Késő délután volt, mikor haza értünk. Épp az ágyamba voltunk egy és sorozatot néztünk. Ariana elkezd valakivel írogatni, de nem törődtem vele. Nem aggódtam az miatt, hogy megcsal vagy valami, bíztam benne.

-Sky jön a városba. Baj volna, ha ma este vele volnék? – néz rám az ölemből.

-Nem, dehogy is – simítok végig az arcán.

-Akkor megyek készülődni – nyom egy gyors csókot az arcomra és már el is megy.

Nem tudom mikor, de bealudtam. Arra keltem, hogy valaki le önt valamivel, mire rögtön felültem és mérgesen körbe néztem. Három maszkos férfi állt az ágyam körül. Mikorra bármit is reagálhattam volna egy hatalmas ütést éreztem, amit a fejemre mértek és újra minden elsötétedett.

Újra vízre keltem, mire idegesen megrázta a fejem. A szemem be volt kötve, én pedig egy székhez kötözve. Próbáltam szabadulni, de a kötél túl szoros volt. Még csak mocorogni sem tudtam.

-Jó reggelt – veszi le a kötőt valaki a szememről.

Bruno, Fred, Albert és Watson álltak előttem, mire össze zavarodva néztem rájuk.

-Mi folyik itt fiúk?

-Új edzés. Hogy tetszik? – kérdi Watson szem forgatva.

-Elég kényelmetlen – mondom, mire Bruno felnevet.

-Hogy szabadulnál ki ebből a helyzetből? Gondolkodj Maya – néz rám Watson.

-Ha volna késem, talán azzal.

-De nincs késed, viszont a szék fából van, azaz...

-Össze törhető – mondom, mire a férfi bólint egy aprót.

Hirtelen hátra vágtam magam, mire a szék eltört és a kötél is meglazult. Gyorsan kioldoztam a kezeimet, majd a lábaimat is.

-Bumm fegyver – mondja Bruno és rám szegezi a pisztolyt. – Térdre ribanc – mélyíti el a hangját, mire mind rá néztünk. – Most, ha elrabolják nem azt fogják neki mondani, hogy térdelj le kis csillag – magyarázza, mire megforgatom a szemeimet és letérdelek.

Bruno elindult felém. A pisztolyt a homlokomnak szegezi, mire felnézek rá. Egy hirtelen mozdulattal kezére ütöttem és kikaptam a pisztolyt a kezéből. Felemeli a kezét és elhátrál.

-Egyre gyorsabb vagy – mondja Watson elégedetten. – Már csak annyi a feladatod, hogy haza érj két órán belül – mondja és egy stoppert dob hozzám.

Kiszaladtam a romos épületből és körbe néztem. Fogalmam sincs, hogy hol vagyunk. Egy erdő mélyén. Kerestem valami nyomot, amin elindulhatok, pont ahogy Watson tanította.

Hát persze a kocsi gumi. Mivel a talaj sáros volt, az tisztán látszott. Elkezdtem szaladni, ahogy csak bírtam.

Mikor kiértem a fő útra lenéztem az órára. Már csak másfél órám van. Ide- oda kapkodtam a fejem és fogalmam sincs, hogy merre kell mennem. Nincs itt tábla, se semmi.

Ecc, pecc, kimehetsz... elkezdtem jobbra futni, mikor is megláttam egy táblát, amin az állt, hogy Washington D.C. nyolc kilométerre van tőlem.

Elkezdtem rohanni ahogy csak a lábam bírtam. Mikor megérkeztem Washingtonba lenéztem az órámra, még van negyedórám. Bele kéne, hogy férjek az időbe. Nem törődtem semmivel csak szaladtam.

Mikor végre megérkeztem lihegve néztem Watsonra, aki a kertbe várt. Mikor meglátott lenyomta a stoppert, én pedig fáradtan a fűre dőltem. A hátamra fordultam és próbáltam levegőhöz jutni.

-Nem is rossz. Maradt két perced – ül le mellém és vár még magamhoz térek. – Menj pihenj le. Megágyaztam, mivel elég vizes lett az ágyad – mondja bűnbánóan.

-Hey, ez ne ma te hibád – nézek rá, mire bólint egy aprót.

-Tudom, de ez nem a megfelelő edzés mód. Pihenned is kéne – mondja fáradtan.

-Majd pihenek később – nevetek fel és felálltam. – Mehetek?

-Igen persze – mosolyog rám, mire felmentem a szobámba és rögtön az ágyba dőltem, már el is nyomott az álom.

Ariana szemszöge:

A hét nagyon gyorsan elröppent. Sajnos Mayaval nem sokat találkozhattam hála apámnak, aki sokkal többet edzette őt, de mi így is találtunk magunknak pár szabad órát. Amikor csak tehetünk, együtt voltunk. Filmeztünk, beszélgetünk, vagy csak sétáltunk a kertbe.

Ma péntek van és én éppen az egyetemen ülök, ahol egész nap csak Mayara gondoltam, arra, hogy itt a hétvége, amit újra együtt tölthetünk. Olyan jó lesz. Ő, én és a barátaim az tengernél. Már most látom őt lelki szemeim előtt, hogy milyen gyönyörű lesz bikinibe.

Órák után a parkolóba igyekeztem. Csodálkozva néztem körbe, mert senki nem várt ott. Nem láttam a céges autókat, nem láttam a öltönyös testőröket, semmit. Sem Maya, sem Bruno, de még Fred nem várt rám ott.

Meghallottam a csengőhangom, mire farzsebemhez nyúltam és kivettem a telefonomat belőle. Maya hívott, rögtön felvettem.

-Szia – szólunk egyszerre.

-Én megyek érted, két perc ott leszek. Ne haragudj csak volt valami balesett és dugó alakult ki a úton – magyarázkodik.

-Semmi baj, itt várlak – teszem le a telefont.

Ahogy Maya azt megjósolta pár perc után ott is volt értem. Megállt az autóval és kiszállt. Vigyorogva átsétált az autó másik oldalára és kinyitotta az ajtót nekem.

Közelebb sétáltam hozzá, megragadtam az arcát és magamhoz húztam egy csókra. Érzem ajakamon, hogy elmosolyodik, majd finoman eltolt magától.

-Szia – mondja és arca elvörösödik. Annyira imádom, hogy még annyi csók után is ugyan úgy reagál, mint az első után.

-Készen állsz a hétvégére? – ülök be az autóba.

Maya be ült mellém az autóba. Rám néz és erőltet arcára egy kamu mosolyt, majd bólint párat.

Ajaj, ezt még tanulnia kellene. Vajon mi baja? Már hozzá szoktam, hogy nem nagyon beszél, hisz elég hallgatag lány, de ez most más. Látom, hogy valami baj van vele. Lehet történt valami?

Már indítottam volna be az autót, de én megfogtam a kezét, mire rám néz.

-Mi a baj Maya?

-Semmi – néz mélyen a szemembe, azokkal a csodálatos zöld szemeivel.

Most már tuti, hogy valami baja van, de miért nem mondja el? Miről lehet szó? Lehet, hogy csak én képzelek túl sokat?

-Mond már... – kezdek türelmetlenkedni.

-Ariana – simít végig az arcomon, mire mélyen szemébe néztem. Elmosolyodik. Mosolya most sokkal őszintébb volt, mint az előző. – Semmi baj – nyom egy puszit az arcomra.

-Tuti? – kérdem, mire felnevet és bólint párat. – De ha volna elmondanád nekem ugye?

-Mindenképp – nyom egy puszit a kézfejemre és már el is indította az autót.

Mikor haza értünk felmentem a szobámba, hogy bepakoljak pár dolgot, Mayat pedig elküldtem, hogy ő is tegye ezt meg. Megkértem, hogy ne hozzon öltönyt és hogy ne is jöjjön abba, de amilyen makacs egyiket úgy is megszegi.

Mikor kész voltam kinyitottam az ajtómat és boldogan léptem ki a szobámból, viszont mikor megláttam Brunot és Fredet ideges lettem. Mi a fenét keresnek itt? Ezen a hétvégén Mayaval megyek, a pár hétvégével ezelőtt volt az övékké ez a két nap.

A két fiú vigyorogva nézett rám, mire felvont szemöldökkel vártam a magyarázatukat, ami nem érkezett meg, így rá kérdeztem.

-Mi van fiúk? Tudjátok, hogy hétvégén soha nem vagyok otthon, nem kell őrt állnotok. Már indulok is.

-Mi ezt pontosan tudjuk ugyan is mi is megyünk veletek – mondja Fred és elveszi a bőröndömet, mire lefagyva néztem rájuk.

-Hogy mi? – akadok ki és hisztérikusan felnevetek. Ez tuti valami rossz vicc csak. Minek ennyi testőr?

-Az apád adta a parancsot Watsonnak, aki pedig minket választott, hogy elkísérjünk benneteket. Azért megyünk, hogy figyeljünk rátok és hogy edzünk Mayaval – magyarázza vigyorogva Bruno.

-Nem jöhetek – rázom a fejem nemlegesen és elkezdek toporzékolni, mint egy ötéves.

-Miért nem? Régebben még jól is szórakoztunk nem de? – kérdi egy perverz mosollyal Bruno.

-Oh, kapd be te idióta – lököm meg a vállát erősen. Elkapta a kezem és közelebb húz magához. Egy fejjel magasabb volt nálam. Mélyen bele néztem a szemébe. Testünk egymásnak ért és mérgesen néztem rá. Hogy merészeli megragadni a karom ilyen erősen?

-Aj kislány – nevet fel és végig simít arcomon, mire elfordítom a fejemet. – Te már bekaptad mindkettőnkét – enged el miközben felnevet.

-Bruno fejezd be – szól rá Fred ingerülten.

-Miért haver? Ez az igazság, mindenki tudja. Mayaval is tuti egész hétvégén csak kefélt volna. Nem is csodálkozom ezen. Nagyon gyönyörű lány. Én is megkúrnám, ha tehetném – mondja Bruno, mire lekevertem neki egy hatalmas pofont.

A fiú hangosan felnevet és elkezdi arcát simogatni. Elindult felém, de Fred közén állt. Bruno szemembe néz. Védekezően felemeli a kezét és kacsint egyet.

-Lent várunk a kocsinál – mondja Fred és kissé meg böki Brunot, hogy az induljon meg a kijárat felé.