Egyszer volt és hol nem volt...

Rohadt nagyon régen volt.

Helló Mindenki, aki idetéved!

Fanni vagyok és ez az a történet, amit hosszú-hosszú ideje be kellett volna már fejeznem. De hát, jöttek más sztorik, amik türelmetlenül és pofátlanul befurakodtak a fontossági sorrend elejére, így, kicsivel több, mint egy évvel később térek csak vissza.

Nem mondom, hogy ezalatt az egy év alatt sok tartalmat sikerült beleerőltetnem akármelyik „művembe" is, de hát... Ez legalább itt van, illetve itt lesz, három-négy naponta frissülő tartalommal.

Ha VAN valaki/VANNAK valakik, akiket érdekel, hát hajrá! Fabulatio meséje még nem ért véget.

Hogy valaha is véget fog? Jó kérdés... Talán igen, talán nem, de még mindenképpen folytatom ezt a történetet, már csak a saját lelki nyugalmamért is. (Úgy bizony, ez a sztori már hónapok óta fúrja a lelkiismeretem - mikor írok már megint bele, mikor fejezem be, satöbbi. Lesz-e egyáltalán valaki, aki elolvassa, olyan húsz év múlva [úgy ítéltem, addigra kész lesz] és azt mondja, hm, erre megérte várni? Valószínűleg nem, mert nem húsz év múlva fejezem be ezt a mesét, hanem éppen ezekben az órákban. Legalább a lelki nyugalmam hamarosan meg lesz.)

Ciaó! - köszönök el tőletek az elkövetkezendő rövid időre. Mert, ahogy mondtam: ez a történet visszafele törekszik és nem fogok gátat szabni neki.

Fanni

Ui.: Nagyon szépen köszönöm, hogy hajlandóak vagytok ide visszatérni, kedves olvasók. Főképp, ha később rég ismerős arcokat láthatok majd. Remélem tudjátok, kik is vagyok :D

Rachel fáradtan huppant le a szerelőműhely padlójára. A megbeszélés anyjával nagyon kimerítette - mint mindig, amikor edzés közben tárgyaltak. Hélia nem mondott semmit sem a testvéréről és azt sem hagyta, hogy Aaron tábornokot, vagyis az apját - Rachelnek nagyon furcsa volt már a gondolat is - megkörnyékezze válaszok fejében. Így most itt állt egy szál cél nélkül. Épp ezért érthető, hogy gondolatai egy másik, kevésbé fontos dologgal foglalta le. Elméletileg azon agyalt, hogy hogyan lehetne leállítani azokat az ostoba jófiúkat, akik miatt tönkrement az irányítótorony - gyakorlatilag viszont gondolatai minduntalan vissza-vissza kanyarodtak egy bizonyos tagjának a csapathoz. A valószínűleges vezetőhöz: Jeremyhez.

Az ok, amiért ott ült a tábor autófejlesztő és -javító műhelyében pedig pont ez a fiú volt. Tanácsot akart kérni két bizalmasától, Dan apjaitól. A két férfi annak idején örökbe fogadta csapattársát és remek példát szolgáltak neki, Rachelnek abban, hogy az igaz szerelem létezik - épp csak meg kell azt találni. Most épp Kayt vagyis teljes nevén Kaydent várta, mivel ő volt az, aki a szerelmi ügyek szakértőjének vallotta magát - még Hélia előtt is, aki nevetve engedélyezte ezt a címet.

- Mit gondolsz Hélia pasijáról? - hallatszott az udvar felől Kay hangja.

- Azt, hogy kár, hogy heteró és hogy én házas vagyok - felelte vigyorogva Gabriel, a páros másik fele.

- Szívesen segítek megváltoztatni a véleményed az utóbbival kapcsolatban - mosolygott Kay is. Gyengéden megcsókolta házastársát és behúzta az ajtón. Rachel köhécselésére azonban szétváltak.

- Azt hiszem megtaláltam. - A lány csak ennyit mondott, de ez Kaydennek elég volt. A másik felnőtt férfi felé fordult és magyarázni kezdett:

- Bocsi, Gabriel, de segítenem kell neki. Szerelmi vészhelyzet van! - kiáltotta nagy beleéléssel. Párja elnéző mosollyal az arcán nézte.

- Csak nyugodtan. Én addig megyek, meglátogatom Danielt. Szia - nyomott egy puszit Kay ajkaira. Rachelnek integetett. - Ciaó, bella! - köszönt, majd kilépett az ajtón és elindult az informatikai részleg felé, ahol vélhetően Dan és Cas éppen egy videójátékkal roncsolják az agysejteiket.

- Mesélj! - kérte Kay és miután ő is lehuppant a padlóra megpaskolta maga mellett a helyet.

- Röviden annyi, hogy elmentem az irányítótoronyba, hogy megmentsem egy csapat jófiútól Cas és Pinky hátsóját, de az egyikük...

- Fiú vagy lány? - próbált segíteni a férfi.

- Fiú. Jeremynek hívják - érkezett a felelet. - És megküzdöttem vele, mert a pincsije úgy fel...

- A mije? - értetlenkedett Kay. Néha nehezére esett követni az ilyen kifejezéseket. Ráadásul a lány nagyon hadart, mintha minél hamarabb túl akarna esni az élete kibeszélésén...

- A pincsije. Egy szőke hajú, kékszemű alacsony lány - Rachel úgy mondta a lány szót, mintha a cipőjére tapadó mocsokról lenne szó - ami lehetetlen, mert a csokibarna szeműnek mindig tiszta és csillogó volt az összes cipője. Áldás és... Nem, nem átok. Csak áldás. ,,Isteni" áldás.

- Á, értem már. Féltékeny vagy - jelentette be drámaian a férfi, miközben kisöpörte szőke haját a szeméből.

- Mi? Nem, nem, nem és nem! Engem csak simán irritál a kiscsaj - tiltakozott Rachel. Elképesztő volt a gondolat, hogy ő, éppen ő féltékeny legyen valakire! De ha egyszer az a kislány annyira idegesítő volt... És az is, ahogy szinte rámászott Jeremyre... Arca különös fintorba torzult.

- Látod? - mutatott az arcára Kay. - Ez is a féltékenység jele. Nem szeretsz rágondolni.

- Jó, akkor féltékeny vagyok - ismételte dühösen Rachel, majd kicsit higgadtabban folytatta: - Mesélhetem tovább? - bólintás volt a válasz. - Szóval ezután felrobbantottam a tornyot. Mind a hárman kijutottak, Pinky, Cas és Jeremy is. Sajnos amikor kiértek pont nem volt tökéletes a sminkem, de eldöntöttem, hogy nemsokára elküldőm a nagynénim galaxis-közi rúzsokat venni...

- Nagyon eltértél a tárgytól Rachel! - figyelmeztette őt a szőke hajú. A lány sóhajtott egyet.

- Na, szóval kijutottak és ugye ott volt az, hogy ellenséges oldalon álltunk. Addigra odaért a kis pincsi is és én ott akartam hagyni őket, mert gyerekekkel mégsem szép dolog leállni harcolni... De akkor a kiscsajon keresztül ki lettem hívva egy párbajra. Mondanom sem kell, hogy könnyen legyőztem Jeremyt. Viszont olyan furán viselkedett...

- Mit értesz fura alatt? Feltűnően bámult? - kérdezősködött Kayden.

- Nem, legalábbis én nem vettem észre - rázta a fejét a gesztenyebarna hajú. - Épp csak... Tudta, hogy én robbantottam fel a tornyot a villámjaimmal.

- Látta?

- Nem. Éppen ez az. Nem tudom honnan, de tudta. Mintha ismert volna - vallotta be Rachel a kételyeit.

- Az ember ismeri és mindenek előtt is felismeri a lélektársát - oktatta ki Kay.

- Aha, biztos - legyintett a lány. - Szóval legyőztem és addigra már odacsődült az egész csapata. Ami fura, az az, hogy meg se próbáltak követni - mesélte tovább.

- És most épp azon töröd a fejed, hogy miért töröd a fejed ezen a fiún - foglalta össze a férfi értelmesen.

- Lényegében igen - vigyorodott el kínosan Rachel.

- Szerintem menj és keresd meg ezt a Jeremyt - hangzott Kayden tanácsa. A lány elgondolkozó arcot vágott. Ez valóban jól hangzott. Csak még azt nem tudta, hogy milyen indokkal és hogyan kellene találkoznia Jeremyvel. Aztán felpattant, amikor egy ötlet érkezett a fejébe. Egy zseniális ötlet.

- Köszi, király vagy! - hálálkodott vigyorogva, majd elrohant megkeresni autója kulcsait. Kay a fejét csóválva nézett utána.

- Az a szerelem - jelentette ki hangosan, majd ő is elindult: Gabriellel még volt nem egy elintéznivaló dolguk.

***

,,Idegen helyen volt, ami szinte pulzált az ismeretlen energiától. Az orráig sem látott, mivel az egész hely fehér ködben úszott. Semmit sem észlelt maga körül, kivéve ezt a furcsa energiát. Tetszett neki ez az energia. Olyan békés volt és családias. Egy képet juttatott az eszébe, amin egy boldog család látszódott, karácsonykor; egy anya, egy apa és a fiuk. Ahogy ajándékot bontogatnak a karácsonyfa alatt. Vagy ahogy süteményt eszegetnek. Szinte érezte a levegőben a mézeskalács jellegzetes illatát. Aztán rájött, hogy tényleg azt érzi. Mézeskalácsot. Orra után haladva elindult az illat forrását keresve. Valamilyen megmagyarázhatatlan okból meg akarta találni azt a helyet, hátha szembe találja magát azzal a szép képpel, ahol a kisfiú ajándékokat bontogatott. Hátha elfogadják őt ott, mint apuka vagy nagybácsi, esetleg idősebb nagytestvér. És hátha ott is maradhat...

A ködből egy épület körvonalai tűntek elő. Valami kupolás múzeum lehetett, esetleg egy templom. Ahogy közelebb ért hozzá, kivette a sok-sok nem evilági mintát és írást, amik az épület falát díszítették. Egyik kezét ráhelyezte a falra, hogy a mentén haladjon tovább a családot keresve. Ujjait csiklandozták a vésett kövek és ahogy elhaladt egy ablak mellett, felsértette őket egy festett üvegszilánk. De nem törődött vele, mert meg kellett találnia a családot. Nemsokára elért egy csúcsíves kapuhoz. Felpillantott a boltozatra, ahol szintén írásjelek és rajzok díszítették az amúgy unalmas szürke kövezetet. De ezt most el tudta olvasni. Nem volt diszlexiás, de most mégis csak betűnként állt össze előtte a hely neve: A Tanács Szent Temploma. Az első gondolata az volt, hogy lehet, hogy el kéne mennie, hisz a szent helyeket nem szép dolog megszentségteleníteni és tartott attól, hogy belépésével valami szekta démonidéző szertartásának a közepébe csöppenne, akik hirtelen felindulásból feláldozzák őt, mint szentségtörőt. Még az is megfordult a fejében, hogy hátat fordít és addig rohan, amíg ki nem ér a ködből. De aztán erőt vett magán. Mély levegőt vett és tett egy lépést előre, majd még egyet... és bent volt a templomban. Egy pillanatig nem történt semmi, aztán...

-...szükségem van arra...máshogy nem sikerül majd...és aztán egy...igen, a Boszorkányt is meg kell szereznem...jó kis szörny...nem esznek gyereket, csak parancsra...

Ez a mormogás fogadta. Akkor döntött úgy, hogy felhúzza a nyúlcipőt. De a kapu, amin besétált érdekes módon eltűnt, pont úgy, ahogy a köd is, amitől eddig alig látott valamit. Így tökéletesen ki tudta venni a környezetét. Egy kör alakú teremben volt, aminek a falain gyertyatartók sorakoztak, amiken folyamatosan változott a lángok színe. Középen egy kisebbfajta emelvény állt, ami mintha egy madáritató lett volna. Azonban víz helyett egy furcsa anyag volt benne - valami folyadék, ami úgy mozgott, mintha élne. Most éppen kinyújtózott, hogy észrevehesse a betolakodót. Vagyis őt. Nyelt egy nagyot. Szíve dübörgött a mellkasában, azt a félelemérzetet keltve benne, hogy menten kiszakad a helyéről. Ekkor egy fekete csuklyás alak emelkedett fel a madáritató mellől. Világos volt, hogy eddig az ő mormolását hallotta. Ahogy kiegyenesedett, látszott tartásán, hogy nagy ereje van és akár egy pillantásával is el tudná őt pusztítani. De az alak ehelyett érdeklődve nézett a szemébe. Ő visszanézett és szépen lassan elveszett a meleg, barna tekintetben. Észre sem vette, hogy mikor került közelebb a csuklyáshoz, csak arra eszmélt föl, hogy megjegyzi:

- Mézeskalács illatod van.

A csuklyás csilingelő hangon felnevetett. Ebből kikövetkeztette, hogy lány az illető. És annyira tetszett neki a nevetése! Olyan őszintén csengett. Úgy érezte muszáj csatlakoznia hozzá, így ő is kacagni kezdett. Elámult azon, hogy mennyire összeillik az ő basszusa a lány néhány oktávval az övé feletti szopránjával. Végül a lány hagyta előbb abba a nevetést.

- A tiéd pedig fenyőfa - válaszolta és bár csuklyájától nem látszódott, a hangján hallatszódott, hogy mosolyog. - És egy csipetnyi félelem.

- Nem félek. Tőled nem - jelentette be ő. - Inkább a madáritató fura vize az, amitől tartanék - pillantott a még mindig őket figyelő folyadékra.

- Madáritató? - ismételte meg kuncogva a lány, majd megrázta a fejét. - Ez a kapcsolat a Tanács és a Föld között - mondta komoly hangon.

- Tényleg, milyen Tanács? És hogyhogy van egy templomuk a semmi közepén? És te ki vagy? És én, hogy kerültem ide? És mégis miért bámul az a fura víz? - kérdezgette ő. A csuklyás sóhajtott egyet. Aztán a madáritató felé pillantott és mintha némán beszéltek volna valamit, a víz szépen lassan bólintáshoz hasonló mozdulatot végzett ,,fejével".

- Elmondom. De ahhoz oda kell rám figyelned. Értesz engem? - ült le a lány a márványpadlóra. Ő pedig mellé telepedett. A várttal ellentétben a padló kellemesen meleg volt, mintha csak alulról fűtenék.

- Értelek. De előbb mond el, hogy ki vagy - követelte ő.

- Nem emlékszel? Hát jó. Most figyelj, Jeremy. - Ezeket a szavakat követően a lány levette a csuklyát a fejéről és láthatóvá vált arca és gesztenyebarna haja. És az, hogy mennyire hasonlít rá.

- Anya? - kérdezte. De választ már nem kapott."

Jeremy hatalmas fejfájással ébredt. Úgy érezte magát, mint amikor tizennégy évesen Rayjel viccesnek találták azt, hogy kiszöknek borozni egyet, merthogy ők már nagyfiúk. Sajnos csak vodkát találtak Huggings tábornok raktárában, de azt bőven magukba töltötték. És másnap reggel ott talált rájuk az apja. Akkor is ennyire fájt a feje sőt, napokig nem heverte ki. Ekkor döntött úgy, hogy alkoholt csak mértékkel fog fogyasztani, vagy ha nem muszáj, egyáltalán nem. Na, érezte, hogy ez is napokig fájni fog még. ,,Hacsak nem találom meg azt a templomot" - gondolkozott el. Aztán felvillanyozódott. Ha eltalál oda, akkor megtudja, hogy hogyan végződik az álma. Csak egy baj volt: nem tudta hol keresse ezt a helyet. Ennek ellenére összepakolta a holmiját és elindult a vakvilágban, bízva szerencséjében. Közben próbálta felidézni a csuklyás lány arcát - de csak nem ment neki. Annyi maradt meg benne, hogy nagyon hasonlít rá. És az, hogy nagyon védte azt a mozgó vizet...

Elgondolkozva meredt maga elé, alig észlelve a környezetében lévő fenyőerdőt, amin éppen átvágott. Ahogy nézett ki a fejéből, észrevett egy ezüstös csillogást, majd mintha egy alaktalan fej bukkant volna elő a semmiből. Megdörgölte a szemét, majd újra odanézett. A kis fej-szerűség most egy másik fa mögül bukkant elő. Jeremy mosolyra húzta a száját. Nyomra talált, ami elvezeti őt a templomhoz.