1.

Futottam. Hosszú-hosszú lépésekben s végre a ház alján lévő lépcsőhöz érkeztem. Sötét volt.A fekete gránit körvonalait is csak haloványan vettem ki. Árnyak, és hideg vett körül, s mintha csak egy történet komor lapjait olvastam volna, éppen ugyan olyan volt minden. Lehangolt a tudat...

Senki nem volt az utcákon. Mikor ezt realizáltam a megannyi gondolatom közt egy apró gondolat is felütötte a fejét: 

Vajon megint álmodok? Vagy ez a valóság? De ha ez mégis a fantázia végtelenje miért minden szürke, s ha ez a valóság mégis hová tűntek az emberek?

Nem voltam bizakodó.Összezavarodtam. Félelem szikrája tűnt fel bennem. Aztán hangot hallottam, de olyat amit bármikor megismertem volna.. Perkins...Jenny Perkins.. hol van ő? Miért hallom a hangját?

Kínzó érzés volt de elindultam.Ösztönösen futásnak indultam. Egy régi romos épülethez értem, és az érzés hogy ő ott lehet benn egyre elviselhetetlenebbé vált.

A hang pedig onnan jött bentről.. de gyáva voltam kinyitni a kormos ajtót. Valamiért nem mertem. Hátrahököltem és megszédültem.

Mintha ezernyi kéz húzott volna lefele...nem tudtam megmoccani. 

Csönd, és sötét vett körbe és a pánik volt az egyetlen mely érzéseimből megmaradt.. csönd csönd csönd..

Felültem.

Kirázott a hideg az egésztől...

Hajnal hat óra volt, vagy még annyi sem. A város még csak ébredezett, a hangok beszűrődtek az ablakon. Egy halk nyávogást hallatva Mercedes is felpattant hozzám.Lassan megsimogattam de ez se segített. Perkins hangja a fejemben csengett.

- Jen...Hol vagy most? - Suttogtam magam elé fáradtan. - Te se tudod mi? - A macska kerek sárga szemei rámszegeződtek. Nem tudta. Miért is tudta volna... hisz csak egyszer látta őt s az se ma volt már... régi emlék maradt csupán. És Mercedes egy habókos állat volt az egyszerű ártatlanságával. Ugyan miért emlékezett volna egy olyan nőre aki legutoljára kölyök korában vette a kezébe?  

- Hagyjuk. - Ásítottam egyet, majd úgy döntöttem hogy ideje lenne sétálnom. Megpróbáltam terelni a gondolataimat. Bár a kérdések még mindig gyötörtek. 

Jen Perkins... egyszer régen valaki nagyon szerette őt... de az a valaki egy naiv bolond volt, aki úgy bízott a napsugaras életben mint egy kisgyerek. 

Lehet korán volt, de már fenn voltam. Aggasztó gondolatok, és a magány volt aki felrázott aznap is, nem az emberek. Habár a hangjuk csendben beszűrődött a félig kinyitott ablak mögül, az utcáról...  De nem hiányoztak. Nem volt nekem való a nyafogásuk, a lélegzetük.. ha sokan voltak meg különöséképpen. Úgy éreztem egyszer miattuk fog tönkre menni a Föld...A szokatlan az volt hogy én magam is ember voltam, csakhogy nem olyan mint ők: Nekem egyetlen egy valaki hiányzott..És azt az egy valakit még én sem tudtam visszahozni. 

Én, egy mágus. Az utolsó. A leges legutolsó. És mint ahogy a mutánsoknak, úgy nekem is el kellett bújnom e miatt a fantasztikusnak hitt képességem miatt... pedig, nem voltam a fajomnak mintapéldánya. Habár soha nem akartam háborút a mágusok és emberek közt,valakik, valahol, máshogyan gondolták. 

És mint ahogyan a történelem során annyi-annyi felesleges háború, ebben is voltak nyertesek, és vesztesek is... a vesztesek pedig mi voltunk.

Nem túl látványosan, nem túl hangosan, de szépen csendben mind kihaltunk, és a családomat elnyelte egy nagy láthatatlan, sötét szakadék. Elnyelte őket, tőlem. 

E miatt voltam egyedül, olykor bezárva a saját gondolataimban, vagy e miatt dolgoztam csakis a saját szakállamra. Hiába írtak modern időket.. 2144... ch.. semmit nem változtak az emberek. Kívülről a tökéletes társadalmat akarták mutatni belülről pedig még mindig kinéztek volna maguk közül ha rájöttek volna hogy látok a jövőbe.. vagy hogy meg tudom mondani egy tárgy múltját, hogy ki nyúlt hozzá és mit csinált vele. 

A bosszantó és lehangoló gondolataim közt,a lehető legrövidebb zuhany után, felvettem az ingem, és a nyakkendőmet. A tükörbe nézve egy egyszerű, sovány ember képe köszöntött vissza. Pofás lehetett biztos, de olyan igazán életunt.

- Jó reggelt Nathaniel. Szarul nézel ki. Ma is. - Sóhajtottam oda a saját tükörképemnek. És valóban: átkozott legyek ha nem volt igazam... a sápadtabbnál sápadtabb voltam.

 Apám mindig azt mondta hogy ha nem a megfelelő férfi néz szembe veled a tükörből akkor vagy törd szét a tükröt vagy igyekezz többet pihenni. Ezen egyik se segített volna.Mintha megerőltettem volna magamat úgy léptem ki az utcára. A fekete kabátomat összébb húztam magamon, és a Szeptember hűvösebb szele süvített keresztül rajtam. Az öngyújtóm e miatt természetesen bedöglött, de nagy nehezen mégis sikerült rávennem hogy csiholjon egy kis tüzet egy cigarettára.Még két lépést sem tettem meg közben, de Mercedes az ablakból úgy nézett rám mint egy gyilkosra. Ignoráltam.Mit tehettem volna?

- Bolond macska.- Vetettem oda halkabban.- Nem foglak egész nap pátyolgatni! - Folytattam szemforgatva. Kiengedtem a füstöt a tüdőmből s végigmentem a kis mellékutcán a rakpart felé, elég ráérősen. Minden olyan tiszta, halk és rém unalmas volt..egy-egy kóbor ember elhaladt mellettem, de mintha tudomást se akartak volna venni rólam. Bár...az is igaz hogy engem se érdekeltek ők. A rakpart nem is volt messze s mikor végre odaértem úgy éreztem kitisztul a fejem. A sirályok a távolban veszekedtek egy halon. Mennyivel jobb.... hmm.. csupa letisztult állatias ösztön. Semmi komplikáció..semmi fajnemesítési gondolat. Álltam, néztem őket és közben erősen drukkoltam hogy szerezze meg a kis nyomi a halat még mielőtt a nagy megeszi előle...

- Gyerünk már.. - Odament  a kicsi de a nagy természetesen nyert. - A fenébe. - Ráütöttem a kerítésre.

- Béna voltál... halál vár rád. - Vetettem oda a madárkára aki furcsán nézett rám. Elszívtam a cigarettám, és kiengedtem a tüdőmből a füstöt, ami tovaszállt lassacskán a légbe. Elgondolkodva néztem a szürke kis felhőre, boldogabb gondolatokat keresve magamban, s visszagondoltam arra az időre, amikor még minden olyan békés volt. Egy dombtetőre, egy erdőre, és egy kis családi házra...

Majd megéreztem valamit: valaki közeledett felém, s a gondolatok tovaszálltak. 

Lépéseket hallottam, majd megint...Egyértelmű volt. A következő pillanatban megfordultam és egy fiatal nővel néztem farkas szemet. Szőke, kék szemű, tipikus feljavított, gazdag, elkapatott nővel. Ez volt az első sokk. Évek óta nem éreztem úgy magam mint akkor: mert tudtam hogy ez a nő akar tőlem valamit. És a ruhájából ítélve, nem holmi utcai kéregető volt. 

Aztán jött a második sokk: Egy kis kocka alakú, vérvörös fém kitűző. Középen két égő fáklya formál egy kerestet... Társaság kitűzője volt a kabátján.

- Mr Arthemus. - Kezdte el de azonnal közbeszóltam mert rájöttem honnan oly ismerős a szelídnek tűnő arca..Pillantásom lassan a kitűzőről, rá emeltem.

- Nem, nem izgat, és nem is fog, köszönöm. - Egy pillanatra a szemeibe néztem határozottan...majd gyorsan elindultam visszafele. - Maradtam volna ma is otthon...- Morogtam magam elé. -  viszlát!- Már el is indultam. Nagyon megszoktam az egyedül létet, talán túlságosan is. Arra nem számítottam azonban hogy a nő majd megfogja a karomat: mert megtette. És azzal a lendülettel én meg is álltam.

- Ennyivel nem ússza meg Nathaniel! - Förmedt rám. Hangja jég hideg volt, és az arca egy cseppet sem szimpatkus. Kimerítette a rideg szépség fogalmát ugyanakkor, s ahogyan íriszünk megint ütközött úgy csillantak meg az ő kékjei a reggeli napsugárban. - A Társaságnak szüksége van egy boszorkányra. - Közelebb és közelebb jött, majd megállt.

 - Keressenek egyet a vörös lámpásoktól! Mint látja én nem vagyok nő.. de még csak csaj se..Ott meg igazi boszorkányok vannak. - Vetettem oda. Szinte kitéptem magam az érintéséből. 

- Akkor mondjam azt hogy egy varázslóra? Egy mágusra? Egy gyógyítóra? Egy látnokra? Mit mondjak önnek Nathaniel hogy végre ne fusson a sorsa elől! - Kínos csönd volt a válasz. Talán észre sem vette, de szavai olyan mély sebeket téptek fel, amik mégcsak félig gyógyultak meg, vagy még annyira sem. 

- Honnan veszi hogy nem vonultam vissza? - Vetettem végre oda neki halkabban. Hisz mit is tudhatott ő arról hogy miért éltem így, és hogy miért nem maradt senki se a közelembe. - Hogy nem-e fásultam bele a harcba amit a nagy Társaság megállítására áldoztam be?  Honnan veszi, hogy nem égtem-e ki?! Egy olyan háborúba aminek már pár éve vége... - Elfordultam inkább a föld felé, és egy pillanatra a macskaköves utat néztem. - Honnan veszi, hogy szeretnék-e élni? Van-e kedvem hozzá..? - Úgy éreztem ennek a beszélgetésnek vége.A hosszú hallgatás talán jel is volt, és tettem egy tétova lépést előre. De az ismeretlen - valamiért- csak nem akart elengedni, és beszélni kezdett. Ahogyan szavai megeredtek én megint megtorpantam, de nem pillantottam rá egyenlőre. 

 - Nézze.. Tudom hogy visszavonult. - Sóhajtotta. - De ez érdekelni fogja. Ez valami olyan ami nagyon fontos lehet önnek..