Nem tudom mi volt a furább...az hogy az éjszakát Leóéknál töltöttem vagy az, hogy az ágyában aludtam. Mire felébredtem Leó már reggelivel várt.  Felkellt a számítógépjétől és a tálcával együtt leült mellém. 

- Kora reggel kimostam és kiszárítottam a ruháidat. Nagy szerencsére ki jött a vér. 
- Köszönöm...de semmi szükség nem volt rá. Felöltöztem volna és pár perc alatt haza is értem volna. 
- Ilyen sebbel nem hiszem. - nézett rám 
- Voltak már ennél súlyosabb sebeim is. - vágtam rá vissza gondolva azokra a sebekre amik majdnem a vesztemet kívánták. Leó a nyakamra nézett ahol az egyik halvány heg pont úgy helyezkedett el, hogy bármelyik pólóból kilátszott a vége. Szerencsére ez nem volt olyan feltűnő mint a többi. 

- Tudom, hogy voltak. - mondta sokkal halkabban mint ahogy előtte beszélt hozzám. - De attól még ugyanúgy féltelek Luna. Akármilyen erőket birtokoltál és még birtokolsz...de te sem vagy halhatatlan. 
- Én nem is mondtam egyszer sem. De ha a vég eljön...senki sem tehet ellene semmit. 
- Ne mondj marhaságokat Luna! - csattant fel
- Miért? - néztem rá teljes nyugodtsággal. - Azt hiszed ez is olyan mindt minden tündérmese? Hogy a rosszak megbűnhődnek és a jók nyernek? Akkor hagy mondjak el neked valamit! Én nem vagyok jó. Miért élném túl ezt a csatát? Egy érzékeit vesztett farkas vagyok, aki éveken keresztül öldökölte a fajtáját és olykor nem csak azt. Akkor mégis miről beszélünk? Vagy talán te abban hiszel, hogy akit ti Isten néven hívtok majd megbocsájt nekem? 
- Sosem tudhatod...- kapkodta a levegőt
- Én...én tudom. - nyomatékosítottam - Nekem nincs jövőm már, ellenben veled. Előtted még itt az egész élet. Csak egyet kérek...ha én elbukom te és a családod meneküljetek innen jó messzire. Le délre minnél messzebb innen. És ha lehet rád bíznám Wolfit. Nem kell tudnia senkinek sem a létezéséről. Csupán hagyd, hogy kövessen titeket az új tartozkodásotokig. Ott legyen egy olyan hely ahol bármikor felveheted vele a kapcsolatot. Wolfi nem maradhat itt semmilyen áron sem. Jó? - néztem a szemébe. Leó csak úgy kapkodta a levegőt. 
- Rendben. - szólalt meg végül. 

Megettem a Leótól kapott reggelit. Ahogy telt az idő semmi nyoma sem maradt a beszélgetésünk okozta feszültségnek. Délután volt mikor kimentünk a szobából. Lent a konyhában Leó kapcsolt egy kis zenét és sztorikat kezdett mesélni a gyerekkorából. A pultnál ülve mosolyogva hallgattam. Olyan lelkesen mesélt akár egy kis gyerek. Aztán egy hang szakította félbe. Leó báttya trappogott le az emeletről. 

- Mikor fogod fel végre, hogy nem egyedül te laksz itt? - kapcsolta ki a zenét. Leó ránézett a báttya hátán lévő táskára.

- Ha jól emlékszem anyáék szobafogságot írtak elő neked. 

- Ha jól emlékszem már megmondtam, hogy tartod a szádat anyáéknak és nem áskálódsz a dolgaimban öcskös. 

- Hmm. - szólaltam meg

- Talán van valami bajod? - nézett rám. - Amúgy te meg ki vagy? - nézett rám. 

- Baj a modoroddal van.- válaszoltam. 

- Nézzenek oda! Az öcsém megint valami kis csitrit szedett össze. - vigyorgott és ahogy elhaladt mellettem fura érzésem támadt. A szeme a fényben alig látható arany színt tükrözött vissza. - A helyedben vigyáznék, kislány! - mondta és kiment a házból. 

Ahogy kiment a házból a szavai jártak a fejemben. Mi az hogy megint egy kis csitri? És mi volt ez a fura tekintet? Nekem valami bűzlött a báttya körül. 
Az ember azt hinné mennyire hasonlítanak Leó és a báttya. De ez a kis ismerttség is elég volt, hogy megállapítsam szinte semmi hasonlóság sincs kettejük között. A báttya inkább édesanyjuk sötétszőke haját örökölte mint sem édesapjuk mogyoróbarna dús haját, mint Leó. Arcra örökölte azokat a szép vonásokat. De valahogy mégis más volt. A szeme alatt szürke ráncok éktelenkedtek ami kialvatlanságra utal. Na és az a modor. Egy olyan embernek mint Leó mégis, hogy lehet ilyen testvére? Pedig ahogy hallottam régen a báttyának nagy hírneve volt az iskolánkban. Alig két évvel idősebb mint Leó. két éve végzett az iskolánkban. Akkoriban ő volt a sztár. Aztán vette át a helyét Leó. A csapatkapitányságot és mindent ami azzal együtt jár. 

- Ne foglalkozz vele, Luna! - nézett rám mosolyt erőltetve
- Hogy lett ő ilyen? Rossz társaság? Bulik? Esetleg drogok? Mik vehették el az eszét? - kérdeztem inkább magamtól mint sem Leótól.
- A frász tudja. - ült le mellém. - Régen együtt edzettünk. Együtt jártunk meccsekre, egy csapatban voltunk, mentünk szurkolni. Ha a tévében ment valamilyen meccs mindig együtt néztük. Úgy neveltek minket mint csapattársak. Aztán mielőtt elvégezte a sulit egy évvel valami bekattant nála. Mindig az ellenséget kereste bennem és nem a társát. - rázta meg a válát. - Amíg én sorra nyertem ő csak leépült és nem járt be az edzésekre. Egyre többször maradt kint szó nélkül. A szüleink annak tették ki, hogy lázadókorszakba lépett. De már itt van 19 éves. És még mindig ebben él azóta is. 
- Ez érdekes..- néztem az ajtó irányába. - Nem tudod véletlenül hova szokott járni? 
- Ahogy tudom a roncstelepen szoktak bandázni. Annó alapítottak a helyi kemények egy bandát. Azt hiszem még most is a tagja. Azt sem tartom kizártnak, hogy már belerángatták valamibe. 
- Gondolod? 
- Egy csapat utcakölyök akik motrokkal verik fel a környéket az éjszaka közepén és komoly szabályokban élnek? Mintha egy szektát hoztak volna létre. 
- Akkor ez olyan hely ahova nem mindenkit engednek be? 
- Be engedni még be engednek...de ki? Áh onnan képtelenség kijutni. Egyszer belestem. Motros szerkóban és bőrnaciban nyomatják. Valami csajszi van a góréval. Észre vett és szólt a verőembereinek. Hazáig rohantam mire le koptak. 
- Fel ismertek? - nyílt tágra a szemem. Leó megrázta a fejét. 
- Nem. De Brat igen. Kaptam tőle a fenyítést itthon legalább egy hétig. Feladta a leckét, hogy jobb ha nem piszkálok bele a dolgaiba. 
- Ez azért elég fura. - jegyeztem meg. 

- Ja, de azt hiszem addig a legjobb amíg nem tudjuk mi folyik ott. 
- Te azért nem is vagy kíváncsi? Még is csak a testvéred. 
- Ha most azt akarod mondani ezzel, hogy oda mész akkor felejtsd el Luna. Amúgy is...miért lett ilyen fontos a testvérem és az én kapcsolatom?

- Csak kíváncsiság volt az egész. - tettem fel a kezemet védekezően. 

Azt mondtam Leónak, hogy este el kell utaznom a nevelőszüleimhez egy ügy érdekében úgyhogy nem leszek otthon.  Még időben be tudtam szerezni pár vadabb öltözéket ami megteszi egy ilyen bandás összejövetelekre. Megvártam a sötétedést, aztán elindultam. A városi roncstelep nem messze volt az erdő kezdődésétől. Az erdő irányából közelítettem meg a helyet, hogy menekülés esetén tudjam merre kell mennem. A roncstelep kerítését végig hatalmas hullámpalákkal takarták el, hogy ne lehessen belátni. A kapuhoz mentem amit csak kicsit kellett meglöknöm, hogy kinyíljon. A zene már halkan szólt. Belépve egy nagyobb csapattal találtam szemben magamat. Végig fáklyákkal volt kivilágítva a hely. A legtöbb fiatal kezében kis papírpoharas innivalók voltak. Mindenhol fiatal lányok és srácok. Aztán egy fekete bőrdzsekis férfi szólalt meg az egyik kocsin álva. 

- Testvéreim! Figyeljetek rám! Azért vagyunk itt ma mindannyian, hogy utoljára bulizhassunk a terv megkezdése előtt! Mind tudjátok, hogy most először az életben valami olyannak lehetünk a részei ami hatalmas változást fog elérni mindannyiunk életében. És ha már itt tartunk...arra kérek mindenkit hogy tartsa magát a tervhez...mert aki nem? - nézett körbe sejtelmesen - Az velem szemben találja magát és a felettünk lévőknek dobom oda, mint egy falat húst. - mindenki meghökkenve hallgatta végig a beszédet. - Nos hát fivéreim...ez a ti estétek. Azzal el is tűnt valami hátsó járaton. 

A zene dübörögni kezdett. Az ital szagától bűzlött az egész hely. De ami a legjobban feltűnt nekem, hogy teli hold volt és valahányszor valamelyik szemébe néztem a hold fényében ugyanazt a csillogást láttam mint Brat szemében Leóék házában. Farkasok lennének? De mégsem éreztem semmi különleges szagot körülöttük. És valószínűleg már megbabonázta volna őket a Hold. De akkor mégis milyen tervről beszéltek? És milyen változásokról  beszélt? Lehet ez csak valami városi kis szekta akik motorozgatnak. Már majdnem ott hagynám a helyet amikor egy szempárt érzek meg az árnyékból. A megmaradt érzékem beindul. A fülem kihegyesedik és körbe fordulok. Keresem figyelőmet, de nem találom.  Ha te nem jösz, akkor majd ide csalogatlak.  Elmentem pár tábortűzes mellett és be vettem a kanyart az egyik roncs dombnál. Megálltam és vártam. Hamarosan lépteket hallottam magam mögött. Ameddig csak tudtam a kijáratig csalogattam, hogy menekülés esetén elrohanhassak. Egy kéz csapott neki a pala oldalának. 

- Még is mit keresel itt? - szorított Brat. 
- És te mit keresel itt? - vágtam rá

- Én kérdeztem hamarabb. Nem tanultál illemet, kislány? 
- Nocsak...én is kérdezhetném tőled. - mosolyogtam bele a képébe
- Pimasz vagy. 
- Te meg éppen egy lányt szorongatsz. - lazított a szorításán, de továbbra sem engedett. 
- Nem kellett volna ide jönnöd. Semmi keresnivalója nincs itt egy kislánynak...főleg nem egy olyannak mint te. 
- Miért én miben vagyok másabb mint te? Vagy azok ott? - mutattam a másik irányba a fejemmel. 
- Csak tűnj innen! Az öcsém gondolom semmit sem tud az itt létedről. Nem hiszem, hogy örülne neki, ha tudná, hogy a kis barátnője itt kint rohangál a roncson egyedül. Tartsd a szádat kölyök. - engedett el. Rá néztem és halvány mosollyal intettem. 

Azt hitte félni fogok a kis mesebeszédétől...de nem tudja az igazságot rólam. Most ő neki van egyedül félni valója. Bár fogalmam sincs még mi folyik itt. De nekem bűzlik ez a hely. És ahogy Brat mondta, hogy olyannak mint én. 
Az erdőn keresztül mentem. Bár ilyenkor tényleg nem tanácsos ide kint lennem, de az elmúlt két nap eseményeit tekintve már nem igazán van félni valóm. 

Sziasztok! Egy rövidebb résszel jöttem. Remélem tetszik. Visszajellzéseket szívesen fogadok! 
Puszi, Calipso!