🌒

Érezte, hogy napjai meg vannak számlálva. Tegnap volt az első nap, hogy hányt, mi jelezte: a végnapja vészesen közeledik, nincs visszaút. Hamarosan vége mindennek, pedig még oly keveset látott a világból. Kegyetlen dolog ilyen fiatalon meghalni, otthagyni a földi létet, mi sokszor valóban tele lehet csodás dolgokkal. Amit ő nem láthatott, és már sohasem lesz alkalma látni.

Felhívta az orvosát, ki kegyetlen szavakkal tájékoztatta: már egy hónapja sincsen hátra. A vége gyorsabban közeledik, mint gondolta volna...

Arra sem emlékszin, hogy elhagyta volna e az országot, új dolgokat kipróbálni, élményeket szerezni, élni az életeté. Élni, úgy, ahogy ő szerette volna. Gyerek létét végig tanulta, először általános iskola, aután közép, majd végül egyetem. Egyetem után, pedig a munka, mi nyugalmat nem hagyott neki, egészen addig, míg betegsége hírével fel nem mondott. A főnöke együttérző volt, megveregette a hátát, majd a papírokat úgy intézte, mintha kirúgták volna, így megkapta a végkielégítést.* Majd kedvessége ellenére is, de kegyetlen szavakkal búcsúzott tőle: őszinte részvétem, élvezd ki, amíg lehet az életet, és teremts emlékeket.

És pontosan ezt csinálta. Emlékeket teremtett, de nem magának, mert neki már nem volt szüksége rájuk. Zhannak adta mindenét, hogy az ő halála után, azokból merítsen erőt, hogy ki tudjon mászni, új életet tudjon kezdeni. Nélküle... Tudta, remélte, hogy a másik képes lesz rá. Képesnek kellett lennie rá!

🌒

Nyár vége fele járt az idő, ez pedig azt jelentette, hogy ismét rengeteg meteorit kerül a föld vonzásába, mik hamarosan égő fénypontokként fogják átszelni a levegőt, és elégnek majd a légkörbe. Ismét beteljesületlen kívánságok fognak elhangzani világszerte, mik emberi fülekre sohasem találnak, mert valahol mindenki hisz a babonákba egy kicsit, és valahol mindenki reménykedik, hogy igazak. És valóban valóra fog válni mind az, amit elsuttogtak némán az éjszakába, vagy szívükkel megfogalmazták, akárhányszor feltűnt az égen egy gyorsan tovatűnő fénypont.

Már régen eltervezte az új programot, mi egy ártatlan romantikus estének is tűnhet majd Zhan számára, ám Yibonak még is sokkal inkább voltak a búcsú pillanatai, mintsem a hosszú, újralátásé. Vajon mikor lesz vége? Vajon hogyan lesz vége? Egyre többet gondolkodott rajta, és egyre több álmatlan éjszakát okoztak neki eme nyomasztó, ám jogos kérdések. Csak ne Zhan szeme láttára... Kívanta, bár amióta felállították számára a halálos diagnózást, már nem hitt abban, hogy bárki is meghallgatná könyörgését.

Most is ezek jártak a fejébe, miközben motorját tisztította, és ellenőrizte, hogy minden rendben van e. Hisz nem akarta siettetni a halálát, és Zhant sem akarta veszélybe sodorni. Régen érezhette már a motorozás álltal adott szabadság ízét, mi most eszméletlenül hiányzott neki, és újabb, régi, szép emlékeket elevenített fel benne. Zhan is nagyon szerette...

Először, mikor motorra ültette a másikat, ugyan óvatosan szelte a kihalt, erdei utakat, Zhan még is szemeit szorosan lehunyta, és imátkozott magába, csak mihamarabb érjen véget. Yibot pedig szorításával majd összeroppantotta úgy, hogy mind ezt észre sem vette. Még is, egy hét után ő kérte meg megint Yibot, hogy vigye el ismét egy körre, ki csak boldog, és lelkes mosollyal teljesítette a kérést. És Zhan is szerelmes lett a motorozásba, miközben egyre biztosabb lett abban is, hogy Yibot is szereti, jobban mint egy barát.

Ám az utóbbi időben elhanyagolták. Talán már egy fél éve ott állt a garázsban érintetlenül. Yibo, mikor elsétált mellette végig húzta ujját a lepedőn - mivel le volt takarva - és fájó szívvel konstatálta az ujjaira ráragadt por mennyiségét.

Ma, viszont itt volt a tökéletes alkalom, egy régi emlék újraírásához.

Hallotta az ajtó nyitódását, mi Zhan hazajöttét jelezte. Vérnyomása megugrott, hisz mindennek tökéletesnek kellett lennie, de az, hogy a jövő ezt engedi is e, az majd kiderül. Hallotta a fáradt sóhajt a házból, és tudta, hogy a másiknak hosszú napja volt, talán még annál is hosszabb.

Halkan lopódzott a másik mögé, és vezette kezeit vállára. Zhan a hirtelen érintésre összerezzent, ám vigyázó, és gyakorlott kezei alatt teste feszültsége gyorsan elengedt. Yibo jólesően nyomkodta meg vállát, haladt végig nyaka vonala mentén, majd vissza. Kényeztetését, pedig egy csókkal pecsételte meg.

- Köszönöm. - fordult hálás szemekkel a másik felé, és fogadta el a feléje nyújtott vizet. Yibo nagyon figyelmes volt, mindig tudta, hogy mire van szüksége a másiknak, kivéve, ha nagyon elrejtette. És ugyan ez, fordítva.

- Hosszú volt a nap? - Zhan csak bólintott, beszélni ereje sem maradt. A sok papírmunka, és minden nap szembesülni az emberek gyermekük iránt mutatott érzelmi felelőtlenségével, kiszívta az összes erejét. A szülők vakok. És talán akarva, vagy akaratlan, de sohasem veszik észre, csak akkor, ha már komoly a baj, ám akkor sem segítőkészen állnak a dologhoz. Fárasztó, nagyon fárasztó.

- Elrabolhatlak ma este? - csillant csalfa fény Yibo szemeibe mikor megkérdezte. Nagy tervei voltak mára, kikapcsolódás, mi látszólag igencsak ráférne Zhanra is.

- Hova? - kérdezte meglepetten. Nem tetszett neki, hogy Yibo egyre többször akart kedvében járni, rosszat sejtett mögötte. De hogy mit, azt maga sem tudta.

- Az meglepetés! - jászott tovább idegein a másik, és őszintén felkeltette kíváncsiságát, így bár nem kellett különösebben sokat győzködni, belement.

- Csak ne kelljen idióta szülőkkel interaktálnom, és nekem bármi megfelel! - hajtotta le fáradtan fejét a konyhapultra, minek édes látványa mosolygásra késztette Yibot.

- Akkor igyál egy kávét, és indulunk! - mondta nagy lelkesedéssel, mi egyre inkább csak felkeltette a másik érdeklődését. Majd Yibo eltűnt a nappaliba, és Zhan csak nagy szemekkel pislogott utána.

- Yibo, ugye nem sántikálsz semmi rosszban. - kérdezte bizonytalan, mikor újból megjelent, háta mögött tartva kezeit, valamit rejtegetett bennük.

- Én? Tennék olyat! - játszotta a felháborodottat, mire Zhan szemeit forgat, játékosan beleboxolt a vállába. - Au! Ez nem ér, most nem tudtam visszaütni! - kérte ki magának, szemei pedig csillogtak. Kevés ilyen pillanatuk volt, és nem élvezheti sokáig, még is, a pillanatot semmi sem tudta volna elrontani, még a hasába oly hirtelen belenyilalló fájdalom sem.

- Jól van, mit rejtegetsz a hátad mögött?

- Találgass! Nagyon régen voltunk, és mind a ketten imádjuk. - adta meg a támpontokat, mire Zhan szemei azonnal felcsillantak. Igen, ez kellett most neki, és Yibo mindig tudja.

- Motorozni!?

- Bingó! - nyújtotta át a sisakot, mi hosszú hónapokig árvátlankodott, porosodott a szekrény mélyén, ám ma még is előkerült. Zhan szinte ujjongva ugrott fel a székből, szemeiből az álom legapróbb szikrája is azonnal eltűnt.

- Mikor, és hova indulunk? - kérdezte azonnal, izgatottsága pedig érződött a hangjában is.

- Az, hogy hova az titok, ám szerintem már most is indulhatunk. - nézett ki az ablakon lopva, hol a nap éppen a horizont alá készült lemenni.

🌒

Égen halványan derengett a csillagok fénye mikor elindultak, és Zhan tudta, bárhova is tartanak ő élvezni fogja. Nem csak azért, mert motoroznak, vagy mert éjszaka van, hanem mert azzal lehet, akit a legjobban szeret a világon, és az egyetlen ember, aki megmaradt neki, akiért érdemes élnie, aki megmutatta, hogy miért érdemes minden nap felkelni.

Nem nézett a sebességmérőre, mert tudta, hogy többel mennek, mint a megengedett. Mégsem szólt érte. Tudta, hogy Yibonak valami baja van, és ez elszomorította. Ugyan akkor tudta, hogy el fogja mondani valamikor. Vagy tán remélte? Kevés titkuk volt egymás előtt, mindent tudtak egymásról. Szinte sohasem hallgattak el semmit sem sem érzéseikről, se kételyeikről. Talán kivéve egy kivétel volt. De az a legrosszabb eshetőség, arra pedig Zhan gondolni sem mert. Remélte, ha Yibo készen áll rá, elmondja neki, hisz ő mindig ott volt a másiknak, mindig nyílt fülekre, és értő lélekre talált személyébe.

Fejét lassan a másik vállára hajtotta - már amennyire a sisak engedte -, szemeit lehunyta, és csak élvezte a sebességet. Szabad volt. Szabad volt, és azzal, aki számára a legtöbbet jelentette. Megbízott Yiboban, tudta, hogy nem veszélyeztetné őt, bízott a képességeiben. Tudta, hogy Yibo meg tudja fogni a motort, ha az kell, és tudta, hogy a lámpák fel vannak kapcsolva, hogy biztos észrevegyék őket. Bár az erdei utakon este felé nem sokan jártak.

Yibo lágyan elmosolyodott, majd a motor vadul felbőgött, a sebességük pedig nőtt. Szemük előtt a táj szinte egybefolyt, csupán az elmosódott fák körvonalát tudta kivenni. Zhan biztos volt benne, hogy hamarosan el is aludt volna, ha nem álltak volna meg kisvártatva.

- Leszállás! - hallotta meg az édes hangot csukott szemhélya alól, mire kelletlenül felnyögött, de tudta, hogy bármi is van körülötte, bárhova is jöttek, ő élvezni fogja. Lassan nyitotta ki a szemeit, a látvány ami pedig fogadta, felfoghatatlanul csodálatos volt.

A rét közepén, egy pavilon - mi talán esőbeállónak szolgálhatott -, szegélyén pedig apró kis pontok világítottak, fényfüzérek. Az asztalon - mi a pavilon közepén állt - pedig rengeteg édesség, és sütemény.

- Wow! - hagyta el csodálkozásban száját a halk felkiáltás, mire csak Yibo felkuncogott.

- Tetszik? - kérdezte, bár selytette, sőt, tudta a választ. Igen ..

- Ezt mikor, és hogy? - kérdzte még mindig ámuldozva, miközben a másik nyakába vetette magá.

- Ma szabadnapos voltam. - hazudta olyan természetességgel, mintha igazat mondana. Kár, hogy ennél több állt a háttérben... Zhan válaszát megkapván hirtelen, Yibo ajkaira hajolt, nyelve pedig lázas felfedezésbe kezdett, minek hatására a másk meglepetten, ám jólesően felnyögött. A hang hallatára, pedig Zhan elmosolyodott. Tudom, hogy valami baj van. Futott át agyán, ám még mielőtt ez a gondolat gyökeret vethetett volna, a vágy és hála szele el is fújta.

- Mivel érdemeltem én ki ezt a nagyszerű férjet? - suttogta a másik ajkaira, majd elhajokt tőle. Hisz nem azért jöttek ide, ami ennek a folytatása lehetett volna. Bár az éjszaka még hosszú... Ennek gondolatára, pedig pajzán vigyor szökött mind a kettő arcára.

- Jókor voltál jó helyen. - válaszolta játékosan, miközben ő is megindult Zhan után. Kivett a dobozból egy csokis szivacspiskótáta - mit természetesen nem ő csinált -, és a másik felé nyújtotta, ki készségesen el is vette, és meg is ette. Yibo pedig boldogan nézte ezt a nagy étvágyat, és a tökéletes testet. Imádta, és ismerte minden négyzetcentimétetét, és minél többet időzött rajta a szeme, annál többet akart. De hosszú még az este...

- Tudod, hamarosan itt az évfordulónk... - kezdte bizonytalan. Veszélyes volt számára előre tervezni, nagyon veszélyes, hisz élő példája volt annak, kinek még a holnap is bizonytalan. Lesz e egyáltalán számára holnap? Most még is megengedte magának, hogy a jövőről beszéljen, hátha, minél többször kimondja, elhiszi, hogy valóban van jövője. Mert ezt akarta. Mostmár biztos volt benne, hogy akarta a mát, holnapot, a következő hetet, a következő hónapot, a következő évet, a következő évtizedet! És mind ennek a végéhez közeledve, egyre nehezebben fogadta el, hogy nem fogja megkapni, számára már a ma is egy ajándék. Elkezdett reménykedni, elkezdett tagadni. Elkezdett hinni, és remélni a csodákban...

- Igen? - szakította ki elkalandozott gondolataiból Zhan kíváncsi hangja, folytatást várva. Yibo összerezzent, majd összeszedve magát, és gondolatait folytatta.

- Szóval, hamarosan itt van az évfordulónk, és arra gondoltam, hogy idén elvinnélek valahova, valahova több napra. Ki tudsz venni mondjuk még egy hét szabadságot? - Párizs. Oda akarta elvinni, világot látni, a szerelmesek városába. Biztos gyönyörű lehet, és talán az lesz az első, és utolsó hely, ahová eljuthatnak ketten.

- Megkérdezem a főnököm, hogy tudna e egy hétre nélkülözni. - mondta bizonytalanul, és tényleg, még csak sejteni sem sejtette a válasz mivoltát. A főnöke egy igazi homfób volt, ki csak nagyobb erők nyomására vette őt föl, mindig is egy apró, vagy annál sokkal nagyobb szálka volt a szemében, így a válasz, nagyvalóstínűséggel a hangulatától függ.

- Szép helyre mennénk, de az is meglepetés... - előzte meg kérdését, egy mindent tudó mosoly kíséretében.

- Esküszöm, a végére még megutáltatod velem a meglepetéseket! - nyafogott játékosan, bár már tényleg elege lett belőle, hogy sohasem tudja, hogy hova mennek. Ezek a spontán programok, pedig rosszindulatú gyanút ébesztettek bensőjében, mit minduntalan próbált elnyomni magában.

🌒

A csillagok fényesen világítottak az égen. Köröttük az éjszaka néma volt, sehol senki, csak ők ketten. Yibo az égen tartotta szemeit, bár nem akart hinni a babonákban, még is, azok néha reményt nyújtottak az embernek. Az első hullócsillag gyorsan szelte át az eget, hosszú, ám erőtlen fénycsóvát húzva maga után.

Csak még egy kis időt... Kívánta lehunyt szemekkel, lelke pedig őszintén reménykedett, hogy ezúttal kétségbeesett könyörgése megtalálja a megfelelő fület, hívjuk is azt akárhogy. Nevezhetjük Istennek, Buddhának, vagy Égi hivatalnokoknak, csak teljesítse kívánságát...

A második nem sokra rá érkezett, szinte bevilágította az eget, érzése olyan volt, mintha tőlük nem sokra csapódott volna be a földbe. Yibo ismét lehunyta a szemét.

Vigyázzatok Zhanra, adjatok neki erőt... Kívánta a másodikat aznap, és az utolsót. Többre nem vágyott. Időre magának, hogy Zhannal lehessen, ám ha ez lehetetlen, akkor Zhan legyen erős, erősebb mint valaha is volt, és felejtse el őt. Biztos ezt akarja? Hogy emlékezete ilyen fiatalon a homályba, felejtésbe vesszen? A válasz nehéz volt, de még is, egyértelmű igen. Igen, ezt akarja, ha Zhan az emléke nélkül élhet tovább, boldogan, és gondtalan...

Az első hullócsillag gyorsan szelte át az eget, hosszú, ám erőtlen fénycsóvát húzva maga után.

Minden maradjon ilyen, mint most, vigyázzatok Yibora... Kívánta Zhan. Ám sokszor a sorsok, a végzetek ellen nem tudunk mit tenni, sokszor azt még az istenek sem tudják megváltoztatni. Az volt a sorsuk, hogy találkozzanak, és az volt a végzetül, hogy együtt haljanak...

*Ez a magyar jogrendszerben van így, azt hiszem, a kíniról nem tudok nyilatkozni.