1 hónappal később

Mi is történt egy hónap alatt? Pontosan olyan dolgok amik megváltoztattak pár dolgot. Leo minden egyes nap délután nálam volt korrepetálni. Ilyenkor rendszerint ő megtanult másnapra vagy felkészült a dolgozataira. Én pedig olvastam, vagy böngésztem a neten.  Wolfie össze hívott pár hegyi szürke farkast, hogy figyeljék éjjelente a területet. Néha napján én is kimentem.  A jegyeim jóval javultak. Próbáltam nem feltűnősködni. Elmentem pár focimecsre is, hogy megnézhessem Leót. Mármint...csak, hogy részt vegyek én is az eseményen....Jó, igazából kit is ártatok Leó miatt voltam egyedül ott. Más nem érdekelt. Még az sem, hogy a meccs utáni pizzázásnál feltűnően bámult a haverja. Suliban rendszeressé vált, hogy ebédidőben velük eszem. Bevallom...olykor még hiányzik a könyvtár csendje, de mégis jobban esik Leóék társasága. Néha még nevetek is ezeknek az embereknek a viccein. Már majdnem olyan vagyok mint egy normális ember. A titkomat leszámítva amit csak is én tudok már. 

- Biztos vagy benne? - néztem Leóra a bejárati ajtajuk előtt. 

- Persze, nyugi! A szüleim nem harapnak. A báttyámmal meg ne is foglalkozz. Ő olyan...

- Tapló. - fejeztem be helyette. 

- Akkor te is hallottál róla. - vigyorgott

- Az egész családodnak hírneve van a suliban. Nem véletlen. Valahányszor az egyik Stone fiú betette a lábát a suliban az egész nép megbolondult értük. 

- Imádom a szabadszájúságodat. 

- Nagyon köszönöm. - néztem rá mosolyogva. - Na de akkor bemegyünk? 

- Ja, persze! 

Amint beléptem megállapítottam, hogy ez a lakás teljesen más mint az enyém. Ez sokkal élettel telibb és vidámabb. Nekem pedig azóta minden ugyanolyan amióta beköltözésem előtt a lakberendezők összeállítottak. Ms. Stone a konyhapultnál tevékenykedett. Leó bemutatott neki. Nagyon hasonlítottak egymásra. Le sem tagadhatták volna. Ms.Stone leültetett egy asztalhoz és egy tál goflit tett elénk. 

- Jó étvágyat gyerekek!

- Kösz, anya!

- Köszönöm! - néztem csodálkozva a kaja halomra

Alig végeztünk az étel elpusztításával, amikor megérkezett a munkából Mr. Stone. Ábrázatán tisztán ki lehetett venni a kimerültséget. Leó bemutatott neki is majd mondta, hogy menjünk fel. Amint beléptem a szobájába már mindent vizsgálgatni kezdtem. 

- A híres Leó Stone szobája.   

- És látsz valami érdekeset? - vigyorgott

- Meglepő de nem. Pedig azt hittem minimum látok egy két saját fotót kinyomtatva a falon. Mondjuk egy olyat amin tartod a kupát vagy valami. 

- Kupát? - kérdezett vissza

- Hát amiket mindig nyersz a suliban és az államin. 

Leó megrázta a fejét.

- Nincs miért kiraknom. Nem vagyok egosita. Csak az egoisták kékednek azzal amit csinálnak. Én nem azért sportolok, hogy közszemlére rakjam. Legalább is én soha sem akartam, hogy közszemlére rakják az emberek. - ült le az ágy szélére. 

- Hát minden esetre szépen közszemlére van téve az egész életed. - Leó ismét megrázta a fejét

- Nem egészen. Az eredményeimet ismerik. De engem nem. Soha senki nem ismert igazán a hírneven túl. 

- A srácok? - támaszkodtam az íróasztalának vele szemben. 

- Addig a barátaim amíg hozom a pontokat a csapatnak. Ha nem lennék a csapatkapitány már nem is ismernék a nevemet. A meccsek után elmegyünk kajálni. Néha egy két buli...aztán ennyi. Én nagyrészt tanulok. Eljárok edzeni vagy épp itthon. És..most már a délutánjaim a tieid. - mosolygott. Ettől a mondattól libabőrős lettem. Mély levegőt vettem és rákontráztam.

- Ami teljesen felesleges. Semmit sem kell tanítanod. 

- De én szeretek veled lenni. Ha hiszed ha nem. - vigyorgott bele a képembe. Elhiszem..ha nem úgy lenne már rég lekopott volna és ment volna a sztárhaverjaihoz a suliba -  És azt hiszem te vagy az egyetlen ember aki mellett igazán jól érzem magamat és nem kell oda figyelnem, hogy mit mondok és hogyan kell viselkednem. 

Szavai sokként hatottak. Ilyenkor jut eszembe az ami már napok óta motoszkál a fejemben. Ő mindent elmondott magáról. Mindig nyíltan beszélt velem. De én mibe avattam bele valaha is? Soha semmit nem mondtam el. És miért? Mert az én történetem nem ilyen egyszerű. És ha megtudná...valószínűleg előbb vagy utóbb meghalna. És valamiért azt nem akarom. 

- Valami rosszat mondtam? - nézett komor fejemre. Megráztam a fejemet és elmosolyodtam.

- Én is egész...jól érzem magamat veled. 

Leó erre megörült és felpattanva magához ölelt. Nem is tudom mikor ölelt meg valaki utoljára. Szeretetből... mert hogy az aki ezt tette velem sosem ölelt meg...ha pedig mégis soha nem volt benne szeretet. 
Megveregettem Leo válát aztán mélyen magamba szívtam az illatát. Édes de mégis erősen fűszeres. Azt hiszem emberi érzékekkel is pont annyira finom mint farkasvérrel. 

Kora este Leó haza kísért, mondva ne mászkáljak egyedül lány létemre. Szívesen beszóltam volna, hogy úgy 20 éve sem volt gond járni az erdőt és leharapni pár bosszús farkas fejét a helyéről. De valószínűleg akkor úgy megijedt volna...bár arra kíváncsi lettem volna, hogy melyik részén. Azon hogy 20 éve...vagy azon hogy leharapni farkasok fejét. Vagy valószínűleg azt gondolta volna, hogy csak megőrültem vagy valami. Aztán legközelebb egy agyturkászhoz kísért volna és nem haza. Otthon még bejött pár percre aztán ment is tovább.

Annak ellenére, hogy nincs első két órám már kora reggel fent voltam. Éjjel sokáig néztem az ablakból a csillagokat. Hiányzik a természet. Néha már nagyon is. Oh pedig régen mennyire is utáltam farkas lenni. De a vadon már csak ilyen. Ha megszokod már túl unalmas a normális élet. Ezért se szeretik a farkasvérűek az embereket. Beültem a kávézóba és olvastam a legfrissebb újságot. Közben hallgattam a  kávézóban zajló hangokat. Aztán valamin megakadtam.

- Nem viccelek a tv-ben is bent lesz. Valami megtámadta őket. De mindannyiukkal végzett.
- Akkor biztosan nem egyedül lehetett az a valami. - húzta el a száját az eladó a néni beszámolóját hallgatva.
- A kapitány úr azt mondta rendes vérfürdő volt a helyszín.
- De mégis hol? És hogyan történhetett ilyen szörnyűség?
- Csak annyit mondott, hogy egy csapat tinédzser bulizhatott itt a nyugati erdőben. 

Elővettem a zsebemből egy marék aprót és kiraktam az asztalra. Felkaptam a hátizsákomat és a határ felé vettem az irányt. Hamar megtaláltam az említett helyet. Mindenhol sárga szalagok voltak és az emberek tömegesen próbáltak közelebb jutni. Benyomultam a tömegbe és pont láttam ahogy a helyszínelők egy doboz véres rongyot raknak be a kocsiba. A rendőr próbálta elterelni a tömeget, de az kitartó volt. 

-  Elnézést! - verekedtem oda magamat a rendőrhöz

- Luna! - nézett rám.  - Nem kéne itt lenned. A nevelő szüleid mit fognak szólni, hogy lógsz az iskolából. 

- Pillanatnyilag nincs órám. - néztem arra a rendőrre aki még annakidején elhelyezett a nevelőszüleimnél. - Mi történt itt? 

- Kölyök ugyanazt mondhatom amit a többieknek...pár fiatal valszeg bulizás közben össze futhatott pár vadállattal ennyi az egész. Erre megesik, hogy pár vad kimerészkedik. 

Megráztam a fejemet. 

- Köszönöm! 

Azzal ott hagytam a tömeget és egyenesen haza vettem az irányt. Már majdnem bekanyarodtam az utcába amikor egy kéz kapta el a csuklómat. Hátra kaptam, de Leó elkapta időben a kezemet.

- Nem igazán kéne egyedül mászkálnod. - nézett rám

- Akkor eljutott hozzád is a hír. - állapítottam meg. - Mit keresel itt?

- Nincs első kettőm ahogy neked sem.  Gyorsan terjednek a hírek, úgyhogy el is indultam érted. 

- Nagyon figyelmes tőled ...de megtudom védeni magamat. Hidd el...semmi okod nincs félteni. 

- Ez nem így megy Luna. Nem hagyhatom, hogy teljesen egyedül mászkálj. Szóval mostantól hívnod kell. 

- Ez sem így megy. - néztem a szemébe bosszúsan

- Kérlek! - ahogy kimondta ezt a szót legszívesebben elbújtam volna. Szívszorító volt a hatás amit gyakorolt rám ezzel az egyetlen egy szóval.

- Rendben. - indultam el vele az iskola irányába és magamban átkoztam mindent ami él az miatt, hogy ennyire elpuhultam. Mégis csak egy ember akarja szabályozni az életemet és egy olyan személyt óv akitől a legjobban kéne félnie. 

A suliban egész nap a tragédiáról szólt minden. A fiatalok közül ketten az iskolába jártak. Végzősök voltak. Két lány. A többi három fiú volt. Még mindannyiuk előtt ott ált az élet. Mindenki medvetámadásra tippelt az ebédlőben. De csak biztos voltam benne, hogy nem medve okozta. Így elbánni egy maroknyi emberrel csak egy érett vérfarkas képes.
Délután mikor elment Leó én egyenesen a hátsó kerti ösvényhez mentem. Már kezdett lemenni a nap így észrevétlenül oda tudott jönni hozzám Wolfi. 

- Hogy érted Wolfi? - guggoltam le a szürke farkas mellé. Ahogy hallgattam a halk vonyítását egyre idegesebb lettem. Aztán egy hang mögülem a frászt hozta rám. Megfordultam és Leó döbbent arca fogadott. 

- Luna...az ott egy...meg ne mozdulj. - kapott a telefonjához. 

- Leó, ne! - szóltam rá - Ő nem az amire gondolsz!- léptem hozzá. Wolfi felmorgott. Leó szép lassan közelített hozzám. 

- Megmagyaráznád, hogy még is miért van egy farkas a hátsó kertetekben és miért beszélgetsz hozzá? - akadt ki teljesen.

Én pedig mély lélegzetet vettem...ez húzós lesz.