-Levi-

Sokáig visszhangoztak Hanji szavai a gondolataimban, és tudtam, hogy van igazság bennük. De ez így akkor is szar volt. Annak persze örülök, hogy támogat, sőt, még örülne is, ha végre közel engednék magamhoz valakit, de engem így is zavar az a hatalmas korkülönbség. A tényt, hogy a felettese vagyok, még simán elfogadom, de ezt..most komolyan..mire én egy vén fasz leszek, ő még csak akkor fogja igazán elérni a felnőttkort. Basszus, ha még egyszer annyi idős lenne, mint most, még akkor is én vezetnék pár évvel. Kivéve, ha az egyik küldetés alatt megzabál egy titán.

Dühösen ráztam meg a fejem, hátha eltűnnek belőle a faszságaim, de ez nyilvánvalóan nem jött össze, csak annyit értem el, hogy az összes hajam a szemembe tódult. Határozott mozdulattal simítottam vissza holló fürtjeimet a helyükre, és megindultam a katonai rendőrség edzőterülete felé. Na igen, nekem képezni kellett volna ezeket a szerencsétlen szardarabokat, ehelyett inkább részegen, majd másnaposan vergődtem. Még jó, hogy Hanji nem volt mérges, amiért elmulasztottam a kötelességem teljesítését.

Mire odaértem, az elhatározás is megszületett bennem Erennel kapcsolatban. Tartozom annyival magamnak, és neki is, hogy megpróbálom, és adok egy esélyt kettőnknek. Lehet, hogy utána nem akarunk majd semmit se egymástól, és rájövünk, hogy tévedtünk, de ezt nem borítékolhatom előre. Remélem azzal, hogy visszautasítottam, nem ijesztettem el magamtól. Nem, ennél ő sokkal makacsabb és kitartóbb.

Örültem, hogy a kiképző terem ajtaja nyitva volt, ugyanis kilométerekről látszott a több réteg kosz a kilincsen, amit akkor se fogtam volna meg, ha kihalnak az óriások. Na jó, talán akkor igen. De szigorúan csak kendővel. Amint a jelenlegi felügyelőtiszt észrevett, elém sietett, és tisztelgett. Viszonoztam a gesztust.

-Örülünk, hogy visszatért, hadnagy-szegődött mellém.

-Ezredes-szűrtem a fogaim között. Nem tudom ki ez, de már most utálom a pofáját. Főleg, hogy sűrű bocsánatkérések közepette próbált hízelegni. Szánalmas. Az udvaron lézengő katonáknak nevezett kölykök persze nem vettek tudomást az érkezésemről. Megálltam a tér közepén, és csak néztem a csürhét. Nem volt bennük egy szemernyi fegyelem se. Most komolyan ezeket akarják nemsokára kiküldeni velünk? Egyszerűbb lett volna, ha csak halálra ítélnek és kivégeznek. Nem lenne annyi mellékes áldozat, vagy hívhatjuk őket talán járulékos veszteségnek is. A hozzám szegődött pincsikutya is mellém állt, majd sorakozót kiáltott. Legalább nem nekem kell szarakodnom az ilyesmivel. De jó is nekem, kaptam egy csicskát. Esküszöm, ennél már nem sokkal lehet rosszabb a mai napom. Vannak persze opcióim rá, de azok már tényleg durva dolgok.

Elég lassan szedték össze magukat, és álltak sorba a katonai rendőrség legújabb tagjai, amit már csak azért sem értek, mert elméletileg csak a kiképzéskor legjobb eredményt elérők jelentkezhettek és kerülhettek be ide. Lehet azt hitték, hogy csak eddig a pontig kell keményen dolgozniuk, innentől lazsálhatnak. Balszerencséjükre engem is megkaptak a kiképzőjük mellé, aki eddig minden szarságot elnézett nekik.

A mellettem álló-akinek lassan meg kéne kérdeznem a nevét-bemutatott a csoportnak, és ismertette a mai programot. Szívesebben lettem volna azokkal, akikkel eltöltöttem már pár napot, de nem válogathatok. Viszonylag szolid és kevés pusmogás követte a bemutatásomat, legalább nem nyíltan törpéztek le. Így is hallottam őket, és megjegyeztem, kit kell szarrá verni, valamint kire kell a legnehezebb feladatokat bízni. A kis nyomorékok nem tudják, kivel tiszteletlenkednek.

*

Elégedett voltam magammal, még úgy is, hogy tudom, nem ez volt a feladatom, és nem megaláznom kéne az újoncokat, hanem támogatni. Alaposan helyben hagytam az összeset, és eléggé kifárasztottam mindenkit. Még a kiképzőjüket is megdolgoztattam, hátha felfogja, hogy az engedékenységgel használhatatlan katonákat kap. Magamban kuncogva hagytam ott őket, mert elég szánalmasan festettek, ahogy szinte fel se tudtak állni a kimerültségtől. Eleinte még láttam a tekintetükben, hogy a pokolra kívánnak, de utána kivétel nélkül mindegyiküké üressé változott. Megadták magukat, pedig én csak egy ember vagyok, én nem harapom le a testrészeiket, vagy szorítom ki belőlük az utolsó lélegzetüket, maximum képletesen. Máris jobban jártak velem, kész főnyeremény vagyok.

Mindeközben természetesen elkeserített a tudat, hogy rajtuk vezettem le a felgyülemlett frusztrációmat, de ez a tapasztalat csak a hasznukra válhat. Majd holnap kiderül, használt e a kemény bánásmód az elkényelmesedett seggüknek.

A visszautam eseménytelenül telt, nem volt sok ember az utcákon, így egész rövid idő alatt hazajutottam. Lemostam magamról az edzés mocskát, majd egy tökéletesen elkészített tea elfogyasztása után felkerestem a kapitányom, mert a lelkemre kötötte, hogy amint visszaértem, jelentést teszek az újoncokról, és utána pedig dokumentálnom kell a kiképzésüket. Még jó, hogy kaptam egy névsort, mert különben fogalmam se lenne melyiket hogy hívják. Egyenlőre mondjuk nem is érdekel, egy ilyen esetlen szaros csapat nem érdemli meg, hogy megjegyezzem őket. Majd ha letettek valamit az asztalra, vagy legalább látom bennük a tenni akarást, és nem csak a semmire nagy az arcuk.

Hanjit a kapitányi irodában találtam egy nagy kupac papír mögött. Elhúztam a számat a hatalmas kupleráj láttán. A minap raktam rendet, de mégis úgy fest a szoba, mintha még sose lett volna összepakolva. Talán annyi látszott a munkámból, hogy nem vastagon állt a por mindenhol.

-Nehezedre esne nem szétbaszni mindent?-kérdeztem felvont szemöldökkel kapitányomat, aki szokás szerint csak szórakozottam vigyorgott rám.

-Ugyan már, hiszen minden a helyén van-mutatott végig a random papírkupacokon a nő.-Különben is, csak egy mesteri elme képes átlátni a káoszt.

Mindig ezzel a kifogással jött, de nem tudtam mit tenni ellene. Eleinte megpróbáltam rábírni a rendrakásra, de fél másodperc alatt képes volt annyira elkalandozni, hogy hasznavehetetlennek bizonyult. Ez már csak azért is érdekes, mert harc közben is figyelni kell, meg a kapitányi teendőket sem csinálhatja szétszórtan. Azok bezzeg nem okoznak neki különösebb nehézséget. Lehet én rontottam el, mert mindig megcsináltam helyette az ilyesmit. A jóhoz meg könnyű hozzászokni. Lemondóan sóhajtottam, és kipakoltam az egyik fotelből, hogy leülhessek.

Hátra dőltem, majd keresztbe tettem a lábaimat is. Előhalásztam a zsebemből a névsoros papírt, majd röviden elmondtam a benyomásaimat Hanjinak.

-Túl durva vagy velük. Tudod, nem mindenki úgy nőtt fel, mint te, nekik nincs a vérükben a harc.-rótt meg Hanji a durva edzésért.-Holnap próbálj meg kíméletesebb lenni. Nem elijeszteni és megtörni akarjuk őket, hanem harcosokat szeretnénk az oldalunkra.

-Ezekből nem lesz jó harcos-tiltakoztam.-Csak azokból lesz valami, akik túlélik majd az első küldetésüket.

Ezzel a kijelentésemmel Hanjinak is egyet kellett értenie, még ha nem is szívesen tette ezt. Ezután kértem tőle papírokat és egy tollat, hogy megírhassam a részletes jellemzéseket. Békés csönd ereszkedett ránk, ahogy mindketten belemerültünk feladataink elvégzésébe, a toll sercegésén és a lap surranásán kívül semmi nem törte meg a nyugalmat.

Szavak nélkül osztottuk el a kupacokat, bár nem lett volna kötelező segítenem, de mégse hagyhattam, hogy betemesse a munka. Amúgy is, még szoknia kell az új pozícióját, ennyit igazán megtehetek. Főleg, hogy az újdonsült hadnagyot is ő tanítja.

Mire végeztünk, besötétedett. Hangosan reccsentek meg a csigolyáim, ahogy felálltam és kinyújtóztattam elgémberedett tagjaimat. Kezeimet és lábaimat is óvatosan átmozgattam, hogy visszatérjen beléjük az élet. Kábának éreztem magam, teljesen elzsibbasztotta az agyamat a sok adat, és Hanji sem nézett ki éberebbnek, mint én. Mielőtt vacsorázni indultunk volna-ha már az ebédet sikeresen kihagytuk-még összepakoltam, hogy holnap ne keverje össze a kész dolgokat az új munkával. Persze nyafogott, hogy ő ilyet sose tenne, de miután neki nem kellett segítenie, hagyta, hadd éljem ki rendmániámat.

Nagyjából a vacsoraidő közepére értünk le, úgyhogy mi voltunk az utolsók. Mindenki egy asztalnál ült, és csendben beszélgettek evés közben. Majdnem idillinek volt mondható a hangulat, és ennek csak örülni tudtam. Az elmúlt napok jó hírei szinte gyógyírként vonták be az előtte történt szörnyűségeket. Elfelejteni persze nem lehet, és nem írják ezek felül a megtörténteket, de úgy látom, senki nem ragadt le a múltban. Ez hasznos lesz a későbbiekben.

Mi is közéjük ültünk le, bár én szívesebben választottam volna egy távolabbi helyet, de Hanji rendíthetetlenül huppant le melléjük, és sokatmondó pillantásokat küldve felém a mellette lévő székre mutogatott. Elmorogtam egy köszönésfélét, és megpróbáltam az evésre koncentrálni. Hallottam, ahogy Hanji cseveg a többiekkel, de semmi kedvet nem éreztem a jópofizáshoz. Főleg, hogy ő is ott ült, három székkel arrébb. Feszélyezett a jelenléte még úgy is, hogy lépéseket akartam tenni kettőnk ügyében. Lehet, pont ezért. Faszért nem tudok vele közömbös lenni, mint mindenki mással. Szinte hálát adtam a falaknak, hogy nem velem szemben ül valahol, hiszen így is éreztem néha a tekintetét magamon. Meg kell hagyni, nehezemre esett nem odanézni. Ha nem vigyázok, tényleg olyan leszek, mint valami szerelmes bolond. Szinte agresszívan szúrtam át villámmal a tányéromon árválkodó húsdarabot, és morcosan rágtam el.

Hamar végeztem az evéssel, ezért siettem visszavinni a tényért, és minél előbb el akartam hagyni az étkezőt. Menet közben azon törtem a fejem, hogy hogyan is kéne megszólítanom Erent. Miért kell ennek ilyen bonyolultnak lennie? Most komolyan, eddig még senkihez nem esett nehezemre hozzászólni. Ez a szaros kölyök teljesen kifordít önmagamból.

Mikor már majdnem az irodámhoz értem, a sors megkegyelmezett, ugyanis Eren hangját hallottam a lépcső felől.

-Kérlek, Levi, beszélhetnénk?-kérdezte enyhe pírral az arcán, amitől nagyon aranyosan festett. Aranyosan.. most komolyan.. kezdem azt hinni, hogy menthetetlen vagyok.

-Rendben-bólintottam, de nem néztem rá, a zárral babráltam, majd kinyitottam az ajtót.-Gyere be-mutattam magam elé, ő pedig szinte berohant a kis szobába. Zavarban voltam, és éreztem, ahogy fokozatosan szorul el a torkom. Azt hiszem, ez az egy olyan területe van az életnek, amiben nem vagyok magabiztos. Mielőtt belekezdett volna mondandójába intettem egyet, hogy hallgasson. A komódomhoz léptem, hogy csinálhassak egy kis teát, mert ehhez a beszélgetéshez szükségem van a megnyugtató aromájára. Mire végeztem, Eren már a kanapén ült, és zavartan piszkált egy kiálló cérnaszálat.

A kezébe nyomtam az egyik bögrét, és leültem mellé. Óvatosan kortyoltam egyet a forró italba, hátha a gőzzel együtt egy kis bátorságot is be tudok lélegezni.

-Nézd, Eren..-szólaltam meg váratlanul, amitől felkapta a fejét, és belenézhettem végül arany pettyes íriszébe, amitől megremegett a lelkem.-Én is beszélni akartam veled, de kezdd inkább te.-„Ez az, Levi, kerülgesd csak a témát" szidtam magam gyávaságomért. Másrészről viszont, lehet éppen arról akar beszélni, hogy hülyeség volt részéről az egész, akkor meg csak jól beégetném magam.

Eren is lopott pár pillanatot magának a teaivással, majd kicsit rágcsálta a szája sarkát.

-Nézd, tudom, hogy már egyszer beszéltünk róla, és határozottan elutasítottál, de én ezt nem akarom elfogadni, és szeretném, ha adnál nekem egy esélyt.-darálta egyszuszra, és mikor végzett, nem mert rám nézni, aminek kifejezetten örültem, mert az arcom vérellátása már megint túlbuzgó volt. Még utoljára átgondoltam, kell e ez nekem egyáltalán, de ismét csak Hanji szavai jutottak eszembe, és nem akartam elszalasztani az esélyemet, még akkor se, ha csak rövid ideig tart majd a kapcsolatunk. Halvány mosolyra húztam a számat, és nem válaszoltam, míg Eren zavartan rám nem nézett.

-Rendben-mosolyogtam rá tovább, és szinte láttam magam visszatükröződni a meglepettségtől kitágult pupilláiban.

Na szóval, itt is volnék az újabb fejezettel, amire csak azért kerülhetett sor, mert a kommentek erőt és kitartást adtak hozzá (pedig tudjuk, hogy csak a puffin adhatna kellő erőt..). Ezért igazán hálás is vagyok, nagyon lelkes voltam, mikor láttam, hogy nem feleslegesen írom a faszságaimat. :D A lényeg, hogy ezzel az ünnepek előtti fejezettel szeretném megköszönni a bíztatásotokat ^^

Ünnepek közé tervezem a következő részt, de ha véletlenül időmilliomos leszek, akkor kariaji lesz belőle. Na, de nem foglalom tovább a helyet, kommenteljetek meg csillagozzatok sokat, mert az jól esik a lelkemnek ;D

(Amúgy meg tudom, tudom, nagyon körülményes vagyok, de sajnos ezt dobta a gép)