Azt hiszem, szerelmes vagyok. Akárhányszor rágom át magam az érzéseimen, nem találok más értelmezést rá. Arra, hogy boldogsággal és megnyugvással tölt el a tudat, hogy minden éjjel ott fekszik a felettem lévő ágyon, hogy minden szót megjegyeztem, amit eddig mondott nekem, róla álmodok, ő jut eszembe minden adandó alkalommal. Minho, Minho, Minho, miért teszed ezt velem? Az egész reménytelen. Ha azt nem is vesszük, hogy én is fiú vagyok és ő is, (mondjuk ha kiderülne, hogy meleg, de áhh, annak mégis mennyi az esélye? Nem mintha a többi srác nagyon heterón viselkedne...), Minhot szinte biztosan nem érdeklem semmilyen szinten, alig kommunikál velem, pedig egy szobában lakunk. Bár ha azt veszem, hogy egyfolytában olyan érzésem van, mintha figyelne, hogy hetek óta nem haladt a könyvével, pedig látszólag minden szabadidejében azt olvassa. Mintha csak arra használná, hogy eltakarhassa az arcát, miután engem nézett és én rá pillantottam. Párszor azt hittem, hogy rajta is kaptam ezen, de állandóan olyannyira a történet által elvarázsolt arcot vágott, hogy elkönyveltem az egészet az agyam ostoba játékainak. Jézus isten, hogyan tudok mindent ennyire túlgondolni!? 

Éppen a tükör előtt próbáltam a mai tánclépéseket, amikor elkalandoztak a gondolataim. Egyszer csak Minho hangja rántott vissza a valóságba. 

- Tartsd magasabbra a karodat - szúrta oda, látszólag még mindig az olvasmánya mögül. 

- Így? - kérdeztem. 

- Nem, kicsit jobbra. 

- Amúgy is, honnét tudod mit kell megtanulnom? 

- Én is tanultam már, nyilván - forgatta a szemeit. - Felismertem, melyik koreográfiával bajlódsz. 

- Felismerted? Mióta figyelsz engem? 

- Fel. Kicsivel most balrább - a második kérdésemet elengedte a füle mellett és inkább tovább folytatta az utasítgatást. 

- Nem tudnál lemászni a tornyodból, hogy inkább megmutasd? - fakadtam ki a negyvennyolcadik korrigálás után. 

- Nem - jelentette ki, majd visszavonult az irodalom roppant izgalmas világába. Eskü, nem értem a viselkedését. 

- Ti tudjátok, hogy az emberek miért szerelmesek? - kérdeztem a srácokat két korty kávé között a szokásos parki padunkon. 

- Mi az, Rómeó, kit néztél ki magadnak? - kérdezte kajánul Hyunjin. 

- Rómeó, az te vagy - mondta neki Changbin. 

- Meg te! - kiáltotta hisztisen Hyun, és hozzávágott Changbinhez egy marék falevelet, mire mindenki nevetésben tört ki. 

- Igazság szerint Minhot - nyögtem ki végül, mire Felix és Hyunjin kórusban nyelték félre az italukat. 

- Hogy mi van?! - szegezték nekem a kérdést fél órányi köhécselés és prüszkölés után. 

- Sok szerencsét vele - tette hozzá Changbin. - Senki sem tudja igazán, hogy kicsoda Minho. A nevét mindenki ismeri, de barátja nincs igazán. 

- Na ne mondd, ez már nekem is feltűnt - feleltem kicsivel morcosabban, mint szerettem volna. 

- Nagy gabalyodásban vagy, meg kell hagyni. Kár, hogy nem sikerült valaki értelmesebbet találnod - mondta Hyunjin és lopra rápillantott Jeonginra, aki ettől a füle tövéig elpirult. Lix szeme úgy kezdett járni egyikről a másikra, mintha tenniszmeccset nézne. Végül az öklére támasztotta az állát és rákérdezett: 

- Ti köztetek mi van? 

- Hogy-hogy mi van? - néztek rá tettetett értetlenséggel. - Inkább veled és Binnievel mi van? - dobta vissza a labdát Hyun. 

- Szerintem az az elejétől egyértelmű - válaszoltam meg a kérdését. - De ne tereljetek, halljuk! 

- Szeretem Jinniet és ő is engem - jelentette ki hirtelenjött magabiztossággal Jeongin, ugyanis most a másik fiún volt a sor, hogy elvörösödjön. Hyunjin aztán átkarolta és magához húzta a maknae-nket, majd sietősen témát váltott. 

Este úgy döntöttem, hogy még lemegyek az egyik üres táncterembe gyakorolni egy kicsit. Éppen saját magamat szidtam fennhangon egy féllábon álló mozdulat miatt bekövetkezett hasraesésem után, amikor Minho belépett. 

- Remélem táncolni is olyan jól tudsz, mint káromkodni - jegyezte meg. Az arcán láttam, hogy nem számított arra, hogy itt leszek, és nem mondhatni, hogy örül ennek a fejleménynek. 

- Szóval te is ide tűnsz el időnként. 

- Igen - vallotta be. - A tánc segít megnyugodni és rendezni a gondolataimat. 

- Most megmutatod azt a koreográfiát? - próbálkoztam újra. 

- Na jó - adta be a derekát. 

Minho remek tanárnak bizonyult. Nem csak hogy pontosan tudott mindent és képes volt el is magyarázni, még a tánc iránti szenvedélyét is átragasztotta rám. Az elején kissé feszült voltam, de elég hamar sikerült ezt lerázni magamról. Minho sokszor finoman megsimított, de úgy tett, mintha ez a táncoktatás természetes velejárója lenne, így a végére már nem lettem teljesen libabőrös minden érintésétől. Egyre jobban éreztem a zenét és rájöttem, mi is a tánc valójában. Az érzelmeink, a szenvedélyünk kifejezése. 

Azonban pont akkor, amikor kezdtem azt hinni, hogy ez a pillanat vele soha nem ér véget, megint a féllábon álló rész jött, elvesztettem az egyensúlyomat, és újfent elestem. Ez alkalommal azonban rá Minhora. Pár másodpercig ledermedve bámultunk egymásra, aztán hirtelen lelökött magáról, felpattant, és összezavarodottan elviharzott. 

Amikor visszaértem a szobánkba, már úgy tett, mintha aludna, de később még sokáig forgolódott. Azt hiszem, fél valamitől. De hogy tőlem, a külvilágtól, saját magától, vagy mi az istentől, azt nem tudom.