Egy csodálatos vidéken élek, pontosabban egy királyságban, aminek én vagyok a hercegnője, illetve a trón várományosa. Igaz még csak ötéves vagyok, mikor elkezdem a történetemet, de végül is, miért ne kezdhetném itt? A nevem Serenity és egy apró királyságnak, a Hold birodalma királyának és királynőjének egyetlen gyermeke vagyok. Mint a hozzám hasonló gyerekek én naphosszat játszottam és a szüleim agyára mentem. Hiszen mi mást is csinálhatna egy ilyen apró kisgyerek, aki még semmit sem ért a világból? Egy teljesen átlagos napnak indult a mai, ám egy olyan személlyel ismerkedtem meg aznap, aki alaposan belopta magát a szívembe. Épp a palotakertben játszottam, ahogy mindig, mikor a mamám csilingelő hangja csapta meg a fülemet.

- Serenity, gyere ide kislányom! - amikor így beszél, az azt jelenti, hogy valami jó dolog fog következni. Megigazítottam a rózsaszín ruhácskámat, majd szaladtam is a hang irányába. Anyám igen magas nő volt, hosszú barna hajjal és barna szemekkel volt megáldva, akárcsak én. Édesapám nála valamivel alacsonyabb volt és arca már borostás volt, de az öregség egy cseppet sem látszott rajta. Legnagyobb bánatomra nem volt testvérem, pedig már nagyon szerettem volna egyet.

- Anyuci, kapok tőled valamit ugye? - felcsillant a szemem, mert ez általában ezt jelentette. Édesanyám mindig megörvendeztetett egy új ruhával, vagy babával, amik már alig fértek el a szobámban. A fejemen egy holdköves tiara jelezte, hogy én vagyok a hercegnő, amiből akkor még nem sokat értettem.

- Nem kislányom, szeretnék bemutatni valakit! - megfogta a kezemet, majd az ösvényen végigsétálva, egy apró szőke kisfiúhoz vezetett, aki épp két követ igyekezett egymáshoz ütögetni. 

- Működj már! - nyafogott a fiúcska, én pedig igyekeztem rájönni, mi szórakoztató van abban, hogy köveket ütöget egymásnak. Hiszen még csak nem is ért el vele semmit.

- Anyuci, ő meg kicsoda? - mutattam a fiú irányába.

- Kicsim, ő Edward Elric, mostantól itt fog élni velünk a kastélyban! - erre a fiúcska felemelte a fejét és a nagy barna szemeivel vadul pislogott rám. Egy kicsit mintha elpirultam volna. Anyukám otthagyott minket, hogy barátkozhassunk.

- Az Edward nagyon hosszú név, legyél csak simán Edo! - jelentettem ki határozottan, ahogyan csak tőlem telt. Igazából nem tudom honnan jutott ez eszembe, mindenesetre elég jól hangzott az Edo becenév.

- Ez nagyon tetszik! - csillant meg a szeme és közelebb lépett hozzám. - Neked mi a neved?

- Serenity. Akarsz a barátom lenni? Tudod, nekem nincsenek igazán barátaim, szóval legyél a barátom oké?

- Jó, leszek a barátod. Egyébként az anyukám azt mondta, hogy te hercegnő vagy. Tényleg az vagy?

.- Igen, de nem tudom, hogy az mit jelent, viszont nagyon zavar ha hercegnőnek hívnak, mert nem ez a nevem, hanem Serenity!

- Mutassak neked valamit? - bólintottam, mire megfogta a kezemet, majd befutottunk a palotába. Egyik folyosóról a másikra futottunk, míg el nem értük a palota konyháját. Ott egy az édesanyámmal egyidős hölgy dagasztotta a kenyeret.

- Mama, megmutathatom a barátomnak Al-t? - rángatta meg Edo a hölgy szoknyáját, mire ő kedvesen elmosolyodott.

. Hát persze. Hercegnő, örülök, hogy megismerhetlek. Sokkal gyönyörűbb vagy, mint ahogyan azt az édesanyád elmesélte.

- Én nem hercegnő vagyok, hanem Serenity! A néni is így hívjon jó? Nem szeretem ha hercegnőnek hívnak!

- Rendben van, Serenity. Edward vigyázz, nehogy felkeltsd rendben? Az öcsédnek nagyot sokat kell pihennie! - bólintottunk, majd a konyhával szemközti szobába mentünk, a cselédszállásra. Szerencsére a kilincs nem volt olyan magasan, így Edo elérte és benyitott az ajtón. Elég egyszerű volt a berendezése. Fabútorok és fehér falak, semmi különös. A nagy ággyal szemben egy bölcső volt, Edo odament, én pedig követtem. Lábujjhegyre álltunk, hogy láthassuk a bölcsőben fekvő babát. Életemben akkor először láttam igazi babát, amit nem lehetett csak úgy megvenni és nem is lehetett kidobni, ha meguntuk.

- Milyen aranyos! - böktem meg a baba arcát, mire kinyitotta a szemét és ránk pislogott.

- Ő az én öcsikém, akit nagyon szeretek! - húzta ki magát Edo. Így visszagondolva, már gyerekként is nagyon erős kisugárzása volt, pedig alig volt vagy ötéves.

- Hé, miért ütögetted azt a két követ? Hiszen nem is történt semmi sem! A fiúknak mindig ez a szórakozásuk?

- A papa alkimista és én is az akarok lenni, de a papa azt mondta, hogy sokat kell még gyakorolnom, ezért csináltam, de tényleg nem működött! - biggyesztette le a száját, én pedig vigasztalásképp egy puszit nyomtam az arcára. Az élet innentől kezdve még csodásabb lett. Edo és én szinte mindent együtt csináltunk, nagyokat játszottunk, elloptuk a vendégek számára szánt süteményt és igyekeztünk megfeledkezni a felnőttek problémáiról. Ám sajnos a tragédiák elkerülhetetlenek voltak. Mikorra nolyc évesek lettünk, Edo és Alfonse szülei meghaltak, így a szüleim vették őket magukhoz és igyekeztek kitanítani őket. Az addig vidám és mindig ragyogó Edward nagyon magába fordult és minden figyelmét arra fordította, hogy kitanulja az alkimista tudományt, hogy ő is olyan lehessen, mint az apja. Én pedig jobbára Alfonse-val voltam, akinek mesét olvastam és szórakoztattam. Azonban nagyon hiányzott az én barátom, akiről akkor azt hittem, soha nem kapom vissza. Ám ez a 15.születésnapomon gyökeresen megváltozott.

A 15.születésnapom reggelén boldogan pattantam ki az ágyból. A tudat, hogy ma jelentik be a szüleim, hogy hivatalosan is korona hercegnő lettem, mely azt jelenti, hogy én fogom megörökölni a trónt, boldoggá tett. Ám ez a boldogság csak addig tartott, amíg meg nem láttam, hogy Edward épp Alfonse-val gyakorol a palota kertben. A szívem sokkal hevesebben kezdett el verni, mint általában szokott. Lehetséges lenne az, amit az udvarhölgyeim, a barátnőim mondanak nekem és tényleg szerelmes lennék belé? Hiszen ő teljesen elérhetetlen a számomra, hiszen elzárkózott előlem, mikor a szülei meghaltak. Igaz ennek már sok éve, de rég nem beszéltünk úgy, ahogy eddig tettük.

- Serenity, már megint Edwardo-t figyeled igaz? - lépett be a szobámba Mikoto, aki a lányok közül elsőként került a palotámba és azóta a legjobb barátnőmmé lépett elő. Igen magas és vékony lány, hosszú világosbarna haja van és szinte mindig csak kékben jár. 

- Nem tudom megállni, hogy vessek rá egy pillantást. Hiszen olyan jóképű lett, az évek alatt. Azt hiszem lassan le kellene mennem reggelizni. Apropó, segítenél kiválasztani egy ruhát a mai napra? A koronázási ruhám még nem érkezett meg, de anyám szerint gyönyörűen néz ki.

- Rendben, akkor nézzünk neked valamit, amiben igazán ragyogó leszel ma! - kinyitotta a szekrényemet, majd addig-addig keresgélt, míg rá nem lelt a tökéletes ruhára. Halvány rózsaszín volt a felsőrészén ezernyi apró kristály csillogott. A szoknyája könnyű volt, akárcsak a tollpihe. Ehhez még a tiarámat sem kellett felvegyem, anélkül is éreztem, hogy hercegnő vagyok. Kisétáltam a szobám ajtaján, majd az étkezőbe indultam, hogy köszönthessem a szüleimet.

- Nocsak, megjött az ünnepelt. Boldog születésnapot leányom! - apám elmosolyodott mikor meglátott és egy homlokcsókkal köszöntött, akit az édesanyám követett. Edward és Alfonse is ott voltak már, mindketten fejet hajtottak előttem, majd leültek az asztalhoz.

- Várod már az ünnepséget hercegnő? - kérdezte Alfonse, Edwsrd pedig minduntalan a földet bámulta. Hát már rámnézni sem akar? Ezen igencsak elkeseredtem, ezért felálltam a helyemről és kiszaladtam a teremből. Nagyon szerettem volna utat engedni a könnyeimnek, de szégyelltem, ha ilyennek látnak ezért igyekeztem elfojtani magambam ezt a rossz érzést. Nem lehetek egy fiú miatt ilyen szomorú, hiszen ha nem akar velem beszélni annak biztosan van valami oka, amiről nem hajlandó beszélni. Azt hiszem ez így van rendjén, hiszen mindenkinek lehetnek apró titkai. A nap további részében igyekeztem elkészülni a délutáni ünnepélyre. Apám sok más országból hívott vendégeket, akik mind azért jöttek, hogy kifejezzék jókívánságaikat. Végül is, azt hiszem szükségeim is lesz rájuk. Az édesanyám által választott ruha valóban csodaszép volt. A halványsárga ruhát lila és rózsaszín virágok borították, a ruha uszája pedig lágyan omlott a ruhára. A tiarámra már nem volt szükségem, mert ma megkapom az ezüst kristály tiarát. A kristály elpusztíthatatlan és abban van országunk minden ereje és energiája, amire nekem kell majd vigyázznom. Barátnőim pedig az én testi éppségemre ügyelnek, mint holdharcosok. Miután minden vendég megérkezett, itt volt az ideje annak, hogy levonuljak a bálterembe. Kicsit ideges voltam, mert most előszőr kell igazi hercegnőként viselkedjek.

- Kedves barátaim. Mint tudjátok lányom Serenity ma töltötte be a 15.életévét, amivel hivatalosan is a koronahercegnői státuszba lépett. Ezt a nagy örömöt szerettük volna veletek is megosztani. De nem is szaporítom a szót tovább, kérlek köszöntsétek lányomat Serenity hercegnőt! - ez volt az én nagy belépőm. Megigazítottam a ruhámat, majd lesétáltam a lépcsőn. Rengeteg ember volt ott, ám az én szemem egyédül csak Edwardon akadt meg. Szinte elvesztünk a másik tekintetében és épp ezért borzasztó, hogy ennyire eltávolodtunk egymástól, hiszen teljesen nyílvánvaló, hogy nem vagyunk közömbösek a másik iránt. Odaléptem a szüleimhez, majd anyám a fejemre tette a tiarát.

- Viseld ezt büszkén, mert hamarosan te leszel majd a királynő! - kedvesen rámmosolygott, majd homlokon csókolt. Azt hittem ez a nap nem lehet már jobb, de a boldogságomnak még nem volt vége. Edward ugyanis utat kért magának és egyenesen hozzánk lépett.

- Felség, tudom, hogy ez a hercegnőről kellene szólnia, de szeretnék valami igen fontosat kérdezni önöktől. Először is nagyon hálás vagyok azért, amiért felneveltek az öcsémet és engem, noha csak egy cseléd fiai voltunk. Tudom szemtelenség ilyet kérni, de kérem adják hozzám a lányukat! - fejet hajtott a szüleim előtt, az én szívem pedig vadul kezdett kalapálni. Szóval ő szeret engem, hiszen mi másért kérte volna meg a kezem? A szüleim helyett én válaszoltam neki.

- Edward boldogan leszek a feleséged! - felemelte a fejét és úgy nézett rám, mintha nem hinné el amit mondok. Végül elmosolyodott és kezet csókolt. A vendégek tapsolni kezdtek és kifejezték jókívánságaikat. Boldogabb nem is lehettem volna akkor. De nem sejtettem, hogy életem legboldogabb napja, a legszörnyűbb is lesz egyben.