Egész este alig aludtam. Azt is hallottam mikor nagyi benyitott a szobába. Próbáltam nem úgy tenni, mint aki rögtön kipattan az ágyból és készül is, már pedig majdnem így volt.
- Iza, Iza. Fel kell kelni! – rázott fel.
- Megyek már, tíz perc és megyek – mondtam álmos hangon. Nagyi felállt az ajtóhoz ment.
- Vedd fel a ruhád, fent oda adom az új kobakot és a kesztyűt, reggelizel és mehetünk – ő kiment én felálltam és a ruháimhoz siettem. Felkaptam magamra az öltözékem, a bézs színű nadrágomba betűrtem a fehér ingem, rá vettem a fekete színű zakómat. Belebújtam a zokniba, majd felvettem a csizmát. A fürdőbe mentem, készítettem egy laza hajfonatot, majd egy alap sminket tettem fel.
Felmentem az emeletre. Kik ezek az emberek? Számomra mindenki ismeretlen volt, akit az emeleten találtam. Minek jöttek ezek ide? Az étkező felé veszem az irányt. Meg van terítve, Kelly rágcsál valamit a tányérjáról.
- Jó reggelt! – húztam ki a székem, nagy mosollyal.
- Mi ez a mosoly? – ha itt valaki mosolyog, jól érzi magát, minek kell elrontani a kedvét?
- Kicsit izgulok – mondtam és elvettem egy kiflit, amit vajjal kentem be és megettem.
- Nem kell – mondta.
- Van valami a szobádban, ami kellhet? – kérdezte nagyi.
- Van, igen. Lemegyek érte és mehetünk – felálltam az asztaltól, lefutottam a szobámba. Az éjjeliszekrény tetejéről levettem a telefont, és már indultam is fel. Az egész épület ki ürült egyedül nagyi ácsorgott.
- Ne ijedj meg, kint nagy a felhajtás – mondta és kiléptünk. Hajnalok hajnalán, öt órakor, legalább öt autó – esetleg ló szállító kamion, utánfutós autók sorakoztak fel. – Ülj be a kocsiba és indulunk! – mondta nagyi. Scott autóját keresetem, de hogyan is gondolhattam volna, hogy majd vele megyek.
Beültem a hátsó ülésre. A telefonomon levettem a fényerőt, és az értesítésekhez léptem be. Egy sem volt, pedig többnyire több szokott lenni. Scott-nak írtam először.
Én: Szia, azt mondtad eljössz a versenyre. Nem tudom, hogy hol vagy...?
Elküldtem az üzenetet, visszaléptem és Jess-nek írtam egyet.
Én: Jó reggelt! Igen én most megyek épp a versenyre, remek nem?! Jessica, nagyon izgulok. Tudom, le kéne nyugodnom, de hjaj. Puszillak, és majd írok.
Mire elküldtem az üzenetet Scott-tól kaptam a választ.
Scott: Nyugi megyek, amúgy ott voltam nálatok, láttam mikor beültél az autóba, próbálom megelőzni az egyik kamiont, ami előttem, van, és akkor mögétek kerülök!
Kuncogtam egyet az üzeneten.
Scott: Amúgy David vagyok, mert Scott vezet.
Én: David!! Mondd Scott-nak, hogy... Mindegy ne mondj semmit!
Mondjad Scott-nak, hogy miért nem szállt ki, veletek mentem volna nem nagyival. Jess-től nem kaptam semmi választ, mondjuk megértem miért, hiszen alszik. Minden ember alszik ilyenkor. Aztán írtam neki még egy rövidke üzenetet.
Én: Olyan kár, hogy nem vagy itt. Nem izgulsz velem. Azt sem értem milyen verseny lesz ez, de most komolyan. Itt nagy felhajtás van meg minden. Nem értem, minek kellett nekem is eljönni mikor alig értek valamit is a lovakhoz. Na, most már tényleg nem írok, hiszen majd csak oda érünk. Puszillak
Elküldtem az üzenetet, de Scott sem hagyott békén, Daviddel küldözgeti az üzeneteket.
Scott: Nem mindegy!
Scott: Elmondod?
Scott: Iza!
Scott: Fáradt vagy?
Scott: Tényleg nem írsz, pompás!
Én: Scott, már el is felejtettem mit akartam, nem kell feszültnek lenni! Fáradt hát. Ti is azok vagytok?
Nem felejtettem el, én semmit nem szoktam.
Scott: Azok vagyunk, de most nem írok. Itt vagyunk mögöttetek.
A telefont lekapcsoltam majd hátra néztem. Tényleg ők voltak, gondoltam integetek, de semmi nem látszott. Felkapcsoltam a lámpát, és így már észrevették, mert ők is ezt tették.
Megfordultam, lekapcsoltam a lámpát, az övemet szorítva tettük meg az út további részét.



Helyünket elfoglalva, pontban hét órakor pillantottam a telefonomra. A lelátóról figyeltük, ahogyan a sok nép özönlik be, és ahogyan „gazdagék" fogadnak a leggyorsabb, legszebb, legügyesebb lovakra.
- Nagyi eltennéd a telefonomat? – kérdeztem ő elvette a kezemből az immár kikapcsolt állapotban lévő készüléket. – Lemegyek, megkeresem Scott-ot és megnézem a lovat.
- Öt perc és megyek én is – mondta nagyi és elfordult. Én is és ő is más irányba mentünk. Lementem pár lépcsőn, majd beértem egy alagútba. Nem volt bent nagyon világos, de sötét se.
- Hova, hova? – hallottam egy régen halott, de ismerős hangot. Jessica!
- Te hogyan kerülsz ide? – ugrottam rá.
- Nem is örülsz? – kérdezte.
- De hogy nem! Édes istenem! – szálltam le róla.
- Csajok! Csajok! – jött hozzánk David. – Mindenki nyugodjon le. Bemutatkozok, David vagyok, Iza legeslegjobb barátja – nevettem föl. – Te pedig?
- Jessica – közölte.
- Ha nem haragszol, Jessica, elrabolom a kis barátnődet, mert szükségünk van rá.
- Majd beszélünk, nagyon szeretlek! – ez életem legjobb napja, vagy még sem?
Elköszöntem Jess-től aki a lelátóba fog ülni, Daviddel mentem tovább, de nem kellett volna.
- Már vele is Iza? – kötött belénk Ashton.
- Szép jó reggelt neked is! – mondtam neki.
- David, vigyázz Izzy-vel nagyon erős a kiscsaj – kacsintott nekem.
- Húzzál el, csicska fej! – kiabált rá David majd mentünk tovább. Ezt a napot nem lehet eldönteni, hogy jó-e. David elvezetett egy folyosón és beléptünk egy nagy pályára, ahol a lovak álltak.
- Izzy! – szólított meg Scott.
- Szia! – öleltem meg.
- A lovad ott van ám – mutatott Draball-ra és felé mentem.
- Szia, Draball. Hogy vagy? – simogattam meg a fejét. – Kicsit izgulok, de nem lesz semmi gond. Igaz?
- Nem lesz semmi, így ahogy mondod – lépett mellém nagyi.
- Feszült vagyok – mondtam.
- Én hívtam meg Jessicat. Egész nyáron itt lesz, vagy ameddig akar. A szüleinek is ezt mondtam.
- Köszönöm nagyi, de amint látod, nem vagyok valami nagy kedvben – mondtam.
- Sziasztok! Egy kis figyelmet kérnék! – egy kisebb színpadot láttam, ahová egy húszas éveiben járható nőt pillantottam meg. – Köszönöm. A felkészítőknek, kérem a távozását, egyben a családtagoknak vagy az itt lévő nem verseny tagoknak!
- Minden rendben lesz! Figyelj, oda. Szurkolok! – mondta nagyi és elment. A nő megvárta, míg minden feleslegesnek mondható ember elment. Így újra kezdte a mondandóját.
- A versenytagoknak, a nevét fogjuk mondani, ez itt is és a nézőtéren is hallható lesz. Egy versenyszám után „homoktakarítás" lesz – tett idéző jeleket a kezével. – A versenypontban nyolc órakor kezdődik. A kivetítőkön – mutatott a négy darab tévére -, részletesen láthatnak mindent, ki melyik versenyszámban megy, és hányadik helyezésen van – mondta. – Sok szerencsét! – a nő lejött a színpadról. Draball kantárját szorongattam.
- Sok a fekete a lovadon! – jött mellém David.
- Tudom, minden, ami rajta van fekete, de nekem tetszik – mondtam.
- Az enyémen is fekete van. Nem kell izgulni – vette le a kezemet a kantárról.
- Te könnyen mondod, voltál már ilyenen. Én még nem.
- Az lehetséges, de semmi nem lesz. Könnyű – próbált meg nyugtatni, egy kisebb mosolyt ejtettem. De úgy hiszem nem látszott semmi, mert David csak át nézett rajta.
- Kik mennek először? – kérdeztem.
- Fogalmam sincs, majd csak sorra kerülünk. Várj, ide hozom a lovat – eltűnt a nagy tömegben. Egy sorban álltak a lovak mellettem ismeretlenek beszélgettek. Fiúk lányok, idősebbek és kisebbek is voltak. Mindenki szinte egy ruhában volt, ahogyan én is, csak a nadrágunk volt változó. David tért mellém a lovával. – Ezt nagyid adta be! – nyomta a kezembe az új kobakot és a kesztyűt.
- Te felhúztad a tied? – kérdeztem.
- Látod rajtam? – kérdezte majd együtt nevettünk, hogy tényleg nincs rajta. – De igen persze felhúzom – leakasztotta a lóról a kobakot és a fejére tette.
- Gyomorgörcsöm van.
- Ne legyél ideges, a ló is megérzi és akkor tényleg nem sikerül – próbáltam minél jobban lehiggadni, de talán egy kicsit sikerült. Gondolj, arra itt van a legjobb barátnőd, és szurkolni fog! Gondolj jóra! – Ha attól lenyugszol kicsit, elmehetünk egy körre bemelegíteni – ajánlotta fel.
- Benne vagyok! – felültem a lóra David-el együtt. Hátra felé léptettük a lovat, majd elindultunk. David-et követtem. Akik beszélgettek, minket néztek. A kesztyűt a kezemben szorítottam. Elengedtem a szárat, felhúztam a kesztyűt, a kobakot becsatoltam. David eléggé előre ment, míg én itt ügyeskedtem. Az útja megvolt, mindenki hagyott egy kisebb utat. Többen követtek minket, és előttem is mentek már többen. Belehúztam kicsit így tempósabbra vettem azt a lépést.
- Azt hittem elhagytalak! – szólalt meg a lovon ülő David.
- Mert így is volt – mosolyogtam.
- Akkor tegyünk, egy két kört addigra elkezdődik a visszaszámlálás.



Négy kör után visszahívtak mindenkit a próba pályáról. Beállítottak mindenkit két sorba. Így előttem is voltak. Mellettem állt David, ami jó volt.
- A verseny hamarosan elkezdődik. A csoportos táncos lovak foglalják el a helyüket! – kiabált - a kopasz, fekete ruhás fülében egy telefonos tárcsázó, férfi.
- Következő hónapban minekünk is ez lesz – suttogta alig hallhatóan David.
- Több számban is indulunk, nem? – kérdeztem.
- De, most is, te vagy egyedül bójakerülgető, én léptető, Ash díjugrató. A következő hónapban mindhárman táncoltatjuk a lovat.
- Hogyan fogjuk őket megtanítani arra? – kérdeztem.
- Ezt még én sem tudom – azt mondtam nem lovaglok többé a verseny után. Ezt még át kell gondolnom!
Az emberek fogytában voltak, több csoportos ló táncoltató gyerek vagy éppen felnőtt volt. Aztán jöttek a külön számok. Ash-re került sor, aki miatt izgultam, bár nem kellett volna. Majd mikor visszajött, lassacskán David nevét is bemondták.
- Az utolsó versenyszám az akadály pálya. Első versenyzőnk, két perc múlva legyen a pályán lovával együtt. Izabella Thomson és Draball – ejtette ki az erős női hang. Felültem a lóra, David-re pillantottam, aki egyet bólintott. Kimentem Draball-al az ajtón, és kiléptünk a homokos ismerős, de még is ismeretlen pályára. Iza, nyugodj meg! Draball is nyugodt! Akkor is győzöl, ha nem nyersz! Nagyot nyeltem. Végig néztem a pályán, a bóják helyett piros-fehér csíkos hordók voltak, számmal a tetejükön.
- Rajtja el kell indulni – szólalt meg a nő. – Vigyázz, kész, rajt! – első hordó felé vettem az irányt, sikerrel jártam, hiszen még megvolt, másodjára-balra kellet kerülni, aztán kicsit kisebb volt az esély arra, hogy elférjünk, és amit David tanított arra kellett támaszkodni. A kanyarok jobbak voltak, mint amit gondoltam. Minden egyes hordónál tapsoltak. A tizenötödik hordó az utolsó. Hajtatnom kellett a lovat, hogy kétszer körbe forduljam vele a hordót. A végén kicsit megcsúsztam vele, mert hibáztam, hogy nem tudtam élesebben bevenni kanyart, de reméltem, hogy még így is érek valamit.
A végét tapssal zárták, ami persze nekem annyit jelentett, hogy lépésbe menjek vissza az ajtóhoz.
- Köszönjük Izának, hogy jól teljesített – az ajtón túl mentem. Megfordultam a lóval, hiszen a tévén keresztül láthattam, amit teljesítettem. – A végén vétett egy hibát, de az idő is megfelelt, ő volt az első, aki ebben a számban volt. Most pedig Leila Ross következik, Lindával a lány és a ló kimentek a pályára.
- Ügyes voltál! – szálltam le a lóról, David azonnal megölelt.
- Köszi, annyira izgultam, de mikor kiértem, elszállt minden feszültség belőlem! – örültem, örültem, hogy végre túl vagyok rajta.
- Kérsz inni vagy enni valamit? Vagy ki menjünk levegőzni? – kérdezte.
- Most inkább iszok, aztán majd még meglátom.
- Rendben! – kuncogott egyet. A lovat kikötöttük, és David-et követtem. Kiértünk a folyosóra, ahol tovább mentünk. Ott egy büfé volt. – Mit kérsz inni? – kérdezte.
- Egy üveg ásványvizet.
- Buborékos, mentes?
- Mentes – válaszoltam. David bement a büfébe, én addig kint vártam rá. Meghozta az üveget, aminek a kupakja rózsaszínű. – Köszönöm – vettem át az üveget majd kinyitottam és beleittam.
- Visszamegyünk? – kérdezte, én pedig bólintottam. Leültünk a lovunkhoz legközelebb lévő padhoz. A tévét kezdtem el figyelni.
- Te hányadik helyen vagy?
- Nem tudom – felelte. – Te?
- Én sem tudom.
- Most megy a tizenharmadik versenyző a csoportból – mondta.
- Ha sokan vagyunk, tuti nem jutok be a háromba – hajtottam le a fejem. Magam mellé tettem az üveget, levettem a kobakot, és a kesztyűt is letéptem magamról.
- Higgadj le! Ha nem nyersz, akkor is eljöttél ide, küzdődtél és megtetted a lépést, és erre legyél büszke.
- Igazad van! – mondtam.
- Az utolsó versenyzőnk – hallottam meg ismét a nő hangját a bemondóban.
- Az utolsó, és eredményhirdetést.
- Jesszus! – ismét nagy izgulásba törtem ki, pedig ilyenkor nem kéne. Iza, ez nem felelés az osztály előtt! Iza, ez nem jegy. Nyugodj meg! – Kellett neked mondanod! – bokszoltam vállba, erre ő felnevetett.
- Kíváncsi vagyok hányadik helyezett leszek – mondta.
- Arra én is – kicsit szomorúan, de még is büszkén mondtam ki a mondatot. Az üvegemet forgattam a kezembe, és megtörtem a pár másodperces csendet. – Ki megyünk levegőzni? – álltam fel. Kobakomba téve a kesztyűt a hónom alá tettem, a másikba az üveget vittem. David háta mögött sétálva, sok emberbe beleütközve, kiértünk a hatalmas épület elé. – Levegő! – szívtam be az oxigént.
- Iza! – futott felém a barátnőm mögötte pedig Scott. Rá néztem, ő csak mosolygott.
- Látom összeismerkedtetek – mutattam rájuk.
- Csak a nevét tudom, mást nagyon nem – nevetett fel Scott.
- Nagyon ügyes voltál – tette a vállamra a kezét Jess. – Ez a ruha, nem illik hozzád! – tűnődött el.
- Miért? – húztam össze a szemöldököm.
- Te nem így szoktál kinézni – kuncogott.
- Jól van, hagyd, abba még a végén át öltözök. David – fordultam hozzá -, meddig maradhatunk kint?
- Körülbelül, olyan tíz percig?
- Tudom, hogy nagyi hívott el. Te meg képes voltál eljönni! Jessica, azt hittem több eszed van! – mondtam neki mire megöleltem.
- Igen, felajánlotta az utazásomat, szüleimmel beszélt, hogy meddig maradhatok. Ők viszont azt mondták ameddig jól érzem magam. Így hát, két nagy bőrönddel jöttem.
- Juj, de izgi és akkor ti most – mutogatott Scott -, egymás mellett fogtok aludni?
- Igen, talán féltékeny vagy barátocskám? – kérdezte Jess.
- Jól van, na! – tette fel a kezét Scott védekezésképp.
- Imádlak! – szorítottam erősen magamhoz a barátnőmet, mér amennyire tudtam.
- Izzy, most mennünk kéne, eredményhirdetés két perc múlva.
A nagy tömegen á libbentünk, David mondta, húzzam fel a kobakot, a kesztyűt és üljek lóhátra. A női hang megszólalt:
- Hölgyeim és Uraim! Tisztelettel köszöntöm őket, az eredményhirdetésen. Akik a szavazatokat feltették, kérem, vegyék elő papírjukat – mondta. A mondat végén elkezdődött egy zene, mely erős és épp egy ilyen versenyhez illet. – Először a léptetőket kérem a pályára, helyezkedjenek el egymás mellet egy sorban – a nő megszólalt, az összes nevet, köztük David-ét is felsorolta, akik léptetők voltak. – A díjugratókat kérem a pályára – felsorolta a neveket. Ashton-t pillantottam meg, a hangok megszűntek a fejemben, ő ment ki. – Végül az akadálypályásokat kérem a pályára. Izabella Thomson – mondta a nevemet én pedig elindultam, megszorítottam a szárat, majd kiléptem az ajtón. Utánam jött a többi velem egykorú lány, fiú vagy kisebbek. Körülnéztem, minden lovas mellett volt egy férfi. Mellém is jött egy, ő elvezettet merre kell mennem, majd a ló mellé állt. A zene leállt, majd újra indult.
- Az év legszebb pillanata lehet a mai – szólt bele a mikrofonba a nő. – Egy fontos versenyen vagyunk, ahol minden kategóriában. Kilenc darab kupa, érem és kitűző jár ma a legjobbaknak – a nő csak húzza az időt, húzza és húzza. Nem bírom már. Szeretném tudni, hogy nyertem-e vagy sem, ügyes voltam-e vagy jobban kell teljesítenem. A három dobogót az ajtó elé állították ki, a fények lekapcsolódtak a teremben, amire én összerezzentem. A fények villogni kezdtek a versenytársaim, és én köztem is.
- A díjugrató kategóriában, harmadik helyezettet ért el, Robert Fly – a nevezett személyt nagy tapssal fogadták, én is taposni kezdtem. Leszáll a lóról, oda sétáltak a középső dobogóhoz és felállt a harmadik lépcsőre. – A második helyezést, Ashton Hill kapja – tapsoltam, attól még, hogy nem voltunk jóban, nagyon drukkoltam neki, hiszen sokat dolgozott a munkán. Mikor felnéztem már a dobogón állt a három helyezett. Két fiú és egy lány lett az első. – A léptető kategóriában – hosszas csend, hallgat mindenki és a zenére koncentrálok. – Harmadik helyezettet ért el – kisebb szünetet hagy a nő -, Lily Drob – felcsendülnek a hangos kacagások, sikítások és az éljenzések is. – Második helyezettet kap, Amanda Pakett – hatalmas őrjöngés hallható a nagy épületben, csakis a szurkolóktól. – És első helyezettet kap – teljes csend, a zene búg. – David Loy – tapsba kezdek, mire a lovam kicsit megmozdul, visszaveszem a kezembe a szárat. David-et figyelem. Mosoly ül az arcán, oda megy a helyére, megkapja az arany kupát és az érmet. Lovára kék tűzőt tesznek, amire egy hatalmas egyes van rá téve.
- Az utolsó kategóriában, ami nem más, mint az akadálypályások – egy mély hangú férfit hallhatunk a mikrofon mögül. Biztos néger. – Harmadik helyezést ért el, - ő is szünetet hagyva, izgulást kerülgetve folytja magába a neveket. – Louis Ann – a srác mellettem volt kettővel, leszállt a lováról, és a harmadik fokra lépett. – A második helyezést – tart ismét kínos csendet -, Izabella Thomson kapja – amint meghallottam a nevem a gyomrom görcsbe rándult. Leszálltam Draball-ról, megfolytam a kantárt és vezetni kezdtem, mint a többiek. A léptető előtt megállítom, majd azt megkerülve lépek fel a lépcsőn. A hölgy a kezembe adja a kupát és a nyakamba teszi a nagy, nehéz érmet. Drabbal-ra egy kék színű tűzőt tesz egy hatalmas kettessel. Amire ezek megtörténnek, egy fiú áll az első helyre. Pompás, megint fiúkkal vagyok! Rajtam kívül egy lány van. – Akik nincsenek benne az első háromban, kérem, őket fáradjanak át a jobb oldali teremben, ahol megnézhetik hányadikok lettek. Köszönöm – a férfi elcsendesült a zene elhalkult és csak a tapsot hallottam. Néhányan fütyültek, mások kiabáltak. A fényeket felkapcsolták. A hölgy, aki oda adta a díjakat most adogatta az okleveleket.
Elém állt egy fényképész, aki bele vakuzott a szemembe, ami majdnem kifolyt. Aztán legalább ezer képet csináltak rólunk.



A folyosón vártam, hogy kijöjjenek nagyiék. De nem jöttek, inkább csak a tömeg volt.
Kimentem az épület elé, és keresni kezdtem az autónkra de sikertelenül jártam. Így visszamentem a kapuhoz.
- Iza! Gratulálok! – futott hozzám Scott, aki felemelt.
- Köszi, de tegyél le, tegyél le! – kiabált nevetve.
- Gratulálok Izzy – jött Scott mellé David.
- Én is neked – mondtam és megöleltem.
- Mi most lépünk, majd még találkozunk – intett Scott. Hamarosan rohamosan jött ki a nép az épületből, majd nagyiékat pillantottam meg.
- Lányom, nagyon ügyes voltál, gratulálok – ölelt meg nagyi.
- Köszönöm.
- Drágám – húzott magához Jessica. – Nagyon jó voltál!
- Nagyi – nyavalyogtam. – Fáradt vagyok.
- Elhiszem kincsem – fogta meg államat. – Elmegyünk haza, Kelly már haza ment, rendeltetett ebédet.
Az autó felé mentünk, nagyi beültetett minket az autóba, mert azt mondta még kell valamerre mennie, beszélni a lovakról.
- Ne nézz így rám! – szólaltam meg. Jess csak bámult rám egy nagy mosollyal a száján. – Na, mi a bajod? – löktem meg.
- Jaj – mondta hosszasan a szót – mizu?
- Nem, és nem! – tudom, mire gondol.
- De, de. Én tudom, na, jó szóval akkor térjünk rá. Ez a Scott gyerek nem is olyan csúnya. Kifejezetten helyes.
- Igen, Jessica. Ezt bevallom én is, hogy nem néz ki rosszul.
- Akkor? Láttam, hogy figyel, láttam, hogyan nézel rá.
- Jessica, kérlek, hagyjuk már! – miért ezzel foglalkozik, csak barátok vagyunk! – És, meddig leszel?
- Ne tereld a témát. Amúgy nem tudom sokéig. Amíg szerettek. Aztán megyek haza.
- Jelentkeztél már valahová?
- Iskola? Nem, majd augusztusban tudok – válaszolt.
- Érettségidet megkaptad? – a kérdésre csak bólint, hevesen verni kezd a szívem.
- A tied itt van nálam, vagy is a nagyidnál, otthon.
- Juj – izgultam. – És milyen lett?
- Közepes és jó – nagy mosoly ült az arcomra majd nagyi ült be az autóba.
- Mi ez az izgatottság lányok? Mindenről tudni akarok – nagyi ebben az esetben nagyon jó fej. Meghallgat és azért ő tud néha időt szakítani bármi is legyen. Tini lányként is tud viselkedni és persze felnőttesen is. Apával ellentétben, folyamat a munkáról csacsog, nem is hívott fel mióta és anyu sem.
- Megkaptuk az érettségit, és képzeld nagyi közepes lettem.
- De van egy négyesed is – mondta Jess.
- Örülök, ja és Jessica, szólíts nagyinak, hiszen tudom, hogy sokáig maradsz, örökbe fogadlak – nevetett nagyi, ahogy mi is.
- Rendben nagyi – Jess-nek nem kell ezt megszoknia, hogy így kelledjen hívni bárkit is. Sok név rögzül a fejében, ami hihetetlen.
Az út gyorsan ment, mivel végig nevettük és beszéltük az utat. Mikor haza értünk, lezuhanyoztam, hajat mostam és mentem ebédelni.
Jessica a szobámba kapott helyet a szekrényemben, hiszen volt pár vállfa és a fiókba is volt hely. Az érettségimmel futkostam a házban, megmutatni mindenkinek milyen jól sikerült. Biztos nem néztek dilisnek. Az ágyon ülve beszélgettem Jess-el.
- Mi van Dylan-el?
- Ne is említsd meg, egy gyökér! – mondta.
- Nem fogom megkérdezni miért. Lehet, elmegyek lovagolni. Nem jössz? – húztam fel a szemöldököm.
- Én? – dadogott.
- Te bizony.
- Hát, nem is tudom. Nem tudok lovagolni, esetleg majd nézlek.
- Kapsz tőlem egy nadrágot, pólót és megkapod a bokacsizmám – a szekrényhez léptem, kiadtam neki egy barna nadrágot, a nagyi által adott pólót. Magamnak is vettem ki egy darabot mindenből. – A zokni itt van tessék – nyomtam a kezébe egy bokazoknit, magamnak pedig egy hosszú zoknit hagytam. – A csizmát kint találod meg az ajtó előtt, én elmentem öltözni, meg a fejemet kicsit meg javítom – nevettem. A fürdőbe érve magamra kapkodtam a ruhát és a csizmámba is belebújtam, tíz perc se kellett mire összefontam a hajam és feltettem egy alap sminket.
- Kész is vagy? – jöttem ki a fürdőből.
- Természetesen – válaszoltam.
- Akkor, most merre megyünk?
- Először bemegyek a nagyihoz. Aztán, elmegyünk é haza jövünk.
- Ennyi?
- Ennyi – a táskámért bementem a szobámba, ami az éjjeliszekrényem mellett volt. – Beszélek a nagyival – szaladtam az emeletre. – Menj, a szalonba megyek én is – nagyihoz kopogtam be a dolgozó szobába azonban az ajtó kinyílt.
- Gyere drágám! – mondta nagyi én meg beléptem.
- Arra gondoltam, Jessica-val elmegyek a lovardába, adtam neki felszerelést, már csak kobak kellene neki.
- Amit ma adtam neked az a versenyekre kell, ami viszont nálad van, azt add oda neki, na meg a mellényt is. Neked úgy sincs szükséged rá – bólintottam és kimentem.
- Jessica, gyere! – kiabáltam, ő jött is. – Mondtam már, hogy jól nézel ki?
- Nem, de köszönöm – mondta. – Sétálunk? – kérdezte.
- Ha gondolod, George elvisz minket – mutattam a kapura.
- Nem, sétálhatunk csak kérdeztem – elővettem a telefonom és Scott-nak küldtem egy üzenetet.
Én: Szia, a lovardában vagy?
- Kinek írsz?
- Scott, kell egy kis segítség.
- Értem – felelte.
Scott: Nem most megyek oda, miért?
Én: Van kobakod?
Scott: Van három is. Kinek kell?
Én: Nekem.
Scott: Akkor viszek, kesztyű?
Én: Nem szükséges, köszi.
A kapun kiértünk, George bezárta mögöttünk azt. Az utat végig beszéltettük és felét kézen fogva tettük meg.
- Itt is lennénk! – álltunk a kapu előtt.
- Ez fantasztikus – ámult Jess. Arrébb ugrottunk, mert a kék BMW leparkolt mellénk.
- Sziasztok – szállt ki Scott.
- Szia – tűrtem egy kisebb hajtincset a fülem mögé.
- Helló – köszönt Jess.
- Ez jó lesz? – tette a fejemre e fekete kobakot.
- Jó, - illesztettem magamra – a tied volt?
- Még mindig az – nevetett.
- Bocs – Jess felé fordultam. – Ez a te cuccod, vedd fel, aztán megyünk.
- Felszerelem a lovakat – nyitotta ki a kaput Scott.
- Nem is tudtam, van lova Jess-nek?
- Nem, beszélek Tinával – tárta ki a karjait majd megfordult és sétálni kezdett az istálló felé.
- Draball-al találkoztál, azaz én lovam- mosolyogtam.
- Ezt is fel kell vennem – vette ki a kegyűt a tornazsákból.
- Igen fel – motyogtam és behúztam az istállóba, ahol Ashtont vettem észre, gyors elmentem mellette és kiértem a felszerelt lovakhoz.
- Köszönjük Scotty – becéztem.
- Scotty, jesszus ennél rosszabbat nem tudtál volna kitalálni? – amíg ezt ő elmondta felültem a lóra.
- Nem – nyújtottam a kezem, hogy összekócoljam a haját.
- Na, ezt nem! – hátrált.
- Ne már! – mondtam.
- Srácok én erre nem tudok felszállni! – mutatott a barna lóra Jessica.
- Vidd a padhoz neki – biccentettem Scott-nak.
A padnál ügyesen megoldottuk a felszállást, majd párat köröztünk a karámban, de aztán Tina szólt, hogy nagyi beszélni akar velünk. Így a lovakat leszereltük, megmutattam Jessica-nak hova kell bevinni a felszerelést. Bevittük a lovakat. A kapunál vártam Scott-ot, hogy jöjjön, de ő David-el volt hajlandó csak kijönni.
- Ezt visszaadom – tettem a kezébe a kobakot.
- Kösz – bólintott.
- Jess add, viszem – tettem a hátamra a táskát.
- Sziasztok lányok – ült be a kocsiba David.
- Szia – nyomott egy puszit a homlokomra Scott. – Szia Jess – pacsiztak le.
- Sziasztok – mosolyogtunk Jess-el, hogy egyszerre köszöntünk.
- Holnap találkozunk! – kiabáltak ki az autóból.
- És, ilyenkor hívlak téged.
- Nem pont ilyenkor, de igen, majdnem ilyenkor szoktunk beszélni – mentünk végig a poros úton.
- Hiányoztál – vallottam be.
- Te is nekem – mondta halkan.
- Most, ha haza megyek, lezuhanyozok és bedöglök az ágyba.
- De előtte eszünk – tette fel mutató ujját, mire én elnevettem magam.
- Előtte eszünk – halkan, néha kuncogásokkal telt ez a kis röpke 15 perces út. A kaputelefonnál Kelly beengedett minket, aki beparancsolt minket a kádba, mivel azt mondta iszonyat szagunk van. Egyenként tusoltunk le, aminek az eredménye közös fürdés lett.
Hajat szárítottunk, egymást figyeltük a tükörből és néha-néha egymásra fújtuk a meleg levegőt, ami a hajszárítóból áramlik. Felnevettem.
- Hiányzott a hülyeséged – nevetett a barátnőm.
- Hidd el nekem is a tied – nevettem el magam.
- Lányok, ha készen vagytok, és ha akartok enni egyetek, aztán alvás. Holnap programos napotok lesz – csukta be az ajtót Kelly.
- Én nem vagyok éhes – mondtam, és leállította a hajszárítót. Kifésültem a hajam, majd a fésűt a helyére tettem.
- Mondjuk én sem.
- Ha éhes vagy, elmegyek veled enni – támaszkodtam a pultnak.
- Nem, tényleg nem vagyok éhes.
Jessica is hamarosan leállította a hajszárítót kifésülte a haját, és át mentünk a szobámba.
- Holnap ismét pörgős nap. Ne már! – dőltem az ágyra.
- Nyugi, velem leszel az annyira nem rossz.
- Remélem – Jessica lefeküdt mellém, betakaróztam lekapcsoltam a lámpákat.
- Jó éjt Iza – fordult el tőlem.
- Jó éjt – ezzel álomban voltam.