Az este folyamán nem történt szinte semmi érdekes. Vacsora előtt csak álltam ott az étkező bejárata mellett és vártam. Egy idő után elkezdtek szállingózni a többiek is. Az Árészosok katonásan meneteltek, (legalább is első ránézésre,) de hogyha valaki le akarta előzni őket, akkor azt kigáncsolták. Végre aztán megérkezett Nicole is a Hermészesekkel, vagyis mondhatni a fél táborral a háta mögött. Amint meglátott intett nekem, hogy kövessem. A vacsora egész érdekes volt, először áldoztunk az isteneknek (a Hermész-bungalónak több, mint a fele azért mormolt imát, hogy végre elismerje őket az isteni szülőjük). Ezután pedig elkezdtünk enni. Rengeteg étel volt ugyan, de a mi asztalunkhoz kellett még hozatni, mert nem jutott mindenkinek.

A vacsora után Nicole odajött hozzám és elmagyarázta, hogy most még van nagyjából egy szabad óránk és utána pedig tábortűz lesz. A lány felajánlotta, hogy segít nekem kiválasztani a megfelelő fegyvert, én pedig örömmel kaptam az ötleten. Először bementünk a fegyvertárba, hogy megnézzük, vonzódom-e valamelyik fegyvernemhez, de én őszintén szólva nem éreztem semmit, hiába nézegettem és fogdostam a különböző kardokat, tőröket, puskákat. Nicole megkért, hogy ne keseredjek el és megígérte, hogy holnap reggelig biztosan megtaláljuk a megfelelő fegyvert számomra. Először tőrökkel próbálkoztunk meg vívni, de én ebben kimondhatatlanul béna voltam. Ezután már éppen nekikezdtünk volna a kardoknak, amikor egy lány szólt nekünk, hogy kezdődik a tábortűz.

Itt is a Hermészeseknél kellett lennem. Minden bungalónak megvolt a maga helye a tábortűz mellett. Nicole odavezetett engem egy kacedelust ábrázoló zászló mellé. Rengetegen zsúfolódtunk össze alatta. A vezető bemutatott engem pár fontosabb embernek, de őszintén szólva az én névmemóriám fejlettségi szintje valahol a nulla körül mozgott. Majd leültünk és Kheirón belefogott a beszédébe. Nem sok minden hallatszott el oda, ahol ültem, de ezt pont meghallottam:

- Ma nem érkezett hozzánk új ember... - és ez a mondatfoszlány igencsak szíven ütött.

Az árvaházban már megszokhattam, hogy a többiek csak átnéztek rajtam és hogy nem volt lehetőségem érvényesülni, de Judy elbeszélései alapján azt hittem, hogy itt minden más lesz. Egy új élet, egy új én. De ez a tervem igencsak befuccsolni látszott. Miközben ezen merengtem Nicole megrázta a szemem előtt a kezét.

- Suzanne, figyelsz te rám egyáltalán? - kérdezte.

- Uhm, bocsi, csak elgondolkoztam. Öhm, mit is mondtál? - néztem rá kérdőn.

- Na, szóval, azt mondtam, hogy ő ott Will. Ő Apollónos és azt mondta, hogy segít neked kiválasztani a fegyveredet. Ő inkább az íjjakhoz és a nyilakhoz ért, szóval felmérné az íjásztudásodat.

Hát azt aztán mérheti - gondoltam magamban - mert olyan aztán végképp nincs nekem. Sőt, igazából eddig íjat is csak könyvben láttam.

- Na, mire vársz még? Indulj már! - noszogatott Nicole.

- Mi, most? - lepődtem meg, hiszen már lement a nap.

- Legalább a többiek nem látják és nem kell végigülnöd ezt a kínszenvedést - forgatta a szemét.

Kelletlenül felálltam és elindultam a fiú felé. Igyekeztem észrevétlenül kisurranni és ez sikerült is. Halkan köszöntem Willnek, majd elindultunk az íjászpálya felé.

- Íjászkodtál már valaha? - faggatózott Will.

- Nem, sőt, ami azt illeti, még soha nem is láttam igazi íjat - feleltem neki.

Will teljes megdöbbenéssel nézett rám.

- Mi vaaan? Ez most komoly???! Ezt nem mondhatod komolyan! 

- Ugyan már Will, ez a 21. század, én pedig egy árvaházban nőttem fel - oktattam ki a megszeppent srácot.

- Árvaházban? Akkor nem te vagy az, aki Kheirónt... - kezdte, de nem hagytam, hogy befejezze. Most komolyan, ezt mindenki tudja???

- De, igen, én. Most pedig kuss és mutass nekem egy íjat!