-Eren-

Azt hittem jobb lesz, ha alszok és lustálkodok kicsit, de nem így lett. Egyre csak a hadnagy körül jártak a gondolataim. Nem is mondta, miért nem jön el velem, csak egyszerűen ott hagyott. Tudtam, hogy nem könnyű eset, és nehéz belátni a közönyös maszkja alá, de biztos vagyok benne, hogy neki is szüksége van valakire, akire támaszkodhat, és aki gyengéd vele. Így jobban belegondolva mondjuk lehet előbb vágná le a karjait, mint hogy kelljen neki egy támasz. Az emberiség legerősebbje kifejezés nem csak a fizikumára vonatkozik, a lelke is meg van acélozva.

Nem hagyhatom annyiban a dolgot, gondoltam végül, és felkeltem az ágyamból. Kicsit rendbe szedtem magam, és határozott léptekkel mentem a hadnagy irodája felé. Az ajtó elé érve megtorpantam, ám mielőtt bekopogtam volna, kicsit megszeppentem. Ott álltam felemelt karral, öklöm csak milliméterek választották el az ajtó fájától. Gyerünk, Eren-bátorítottam magam-menni fog ez. Ha nem kéne küzdened érte, talán nem is akarnád ennyire.

Végül kopogtam, bár kicsit erőtlenre sikeredett. Azért a fejemben vállon veregettem magam a siker miatt. Mikor már azt hittem, hogy itt sincs, vagy csak nem akar beengedni, hallottam a zár kattanását.

Egy morcos, épp takarítás közben megzavart hadnagy állt velem szemben.

-Mondd-dörrent rám nyersen. Lehet nem volt jó ötlet idejönnöm...de ha már itt vagyok, mindenképpen sikerrel kell távoznom. Egy fél pillanattal később már magabiztosan néztem acélos kék szemeibe.

-Unatkoztam, és úgy gondoltam beszélgethetnénk, vagy valami ilyesmi.-mondtam egy szuszra. Csodálom, hogy nem remegett a hangom, és örömtáncot tudtam volna lejteni, amiért nem dadogtam.

-Nincs kedvem beszélgetni, és nem érek rá.-morogta a hadnagy. Belestem mögötte, és megláttam a félretolt bútorokat.

-Segítsek esetleg..?-vetettem fel mentőötletként. A hadnagy láthatólag elgondolkozott az ajánlatomon, majd mikor az éppen az előbb félretolt székhez ért a tekintete, elhúzta a száját.

-Csinálsz amit akarsz-mondta, majd kissé félrelépett, hogy beengedjen a szobába. Az asztalról elvettem egy tiszta kendőt, és a szám elé kötöttem, majd visszafordultam instrukciókért.

-Felső polc-mutatott a hadnagy a szekrény felé, majd elfordult, és a fotelben lévő kárpitnak szentelte figyelmét. Enyhén lehajolva sikálta a bútort, nekem pedig formás hátsójára siklott a tekintetem. Hatalmasat kellett nyelnem, mert majdnem kicsordult a nyálam. Hogy lehet valakinek ilyen segge? Gyorsan elfordultam, és nekiálltam a feladatomnak. Törölgetés közben néha óvatosan a hadnagyra sandítottam, és egyre inkább kívántam a komoly arccal takarító férfit. Mintha csak megérezte volna, hogy nézem, felém fordult, mire én gyorsan elkaptam a cékla színűre változó fejem. A hirtelen mozdulattól megbillent alattam a szék, és zuhanni kezdtem. Csak én lehetek ennyire béna-gondoltam, és karjaimmal megpróbáltam a fejemet védeni a becsapódástól.

Ami nem következett be. Erős karok fonódtak körém, és mielőtt elértem volna a földet, megállították esésem. Óvatosan pislogtam ki kezeim mögül, de mikor rájöttem, hogy a hadnagy karjai közt vagyok, majdnem elájultam.

-Jól vagy, kölyök?-kérdezte, és mintha egy leheletnyi aggodalom is csendült volna egyébként nyugodt hangjába. Vöröslő fejemet látva egyik kezét a homlokomra tette, és közelebb hajolt. –lázasnak tűnsz, de nem érezlek forrónak-mondta, de nem távolodott el tőlem.

Szólásra nyitottam a számat, de csak egy halk nyöszörgést sikerült produkálnom értelmes szavak helyett. Túl közel volt. Szememmel végigsimítottam arca határozott vonalát. Most mintha a szemöldökét se ráncolná annyira. Tekintetem az ajkaira tévedt, és óvatosan megnyaltam saját száraz számat. Mielőtt még akár bennem is tudatosult volna, mit csinálok, felnyúltam a tarkójához, majd fejét lehúzva megcsókoltam. A döbbenettől kikerekedtek hadnagyom acélos szemei, és még a száját is kijjebb nyitotta, amit gyorsan ki is használtam. Nyelvem hamar felfedezőútra indult szájában, majd rajtam volt a megdöbbenés sora, mikor nyelvem vetélytársra akadt.