19:03 óra. 

A hálóban feküdtem az ágyon, közben csak Stefan-ra bírtam gondolni. Oldalamat fordultam, és éreztem hogy megszakadt a szívem. 
Felfogtam hogy soha többé nem láthatom már őt, és hogy az egyetlen barátnőm darabokra fog esni, amikor ezt megtudja! 
Végül nem utolsó sorban eszembe jutott Harry is. Behunytam szemem, és csak elképzeltem azt, ahogy átkarol. 

*Susan szemszöge.*

Az étkező ajtóban álltam, amikor meghallottam Jeffrey és Harry beszélgetését. 

-És most mi lesz?- Kérdezte Harry. 

-Már megvolt Stefan temetés. Majd ha vége lesz mindennek, lerójuk a tiszteletüket!- Felelte Jeffrey. 
El sem ért a tudatomig hirtelen, vagy csak nem akarták hogy elérjen! 

-Hogy milyen temetés?- Összetörve, élet céltalanul álltam előttük. Könnyeim abban a pillanatban záporozni kezdtek. -Mondjátok azt, hogy ez csak egy rossz vicc!- Hátrálni kezdtem. -Nem halhatott meg Stefan!- 

-Susan!- Szólt utánam Harry, de én csak elkezdtem felszaladni a lépcsőn. Nem tudom hány fok után de sikerült elkapnia, én pedig térdre rogyva erőtlenül, legszívesebben ki téptem volna a szívemet. Együtt térdeltünk, én pedig zokogtam karjai közt. 

-Az nem lehet!- Alig érthetően Ismételgettem. -Mondd hogy ez csak egy rossz vicc, és pár perc múlva az ajtóban fog állni, hogy azt mondja hogy szeret engem!- 

*Harry szemszöge.*

Azt sem tudtam hogyan vigasztaljam. Kapaszkodott a felsőmbe, és már fulladozva siratta őt. Borzalmas volt így látni, a mindenki angyalát, aki nem ártott sohasem senkinek! Elvesztette azt az egyetlen egy embert, aki minden percben őszinte volt hozzá. Ez felfoghatatlan! A gyász leírhatatlan! 

-Sajnálom!- Suttogtam, könnyeim közt. 

*Zayn szemszöge.*

A konyhaban ültem a telefonomat bámulva, ami az asztalon éktelenkedett. 
Egyszerűen érzem hogy baj van! Szerintem most tudta meg! 

*Lauren szemszöge.* 

Felültem az ágyon, és az éjjeliszekrényen heverő telefonomra vetettem tekintetemet. 
Ha a szemeim nem is, de a lelkem igen is sír! 

-Sajnálom Susan!- Megdörzsöltem az arcomat, majd erőtlenül vissza dőltem az ágyba. -Bár ott lehetnék most veled!- Sóhajtottam, majd ekkor betért a szobába Zayn. Néma csendben leült az ágyra, szemei pedig elárulták, hogy ő is pont arra gondol amire én. Lassan ledőlt mellém, és csak hangtalanul egymás szemében olvastunk. 

*Zayn szemszöge.*

7:19 óra. 

Meglepődtem amikor Lauren mellett találtam magamat reggel. Olyan könnyen elaludtam, hogy észre sem vettem! 
Most pedig csak azt nézem, ahogy békésen alszik. Hiába is bűn, én kihasználom minden percét annak, hogy láthatom őt. 
Lágyan megsimogattam arcát, két ujjammal. 

-Légy bármilyen, én akkor is szeretni foglak!- Suttogtam szinte már némán.

*Lauren szemszöge*

Amint kinyitottam a szemem, egyedül találtam magamat a szobában. Lassan megérintettem az arcomat, végül elmerengtem. 

8:11 óra. 

Csendben egymással szemben, fogyasztottuk a reggelinket. Alig ha néztünk egymásra, amit személy szerint én nem is bántam. Nem nagyon volt mit mondanom számára. 

*Zayn szemszöge.* 

A reggeli után megmosakodtam, felvettem egy fekete nadrágot, és egy szintén fekete inget. Bepakoltam a bőröndjeinket az autó csomagtartójába, végül lecsuktam azt. Ekkor szembe találtam magamat Lauren-el. 

-Zayn!- Nézett rám szerény szomorú arccal, pont úgy mint rég. 

-Hm?- A kocsira támaszkodtam, de ő nem mondott semmit. Láttam rajta hogy megviselte őt is Stefan halála, hiába is próbálta elrejteni az új énje mögé. -Gyere ide!- Suttogtam, és karjaim közé fogtam őt. Szinte éreztem a fájdalmát, ahogy körém fonta kezeit. 
Mint már említettem, nem vagyok az a érzelmes típus, de engem is megérintettek a történtek. 

-Én nem megyek veled!- Suttogta. Kikerekedtek szemeim közleménye után. 

-Hogy mondtad?- Néztem le rá, ő pedig fel rám. 

-Nekem ez nem megy!- Jelentette ki, én pedig bontottam az ölelést. 

-Mert egyszerűbb feladni nem igaz?- Váltogattam tekintetemet, szemeiben. -Egyszerűbb hátrahagyni a barátaidat, a párodat nem de?-

-Nem ez a lényeg!- Sóhajtott, és elsétált előlem. Végighúzta ujjait az autón, hátast állva nekem. 

-Akkor mi a lényeg?- A vállától fogva, az autónak döntve, elé álltam. Ismét szemeibe nézve vártam, a magyarázatát. -Ide az arcomba mondd! Mi a lényeg Lauren?- Hiába kérdeztem nem felelt, csak meredt rám. 

-Elmegyek a mosdóba indulás előtt!- Nyögte be, és ki akart kerülni, de én rá csaptam az autóra, ezzel elzárva előle az útját. 

-Nem feleltél!- Szaporábban vettem a levegőt, mert kezdtem ideges lenni. -Egyszerűbb menekülni nem igaz?- Félig suttogtam, de ő ismét nem mondott semmit, csak nézett rám. Egy kis idő után, elnézett szememből. 

-Te ezt nem értheted!-

-Akkor magyarázd el, hogy miért nem akarsz velem jönni?- Magam felé fordítottam az arcát. 

-Zayn.. Én..- Ragyogni kezdtek szemei, amin eléggé meglepődtem, azonban mégis megtalálta a módját, hogy kiszabaduljon, én pedig csak néztem utána, ahogy vissza sétált a házba. 
Esküszöm, én nem értem ezt a nőt! 

*Lauren szemszöge. 

Betérve a házba, az ajtónak dőltem hátast. 

-Mik ezek az érzések?- Nyeltem. -Miért fáj minden egyes perc? Miért van bűntudatom? És miért esett jól annyira Zayn ölelése? Miért vágytam rá? Mi történik velem?-

*Jack szemszöge.*

A nappaliban ültem újságot olvasva, amikor leült mellém Kate. Belenéztem kék íriszeibe, amikből csak úgy áradt a rengeteg kérdés, amikre kereste a válaszokat. 

-Szerinted most mit tegyek? Úgy felmennék hozzá, és átölelném.- Sóhajtva maga elé meredt. 

-Szerintem most hagyd! Örüljünk neki, hogy egyáltalán szóba áll valakivel is. Mindannyian átvertük őt, csak Harry nem. Majd idővel megenyhül, és ő maga fog minket keresni! Hidd el!- Megfogtam ölében pihenő kezét.

-Nagyon remélem, hogy igazad lesz!- Felelte meleg anyai szívvel.
Sohasem volt ő az anyák mintaképe, de hosszú évek után, most láttam először rajta azt, hogy valóban bánja, hogy nem volt a lánya mellett, amikor a legnagyobb szüksége lett volna rá. Most pedig hogy alkalma lenne rá, Susan ellöki magától, ami teljesen egyértelmű! 

*Susan szemszöge.*

A szobám ablaknál állva, némán néztem a kék eget, miközben csak úgy bombáztak Stefan-al együtt töltött emlékeink. 
Egyszerűen nem tudom szavakba önteni, hogy mennyire is hiányzol! A tekinteted, a megnyugtató szavaid, az érintésed és a hangod! 
Sírva hallgattam az üzenetrögzitőjére felvett hangját, újra meg újra. 

-Susan!- Szólított nevemen Harry, de én nem néztem hátra. Ő lassan besétált a szobámba, majd óvatosan átkarolt. -Nem mondom azt, hogy el fog múlni! De idővel könnyebb lesz!- Szinte már marták arcomat a sós könnyeim. 

-Legalább ott lehettem volna vele, az utolsó perceiben Harry!- Remegtek ajkaim. -Ott kellett volna lennem!- 

-Hidd el, szerintem ő sem akarta volna, hogy úgy lásd őt!- Nyugtatott, de sikertelenül. Karjai közé vont, én pedig próbáltam abba hagyni a sírást, de minél erősebben próbáltam, annál inkább nem ment!