Helló Mindenki!

Nem is hiszitek el, hogy mennyire várom a vasárnapokat. Ilyenkor posztolok ebből a könyvből egy-egy új részt, mivel a heti kettőt nem igazán bírnám.

Hogy a mostanihoz mit fűzhetnék hozzá...Talán azt, hogy itt valamennyire kiderül, hogy miért is van világvége - fontos infó, tessék megjegyezni!

Azt hiszem ennyi.

Ciaó!

Fanni

- Érted te ezt? - kérdezte Rachel Jasont, miután részletesen beszámolt neki anyja és állítólagos apja viselkedéséről. Mindezt egy (ajánlottan) ágyban elvégzett testedzés közben tette meg.

- Nem igazán - válaszolt a fiú, miközben köröket rajzolgatott a lány hasára. Imádta ezt csinálni, főleg, hogy Rachelnek volt a köldöke mellett egy szépségpöttye is. Ez pedig különösen elnyerte a páva kék szemű srác tetszését.

- Figyelsz te rám egyáltalán? - csattant fel Rach. Erre Jason abbahagyta, amit eddig csinált és minden szavát alaposan mérlegelve beszélni kezdett.

- Persze, hogy figyelek. Elvégre mégiscsak járunk vagy mi és még barátok is vagyunk - méltatlankodott. A csokoládé szemű kénytelen kelletlen igazat adott neki. De a fiú nem itt állt meg, hanem folytatta: - Épp ezért tudom, hogy mindig is meg akartad találni az apádat. És Hélia megmondta neked, hogy a jók között lesz. Szóval egyáltalán nem értem, hogy miért nem tetszik ez neked. Ráadásul, ha jól vettem ki a szavaidból, találkoztál egy ürgével a Tanács házából. Nem erre a kettőre vágytál mindig is?

Rachel elgondolkozott. Valóban, Jasonnak igaza volt: tényleg meg akarta találni az apját. És a testvérét is. Mert volt egy tesója. Ezt Hélia árulta el neki, miután megkapta erejét az alkotójától. Ahogy visszaemlékezett az első alkalomra, elmosolyodott. Tisztán emlékezett arra, hogy el akarta kápráztatni közönségét. És életében először létrehozott egy kisebb gömbvillámot. Valahogy érzete, hogy sikerülni fog. És amikor előkerült a másik a Univerzumból a sajátjába, az otthonába még mindig használhatta a képességét. Eleinte hangulata befolyásolta legjobban azt, hogy hogyan változott az időjárás, de anyja szépen lassan megtanította neki, amit tudnia kellett, így már nem okozott tornádót azzal, hogy rossz volt a kedve. Viszont Hélia azon képességét, miszerint a jövőbe lát, nem örökölte. Rachel megkérdezte, hogy ez miért van, és akkor derült ki, hogy valahol a világban van egy testvére, aki minden bizonnyal a tizennyolcadik születésnapján kapja meg a képességek másik felét, avagy az alkotóval való találkozásakor. Viszont ez utóbbit egyikőjük sem tartotta valószínűnek. Hiszen miért nem együtt adta át a két testvér erejét? ,,Mert úgy több logika lenne benne" - gondolta Rachel akkor is és most is. Úgy érzete, hogy a Fanni néven ismert alkotója elég elborult agyú ,,művész" ahhoz, hogy minden logikát nélkülözve éljen és írjon. Viszont nem szólhatott egy szót sem, hisz e nélkül a bolond lány nélkül nem is lenne. Ezt Rachel is tudta. Ugye?

Erre természetesen igen volt a válasz. Visszatérve a másik opcióra, miszerint a csoki szemű szeretett volna találkozni valakivel az Univerzum Tanácsának tagjai és/vagy beosztottjával, egy plexorral. Persze, ott volt az anyja, de az más volt. Mégis Aaron főplexorral való találkozását nem nagyon tudta sem izgalmas eseményként, sem élvezetesként jellemezni. Kicsit mogorvának találta a férfit. ,,És még így akar az emberek szerelmi kapcsolatairól dönteni" - pufogott a lány magában. Ugyanis Héliának, mint a jövő istennőjének a szerelem is a munkaköri leírásába tartozott. De ő maga még sosem részesült igazán belőle, csak, amikor itt, a Földön ragadt. Sajnos ez az ,,átok" Rachelre is lecsapott. Mert bár járt Jasonnal, nem érzett iránta szerelmet. Csupán a barátjának tartotta, akivel khm... néha testedzést tartottak együtt. És tudta, hogy a fiú is ugyanígy van. Az egyetlen ember, akinek ez feltűnt a környezetükben - mármint, hogy nem szerelemből vannak együtt - Hélia volt, de ő úgy ítélte meg, hogy a lányának sosem árt a tapasztalatszerzés, pláne nem fiúk terén. Arról nem is beszélve, hogy az előbb említett személy tudott valamit Rach jövőjéről...

- De, ez igaz - hangzott a tömör válasz. Jason már kezdett volna örülni, hogy lezárták a témát, de Rachel korántsem fejezte be. - Vagyis mit kellene csinálnom? - a fiú válasza egy kicsit sem volt kedvesnek mondható és mivel mondafestéket nem tűrő szavakat szólt, így ezek a sorok ki is maradtak. Azonban a csoki szemű lány válasza még mindig híres és fennmaradt évszázadok óta:

- HOGY MI????? - üvöltötte Rachel. Ezután felképelte a fiút, majd dühösen magára kapkodta a ruháit és kiviharzott. És nem csak ő viharzott. Szinte azonnal feltűnt néhány felhő és eltakarta az eddig sugárzóan sütő napot (Hélia minden bizonnyal élvezte Aaron tábornok társaságát), azonban teljesen eltakarni nem tudták, így jobb híján a lány nyomában lebegtek. És a fekete felhőkből eső hullott rá Rachelre. A lánynak eszébe jutott gyermekkori kedvenc rajzfilmjéből Olaf, a hóember. ,,Most biztos úgy nézek ki, mint ő, csak röhejesebben" - gúnyolódott saját magán. Eddig nem nézett a lába elé, hagyta, hogy vigye őt az erő, ami egyben tartja az Univerzumot. Észre sem vette, hogy útja Larához, a kis kocsijához vezetett. Egy hangos sóhajjal ült be és nekilátott befogni egy rádiófrekvenciát.

***

- És ez tényleg megtörtént? - kérdezte nevetve Hélia. Aaron éppen most fejezte be a történetét a rongyiját a fa tetején kereső kis Jeremyről. A nő már sírt a sok nevetéstől. Évek óta nem volt ilyen jó kedve. Vagyis volt... ha Rachelre, a családjára nézett. De azért mégis máshogy viselkedik az ember, ha a lányával van és megint máshogy, ha isteni és emberi élete egyetlen és igaz szerelmével találkozik.

- Görbüljek meg, ha nem így volt - emelte fel a kezét a férfi, majd kristálypoharát megfogva megszólalt: - Mindig elfelejtem, hogy ti mekkora luxusban éltek itt - jegyezte meg, miközben az üvegen megcsillanó fényeket nézte.

- Csak annyi az egész, hogy elvettük, amire szükség volt - vonta meg a vállát a nő. Szeme egy kicsit elsötétült, de még nem volt olyan vészes az állapota.

- Igen, arra emlékszem. Az elején mindenki azt hitte, hogy ufók lopkodnak a plázákból - nevetett fel a tábornok.

- Jobban örülnél, ha az lennék? - vonta fel jobb oldali szemöldökét Hélia. A férfi megrázta a fejét.

- Úgy vagy tökéletes, ahogy most vagy - jelentette be, megdobogtatva ezzel a nő szívét. Hiába múlt már el harmincnégy is, még mindig ugyanolyan jól estek neki Huggings tábornok szavai.

- Amikor megismerkedtünk még nem így gondoltad - jegyezte meg csúfondárosan.

- Csodálkozol? Rám ugrottál - méltatlankodott a férfi, de hangsúlya nem sértettségről, hanem vidámságról adott tanúbizonyságot.

- Mert egy fa ágáról próbáltad kifigyelni és elkapni az egyik emberem - válaszolt Hélia olyan hangon, mintha ez csak a világ legtermészetesebb dolga lenne. De igaza volt. Ezt még az alkotó sem firtatta volna. Na, de hát nem mindenki ismeri a fentebb szereplő két ember megismerkedésének történetét.

Ezért jöhet most egy kis visszaemlékezés, Hélia szemszögéből:

,,A háború nem is állhatott volna jobban. Már az egész világon voltak embereim és sokszor csatlakoztak hozzánk új tagok. Mondhatni, naponta. Épp ezért nem döbbentem meg, amikor Tarzan módjára fákon hazatérve, szintén egy fán gubbasztó alakkal találkoztam. Ügyesen rejtőzködött, nem is vettem volna észre, ha nincs Roger és a kis kedvence, Chloe lézere. Ne legyen félreértés, ez csak a macskáknak való pont-lézer. Roger egy igazi macskamániás volt, már akkor is, amikor először találkoztam vele, egy éve, tizenöt éves koromban. Ő volt az egyik első ember, akit beszerveztem, így már jól ismertük egymást.

Szóval, ahogy Roger szórakoztatta macskáját, Chloét (igazi dagadék a kislány), a fény az ismeretlenre vetült, aki egy másodpercre megfeszült, de kedvenc bandatagom nem vette észre. Nem úgy én. Felkészültem az ugrásra - három méter azért mégsem piskóta. Főleg, hogy régen, az iskolában utáltam a távolugrást. Mindig elestem és csupa homok lettem. Most csak simán kitörhettem volna a nyakam. De azóta már felkészültem az ilyen esetekre. És az erőm is segített: a szelet úgy irányítottam, hogy pont az alak fölött lévő ágra vigyen. Onnan jobban megfigyelhettem őt.

Testalkata alapján arra tippeltem, hogy egy pasival állok szemben - viszont magassága miatt nem tudtam volna megmondani, hogy korom béli vagy akár negyven is elmúlt. Végül vállat vontam és úgy határoztam, hogy ideje kideríteni. Már Roger is elindult hazafelé, a táborunkba és az alak őt akarta követni. Így hát, jobb ötlet nem lévén ráugrottam.

- Most megvagy! - jelentettem ki diadalmasan. Morgás jött válaszul és egy nagy adag mozgolódás. De nem volt esélye. Pont úgy estem, hogy hátra tudjam fogni a karját. Persze kiabálni így is tudott, de ha igazam lesz és kém, akkor nem fogja ellenséges területen felfedni magát. Sajnos az ág nem volt elég erős mindkettőnk súlyának megtartásához, ezért lezuhantunk. Vagyis pontosítok: a kém-jelöltem bezuhant két fa közé, én meg elegánsan ereszkedtem le.

- Melyik oldal? - kérdezte barátságtalanul a srác, miután gyorsan felkelt. A fák árnyékában bújt meg, így alig tudtam kivenni őt. Bizonyára nem látta ereszkedésem, mert, ha látta volna, nem kérdez ilyet.

- Előbb én kérdezek: ki tudnál jönni a holdfényre?

Meglepő módon hallgatott rám.

- Jobb? - kérdezte flegmán. Gúnyosan bólintottam, miközben alaposan végig mértem. Helyes fiúnak tűnt. Valószínűleg barna szemei lehettek, mert azok most feketének tűntek. Haja egyértelműen gesztenye színű volt - olyan, amilyen nekem sose. Az én hajam mindig más és más árnyalatú barnának vagy feketének tűnt. Holdfényben, ha jól emlékszem még ragyogott is egy picit. Bár nem biztos, mert nem viszek mindenhova magammal egy kisebb vagy nagyobb tükröt.

- Sokkal - nyögtem, halványan érzékelve, hogy engem stíröl.

- Nem válaszoltál még a kérdésemre - jegyezte meg, mikor túlzottan is elbambultam az izmait nézve. Valamilyen érthetetlen okból elpirultam és elkaptam a tekintetem. Pont úgy, ahogy azokban a romantikus történetekben a főhősnők, ha találkoztak az ég által nekik rendelt pasival. Márpedig az ilyesmi nálam lehetetlen. Legalábbis életem eddigi évmilliói alatt nem történt velem ilyesmi.

- Gondolom nem Héliához akarsz csatlakozni - jelentettem ki, figyelembe sem véve szavait. - Kém vagy, ugye?

- Talált, süllyedt - biccentett. Aztán észbe kapott. - Te meg Hélia egyik talpnyalója, igaz?

- Még csak az kéne! - fintorogtam. Nem tetszett az a hangsúly, ahogy kimondta a nevem. De ezután inkább mégis a kíváncsiságomat hagytam szavakban kibontakozni: - És hogyhogy már kémeket alkalmaznak a ,,jók"? Végre sikerült összeszedni magatokat, vagy te is egy katonai suliból szalajtott idióta vagy? - meglehetősen becsmérlő hangsúllyal beszéltem, de nem igazán érdekelt. A kémecskének nem is tetszett.

- Én vagyok az első - húzta ki magát. Erre önkénytelenül is elmosolyodtam. - És igen, katonai suliból jöttem, de nem csak idióták járnak oda.

- Valóban? - meglepetten néztem rá. - És mi van azokkal, akiket a pénzes szüleik küldenek oda, hogy rájuk ragadjon egy kis fegyelem?

- Na, jó, ilyenek is vannak ott - ismerte be kelletlenül. Diadalmasan felnevettem. A hold fénye pedig még erősebben kezdett sütni és enyhe szél fújdogált. Talán romantikusnak is azt találom a pillanatot, amikor belenéztünk egymás szemébe és közelebb lépünk egymáshoz, ha... Vagyis nincs ha, a szerelem ex- és jövendőbeli istennőjeként oda voltam az örömtől!

- És te? Még mindig nem válaszoltál - kérdezte suttogva, ezzel elrontva a pillanatot. Prüszköltem egyet, ezzel kifejezve a nemtetszésem.

- Mert nem is fogok - sziszegtem, majd hátráltam néhány lépést és támadó állást vettem fel. Persze ez nem nagyon zavarta vendégemet.

- De én is meséltem neked - vonta össze a karját a mellkasa előtt, így azon kidomborodtak izmai. Világéletemben nehéz eset voltam a szerelmet illetően, de esküszöm, hogy most vigyáznom kellett, nehogy elkezdjen folyni a nyálam. Ám ennek ellenére sem állt szándékomban megmásítani a döntésem, miszerint megtámadom.

- Megmondtam, hogy nem fogok - ismételtem meg szavaimat fenyegető éllel a hangomban. Ettől még Rogerre is mindig rájött a frász. Hát igen, ha elég erős érzelmek lesznek úrrá rajtam, kijön a minden értelemben isteni énem.

- Most meg kéne ijednem? - kérdezte meg. Elakadt a lélegzetem. Én is ezzel szerettem leginkább ráhozni a frászt ellenfeleimre. Pontosan ezzel az egy mondattal.

- Aha - bólogattam végül.

- Hát az nem megy - tárta szét a karját tanácstalanul.

- Furcsa vagy - léptem hozzá közelebb a fejemet csóválva. Álljunk csak meg! Közelebb?

- Te is - jegyezte meg. - De a tagadásodból már leesett, hogy nem egy oldalon harcolunk.

- Csak abból? - cirógattam meg a karját. Picit megfeszült az érintésemtől, de aztán el is engedte magát. MIÉRT CIRÓGATOM A KARJÁT?

- Nem... - nyelt egyet, hogy be tudja fejezni mondanivalóját. - Azért is, mert te...

- Mert én? - próbáltam közelebb segíteni a megoldáshoz: rettentően kíváncsi voltam, hogy mégis mit gondol rólam.

- Más vagy. Olyan... különleges - találta meg végül a megfelelő szót. Nem lepődtem meg. Minden ember érezte, hogy kicsit más vagyok, mint ők. Ezért kémecském felfedezése sem volt meglepő.

- És mégis mitől, hm? Mitől vagyok más... Aaron? - ahogy kimondtam a kérdést, tudtam, hogy ezt a pillanatot már átéltem. Még évszázadokkal ezelőtt. A saját jövőképem szerint egy Aaron nevű férfiba fogok beleszeretni. Csak reménykedni tudtam, hogy ő lesz az.

- De hogy... Mit? Honnan? - értelmesebb reakciót nem is vártam tőle. Elvégre pasiból volt ő is. A gyanakvó fajtából.

- Ha érdekel találkozzunk mondjuk... holnap ugyanitt. Éjfélre várlak - kacsintottam rá, majd elrohantam az erdő felé. Hallottam, hogy megpróbál követni, ezért villámgyors sebességre váltottam és hagytam, hogy a szél hazareptessen. Izgatottan vártam a másnapot: a második találkozásunk napját. És ha szerencsém van, nem is az utolsót."