-Levi-

A napfény szinte megerőszakolta a szemeimet, ahogy betűzött az ablakon. Morcosan szorítottam még jobban össze a szemhéjamat, de ez nem nagyon segített se a fény kiszűrésében, se a fejemben ütemesen lüktető fájdalmon. Fáradtan sóhajtottam, és keltem fel a székemből, majd zombi módra elvánszorogtam a könyvespolcig, ahol árnyék volt. Nekidőltem, és lecsúsztam a földre, majd kezeimmel tartottam meg túl nehéznek tűnő fejemet. 

-minek iszik aki nem bírja-motyogtam, de a hangom olyan karcos volt, hogy még én se ismertem volna fel.

Ez volt az a perc, mikor rám tört a szomjúság. De az a kiiszom a kutat jellegű. Óvatosan álltam fel, és csigatempóban elindultam rendbe szedni magam. A fürdőben még sötét volt, amiért végtelenül hálás voltam.

Jéghideg vízben mostam meg az arcom, utána pohárral nem vesződve belehajoltam a mosdókagylóba, és a csapból ittam az éltető nedűt. Valahogy még az is elkerülte a figyelmemet, hogy ha már a szomjúságot túlélem, majd a vízkő elvisz.

Szarok az egészre, csak legyek már jobban. Pár liter után végre nem éreztem magam sivatagnak, és megtámadtam a zuhanyzót. Nem csak belsőleg volt szükségem vízre. Alaposan lecsutakoltam magam, és egy kis fehér törölközővel a derekamon kicsattogtam felöltözni. Kicsit furcsának tartottam, hogy nem hallok mozgolódást, pedig biztos voltam benne, hogy a fél napot átaludtam.

Az irodámba visszaérve ránéztem az órámra, ami még csak reggel hatot mutatott. Tch..legalább részegen tudnék aludni többet annál a pár óránál amennyit szoktam.

Erőt véve magamon lecsoszogtam a kantinba, hogy víz helyett egy kis teával is hidratáljam alkohol áztatta szervezetem. Amúgy se vagyok valami nagy evő, de most meg egyenesen felfordul a gyomrom az étel gondolatától. Mikor elkészültem a teakészítéssel kinéztem magamnak egy, az ablakoktól legmesszebb levő helyet, és befoglaltam.

Nem akartam gondolkozni semmin, hiszen szét akart szakadni a fejem, így csak üres tekintettel meredtem magam elé. Mekkora egy gyenge szar vagyok...

-Eren-

Annak ellenére, hogy nem magamtól ébredtem fel, hanem egy kintről beszűrődő beszélgetésre, egészen friss voltam. Nem figyeltem a beszédtémát, igazság szerint annyira nem érdekelt, plusz nem vagyok hallgatódzós típus. Nyújtózkodva léptem az ablakhoz és húztam el a függönyt, majd kitártam a táblákat beengedve ezzel az üdítően friss levegőt. Kicsit nézelődtem a párkányra támaszkodva, élveztem a nyugodt pillanatokat. Manapság amúgy se jut belőlük sok.

Szórakozottan indultam el felöltözni és mosakodni, majd mikor a hadnagyomra gondoltam, bárgyú vigyor jelent meg az arcomon. Azt hittem mikor visszautasított, hogy soha többé nem fog hozzám szólni, de tegnap nem úgy tűnt, mint aki haragszik. Mármint jobban, mint általában.

Elhatároztam, hogy megkeresem Arminékat, de előtte még visszaléptem becsukni az ablakomat. Ekkor egy gyorsan közeledő alakon akadt meg a szemem. Kicsit hunyorogtam, hogy jobban ki tudjam venni az érkezőt, majd mikor felismertem, vihartempóban téptem fel az ajtómat. Ezzel az akciómmal sikerült a szívbajt hoznom a folyosón beszélgető Jeanra, meg valaki általam ismeretlenre.

-Hanji visszajött!-előztem meg a lófejűt, akinek már szólásra nyílt a szája, valószínűleg valamilyen sértőnek szánt mondandóval. Először döbbent arcot vágott, majd ő is fellelkesült. Szavak nélkül indultunk el ellentétes irányokba, és dörömböltünk a még alvók ajtaján. Nem egy morcos nézést zsebeltem be, de mindenki szeméből hamar kipattant az álom. Nem kellett hozzá öt perc, és csoportosan rohantunk a bejárathoz. Pont időben érkeztünk, hogy fogadhassuk új, ellenben régen látott parancsnokunkat.

-Jó reggelt-mosolygott ránk őszinte örömmel. Szegény eléggé leharcoltnak tűnt. Barna haja kócos volt, arca sápadtabb a szokásosnál, szemei alatt sötét karikák virítottak. Jobban mondva csak az egyik alatt, mert a másikat kötés fedte. Lelkesen üdvözöltük és vettük el tőle nehéz táskáját, majd felkísértük az emeletre. A parancsnoki szoba érintetlenül állt mióta Erwin utoljára itt volt. Hanji arcán árnyékként suhant át a szomorúság, de hamar összeszedte magát. Lepakoltuk a cuccait, amíg ő az asztalon maradt papírokat tanulmányozta, Connie pedig kinyitotta az ablakot, felkavarva ezzel a mindenen megülő porréteget. Ezek szerint a hadnagy sem járt azóta idebent, mert akkor biztosan csillogna minden.

Őt említve.. merre lehet? Ilyenkor már rég fent szokott lenni, és azt hittem mára is készült nekünk feladatokkal. Biztos vagyok benne, hogy nagyon várta Hanji visszaérkezését is.

-Mi volt a tárgyalásokon?-kérdezte Sasha, miután mindenki felsorakozott az asztal előtt. Ő volt az egyedüli, aki leült, mivel a lába még mindig nem gyógyult meg teljesen. Mankóját a fotelnek támasztotta. Ilyenkor tudok igazán örülni titán erőmnek, ugyanis még a levágott testrészeim is visszanőnek egy nap alatt. Feszülten vártuk a választ, hiszen mindannyiunk sorsa múlt ezen. Bár az már jó kezdet, hogy nem a katonai rendőrség kopogott az ajtónkon. Hanji egy nagy sóhajjal rogyott bele a székbe, és végignézett rajtunk.

-Sajnálom, srácok, de ezt később mesélem el-mondta, és hátradőlt.-Előtte még el kell intéznem pár dolgot, szóval nyugodtan mehettek.-intett, mire mi tisztelegtünk, és elindultunk kifelé. Én maradtam utolsónak, de még mielőtt becsukhattam volna az ajtót, Hanji utánam szólt.

-Eren, légy szíves kerítsd elő Levit.

-Igenis- tisztelegtem még egyszer, majd elindultam a hadnagy szobája felé, hátha ott találom. Most belegondolva, ha Hanjiból kapitány lett, akkor Levi is biztos feljebb lépett a ranglétrán. Sőt, akkor kellenek új tisztek is. Remélem, közülünk kerülnek majd ki, nem pedig a katonai őrségből. Mondjuk Armin kiváló vezető. Jean meg lehetne az új lovászfiú.. bár az nem jó, lehet valaki benézné, és őt nyergelné fel a ló helyett.

A hadnagy (vagy inkább már ezredes?) szobája üresen állt. Ezután benéztem az irodájába, de ott sem találtam. Merre lehet? Jó lenne hamar megtalálni, mert már reggeliztem volna. A kantin felé vettem az irányt, hogy harapjak valamit, mert üres gyomorral nehéz gondolkozni.

Miután megkaptam a szokásos reggeli cipómat, leültem barátaim körébe, akik kivételesen jókedvűen beszélgettek. Hanji megérkezése mindenkire pozitívan hatott, végre nem éreztük úgy, mintha csak cél nélkül lézengenénk. Na nem mintha tudtunk volna bármi konkrétat, de már nem kell sokat várnunk.

-Szerintem minden jól ment-morfondírozott Armin - ha le akartak volna tartóztatni minket vagy ilyesmi, akkor már rég megtették volna, és nem engedték volna vissza Hanjit. Akarom mondani a kapitányt-korrigálta gyorsan mondandója végét. A többiek velem együtt egyetértően bólogattak. Utána megmosolyogtam Conniet és Sashát, ahogy egymás kezét fogták az asztal alatt. Elég nyilvánvaló volt, hogy együtt vannak, de még nem akarták elmondani a jelek szerint. Azért aranyosak, örülök neki, hogy a sok borzalom mellett átélnek valami jót is.

Kicsit összefacsarodott a szívem a gondolatra, hiszen nekem nem úgy alakulnak a dolgaim, ahogyan szeretném. Azt hiszem, kicsit irigy vagyok rájuk.

-Eren, miért nem eszel?-zökkentett ki Mikasa állandóan aggódó hangja mélázásomból, és rá kellett ébrednem, hogy már perce óta szorongatom a letört falatot a kezemben. Zavartan pislogtam fogadott testvéremre, aztán rámosolyogtam.

-Áh, csak elbambultam-legyintettem, mintha tényleg egy kis semmiség volna az egész. Erre ő feljebb rángatta magán piros sálját, és újra a többieknek szentelte figyelmét. Gyorsan nekiálltam elpusztítani a reggelimet, mert még feladatom volt. Az utolsó falat még a lógott a számból mikor felpattantam, hogy csináljak egy kis teát kísérőnek. Éppen a cukrot lapátoltam a csészémbe, mikor észrevettem Levit. Egy sötét sarokban gubbasztott, láthatóan rosszkedvűen. Szinte sugárzott belőle a negatív aura.

Normál esetben inkább nagy ívben elkerültem volna, mondván leélném még azt a pár évemet, de szólnom kell neki Hanjiról. Gyorsan elővettem még egy bögrét, és nekiálltam még egy csésze teának. Titokban megfigyeltem, hogyan szereti, így magabiztosan mértem ki a belevaló dolgokat. Én tuti nem innám meg így a sajátomat. Nekem fél kanál cukorral túl keserű lenne, de én alapból szeretem az édes dolgokat.

Egy pár pillanatnyi hezitálás után erőt vettem magamon, és elindultam felé. Óvatosan lépkedtem, nehogy kilötyögjön a tea, és leforrázzam a kezem, meg összekoszoljam a padlót. Csendben álltam meg a hadnagy mellett, aki szerintem észre sem vett. Ez furcsa. Meredten bámult egy pontot az asztal közepén, és tekintete enyhén ködös volt. Szemei alatt eddig is sötét karikák húzódtak, de most mintha még feketébbek lettek volna. Emellé sápadtabbnak is tűnt. Lehet megbetegedett és belázasodott? Szemöldökráncolva vizsgáltam meg az állapotát, végül halkan megköszörültem a torkom, hogy magamra vonjam a figyelmét.

Levi csigalassúsággal emelte fel acélos tekintetét, és enyhén rám hunyorgott.

-Mit akarsz, kölyök?- majdnem összerándultam a reszelős hangjától. Gyorsan letettem a poharakat, és levágtam magam a mellette lévő székbe.

-Hanji visszajött, és szeretne beszélni veled-hadartam a lényeget. Valahogy most nem tartottam jó ötletnek a csevegést. Levi arca kicsit értetlen volt, majd enyhén elmosolyodott. Csak nagyon halványan, ha nem bámultam volna meredten, valószínűleg nem kaptam volna el a pillanatot. Nagyot dobbant a szívem a látványra, és reméltem, hogy egyszer kapok tőle egy mosolyt én is. Egy olyat, ami csak nekem szól. Megráztam a fejem, hogy elzavarjam a nyálas gondolatokat.

-Mikor ért vissza?-kérdezte a hadnagyom, bár látszott rajta, hogy nehezére esik a beszéd. Mi történhetett vele?

-Alig egy órája-feleltem, mire ő sóhajtott egyet.

-Akkor ezt még ráérek meginni..-motyogta, és maga eléhúzta a poharat. Óvatosan, kicsit félve kortyolt bele, de utána elégedettenhümmögve kortyolgatta. Én is nekiláttam az italomnak, pár kortyra el is tüntettem. Várakozón néztem a sápadt felettesem, aki végül egy reszketeg sóhajjal végezte ki poharának tartalmát.

-Kösz a teát, egész iható volt.-mondta, és óvatosan felállt az asztaltól. Kicsit megingott, ezért megkapaszkodott a szék támlájában. Én egyre inkább aggódni kezdtem miatta.

-Jól érzi magát, hadnagy?-kérdeztem, és már ugrottam is fel, hogy a segítségére lehessek. Meg akartam támasztani, hogy könnyebben elindulhasson, de elütötte a kezemet, és mérgesen fújtatott.

-Egyedül is tudok menni, és nem hiányzik, hogy a szaros kezeddel hozzám érj!-förmedt rám. Sértetten kaptam el a kezemet. Most komolyan így kell viselkedni azzal, aki csak segíteni akar? El se hiszem, hogy tudtam beleszeretni egy ilyen alakba. Szó nélkül fordítottam hátat neki, mielőtt még valami meggondolatlanság csúszna ki a számon, és inkább kimentem a gyakorlótérre, hogy le tudjam vezetni a feszültségemet.

Közérdekű közlemény az esetleges olvasóknak:

Ígérem, nemsokára kicsit több cselekmény is lesz a történetben, de szeretem rendesen leírni a kis körítéseket, szóval ez egy ilyen vonat :D

Egyébként meg szerintem én vagyok írás téren a világ egyik leglustább embere, és a kedv-idő-ihlet kombó se mindig jön össze. Plusz rajta vagyok a hosszabb fejezeteken is, mert magamból kiindulva azok sokkal jobbak. Kommentben szívesen fogadok véleményeket, észrevételeket, meg tulajdonképpen akármit :D