Los Angeles... jó sok időt vesztettem el abban városban. Habár egy-két hónap azért a hasznomra vált.

Több héten keresztül csak kóvályogtam. Új utakat próbáltam ki, és egyre messzebb mentem a táblától. Aztán úgy döntöttem, hogy semmi értelme nincs nap, mint nap visszatérnem hozzá, hiszen az mindig ott fog állni, nekem pedig segítségre volt szükségem. Az éhség elviselhetetlen volt. Napokon át koldultam, eredménytelenül. 

Miután már nem volt más választásom, elcsakliztam egy férfi tárcájából pár dollárt. Reméltem, hogy nem bánta, mert volt még ott pénz bőven. Igen, ezután mondhatni, hogy szinte csak a zsebtolvajlásból éltem. Nem azt vettem elsődleges szempontnak, hogy sok pénzem legyen, hanem azt, hogy tudják belőle ételt venni. Mindig az előkelőbb, gazdagabbaknak kinéző emberektől szedtem el pénzt, hogy nehogy a szegény feleségének, vagy gyerekeinek szájából vegyem ki az ételt.

Azt nem állíthatom, hogy mindig sikeres lettem volna, sőt, meglehetősen bénának bizonyultak a lopás terén. Nem egyszer történt meg, hogy megvertek, vagy azzal fenyegettek, hogy feljelentenek. Ilyenkor mindig elfutottam, és igyekeztem minél messzebb jutni ezektől az emberektől. 

Megfigyeltem viszont azt, hogy Los Angeles minden része más és más. Volt a szegényeknek külön területe, a vad bandának külön helye, volt olyan rész is, ahol a gazdagok otromba, magas, csicsás villái sorakoztak. De volt egy pár olyan rész is, ahol a rendes közemberek éltek, közönséges fizetéssel. Ők jobban is néztek ki, és talán éppen emiatt maradtam ott náluk. Igen, voltak szörnyek is Los Angelesben, de nem akartak megtámadni. Hogy ennek a kuka- és izzadságszagom, vagy  a folytonos futkározásom lehetett-e az oka, azt nem tudom.  

Napközben koldultam, és ha ez eredménytelen volt, este raboltam. Ha ez sem bizonyult sikeresnek, akkor kukáztam. 

Egyik nap egy jobb fizetésű ember jött közéjük. Kívülről talán nem látszott rajta, de a lépései mások voltak. Ezerszer magabiztosabbak. Megállt egy hamburgeresnél, és elővette a teletömött tárcáját. Ekkor jobban is megvizsgáltam. Barna haja katonásan rövidre volt vágva, a teste izmos volt, az alkata normális, azonban a szeme és az arca haragos volt. Mintha csak azt mondta volna, hogy nehogy ujjat húzz velem te kis csitri, mert én egyből felnégyellek. De a tárcáját tele volt. Megpróbáltam. Mögé lopóztam, és szép lassan elkezdtem húzni az immár a farzsebében lévő bukszát. Már a kezembe volt egy ötdolláros, amikor megfordult és felképelt. Éreztem, a fájdalmat, és azt ahogy az arcomról csorog a vér, és akkor eleredt a könnyen. Nem szándékosan, hiszen én utáltam sírni, de megtörtént.

- Te meg mit képzelsz? - kérdezte fennhangon.

- Ne haragudjon, uram, de tudom, van ott még, ahonnan ez jött - mondtam, és bután​ meglengettem az ötdollárost. Most jött volna az a rész, hogy elfutok, de ekkor észrevettem a kezében a pisztolyt.

- Igen?! Ott is van még, ahonnan ez jött - mondta, és újra ütésre lendítette a kezét.

- Callen, ne! - ordította egy barna férfi, közvetlenül az emberem mögött.

Én pedig csak álltam ott, és vártam a pofont, ami ezúttal elmaradt. Felnéztem. A barna férfi lefogta a másik kezét.

- Akkor legalább vigyük be, megpróbált tőlem lopni! - üvöltött még mindig vörös képpel a Callen nevezetű. A másik kezével pedig elővett egy bilincset.

- De hiszen még gyerek - mondta a barna - nem is jó a kezére a bilincs. De jó, ha ennyire akarod, vigyük be. Hátha tud nekünk segíteni. - majd hozzám fordult - Mi az NCIS ügynökei vagyunk. Az én nevem Sam Hannah, ő pedig a társam, G. Callen.

Ezután a barna megfogta a kezem és betett egy fekete kocsiba. Nem féltem annyira, hiszen tudtam, hogy egy új esélyt kaptam az istenektől.