Itt állok a saját otthonomban, testem csupa vér. Jobb kezemben itt a késem. Az előttem heverő holttesteket figyelem. Meghaltak. Mind. Mégis... semmi. Azt hiszem, ez is egy sikertelen próba volt.

Megfordulok. A bejárati ajtóban áll egy alak. Vékony, magas. Fekete, kapucnis pulóverben áll, fekete farmer nadrágban. Egy maszkot visel a fején. A maszk egy neten vásárolható, úgynevezett Smile Mask. Egy egyszerű fehér maszk, fekete félhold szájjal, és szemekkel. A kapucni is a fején van, ezzel elrejtve személyét. A pulóver közepén egy jel van. Egy piros X, alatta egy szám. 045.

- Egy 25 körüli férfi lehetsz. Mit akarsz? - Teszem fel unottan a kérdést. Hallható, ahogy ezen válasz miatt kicsit meghökken.
- Ennyi mindent meg tudsz rólam mondani egy pillantás alapján? - Kérdésével válaszol. Hangja alapján idősebb is lehet. Mély, titokzatos hangja van.
Sóhajtok egyet.
- Mit akarsz? 
- Én? - Kérdez megint. Két kezét lassan mellmagasságba emeli oldalasan. - Itt az a kérdés, te mit akartál elérni? Megölted ezen személyeket? - Mutat bal kezével a mellettem heverő testekre.
- Teszteltem valamit. - Válaszolok ugyanolyan, semmimondó hanggal. A férfi előhúz egy pisztolyt, s felém tartja. A pisztoly egy Glock 17. Tehát egy nagy szervezet tagja lehet az alak.
- Rásztóczky Zoltán. 16 éves. Gratulálok! Ki lettél választva a programunkra. - Mondja nevetve, s lassan megközelít, figyelve, hogy a fegyver pontosan a koponyám célozza.

Tökéletes távolságban állok, nagyjából 80 centiméterre. Egy gyors Roundhouse Kickkel kiütöm a pisztolyt a kezéből. Lazán tartja, így könnyen a falnak csapódik. Megtántorodik, hátrál egy lépést, de nem hagyok neki időt. Egy Tornado Kickkel az állára célzok. Találat. A földre zuhan, és a maszkja is leesik. Fiatalos arca van, szeplős, háromszög alakú. A szeme mahagónivörös. Egy pillanatig figyelem, mozdulatlanul. Nyertem.
- Szóval? Mit akarsz? - Ismétlem meg magam. - Gondolom nem akarsz meghalni. A kés még mindig nálam van. 

Nevetésbe tör ki, majd könnyezni kezd.
- Ezt jól elbasztam! - Kiált fel. - Első feladatom, hogy behívjak valakit, és már elcseszem. - Mondja, majd pityeregni kezd. Most meg miért sír? Ennyire erősen rúgtam meg? Ő támadt nekem.

Unottan figyelem a jelenetet, aztán odasétálok az alakhoz. Az oldalán fekszik a földön, a maszkja nagyjából hatvan centire a feje mögött hever. Megállok felette, egy pillanatig mozdulatlanul nézem.

- Hova akarsz behívni? Mondd el a részleteket. – Parancsolom higgadtan, majd leguggolok. A kést a torkához szorítom. Könnyezik, de nem mozdul. A tekintetével a maszkját keresi, amelynek gumija elszakadt.

– Egy olyan gyötrelembe kell bevinnem téged, ahol még én sem tudom, mit kell csinálnotok. – Szipogja, a hangja remeg. Hátrálni próbál, de a késsel követem a mozdulatait. Megáll. – Figyelj, én csak egy egyszerű őr vagyok! Ha nem csinálom, amit mondanak, akkor... – Elhallgat.

A szoba elcsendesedik. Csak a talajon lassan terjedő vérfolt hangját hallani, ahogy közelít.

– Ez engem egyáltalán nem érdekel. – Felelem halkan, éles, rezzenéstelen hangon. Felállok, és a kést a zsebemben lévő hüvelybe csúsztatom. A testekhez indulok, megragadom az egyik vállát – azét, aki az apám volt –, és elkezdem a szoba irányába húzni.

*

Sikeresen behurcoltam az összes családtagomat a szüleim szobájába. Mindegyikük sebeit bekötöttem, szemeiket letakartam. Most egymás mellett fekszenek.

A férfi még mindig itt van. A maszkja ismét a fején – úgy tűnik, megjavította. Az ajtóban áll, körülbelül öt méterre tőlem. A kezében újra ott a fegyver, és felém tartja. Tudom, hogy innen nem rúghatom ki.

– Zoltán! Velem kell jönnie! – kiáltja.

Sóhajtok, majd lassan felé indulok. Az első lépéseimre hátrál, de gyorsan megállít.

– Ne mozdulj! Vagy lövök! – kiáltja még hangosabban.

Megtorpanok. Lassan a tető felé pillantok, aztán visszanézek rá.

– Mondd, ahova vinni akarsz... ott megtapasztalhatom az érzelmeket? – kérdezem higgadtan.

A szemébe nézek. Az egész teste remegni kezd, bár még mindig áll. Habogva próbál válaszolni.

– Mit értesz ez alatt? – kérdi, láthatóan zavartan.

– Születésem óta megvolt mindenem. De egyvalami hiányzik az életemből: az érzések. Alexithymiában és veleszületett szenzoros és autonóm neuropátiában szenvedek. Ez azt jelenti, hogy nem érzek semmit. Sem fájdalmat, sem örömöt, sem bánatot. Semmit – válaszolom egyenletes hangon.

Látom, hogy nem érti igazán.

– Egészen biztos vagyok benne, hogy lesznek érzéseid bent! Az a kínzókamra ki fog váltani belőled valamit! – mondja remegve. De miért remeg?

*

Csend ül a házra. Lassan, nyugodt léptekkel járom végig minden helyiségét, hogy leszedjem a biztonsági kamerákat. A konyhában kezdem, ahol mostohaanyám mindig sütött. Itt nem találtam kamerát. Továbbmegyek a dolgozószobába, ahol apám a szerelnivalókon dolgozott. Az ajtó felett volt egy kamera. Leveszem, aztán szándékosan összetöröm.

A szobám következik, ahol mostohahúgommal nap mint nap játszottam. Három kamera volt itt: egy-egy az ajtó két oldalán és egy kint, a körablak felett. Mindhármat eltávolítom és tönkreteszem. Aztán a ház utolsó szobájához érek: a szüleim hálójához. Belépek. Három családtagom ott fekszik mozdulatlanul. A kamerákról itt sosem beszéltek, de mindig tudtam, hogy hol van. Az ágy alatt. Leveszem, és a kezemmel töröm össze.

Nem én öltem meg őket. Nem tudom, ki volt. De az is kiderült, hogy a haláluk sem vált ki belőlem semmit.

A férfi az ajtónál áll, háttal nekem, mozdulatlanul. A kezem ügyében egy lila zsák van – régen a tornaruháim voltak benne, most a kamerák maradványai. Megszólalok, nyugodt, rezzenéstelen hangon:

– Két dolgot kérek, mielőtt elviszel. Először is, pusztítsd el a kamerákat. Ha a nyomozás során megtalálják, abból csak baj lesz. Gondolom, nem akarsz börtönbe kerülni. Másodszor, hívd ide a rendőröket. Ennyi.

Egy bólintással válaszol, majd elindul lefelé. Nézem, ahogy eltűnik az ajtó mögött. Tudom, hogy a külső kamerák már régóta nem működtek. Mondtam nekik, hogy cseréljék ki, ha nem akarnak bajt. Nem tették. Most már késő.

Egy fekete furgonban ülök. Az előző férfi vezet, a visszapillantó tükörből látom, ahogy egy új maszkot húz fel. Ahogy végez, gázt kezdek érezni. Altatógáz lehet. Nyugodtan veszem tudomásul. Ezek szerint elkezdődik. Mondanám, hogy érdekel, mi következik, de nem. Semmi sem érdekel.

*

Amint magamhoz térek, hatalmas hangzavar fogad. Egy fehér, tégla mintás tetőt pillantok meg. Egy ágyban fekszem. Felülök. Mellettem rengeteg ágy sorakozik. A legtöbbjükön még fekszik valaki: lányok, fiúk, nők, férfiak. Magamra pillantok. A rajtam lévő ruha egy fehér póló, amire rá van írva a nevem és alatta a korom. Egy fekete, cipzáros pulóver van rajtam, fekete melegítő nadrág és fekete sportcipő. A mellettem fekvők ruhája piros, kék, vagy narancssárga szett.

Két ember verekedik előttem. Egy középkorú férfi és egy tizenéves fiú. A fiú fehér szettben van, a férfi kékben.

A férfi körülbelül 40 éves lehet, közepes testalkatú. A ruhája miatt az izmai nem látszanak, de valószínűleg erősebb az átlagnál. Szögletes arcformája van, megviselt vonásokkal. Rövid, fekete haja van, amit helyenként ősz szálak tarkítanak. Sötétbarna, mélyen ülő szemeiből hideg elszántság sugárzik.

A fiú fiatal, talán 16-17 éves. Sovány testalkatú, de ez nem feltétlenül árulkodik az erejéről. Haja világosbarna és kissé kócos. Fiatalos, ártatlan arcvonásai ellentmondanak szürke szemei tekintetének, amelyben düh és gyilkolási vágy bujkál. Az arcán néhány karcolás van, valószínűleg a mostani verekedésből származnak.

A helyiség tele van zajjal: gyereksírás, ordítás. Aztán mindent megszakít egy éles síp hangja, amit egy női hang követ:
– Megkérünk minden kedves játékost, hogy nyugodjanak le, és várják meg, míg mindenki ideér. A jobb játékélmény érdekében ez egy nagyon fontos feladat. Amint minden kedves játékosunk megérkezik, elmagyarázom a szabályokat! Addig kérem, ismerkedjenek meg egymással, mert a játékok során nagyon fontos lesz a csapatmunka is!

A nő még elmondja 12 másik nyelven is ezen mondatokat. Az angolt felismerem, a többit nem. Ami most a figyelem központja, az az előttem zajló jelenet. A két férfi nem hagyja abba a harcot. Nézem őket, mint mindenki más. A fiú láthatóan tanult néhány alapvető technikát, például a Roundhouse Kick-et, az Uppercut ütést és néhány egyszerű védekezési pozíciót. Azonban mindet hibásan alkalmazza.

A Roundhouse Kick-je túl alacsony ívben érkezik, ami könnyűvé teszi a kivédését. Az Uppercut ütéseiben nincs meg a kellő erő, mert a lábmunka hiányos, és a csípőjét sem forgatja megfelelően. Védekezésnél gyakran túl közel tartja az állát a kezeihez, ez egy tapasztalt ellenfél számára célponttá teszi. Hibái végzetesek lehetnek egy profi ellenféllel szemben.

A férfi viszont láthatóan nem tanult semmilyen harcművészeti technikát. Mozgása ösztönös és kiszámítható, tele nyitott résekkel. Egy idő után biztosan vereséget szenvedne egy gyakorlott harcostól.

Ahogy folytatják, egyre többen kezdenek a fiúnak szurkolni. Nem értem. Élvezik ezt? Nem is harcolnak mesteri szinten. Ez az ő szórakozásuk? Egy harc, amelyet hibák sora tarkít? Értelmetlen.

*

Ahogy előre megmondtam, a fiú győzött. Hangosan ordít valamit, amit értelmetlennek ítélek, miközben a fehér pulóverét körkörös mozdulatokkal lengeti a feje fölött. Felesleges. Egy pillanatra megállítom rajta a tekintetem, és felmérem. Mellkasán a felirat: Ferenc, 18. Az arcán széles vigyor jelenik meg, miközben felém közelít.

Egyre közelebb ér, majd megáll előttem. Mozdulatlanul ülök az ágy szélén. A harcot nem néztem végig. Jelentéktelen volt, nem tanultam belőle semmit.

– Mit szeretnél? – kérdezem unottan, miközben ráemelem a tekintetem. Nem válaszol azonnal. Három másodpercen belül megragadja a pólóm nyakszirt részét, és megemel. Hibázott.

– Te miért nem ünnepelsz? Nem láttad, hogy lenyomtam azt a faszt? Vagy te akarsz lenni a következő? – kérdezi nagyképűen, miközben próbál nyomást gyakorolni.

Felállok. Hátrál néhány lépést, de így is túl közel marad. Körülbelül hatvan centire áll. Ideális távolság.

Újra megragadja a pólóm. A jobb kezemmel megmarkolom a bal csuklóját. A szorítópontot pontosan választom meg. A fogása elgyengül. A bal lábam gyors, precíz mozdulattal a térde mellé ér. Egy alacsony köríves rúgást (Low Roundhouse Kick) hajtok végre, amely az Achilles-ínját célozza. Az egyensúlyát azonnal elveszíti.

A zuhanás lendületét kihasználva a térdemmel ütést mérek a mellkasára. Ez végleg kibillenti a helyzetéből. A földön végzi, eszméletlenül. A teste nekiütközik a mellettünk lévő ágynak.

Az ágyon egy piros ruhás lány ül. A zajra felém fordul, de nem szól. Fiatal, talán 15-16 éves. Vállig érő, sötétbarna haja kissé rendezetlen, arca sima, még gyermeki. Szemei kifejező zöldek, de az érzelem, amit tükröznek, jelentéktelen számomra. A testalkata karcsú, de nem gyenge. Mellkasán a felirat: Emille, 16.

Csendben figyel. Tartásában nincs semmi különös.

*

Néhány, az értem érkezett maszkos alakhoz hasonló figura lép be egy semmiből megjelenő ajtón. Összesen körülbelül négyszáz embert hoztak be. Mindegyiküket gurulós ágyakon tolják, akárcsak engem korábban. Nem fordítok különösebb figyelmet rájuk; nincs jelentőségük.

Újra megszólal a bemondónő, a hangja nyugodt és szinte már művi:
– Kérem, legyenek türelemmel! Még 1 millió 322 ezer ember érkezésére várunk, hogy elkezdhessük a játékokat. Ez körülbelül tizenkét órát vesz majd igénybe. Addig is fogyasszanak bátran az előkészített ételekből, és ne feledjék: az ismerkedés kulcsfontosságú lesz!

A hang elhallgat, majd a korábbi mondatok ismétlése következik tizenkét különböző nyelven. Az angolt értem, a többi továbbra is idegen számomra. Ezután a helyszín elcsendesedik. Csak a gépies ismétlést hallom a háttérben. A szavak üresen visszhangoznak a térben.

*

Az ágyakhoz hasonló, gurítható asztalokon edénnyel lefedett ételeket hoznak be. Az őrök mozdulatlanul állnak, kezükben pisztoly. Mindenki visszafogott, senki nem mer közelíteni. A csendet csak a kerekek halk nyikorgása töri meg.

Pár perc elteltével az őrök kilépnek, magunkra hagyva minket és az asztalokat. A feszültség erősen érezhető. Nem az étel illata vagy látványa számít, hanem a lehetőség, hogy most talán életben maradhatnak.

Közelebb lépek. Nem azért, mert éhes lennék. Életem során sosem éreztem éhséget vagy szomjúságot. Akkor ettem, amikor a szüleim elém tették az ételt, vagy amikor az időmérés szerint már két hét eltelt. Azután a test elkezdhet önmagát károsítani, és logikátlan lenne a testem kínozni. De nem ez a fő ok. Ma reggel bőséges ételt ettem anyám utolsó reggelije miatt, ami miatt bírni fogom még. Az ok az, hogy meggyőződjek valamiről.

Nem tudom, miért vagyok itt egyáltalán. Lehet otthonomban kellett volna maradnom, hogy a rendőröknek legyen legalább egy szemtanúja, de az ott maradásnak még ennyire sem volt értelme. 045-ös azt mondta, hogy itt megtapasztalhatom az érzéseket. Ez az állítása továbbra sem bizonyított, és jelenleg sem látok erre utaló jeleket.

A terem túlzsúfolt, milliónyi ember préselődik össze. Az asztalokon lévő étel mennyisége egyértelműen elégtelen. A közelemben lévők elvesztik a türelmüket: néhányan lerántják az edények fedőit, és kézzel kezdik magukhoz venni az ételt. Egymást lökdösik, ütik, verik néhány falatért. Az étel körüli káosz hamar elhatalmasodik. A földön heverő morzsákat nyalogatják. Egyesek a tányérokat próbálják tisztára nyalni. Szánalmas.

Mióta nem ettek? Az éhezés logikus magyarázatnak tűnik, de az agresszió mértéke indokolatlan. A tülekedés miatt a falatozók közül néhányan perceken belül összerogynak. Az ok egyértelmű. Mérgezett étel. Az első tünetek az izmok görcsös rángatózása, légzési nehézségek lesznek. A méreg gyorsan hat, láthatóan. Valószínűleg cián vagy sztrichnin.

Az emberek lassan ráeszmélnek a veszélyre, de sokan már túl későn. Az asztalok körül néhány ájult test hever. A tömeg középpontja azonban továbbra is az étel körül mozog, mintha a túlélés ösztöne teljesen elhomályosítaná az ítélőképességet. Az egész helyzet kiszámítható és jelentéktelen. Unalmas.

*

Nagy a zsivaj, mikor újra megszólal a bemondó. Most is csak arra kér, hogy várjunk, miközben felesleges szavakat pazarol ránk. Már több százezer ember került ide, talán több is. A hely kezd túlzsúfolttá és sötétté válni, a tömeg lassan eléri a tűréshatárt. Mekkora lehet ez a terem? Nem mintha érdekelne. A számítás viszont hasznos lehet. Még azelőtt kiszámolom, mielőtt az este bekövetkezne.

Nem nézek körbe. Felesleges energiabefektetés. Sötét van amúgy is. Elég, ha a tényeket rögzítem. A fal szemben van, körülbelül 20 méterre tőlem. A mennyezet alacsonynak tűnik, talán 3 méter lehet. Ezek alapján a terület, amit az emberek betöltenek, valószínűleg egy kisebb város méretéhez mérhető. Az emberi sűrűséget figyelembe véve... tíz kilométerekre is kiterjedhet a szélesség.

A zaj és a zsúfoltság mellett a szag kezd problémává válni. Állott levegő, emberi testek kipárolgása és a mérgezett ételtől megbetegedettek hányadéka. Az ágyak mögé vonulva próbálnak könnyíteni magukon, de a hely szellőzetlensége miatt ez sem segít. Ez nem fog hamar javulni.

A számításom szerint a terem szélessége több tíz kilométer. Ha középen állok, a falak távolsága balra és jobbra... valahol 25 ezer kilométer körül lehet. Ezért felesleges lenne elindulni. Csak tudnom kell, hogy ha a helyzet eszkalálódik, van elegendő tér a túléléshez.

*

Egy hatalmas síp éles hangja rázza meg a teret. Azóta már megtettem egy kilométert, ha jól számolom. Az éjszaka közepe lehet. Itt a szag elviselhetőbb. A bemondó hangja újra megszólal:

– Minden játékos megérkezett! A játékosok száma: 999 millió 999 ezer 998. Két játékos már kiesett. Most, hogy mindenki itt van, ismertetem a szabályokat és az első játékot. Remélem, mindenki talált magának egy embert, akivel jól kijön. A szabályok a következők: Minden játékosnak kötelező teljesítenie a feladatot. Aki nem vesz részt, az automatikusan kiesik. Erőszak a játékosok között szigorúan tilos. Kivéve, ha a feladat megkéri. A szabály megszegése azonnali kizárást von maga után. A bemondó utasításai mindenek felett állnak. Minden kérésük vagy parancsuk kötelező érvényű. Ennyi. – Folytatja a bemondó egy kisebb szünet után. – Most pedig az első játékhoz kérem, hogy minden játékos álljon kettes csoportokba. Ismétlem: mindenki válasszon egy párt, és a partnerével együtt menjen a terem sarkában lévő nagy kék ajtó elé. Az első játék szabályait akkor ismertetem, amikor mindenki belépett a terembe a párjával.

A szabályok nem bonyolultak. Az életben maradáshoz ennyi is elég. Csak az érdekel, betarthatók-e. Lassan körbenézek, miközben a bemondó a szabályokat más nyelveken is ismerteti. Figyelem az embereket, elemzem a mozdulataikat. Ekkor hirtelen valaki hátulról megüt.

Mielőtt megnézhetném, ki az, a bemondó ismét beszélni kezd:
-Figyelem. Aki nem lép át a párjával a nagy kék ajtón 24 órán belül, az kiesett! Ismétlem, aki nem éri el az ajtót 24 órán belül, az kiesett!