Ahogy teltek a hetek, kezdtem megszokni a tanórák feszített tempóját, sőt rájöttem, hogy nem vagyok vészesen lemaradva, szóval az önbizalmam is nőtt. Kiderült, hogy Minho mindenkivel tüskés, úgyhogy már nem veszem ezt magamra. Bár nem tudom, más is úgy érzi-e, hogy titkon figyeli minden mozzanatomat, ha egy légtérben vagyok vele. Aztán lehet, hogy én vagyok paranoiás, nem tudom. 

Egyik nap a srácokkal kint ültünk a parkban (a legtöbb szabadidőnket ott töltjük) és Hyunjinra vártunk, ami kicsit sem volt megszokott. Mindig pontos és általában ő van kiakadva ha valaki késik. Kisvártatva befutott széles mosollyal az arcán, egy félénken pislogó tanulófiúval az oldalán. 

- Fiúk, ő itt Jeongin - mutatta be újdonsült barátját Hyun. - Mostantól ő is a csapat tagja - tette még hozzá ellentmondást nem tűrően. 

- Bébiszittereset nem játszunk - jelentette ki Changbin, miután megtudtunk, hogy Jeongin pár évvel fiatalabb nálunk. 

- Ha kisnövésűek lehetnek a társaság tagjai, akkor kiskorúak is - húzta fel az orrán Hyunjin. 

- Ugyan Binnie, csak egy kicsit fiatalabb. Amúgy pedig szerintem cuki - karolta át finoman Felix Changbint, aki erre látványosan megenyhült. 

- Jó, de csak a te kedvedért Lix - egyezett bele végül, és óvatosan közelebb húzta magához Felixet. Igyekeztek diszkrétek lenni, de teljesen nyilvánvaló volt, hogy mi van kettejük között. 

Ezek után sokkal barátságosabbá vált a légkör és egészen sokáig elbeszélgettünk. Jeongin az elején még meg volt szeppenve, de hamar feloldódott, viszont nem nagyon mozdult el Hyun mellől. 

Mikor visszatértem a szobámba, Minhot a földön ülve találtam. Az ágynak vetette a hátát és egy fényképet bámult a telefonján, miközben pár könnycsepp legördült az arcán. Furcsa volt, még sohasem láttam sírni, pedig már hónapok óta itt vagyok. 

- Jól vagy? - ültem le mellé. Hülyébb kérdést szerintem nem tehettem volna fel, de az egész helyzet váratlanul ért. 

- Igen - válaszolta még egy könnycsepp kíséretében. Korábban nem túlzottan törődtem Minhoval, bár valamiért megnyugtatónak találtam a jelenlétét. Az után, hogy világosan közölte, nem akar velem semmi komoly ismeretségbe kerülni, nem firtattam mi van vele. Most viszont nem hagytam magam. Láttam, hogy padlón van, és elhatároztam, hogy nem fogom a problémáival egyedül hagyni. 

- Nem - jelentettem ki. Az ellentmondásom meglepte, és rám nézett. Gyönyörű volt az arca még ilyen bánatosan is, de nem akartam, hogy az érzések, amit feltörtek bennem összezavarjanak. Most nem. Most segítenem kell neki. 

Minho visszanézett a képre. Ő volt rajta a szüleivel és a kishúgával. Egy darabig csöndben ültünk, majd hirtelen elkezdett dőlni belőle a szó, szerintem maga sem tudta, hogy miért. 

- Anyámmal csúnyán összevesztünk, mielőtt eljöttem. Több oka is volt, de részben azért, mert idol akarok lenni. Soha nem mondta, miért zavarja a kpop, de utálja, mióta csak az eszemet tudom. Az pedig, hogy én ebben részt akarok venni, teljesen kiborította. Nélküle támogató nélkül maradtam. Nem csak ebben, de bármiben, amit korábban valaha csináltam. A húgom túl kicsi, hogy segíthessen, apám meg... Neki csak a munka, folyton utazik, soha nem ér rá, most megbeszélés, üzleti út, minden egyéb. Akármit kitalál, csak ne kelljen otthon lennie. Ami fáj, mert szeretem őt, de félek, hogy hála anyámnak, kizárt a családom - ekkor ismét rám nézett, és láttam a tekintetén, amint realizálja, hogy ő most kitárulkozott nekem (amivel szerintem engem tisztelt meg elsőként) és ez kissé megijesztette. Fogta magát, felpattant, felmászott az ágyába, eltemette magát a takaró alá és az este további részében semmire sem reagált. 

Vegyes érzésekkel telve feküdtem le. Egyrészről örülök, hogy az én szüleim ennyire nem vészesek, másrészt boldog vagyok, hogy Minho elmondta mindezt (bár ez a tette még több kérdést felvet), harmadrészről bűntudatom van, amiért eddig nem figyeltem rá. És még fel se hoztam azt az igen érdekes tényt, hogy képes teljesen elvarázsolni a tekintetével, ha nagyritkán rám néz. Basszus, azt azért nem gondoltam, hogy ilyen érzelmi gubancba keveredek!