Hosszú ünneplés és fél tucat selfie után a fiúk végre rávették magukat, hogy bemenjenek átöltözni. A stadion még mindig tele volt magyar drukkerekkel, akik valószínűleg az utcánkon folytatják majd a válogatott diadalának ünneplését. Pánics előre ment az öltözőbe, hogy átvizsgálhasson mindenkit, addig én összeszedtem a cuccaim a padról. Pár kulaccsal és egy melegítővel kiegészülve indultam én is a csapatorvos után, amikor megakadt a szemem Szalain, aki még mindig interjút adott egy barna hajú riporterlánynak. Fogalmam sincs mióta beszélnek, de nagyon úgy tűnt, hogy már éppen végezni készültek volna, így hát gondoltam megvárom a góllövőt. Túlságosan távol álltam tőlük, nem hallottam miről beszélnek, de valahogy nem úgy tűnt mintha a meccsről lenne szó. A lány és Szalai végig mélyen néztek egymás szemébe és eléggé közel álltak egymáshoz, alig volt köztük távolság. A mikrofon is csak dísznek volt, sokszor hamarabb mozgott a szájuk mint ahogy a riporter kisasszony lóbálta a műszert. Az egész csak akkor lett még furcsább, amikor megláttam, hogy a kamera nincs is bekapcsolva és az operatőr elfordítja a fejét. Összeráncoltam a homlokom és azon tűnődtem, hogy mégis mi folyik ott. Szalait bántották már pár gúnyos szóval egyes riporterek, talán ez a lány most éppen bocsánatot kér a mai gólja után. Végül Ádám kocogva hátrálni kezdett és egy kacsintás kíséretében elbúcsúzott, majd leszegett fejjel futni kezdett felém. -Kidicsekedted magad, mi?- kérdeztem mosolyogva mikor odaért és sétálva elindultunk befelé. A kérdésemre nem jött válasz, én pedig a könyökömmel megböktem a mellettem sétáló futballistát. -Hm?- nézett rám szórakozottan és rájöttem, hogy egyáltalán nem jár itt lélekben - Segítsek? -Nem kell, elbírom. Miről kérdezett a riporter?- faggattam tovább. -Semmi különösről...- titokzatoskodott, ez pedig még több okot adott arra, hogy ne hagyjam annyiban a dolgot. -Miért tettetek úgy, mintha nyilatkoznál?- tettem fel az újabb kérdést, mire Ádám meglepett arcot vágva felém fordult és megállt. -Miről beszélsz?- kérdezett vissza, ezzel egy időben pedig én is megálltam így vagy három lépéssel előtte álltam félig hátrafordulva. -Láttam, hogy ki van kapcsolva a kamera.- közöltem könnyed hangon. Ádám hosszú másodpercekig bámult, kicsit zavarba is jöttem, látszólag nem tudott mit mondani. -Na jó, ha az elején bekamuzod, hogy csak gratulált neked privátba, akkor esküszöm elhiszem, de most már látom, hogy itt komoly dologról van szó. -hadartam egy szuszra, ezzel pedig még jobban megrémisztettem őt. -Dóri...-kezdte én pedig lélegzetvisszafojtva vártam hogy folytassa de Pánics megzavart minket. -Dóra, Ádám, hát ti meg mit csináltok még itt? Gyertek gyorsan csatlakozzatok az ünnepléshez, te pedig Ádám, öltözz át gyorsan! - parancsolt be minket az öltözőbe - Az éjjel ma nem ér véget!- tette hozzá. Akkor még nem tudtam, hogy mennyire igaza van. Már jó pár méterre az öltöző előtt hallottam, hogy mekkora odabent a káosz. Övöltözés, éljenzés, kántálás és nevetés szűrődött ki a szobából. Valami oltári nagy barom pedig az ajtóra akasztotta az alsónadrágját. Szalai és Pánics meg merték közelíteni a bulit sőt, megkíséreltek bejutni a fiúkhoz. A nyitott ajtón kiáradó hangzavar, sör-és izzadságszag egyaránt vágott pofán, szóval inkább vettem egy száznyolcvan fokos fordulatot és visszamentem a kispadokhoz. A stadion szinte üres volt, pár biztonsági őrön és öltönyös fickón kívül nem mászkált senki idebent, még a takarítók végezték a dolguk itt-ott. A kulacsokat és a melegítőt magam mellé téve előhalásztam a táskámból a mobilomat. Saci nem keresett, ahogy a családom többi tagja sem, viszont Gabi megdobott egy újabb üzenettel, amelyben egyszerre cikizett a Himnusz átélésével és gratulált a csapatnak. A szokásos Gábor-stílus nosztalgiára késztetett és akaratlanul felidéztem az elmúlt egy év legszebb pillanatait. Az első csókunkat, amit mindenképpen tökéletesre szerettem volna, így össze-vissza állítgattam őt a Margit-szigeten késő este egy lámpa alatt, a lekésett mozit ami helyett inkább belógtunk egy hajós partira és úgy tettünk mintha külföldiek lennénk, de a szép emlékek mellé becsúszott egy igen rémes is. Ez az emlék úgy égette a tudatom, mint a forró vas, olyan volt mint egy anyajegy ami sose tűnik el, ezzel örökké megbélyegezve minket. Karácsony volt, Szenteste, ahogy szokás volt nálunk nagy bulit tartottunk, mert aznap volt a születésnapom is. Gábor dolgozott, de megígérte, hogy pontosan este hétkor ő is csatlakozik majd hozzánk. Az idő telt, mézeskalács illata csiklandozta az orrom, a tévében Reszkessetek betörők ment, Dominik és Vivi a fáról szedegették le a szaloncukrot és mindenki jókedvű volt. Sokszor pillantottam az órára, reménykedtem, hogy mindjárt itt lesz, mondtam magamnak, hogy biztos csak feltartja valami, bármikor csönghet a kaputelefon. Gábor nem jött el. Másnap délután nevetséges indokkal előállva bocsánatot kért, ajándékot is hozott, sőt megígérte, hogy Szilveszterkor szabad lesz. Ő ezt nem értette. Nem érezte azt amit én. Mindenki boldog volt körülöttem és nekem is annak kellett volna lennem. Saci elővette a meglepetéstortámat, amit ő maga csinált, mindenki énekelni kezdett és várták, hogy végre megjelenjen legalább egy apró mosoly az arcomon. Odatolták elém az égő gyertyákkal díszített édességet, én pedig összeomlottam. Fél kilenc volt, nyolcszor próbáltam őt hívni, tizenhat sms-t küldtem, de nem válaszolt. Megígérte. Kibuggyantak a könnyeim és sírva fújtam el a gyertyákat, anélkül, hogy bármit is kívántam volna. Azóta gyűlöli Saci a fiút, aki miatt életében először látta sírni a barátnőjét, ráadásul az év legszebb napján. -Mond miért van az, hogy mindenki odabent ünnepel, de Hollósi Dóra egyedül üldögél idekint?- kérdezte egy incselkedő férfihang. Dzsudzsák Balázshoz volt most a legkevésbé türelmem, nem elég, hogy a kapcsolatomat se tudom kihúzni a gödörből, még ez a disznó is teljesen rám van szállva. A csapatkapitány leült mellém és felém fordulva várt arra, hogy megszólaljak. -Kicsit már így is nagy odabent a tömeg, nem akarok betolakodni.- tettem el a telefonom, hogy nehogy visszaírjak Gabinak, amíg nem beszéltem Sacival. -Na ne hülyéskedj, mert pont az zavar minket, mert bejött egy lány és elfoglal tíz centi helyet- ingatta a fejét.- Storck kiharcolta, hogy itt maradhassunk vagy tízig, mert a szállodában nem fogják megengedni az ünneplést. Van még durván két óránk, addig nem ülhetsz itt! Az új információkat hallva összeállt a fejemben a terv. Amíg mindenki ünnepel én és Pánics észrevétlenül kimegyünk és elkerülve az utcán tekergő tömeget megkeressük a boltot, gyorsan megveszem ami kell, majd visszajövünk ide. Van két órám, az alatt simán megjárjuk, ha valaki észrevesz akkor meg mondhatjuk, hogy valamilyen gyógyszert vagy krémet vettünk át. Szóval most visszamegyek és elhívom, amúgy is tartozik ezzel nekem a múltkori után, kizárt, hogy nemet mondjon. -Hát jó, bemegyek- sóhajtottam, mintha hosszas mérlegelés után jutottam volna erre a döntésre. Dzsudzsák elvigyorodott, felállt és nyújtott a kezét, hogy felsegítsen, de nem fogtam meg. -Meglátod, hogy jól szórakozol majd, még Pánics és Hegyesi is lerészegedett. Olyan hévvel táncolnak Zolivan és Danival, hogy Szalai nem győzi őket videózni. - nevetett. -Mi?- kérdeztem döbbenten. -Szalai mindig mindent le szokott videózni, nem nagy ügy nem rak ki mindent és..- -Pánics részeg? - szaladt ki a számon a kérdés. Ilyen irtó nagy pechem is csak nekem lehet. Egyszer lenne rá úgy igazán szükségem, akkor is beszámíthatatlan.- Most menjek ki egyedül ? -Hova ki? Ki a városba?- lépett közelebb Dzsudzsák- Miért akarsz te kimenni? -Hát...-hőköltem hátra a hirtelen közeledés miatt- Egy ismerősömnek ígértem valamit és muszáj lenne még ma este megvennem. Hamar megjárom, nem lesz baj.- kaptam fel a táskám. Habár Sacinak megígértem, hogy nem megyek egyedül, mégis kísérő nélkül kell elindulnom. -Te tényleg azt hiszed, hogy kiengedlek ilyenkor téged egy idegen városba több ezer megőrült szurkoló közé egyedül?- kérdezte Dzsudzsák indulatosan. Meglepődve néztem rá, olyan volt, mintha komolyan féltene. -Amint mondtam, muszáj kimennem- erősködtem. A kapitány csípőre tett kézzel a szájába harapott és feltűnően tűnődött majd megszólalt. -Elkísérlek.- jelentette ki. -Nem!- vágtam rá azonnal. -Miért? -Mert..mert...-gondolkoztam egy jó érven azon kívül, hogy ki nem állhatom őt- Azért, mert félmeztelen vagy! Dzsudzsák végignézett csupasz felsőtestén. Csak egy farmer és egy márkás sportcipő volt rajta, majd megakadt a szeme a padon gazdátlanul heverő melegítőn. -Már nem sokáig- nyúlt a darabért, hogy felvegye, de ezzel egy időben elrántottam a ruhadarabot. -Nem jöhetsz velem!- mondtam mérgesen a melegítőt szorítva. -Nem engedlek ki egyedül.- fúrta bele a tekintetét az enyémbe én pedig pislogni se mertem. -Ha valaki meglát téged, akkor darabokra szednek örömükben... -Akkor beleolvadok a környezetbe. Nem hagyom hogy felismerjenek.- nyújtotta a kezét a melegítőért.- Számtalanszor csináltam már ilyet, egyszer sem buktam le. Az idő telik én pedig még mindig itt vagyok. Ott bent gondolom már szinte mindenki elázott, de Dzsudzsákon még csak piaszagot sem érzek. Megígértem, hogy viszek magammal valakit és őszintén szólva én se szeretnék egyedül kimenni. Így hát nincs más lehetőségem, ezt a disznót kell magam mellé fogadnom. -Na jó- adtam be a derekam és odaadtam a felsőt - Légyszi próbálj meg normális lenni és ne húzd fel az agyam percenként! -Mi a jó a normálisban?-kérdezte egy félmosollyal majd felcipzározta a melegítőt. -Mehetünk? Szemforgatva a kijárat felé vettem az irányt, de hiába siettem olyan nagyon, a nagy futballsztár hamar felzárkózott. Kellemesen meleg, kissé párás levegő és hatalmas lárma fogadott minket odakint. A szurkolók a stadiontól jóval távolabb ünnepeltek,mégis nagyon jól lehetett hallani őket. Valószínűleg ebben a pillanatban minden magyar örömittasan ünnepel, bárhol is legyen a világon. Dzsudzsákkal mosolyogva néztünk össze, de gyorsan észbe kaptam és elfordítottam a fejem. Megköszörülte a torkát és elém vágott. -Na akkor, hová megyünk?- tárta szét a karját. Elővettem a telefonom és megnyitottam a még otthon általam letöltött térképet. -Van egy éjjel-nappal nyitva tartó áruház nem messze, oda kéne eljutnunk anélkül, hogy bárki észrevenné, hogy velem vagy. Menni fog? -Naná!- kacsintott és feltette a kapucniját. - Merre? -Arra!- mutattam az egyik utcára. A forgalom meg volt állítva a stadion körül, az embereket se engedték a kordon mögé, minket is megállítottak háromszor, hogy átvizsgáljanak. Az utcán nem találkoztunk szurkolókkal, legalábbis magyarokkal nem, osztrákok viszont szembejöttek párszor és nem voltak éppen a legjobb hangulatban. Az áruház elé érve rájöttem, hogy az áruház inkább hipermarket, méghozzá valami nagyon modern és újfajta, mert még sosem hallottam róla. Dzsudzsák csendes volt, túl csendes, kicsit meg is sajnáltam, nem elég, hogy elrángatom őt a csapat bulijáról még azt is megszabom, hogy hogyan viselkedjen. -Hű, de nagy ez a bolt!- mondom, hogy kicsit oldjam kettőnk között a hangulatot és elveszek egy kosarat. -Hm..szóval lenyűgöznek a nagy dolgok.- mondja nekem pedig leesik az állam és azonnal csapkodni kezdem őt a kosárral. -Te undorító mocskos állat!-szidom- Én itt töröm magam, hogy ne érezd rosszul magad velem, erre megint kimondod a piszkos gondolataid! Elegem van! -Nyugi, a legtöbbet nem mondom ki- fogta meg a karjaim én pedig abbahagytam az ütlegelést- És mindig jó veled lenni, nem kell ezen aggódnod. Egész jól próbálkozol nálam, megkönnyíted a dolgom- kuncog. Annyi mindent szerettem volna mondani, jó sok sértéssel és ellenkezéssel karöltve, de végül csak kiszabadítottam a karjaim és a játékok felé vettem az irányt. -Amúgy- lépett mellém és kicsit közelebb volt hozzám, mint kellett volna - kinek akarsz ajándékot venni? -Az unokahúgomnak.- mondtam flegmán, felé sem fordulva. -Ő is olyan jól néz ki mint te?- kérdezte és hallottam a hangján, hogy mosolyogva beszél. -Jesszus, még csak 8 éves!- fogtam a fejem hitetlenkedve. -Hm... nos ha nem jössz össze te, akkor ő lesz a B terv.- jelentette ki én pedig tágra nyílt szemekkel néztem rá mire elnevette magát- Nyugalom, nem lesz itt szükség B tervre- kacsintott én pedig egyre forrósodó arccal fordultam el. Magamban szidtam őt és magamat, amiért annyi ember közül vele kellett eljönnöm ide, közben megérkeztünk a játékokhoz. Elsőre megpillantottam azokat a darabokat amik közül választhatok, így hát pár óriás plüssállat és különféle Lego szett mellett elhaladva nézegetni kezdem a Katicabogaras játékokat. Babát nem akarok lenni, plüssöt sem és kirakós sem nagyon érdekel. Egy komplett Katicabogár szett mellett döntöttem, volt benne fülbevaló, maszk, az a bogár hozzá és még egy csomó minden amit majd később megnézek, miután megvettem. -Gyere! Megvagyok!- szóltam oda a sztárjátékosnak aki a gyerekmezeket nézegette. -Muti, mi az!- futott oda hozzám és kivette a kosárból a Vivinek szánt kiegészítőkkel teli dobozt.-Hát...csini. Ez volt olyan halaszthatatlan? -Igen, igen ez.- válaszoltam és a kikaptam a kezéből az ajándékot, hogy visszarakhassam a kosárba.- Haza kell postáznom ezt hajnalban. -Értem- hagyta rám- Akarsz még valamit? -Nem, mehetünk a pénztárhoz.-ingatom a fejem és szótlanul elindultunk fizetni. A hipermarket hű volt nevéhez, be kellett járnunk a fél épületet, hogy valahogy visszataláljunk a kiindulóponthoz, onnan pedig megkeressük a kasszát. Dzsudzsák egyszer sem szólalt meg, ami pedig kezdett idegesíteni. Azóta, amióta rászóltam nem kezdeményez beszélgetés velem, habár lehet jobban is járok, ha nem beszél nekem disznóságokat. Felé fordítottam a fejem. A válogatott csapatkapitánya a melegítőfelső zsebébe csúsztatta a kezét, a kapucnit levette, tekintetét pedig szigorúan a földhöz szegezte. Magabiztosan sétált, ám kicsit nehézkesen. Biztos fáradt lehet, mégis hogy nem gondoltam erre, amikor elindultunk? Hihetetlenül önző vagyok, még csak meg sem fordult a fejemben, hogy pihennie kellene. Dzsudzsák hirtelen rám nézett én pedig ijedtemben elfelejtettem elfordulni. -Mi az?- kérdezte egy féloldalas mosollyal. Mindig így mosolyog, amikor valami disznóságot akar mondani. -Nem vagy fáradt?- kérdezek vissza. Dzsudzsák merengve bámult, majd megrázza a fejét. -Épp ellenkezőleg, képes lennék lefutni a maratont.- mondta majd kivette a kezeit a zsebéből, hogy nyújtózzon egyet. -Azért ne túlozz.- forgattam a szemeim. Két pénztár volt nyitva, a kapitánnyal beálltunk oda, ahol egy ember volt és ő is éppen fizetni készült.Felraktam a szalagra a dobozt és turkálni kezdtem a táskámban a pénztárcámért. Az előttünk lévő csávó már távozni készült, a szalag elindult, de a pénztárcám még nem volt meg. -Minden oké?- kérdezte Dzsudzsák közben intet a pénztárosnak, hogy várjon még. -Igen, csak...-kezdtem majd bevillant egy kép, ahogy a pénztárcámat a bőröndömbe rakom- nem hoztam magammal pénzt. Idegesen összehúzom a táskámon a cipzárt és ránézek a mellettem álló melegítős focistára. -Hogy magyarázzam el neki, hogy nem vesszük meg? -kérdezem arra utalva, hogy egy szót sem tudok franciául- Még életemben nem égtem ennyire.- túrtam bele a hajamba. -Befejezted?-kérdezte Dzsudzsák vigyorogva, majd előszedte a nadrágzsebéből a tárcáját és lazán számolgatni kezdte a pénzt. -Mi? Nem, nem, nem, nem, nem!-rángattam meg kicsit durván a karját.- Nem engedem, hogy kifizesd helyettem! Ez így még nagyobb égés! -Miért? Nem nagy összeg, kifizetem. - erősködött és már nyújtotta is a pénzt a nőnek. -Ne! Nem akarok tartozni! -ragadtam meg a csuklóját, hogy visszahúzzam. -Te mondtad azt, hogy fontos ez a cucc, mert postáznod kell az unokahúgodnak.- nézett a szemembe én pedig elengedtem a csuklóját. Az egészben számomra az volt a legjobban zavaró tényező, hogy lehet azt hiszi direkt mondtam azt, hogy nincs nálam a pénzem, hogy megvetessem vele. Dzsudzsák nagyon gazdag és úgy tűnik elég könnyű kihasználni, még mondanom se kellett, máris vett nekem egy nem éppen olcsó dolgot. Mondjuk ez számára meg se kottyan. A kasszánál ülő nő már adta is a blokkot a visszajáróval én pedig néztem, ahogy a szőke futballista kezébe veszi a Katicabogaras dobozt. Így késő este, egy boltban, gyerekjátékot tartva a kezében teljesen átlag embernek néztem Dzsudzsák Balázst, aki a gyerekének vesz valami meglepit mielőtt elindul haza. Egyáltalán nem látszott rajta kívülről, hogy mekkora egy egoista barom. -Jössz, vagy még álldogálsz ott egy kicsit?- kérdezte majd a hóna alá rakta a játékot. -Csak hogy tudd, nem kedvellek emiatt jobban és amint visszaértünk megadom a pénzt. - indultam el sietve, kissé dühösen. -Olyan kis méregzsák vagy. Sose tudsz feloldódni. - kuncogott. -Feloldódni? Nem vagyok Neo citrán. És amúgy képes vagyok szórakozni, de ahhoz jó társaság kell.- szúrtam oda. -A kitalált barátod társasága?- kérdezte éllel a hangjában. Tátva maradt a szám. -Ő nem kitalált! - ellenkeztem hevesen és elhagytuk a hipermarketet. Dzsudzsák folytatni akarta a szekálásom, de mindketten megtorpantunk, amikor szembekerültünk a komplett magyar szurkolótáborral. Azok, akik pár perccel ezelőtt még a másik utcán ünnepeltek, most mind itt voltak és egyszerre vonultak énekelve, jókedvűen és felszabadultan. Gyorsan feltettem Dzsudzsira a kapucnit, majd a stadion felé, azaz a tömeg haladásával ellenkező irányba mutattam. A fiú bólintott és szorosan egymás mellett megkockáztattuk a lehetetlent: át akartunk vágni a tömegen. -Ria Ria Hungária!- üvöltötték körülöttem, én pedig kissé megszédülve kerülgettem az embereket. El se tudom képzelni mi lesz, ha megtudják éppen a csapatkapitány mászkál közöttük. Az biztos, hogy nem engednék el, amíg mindenkivel nem fotózkodik, sőt, szerintem magukkal vinnék oda, ahova most éppen tartanak. Valaki belém karolt és visszarántott, így hát nekiestem egy lánynak. Elnézést kértem annak ellenére, hogy valószínűleg úgysem hallotta, ugyanúgy folytatta az éneklést. Miután visszanyertem az egyensúlyom Dzsudzsák után akartam indulni, de sehol nem láttam őt. Sehol. Ezer nemzeti színben pompázó ember, hatalmasan hangzavar, lökdösődés. Megijedtem. Kétségbeesetten kezdtem átfurakodni az emberek között, szemeimmel a kapucnis idiótát keresve. Ha most elkeveredek tőle,akkor nem jutok ki innen élve. Csak mentem, mentem és mentem, egyre jobban fájt a mellkasom és dobogott a szívem. A sok idegen arc megrémített, az se esett jól, hogy páran megöleltek és próbáltak magukkal rángatni az ellenkező irányba. Sok ittas ember is volt köztük, akiket nem tudtam a kellőképpen kikerülni. A sírás határán álltam. végső kétségbeesésemben elkezdtem ordítani Dzsudzsák nevét, ennek pedig azt lett az eredménye, hogy az egész tömeg zengeni kezdte a csapatkapitány nevét. Idegességemben a tenyerembe temettem az arcom, mire valaki olyan erősen jött belém, hogy az egyensúlyomat elveszítve zuhantam a beton felé, ám végül elmaradt a becsapódás. Valaki, akinek egy doboz felbontatlan sör volt a kezében megfogott, mielőtt elterültem volna és agyontaposott masszőrként végeztem volna. Segített kiegyenesedni majd maga felé fordított. Meglepetésemre Dzsudzsákkal találtam szembe magam, akinek folyamatosan mozgott a szája és aggódva méregetett, de nem hallottam semmit abból, amit mondott. Ott állt előttem, teljes életnagyságban, rám talált és megmentett. Hirtelen felindulásból felé léptem és szorosan megöleltem. A térdem remegett mint a kocsonya, szükségem volt arra, hogy megtámasszon, hogy visszaöleljen, hogy megnyugtasson. -Minden oké?-üvöltötte a fülembe és az egyik kezét a derekamra tette, ami most valamiért egyáltalán nem zavart. Nem. Semmi sem oké. Nem akarok itt lenni az utcán, bent akarok lenni a hotelszobámban biztonságban, ahol nem taposnak össze és nem lökdösnek. A többiek valószínűleg jól szórakoznak az öltözőben, talán már feltűnt nekik, hogy Dzsudzsák nincs ott, de ez lenne az utolsó hely ahol keresnék őt. Ott kellett volna maradnunk, ünnepelni a győzelmet, együtt, nem pedig elszakítani tőlük a kapitányt egy hülyeség miatt. Miért kellett kijönnöm, miért kellett ebbe belevágnom? Felnézek Dzsudzsákra, aki fürkészően nézi az arcom a kék szemeivel. Az éjszakai lámpák halovány fénye ellenére tökéletesen láttam arcának minden vonását. Borostás állát kezdtem bámulni, majd minden egy szempillantás alatt történt meg. A fülem zúgott, a tömeg hangja eltompult, nem éreztem mást, mint Balázs kezét a csípőmön és az ajkát az ajkamon. Nem tudom mi ütött belém, képtelen voltam uralkodni magamon és ez lett a vége. Megcsókoltam. Csak úgy. Dzsudzsák Balázst. Mert miért ne? Amilyen hirtelen kezdődött, olyan hamar ért véget, de nem én voltam az, aki félbeszakította. Dzsudzsák húzódott el, majd még a kezét is levette a derekamról. Kíváncsian nézett rám, meglepődést is láttam rajta és a szeme sarkában a nevetőráncokat. Sikerült a mai nap sokadik égését begyűjtenem. Mégis miért csináltam ezt? Uram Isten, mi a büdös francot műveltem? Nem hiszem el, nem hiszem el, nem hiszem el! Nekem barátom van! És ráadásul Balázs iránt nem érzek semmit. Akarom mondani, Dzsudzsák iránt. Akkor mégis miért? Talán ennyire hiányzik nekem Gábor, hogy idegen férfiakra mászok rá? -Gyere, keveredjünk ki ebből a káoszból valahogy!- kiáltja oda nekem és a csuklómat megragadva maga után húz. Kihúzom a kezem a szorításából, mire hátranéz, de mivel látja, hogy követem nem erőlteti az érintkezést. Vajon ő mire gondol? És miért szakította meg a csókot? Egy örökkévalóságnak tűnt az az idő amit arra vesztegettünk, hogy kijussunk a szurkolók hadából. Egyre távolodva már nem volt akkora hangzavar, de azért szép számmal találkoztunk még drukkerekkel. Az úton nem szóltunk egymáshoz, de a stadion folyosóján megtörtem a csendet. -Figyelj- kezdtem, közben akaratlanul is megszaporáztam a lépteim.- az ami az előbb történt.. -Meg akarod ismételni? -kérdezte hirtelen, nekem pedig elvörösödött a fejem. -Semmiképp se! Csak le szeretném szögezni azt, hogy az előbbi incidens nem jelentett semmit, szóval jobb lesz ha mindketten elfelejtjük... Dzsudzsák megtorpant, mire én is megálltam és felé fordultam. -Szóval, ha megcsókolsz valakit, az számodra nem jelent semmit?- kérdezte homlokráncolva. -Nem úgy értettem, én...- -Lesmárolsz, erre közlöd, hogy "bocs, de igazából nem számított semmit, teperj csak tovább én meg majd kéretem magam a végtelenségig"- mondta szemrehányóan én pedig teljesen megsemmisülve álltam előtte- Persze, ha ezt én mondtam volna, akkor megint én lennék a köcsög. Bocs, de nem kérek többé belőled. Ezzel Dzsudzsák odadobta nekem az eddig a kezében tartott dobozd, majd felbontotta a sörét. Nem tudom mi esett rosszabbul, az amit mondott, vagy az ahogyan mondta? Azt éreztem a hangjában, hogy megbántottam. Én. Őt. A fejemben már meg is fogalmazódott a védőbeszédem, de mielőtt kinyithattam volna a számat a hátam mögül a folyosó végéről egy jól ismert hang kevésbé ismert változata zengett felénk. A csapatkapitánnyal egy emberként fordultunk a hang irányába és valószínűleg mindketten ugyanarra gondoltunk. A csapatmanager Tömő Attila közelített felénk nagy hévvel, üvöltözve, nyomában nyugodt léptekkel Bern Storck sétált, ám a szövetségi kapitány a tekintetével ölni tudott volna. Számunkra akkor ért véget az a bizonyos éjjel.