visszafordult a vadászhoz, és hüvelykujjával jelezte, elfogadja a kihívást.

– Már kezdett hiányozni ez a hülye. Hetek óta nem láttam, már azt hittem, lelőtték – jegyezte meg Wilhelm mosolyogva. – Kapaszkodj, Robin, mert ezúttal győzni akarok.

– Ha győzelemre hajtunk, le kellene őt lőni, nem? Máskülönben...

Timo hangja elcsuklott, amikor a Stuka hirtelen alábukott, és a felszállás előtt elfogyasztott kávéja visszakúszott a torkába. Az ifjú émelyegve elfojtott egy káromkodást, Wilhelm pedig egy pillanatra elmosolyodott, majd halkan felnyögött, mikor a légnyomás ki akarta préselni tüdejéből az oxigént. Szívverése ott dübörgött a fejében, izmai remegve tartottak ki, nehezen kapott levegőt. Nem akarta mindeddig beismerni, de egyre nehezebben bírta az iramot. Zuhanás közben a szeme sarkából olykor kipillantott a vadászra, akinek immáron csupán vezérsíkját látta, és a horogkereszt alatt felfestett győzelmek striguláit. Wilhelm előre nézett, még messze voltak a mezőtől, ami felé tartottak. Megcsípheti a vadászt. Büszkén akart kiszállni a hónapok óta tartó játékukból. A motor felbődült, és a Stuka éles szirénára emlékeztető hang közepette utolérte kollégáját. Wilhelm levegő után kapkodva elmosolyodott, ahogyan kitekintett az ablakon. Egy-két másodperc erejéig váltott egy büszke pillantást a főhadnaggyal, majd felrántotta vasmadarát. A gépezettel együtt nyögött fel, amikor sikerült vízszintesbe hoznia a repülőt, és a nyomástól szabadulva ismét fellélegzett. Kisvártatva melléjük röppent a Messerschmitt, számára meg sem kottyant a játék, fiatal volt még, akár a pilótája. Wilhelm remegő kézzel intett búcsút, meghálálva a versenyt. A vadász visszaintegetett, majd egy éles kanyarral máris az égbolt felé vette az irányt. Wilhelm felsóhajtott, átmozgatta remegő kezét, míg a háta mögött Timo émelyegve káromkodott.

– Legközelebb kérlek, szólj rám, hogy a két csésze kávé már sok lesz repülés előtt – szólt eltorzult hangon. – Az istenit... – tette hozzá, majd lecsatolta arcáról oxigénmaszkját, és a géppuska mellett besüvítő hideg levegőt mélyen magába szívta.

– Majd szólok... ha lesz egyáltalán legközelebb – felelte egy lemondó sóhaj közepette. Hallotta, ahogyan Timo ficeregni kezdett mögötte, és visszacsatolta maszkját, hogy gond nélkül beszélhessen mikrofonjába.

– Ezt meg hogy érted?

– Nem bírom már az iramot, Robin – sóhajtott fel ismét, ahogyan visszafordította Stukájukat, és a felhők felé vették az irányt.

– Ezerszer jobban bírod, mint azok, akik frissen kerülnek hozzánk, aztán egy-két hónapon belül már temetjük is őket! – felelte az ifjú habozás nélkül. – Ezt is azért mondod, mert pihenés helyett kihoztalak repkedni. Meg azért is, mert magadat okolod, amiért az a seggfej kidobott! És sutba dobnál mindent, hogy vissza tudd nyerni a szívét. De én mondom neked, Willy, az a bájgúnár nem érdemel meg téged! Hallod? Az ilyen lelketlen ördögöt, aki telefonon keres meg azzal, hogy el akar hagyni téged, jobb is, ha hagyod menni. Már elnézést, de szitává lyuggatnám azt a szarházit.

– Huszonéves suhanc létedre úgy beszélsz, mint az anyám – jegyezte meg kuncogva a pilóta.

– Wilhelm, figyelj... megértem, hogy nem tartod magad fiatalnak, és szeretnéd végre elkötelezni magad, nyugodtan élni ahelyett, hogy idekint repkedsz és naponta többször kockára teszed az életed. De lásd be, kérlek, Stefan nem az a partner, akivel boldog életed lett volna. Teljesen más ritmusban él, mindezek mellett még festő is. Bolond, ezzel te is tisztában vagy.

– Szerinted mindenki az – szúrt vissza válaszul, hogy valamelyest megvédje egykori partnere becsületét, majd felsóhajtott. – Nem tagadom, voltak furcsa dolgai...

– Az cseppet sem lehet normális, aki a fejedhez vág egy csészét, mert éppen visszarendeltek szolgálatra, és emiatt nem tudtok piknikezni! Én mondom neked, Willy, fel kellene hagynod végre a művészekkel! Egyik sem normális. A helyedben körülnéznék a hadseregben.

– Hogy aztán jó szerencsémhez híven összeszedjek egy traumatizált kollégát? Netán magamra uszítsam a Gestapo kutyáit? Isten őrizz, van nekem elég problémám!

– Van bizony, két szép szemed állandóan a páncélosainkon tartod, ha nincs jobb dolgod! – szúrta oda Timo pimaszul. Wilhelm szíve kihagyott egy ütemet. Hát ennyire feltűnő lett volna, hogy a páncélos hadosztály tankjait figyeli? Timo halkan felhorkantott. Tudta, tudta, hogy a pilótája szíve aggódik valakiért. – Hogy hívják?

– Adrian – felelte Wilhelm őszintén, magát is meglepve, hogy szóba merte hozni a harckocsisát.

Tiltóan megrázta a fejét, majd az égboltra emelte tekintetét. Nem szabadott volna felemlegetnie őt, de immáron csupán egykori szerelme vonásait látta maga előtt és a kék szempárt, amihez foghatót azóta sem talált. Bele sem mert gondolni, mikor találkoztak utoljára, mikor intettek örök búcsút... Mindannyiukat megviselte az elválás, de nem volt más választásuk. Túl kockázatos lett volna, túl veszélyes. Adrian megházasodott, ők ketten pedig Gottfrieddal ismét egyedül maradtak. Wilhelm szíve fájóan összeszorult barátja és lövésze emlékétől. Beléje mart a gyász, a testvéri jóbarát hiánya. Hirtelen olyan távolinak tűnt minden, a Spanyolországban töltött éjszakák szenvedélye, ahogyan Adrian sokszor Fridocskának becézte a lövészt, nem tudva arról, hogy Wilhelmet milyen féltékenységgel tudta elönteni mindez. Az alezredes ismét megrázta a fejét, próbálva szabadulni az emlékektől, a tudattól, hogy elengedte élete szerelmét, és rá pár hónappal később eltemette legjobb barátját.

– Szereted, igaz? – kérdezte Timo csendesen. Wilhelm felsóhajtott.

– Míg élek. Nincs még egy olyan, mint ő.

Az évek alatt oly sok emberrel találkozott már, és egy sem ért fel Adrian nyomába. Emlékezett még, hogy fűzte őt Viharmadár heteken át, hogy ismerkedjen meg a fiatal harckocsissal, aztán az olimpia idején csak sikerült találkozniuk. Futó kalandnak, nem többnek szánta. De nem szabadult annak a délutánnak az emlékétől, és képes volt kikönyörgni, hogy Adrian velük tartson Spanyolországba. Persze nem kellett sokat könyörögnie, őhozzá hasonlóan a harckocsis ifjú is a rabjává vált annak az augusztusi délutánnak, és megannyi olyan érzelemnek, ami évek múltával sem tudott tompulni. A menyegző szétszakította őket... a testüket. De nem a lelküket, nem a szívüket, ami a lehetetlent követelve sóvárgott még mindig a másik után. Wilhelm szerette volna úgy hinni, hogy amíg ő a tankjaikat figyelte, addig Adrian a Stukák röptét követte nyomon. Így kellett lennie. Adrian szerette őt, habár sosem mondta ki. De az érzelmei ott voltak minden érintésben, édes csókban, sóvárgó pillantásban. Wilhelm keserűen felsóhajtott, hiányolta azokat a néma beszélgetéseket, amiket képesek voltak lefolytatni csupán tekintettel, mimikával és érintéssel. Szavak nélkül megértették egymást... Biztonságot, otthon és szeretetet adtak a másiknak. Mit meg nem adott volna azért, hogy láthassa még egyszer a harckocsisát, a tündöklő kék szempárját, ami a végtelen égboltot és a szabadság érzetét juttatta eszébe. Ha láthatná a mosolyát, hallhatná a nevetését, ha ismét a karjai közt tarthatná őt. Soha többet nem engedné el...

– Írj neki, vagy hívd fel – szólalt meg Timo hosszas csend után. – De meg is látogathatjuk.

– Nem lehet, házas ember – sóhajtott fel Wilhelm. Nem lehet, még annak ellenére sem, hogy Josefine engedné nekik. Érdekből voltak együtt, de szerették egymást. Adrian pedig hűséges volt, és túlságosan is félt, hogy bajba sodorhatná magukat.

– Bolond vagy, Willy – sóhajtott fel Timo, de mit tudhatott ő arról, amiről beszéltek? A lövész felhorkantott. – Tudod, mit? Kellene egy jó kis kimenőt kérnünk. Ránk férne már. Elmennénk a fiúkkal inni, te meg kapnál egy csinos adag bódítót, aztán átmulatnánk az éjszakát. Mit szólsz?

Wilhelm felkacagott az ötlet hallatán, a háta mögött Timo vele együtt nevetett.

– Még csak az hiányozna! Múltkor is mi volt? Mikor az az átokverte iván átlőtte a vállamat.

– Úgy kiütött a morfium, hogy szerelmet vallottál az ápolónőnek! – kacagott az ifjú.

Wilhelm kuncogva a fejét ingatta, emlékfoszlányai voltak csupán arról a napról. Pedig hányszor megmondta az orvosoknak, hogy ne adjanak neki semmit, mert érzékenyen reagál és sületlenségeket beszél, csinál, ha telenyomják őt fájdalomcsillapítóval. Mi tagadás igencsak elvarázsolt állapotban lehetett, ha még annak a kisasszonynak is képes volt bókolni, pediglen világéletében férfiakhoz vonzódott.

A két bajtárs vidáman kacagva indult haza, nem figyelve arra, hogy a felhők közt megbújva két sötét árny eredt a nyomukba. Timo nagy hévvel a kimenővel kapcsolatos terveit szövögette, melyik kocsmákba térjenek be, és hol szedjen össze majd magának egy csinos barátnőt. Még azzal is tréfálkozott, hogy kerít Wilhelm számára egy ivánt, mert hiába szolgált évek óta a keleti fronton az Expert, vajmi keveset tudott oroszul. Még káromkodni sem tudott, amit Timo hatalmas szégyennek kezelt, mert ő bizony az első héten kitanulta, hogyan is kell szovjet módra valakit elküldeni a pokolba. De ha Wilhelm minderre a csipkelődésre franciául vagy akár angolul felelt, a vörös ifjú egyhamar elhallgatott, mert nem beszélte egyik nyelvet sem. Ugyanakkor az alezredes előtt büszkén ecsetelte, hogy valamelyik üknagyapja bizony ír volt, és hogy tőle örökölhette fizimiskáját.

Jókedvüknek egyhamar vége szakadt, amikor a felhők közül felbukkant egy vörös orrú Lavochkin, és a lőszere záporesőként zúdult rájuk. Géppuska ropogott, Timo káromkodott, a Stukán pedig fémesen kopogtak a lövedékek. Wilhelmet leverte a víz, mikor felhangzott mögötte géppuskájuk oly jól ismert hangja, ahogyan lövésze viszonozta a támadást, és szitkozódva jelentette neki az ellenség pozícióját. Élesen félrerántotta a gépet, izmai a kimerültségtől megremegtek, pörögve zuhantak alá. Az égboltot pásztázta tekintete, mígnem megakadt a másik vöröscsillagos vadászon, aki a felhők közül lecsapva, társával együtt a nyomukba szegült.

– Van még egy, kilenc óránál!

– Látom! – mordult fel Timo, miközben hol az egyik, hol a másik gépet próbálta elriasztani. Wilhelm visszahúzta a gépet a zuhanásból, ismét a magasba emelte, a süvítő lövedékek közt lavírozva próbálta tartani az irányt, hogy minél hamarább vissza tudjanak érni a bázisukra. A Stuka motorja felbődült, ahogyan a maximális sebességet is megpróbálta kicsikarni belőle a pilóta.

– Ebéd idő van, madárkáim, egyetek csak!

– Robin, mi van a rádióval?! Értesíteni kell a bázist! Ezekkel egyedül nem bírunk!

– Egy kicsit el vagyok foglalva!

Timo hangja ezúttal dühödten, fogcsikorgatva csendült fel. Pilótája szitkozódott. Lopva a műszerfalra pillantott, majd a motort nem kímélve ismét a mélybe vezette a repülőt. A két Lavochkin jóval gyorsabb volt náluk, a zuhanórepülés volt az egyetlen esélye, amivel távol tudta magukat tartani a vadászok lövedékeitől.

– A nyomunkban vannak, Willy! Adok én nektek, iván, ketten egy ellenében! Rohadjatok meg! Ezt neked, te átkozott! Eltaláltam! Húzd fel, húzd fel! Jobbra! Jobbra!

Wilhelm felrántotta a gépet, éles fordulattal kipördült oldalra. A Lavochkin mellettük zuhant alá, égő motorral, éjfekete füstöt húzva maga után.

– Auf Wiedersehen! – intett búcsút Timo a zuhanó vadászgépnek, majd újabb sorozatot adott le a másiknak, miközben lopva kipillantott a fülkéből. – Még hogy nem bírunk velük...

– Ezt nevezem szép lövésnek, Robin Hood! – szólt hátra Wilhelm a válla felett büszkén.

– Látom az ágyúinkat, Willy. Maradj lent. Hátha a fiúk el tudják riasztani ezt a rohadékot.

Wilhelm bólintott, remegő kézzel ismét egyenest a bázisuk fele vette az irányt, igyekezett alacsonyan repülni, hogy a légvédelmi ágyúk hatókörében maradjanak.

A géppuska tovább ropogott, olykor fémes csattogást hallott, ahogyan a lövedékek átütötték a vasmadaruk lemezeit. Keservesen zúgott a motor, próbálva tartani azt az iramot, amit az alezredes diktált, hogy lerázza magukról a szovjetet. A műszerfalon bekapcsolt a vészjelző, túlmelegedett a motor. Wilhelm szíve a torkában dobogott, nem engedett, tovább hajtotta a gépet, elsuhanva a földi hadosztály egy ágyúja felett, majd élesen kifordult a Lavochkin elől. Lentről eget rengető dörrenések hangzottak fel, de olybá tűnt, a szovjet vadászt mit sem érdekelte mindez. A nyomukban maradt.

– Szerintem sikerült magunkra haragítani! – mordult fel Timo dühödten. – Fordulj vissza, ameddig az ágyúk lefoglalják, be tudom üzemelni a rádiót!

– Kapaszkodj! – szólt hátra, majd a gépet megfékezve maga felé rántotta a botkormányt. A Stuka felágaskodott, a Lavochkin abban a pillanatban kifordult mögüle, hogy elkerülje az ütközést, kis híján lesodorta a bombázó szárnyát, ahogyan eléjük került. Wilhelm alighogy vízszintesbe hozta a vasmadarukat, máris megsorozta a szovjet gépet.

– Te teljesen megőrültél?! – tajtékzott mögötte Timo. Az alezredes halkan felnevetett.

– Mindig is ki akartam próbálni.

– Csókoltatom a jó édes anyádat, Wilhelm! – fortyogott magában a lövész, miközben beüzemelte rádiójukat, és értesítette bázisukat. A tiszt mindeközben üldözőbe vette a Lavochkint, próbálva őt visszaterelni a légvédelmi ágyúk fölé. Alighogy mindez sikerült, visszafordult, hogy kihasználja azt a kis előnyt, amit mindezzel szerezni tudtak maguknak.

– Oh, hogy rohadnál ketté! – mordult fel Timo dühödten, mikor a szovjet ismét a nyomukba eredt. – Willy, ezt nagyon felbosszantottuk.

– Nem lesz gond! – szólt hátra a válla felett, már látta a bázisukról felszálló gépeket. Ugyanebben a pillanatban a szovjet géppuska megtépázta a Stuka szárnyát. Wilhelm káromkodott. – Most lett elegem belőled!

– Willy!

Timo kétségbeesett hangját újabb sorozatnyi fémes csattogás követte, mintha záporeső zúdult volna rájuk. A vasmadár tartása megingott, elvesztette egyensúlyát, szárnyából kiszakítottak egy darabot a lövedékek. Wilhelm fogcsikorgatva próbálta egyenesben tartani a gépet, aminek vezérsíkját megszaggatta a Lavochkin. A motor füstölni kezdett, az üzemanyagtartály mutatója vészesen süllyedt, a vasmadár pedig veszített sebességéből. Az alezredes ujjai remegve szorították a botkormányt, halántékán izzadságcseppek gördültek alá. Tekintetével az alattuk elsuhanó tájat fürkészte. Erdős terület felett repültek. Felcsillant a szeme. Tett már ő nem is egyszer kényszerleszállást ezekben az erdőkben. Ezúttal sem lehet belőle gondja.

– Kapaszkodj, kölyök, rázós lesz a landolás – morogta fogcsikorgatva.

Minden megmaradt erejével az erdő egy gyérebb szakaszára vezette vasmadarát, majd szinte alázuhanva célozta meg a földet, hogy becsapja a szovjet pilótát. Nem volt ideje lassítani, alighogy a Stuka futóműve talajt ért, a fémek fájdalmas nyekkenés közepette adták meg magukat. Wilhelm lehunyta a szemét, két kezét a mellkasán keresztben leszorította. Innentől már nem volt semmi, amit tehetett volna. A vasmadár csikorogva vágódott hasra, végigszántva a földet. Propellerei meghajolva elakadtak, bal szárnya fennakadt egy fenyőben, a helyéről kis híján kiszakadva oldalra rántotta a gépet, mindezzel belecsapva jobb szárnyát egy másik fenyő oldalába, és megállásra késztetve a füstölgő vasmadarat.

Wilhelm reszketve szorította a karját még mindig a mellkasának, szemét görcsösen lehunyva tartotta, halkan, zihálva lélegzett oxigénmaszkjában. Fülében még ott visszhangzott a becsapódás minden pillanata, mígnem hosszú percekkel később egy hang azt súgta, túlélték. Lassan eleresztette fejét, remegő ujjaival pedig lecsatolta arcáról a maszkot. A hevederével meggyűlt a baja, lerángatta magáról vaskos kesztyűit, hogy könnyebben boldoguljon. Csupán a szoros hevedertől akart szabadulni, a csatt halkan kattant egyet, a szorítás pedig enyhült. Már nem vágott mélyen a húsába, nem akarta őt összepréselni. Eztán a fülkeablak szinte varázsütésre kinyílt neki, Wilhelm pedig elmormogott egy hálát, amiért Franz tartotta karban a madarát, és gondoskodott arról, hogy ne egy repülő koporsóban kelljen harcolnia.

– Robin? – szólt reszketeg hangon, ahogyan társa felé pillantott. Nem érkezett számára válasz. Wilhelm nyögve, remegve vergődött ki a fülkéből. Csizmája alatt keservesen felnyikordult a Stuka törött szárnya. A pilóta elhúzta a száját. – Sajnálom, öreglány... – suttogta maga elé, ahogyan baljával ügyetlenül a gépben próbált támaszt lelni.

Lerángatta magáról ejtőernyőjének hevedereit, és a földre vágta a csomagot, hogy ne legyen számára útban. A bajtársa fülkeablakával meggyűlt a baja. Meg volt akadva, sehogy sem mozdult. Wilhelm káromkodott, ahogyan rákapaszkodott az ablakra, és teljes súlyával beledőlve húzni kezdte. A fémek csikorogva súrlódtak, olykor megakadtak, de a pilóta addig nem nyugodott, amíg akkora rést nem sikerült csinálnia, amin a barátja majd ki fog tudni mászni. Egy pillanatra megpihent, arcán verejték csorgott alá, remegő kézzel kapaszkodott a fülkeablak keretébe, majd meg-megbicsakló térddel visszabotorkált a gép szárnyán lövésze mellé.

– Robin? – szólt suttogva, ahogyan felkönyökölt a fülke peremére.

Timo feje le volt bukva a mellkasára, oxigénmaszkja még az arcát fedte, szemüvegén pókhálóra emlékeztető repedések futottak szét. Pilótája óvatosan feléje nyúlt, leakasztotta arcáról a maszkot, és még annál is óvatosabban húzta le fejéről a szemüveget és a sapkát. Finoman megpaskolta az ifjú arcát, csendesen szólítgatta őt, de nem kapott választ. Úgy vélte, eszméletét vesztette. A hevedere után nyúlt, hogy kicsatolja, és kihúzza őt a fülkéből, de ekkor tekintete megakadt a mohaszín kezeslábason sötétlő folton, melyet mindeddig eltakart előle az ejtőernyő hevedere. Wilhelm összeráncolta homlokát, sűrűn pislogott, tudata még nem fogta fel, mit látott pontosan. Kicsatolta az ejtőernyőt, óvatosan arrébb húzta a hevedereket barátja mellkasáról. Újabb foltok tűntek fel, mind vérvörösen csillant, és ahogyan megmozdult a lövész alakja, kövér cseppek buggyantak ki a kezeslábason ütött lyukakból. Amikor utolérte az alezredest a felismerés, megszédülve kapaszkodott rá a fülke oldalára. Nem... ez nem lehetett igaz, csupán az elméje játszhatott vele gonosz tréfát. Tiltakozva a fejét rázta, mindez nem lehetett valóság, csupán egy gonosz tréfa. Tenyerei közé zárta Timo arcát, finoman pofozgatta, szólítgatta, vörös tincseit simogatta, de ifjú barátja szeme csukva maradt, és némán, élettelenül követte mozdulatait. Wilhelm könnyek közt dorgálta őt, hogy fejezze be ezt a bugyuta játékot, amit már egyszer eljátszott vele hónapokkal ezelőtt. De Timo nem nyitotta fel szemét, nem vigyorgott rá sunyi pofájával, hogy aztán olyan nyaklevest kapjon tőle, amilyet az alezredes még az ellenségnek sem osztott volna. Wilhelm arcát könnyek mosták, halkan suttogott immáron kérlelve őt, könyörögve neki. Ez csak egy gonosz tréfa volt. Timo arca még meleg volt... volt még benne élet... csupán az eszméletét vesztette. Ezzel hitegette magát a pilóta elkeseredésében, miközben a könnyeit nyeldesve felkapaszkodott barátja mellé, és a fülkébe bedőlve, szorosan magához ölelte őt.

– Robin... kicsi Robinom... drága kis Vörösbegyem...

Nem lélegzett. A szíve sem dobogott immáron többé. Wilhelm halkan felzokogott, miközben barátja vörös tincseit simogatta. Elvesztette őt. Elvesztette, pedig megfogadta, hogy vigyázni fog rá. Megfogadta... Mégis hogy lehetett ilyen felelőtlen? Miért nem tudott rá jobban vigyázni? Miért nem tudtak a bázison maradni? Miért... Miért nem tudott vele halni? Ő mégis miért élte túl? Miért nem halhatott volna meg őhelyette? Miért... Miért?!

Megannyi kérdés örvénylett benne, de egyre sem tudott választ adni. A szíve vérben ázott, majd' megszakadt. Egy roncs volt, akár a vasmadara, végleg összetört. A szárnyait letépték, motorja kiégett. Többé nem fog tudni repülni, ha akarna... sem tudna többé repülni. Túl sokat vesztett, túl sokszor áldozta fel mások életét azzal, hogy rossz döntéseket hozott meg. Először Gottfried... aztán Wigand... és most Timo. Miatta haltak meg. Talán hálásnak kellene lennie, hogy mindeddig csupán három társát veszítette el, pediglen majdhogynem tíz éve repül Stukával különböző háborúkat vívva. Talán örülnie kellene, hogy másokhoz képest csupán ilyen keveset vesztett. De ez a három barát számára a világot jelentette. Emlékezett még, milyen ellenségesen fogadta Wigandot azok után, hogy elvesztette Gottfriedet, akivel hat éven át együtt repült. Emlékezett, milyen nehezen találták meg az összhangot, és hogy ennek ellenére, mikor két évvel később elvesztette őt is, legszívesebben golyót eresztett volna a saját fejébe. Emlékezett arra is, hogy Timo milyen finoman közeledett feléje, mennyire odafigyelt mindenre. Mintha tudta volna, hogy miféle felelősség, súly nehezedik a vállára, mintha tudta volna, hogy mekkora űrt kell betöltenie pilótája szívében. Wilhelm egy évvel ezelőtt legvadabb álmában sem gondolta volna, hogy ifjú barátja ilyen hatással lesz rá, hogy oly sokszor meg fogja őt nevettetni, hogy már egyikük sem tudta számontartani mindazt. Megtöltötte tátongó szívét, és úgy tűnt, be tudta gyógyítani sebeit. De azok a sebek ismét felnyíltak, velük együtt pedig újabbak is keletkeztek a szívén.

A lenyugvó nap sugarai alatt vöröslő fényárban úszott az erdő, az árnyak megnyúltak, a szél hűvösebbé vált. Az est előhírnökeként egy csalogány dalolt az egyik fa tetején, mígnem felszólalt egy szemközti fán a kis vörösbegy. Wilhelm csendben hallgatta őt. Rövid kis trilláit, a dallamos futamokat, a magabiztosságot, ahogyan megszólalt a kismadár, felvéve a versenyt a csalogánnyal. Emlékeztette őt az énekszó arra, ahogyan az ő Robinja is megszólaltatta a géppuskát. Olykor bolond mód többször ugyanazt a sorozatot elismételve, mert tetszett számára a ritmus. A kis vörösbegy is ismételgette magát, mintha csak vitatkozni akart volna a büszke csalogánnyal, melyikük dalol szebben. A pilóta arcán könnyek csordultak alá, miközben barátja vörös tincseit simogatta, és apró csókot nyomott rájuk. Mit meg nem adott volna azért, hogy énekelni, fütyörészni hallja őt, ahogyan oly sokszor tette, mikor próbálta leutánozni a madarak énekét. Szipogva felpillantott arra a fára, ahonnan a vörösbegy énekét hallotta. Tekintetével a zöldellő lombokat fürkészte, keresve a kis vörös madárkát, de sehol sem találta őt.

– Azt mondják... – szólt suttogva, rekedt hangon, majd kézfejével kitörölt egy könnyet szeme sarkából. – Egy vörösbegy élete tizenhárom hónapból áll. Tizenhárom hónapja toppantál be a bázisunkra, drága Robinom... Tizenhárom hosszú hónapon át voltál a társam, a legjobb barátom.

Könnyei ismét eleredtek, és szipogva borult rá barátja tincseire. Ujjaival Timo hideg, dermedt vonásait simogatta.

– Nálad jobbat sosem kívánhattam volna. Kérlek, ne haragudj rám... Nincs erőm folytatni mindezt. Nélküled nem... nem repülök többé. Ezt a háborút vívják meg nélkülem. Elegem van... elegem. Elég vért ontottam már. Ez már nem is az én otthonom. Miért áldozzak még több vért, ha nem is tudom otthonomnak nevezni a hazámat? Higgyék azt, hogy halott vagyok, temessenek el, mert a lelkem egy része veled együtt eltávozott, barátom. Isten veled... – szipogott fel könnyek közt, majd csókot nyomott Timo fejére. – Isten veled, drága Robinom...

Nehéz szívvel engedte el őt, hogy vadvirágokból apró csokrot gyűjtsön számára. Nyakában lógó, tölgyfalombokkal díszített lovagkeresztjének szalagjával kötötte meg a csokrot, úgy helyezte óvatosan barátja kezébe a virágokat. Könnyeivel küzdve eligazgatta Timo kusza tincseit, melyeken az ő könnyei csillogtak, majd még egyszer utoljára megsimogatta arcát. Mélyen az emlékeibe akarta vésni vonásait, hogy sose feledje el őt. Vidám mosolyát, csilingelő nevetését és szénfekete tekintetét. Halála napjáig emlékezni akart az ő kis pimasz vörösbegyére. Csendes búcsút vett tőle, ígéretet téve neki, hogy nem adja fel, tovább fog küzdeni egy szebb jövőért. Rákapaszkodott a fülkeablakra, visszazárta bajtársa koporsójának fedelét, majd saját ablakát is lezárta, kezeslábasától megszabadulván a géppuska körül vágott rést betömte, hogy senki se zavarja meg barátja nyugalmát. Kitüntetéseit mind elásta a Stuka mellett, rendfokozati jelzéseit ugyancsak letépte magáról. Eltemette a tisztet, aki volt. Megszaggatott egyenruhájában az éj leple alatt indult útnak, habár még maga sem tudta, merre menjen. A madarak énekét hallgatta, a csalogányt, a fülesbaglyot, a feketerigót. De bárhogy fülelt, a vörösbegyet immáron nem hallotta. Megtorpant, szomorúan körbenézett, a hold ezüstös fényében fürdő lombkoronát fürkészte, keresve kis barátját a sustorgó levelek közt. Mikor már feladta volna, felhangzott egy rövid trilla, alig pár méterrel őelötte. Vidáman, kissé talán gúnyosan, mintha a kismadár mindeddig bújócskázni akart volna vele, és most felszólalva rákiáltott volna „Kukucs, itt vagyok!". Ott trillázott az egyik alsóbb ágon, ahol megcsillanhatott rajta a holdfény, majd amikor a pilóta tekintete megtalálta őt, elröppent, és pár fával arrébb kezdett el énekelni. Wilhelm szája mosolyra görbült, megnyugtatta őt a madárka közelsége. Folytatta útját a sötét erdőben, követve a vörösbegy hangját, mintha csupán bajtársa navigálását követte volna a felhők közt szárnyalva.