A suli folyosóján állva volt elég időnk Leóval felkészülni a mai napra. A terv egyenlőre a megfigyelés volt.

Becsaptam magam mögött a szekrényemet. Bólintottam Leónak és a suli központi folyosója fele indultunk, ahol a legtöbb ember szokott megfordulni.
Pontosan úgy volt minden mint ahogy arra számítottunk. Hunter perceken belül megjelent a folyosón és mindenki körül rajongta. Aztán amint Leót meglátták mindenki körülöttünk kezdett legyeskedni.
A hétvégi meccsről kezdték kérdezgetni. Közben a csapat nagy része beért minket és mind a meccsről kezdtek értekezni.
Hunterre néztem aki a folyosó másik végén lazán neki dőlt az egyik szekrénynek. Egyenesen a szemembe bámult mosolyogva. Intett egyet, ellökte magát a szekrénytől és lazán elhaladva mellettünk felment a lépcsőn.
Első órám kémia volt. Mostanra azt hittem sikerül egy egyszerű kísérletet megcsinálnom, de mint mindig most is kudarcot vallottam. Valahogy soha nem akar ez nekem sikerülni. Pedig a lehető legtöbb vegyület elkészítését tudom fejben. De amikor alkalmaznom kell az ismereteimet valahogy semmi jó nem sül ki belőle.
Jason vágódott be mellém.
- Már nem tudtam nézni, ahogy folyamatban ugyanazt a hibát követed el. - rázta meg a fejét és öntögetni kezdte az anyagokat. - Mindig lassan add hozzá a ként, különben dobhatod is a kukába. - mutatta.
- Ennyin múlik az egész? - fintorogtam
- Igen. Tudod a dolgok van, hogy úgy állnak össze ha nem sietsz el semmit. Ha szépen lassan csinálod...minden megoldódik. - mosolygott és elém tolta a kész kísérletet.
Meglepett amit hallottam. Nagyon olyan érzésem volt, hogy itt már nem csak a kísérletről van szó.
- Te jössz az esti buliba?
- Buli? - húztam össze a szemöldökömet. - Nem tudtam róla, hogy este buli lesz.
- Akkor Leó nem hívott el?
- El kellett volna? - mosolyogtam kínosan.
- Hát Leó és te...ti nem...

Már értettem miről is van szó.

- Csak barátok vagyunk. - nevettem fel kínosan, majd a tanár rám szólt, hogy halkabban.
- Oh értem. Akkor nincs kedved eljönni esetleg velem? Ha már Leó nem hívott el...
- Nem is tudom. – komorodtam el...én egy bulin?
- Persze nem kötelező! – kezdett védekezni. Akkor kapcsoltam, hogy valószínűleg megbántom, ha nem mondok neki egyértelmű választ.
- Miért is ne? – erőltettem egy mosolyt.
- Dejó! – vigyorgott. – Akkor mikorra menjek érted?
- Ne! – vágtam rá amilyen gyorsan csak tudtam. – A szüleim nem igazán örülnének, ha látnák, hogy bulizni megyek. Inkább találkozzunk a buliban. Mit szólsz hozzá? – rögtönöztem gyorsan.

Semmi szükségem nem lett volna arra, hogy rájöjjön, hogy teljesen egyedül élek és egy vadállat van a nappalimban, aki ráadásul már a bejárati ajtóban széttépné. Wolfie mégiscsak egy farkas. És engem véd...Leó nem örülne neki, ha a legjobb barátja a bejáratomban halna meg.

- Hát ha neked így megfelel, akkor nekem sincs ellenvetésem. – mosolygott. Felfirkantott egy címet egy papírfecnire és a kezembe adta.- Akkor ott találkozunk.

Ekkor kicsöngettek és amilyen gyorsan csak lehetett ott hagytam a termet. Egy suli buli...A legjobb alkalom,  hogy többet megtudjak erről a Hunterről...Első farkas szabály, mindig legyél egy lépéssel a préda előtt.

Leóval nem találkoztam biológia óta, így nem volt nehéz eltitkolni a bulit. Egyedül valahogy sokkal biztonságosabban érzem magamt ebben az ügyben. Nem tudhatjuk mivel állunk szemben. Leó pedig nem rendelkezik semmiféle képességgel, hogy megvédhesse magát. A saját vesztünkbe rohannánk, ha hagynám, hogy teljesen belefolyón a dologba.

Este felkaptam magamra valami olyan göncöt amivel elfogadhatóan nézek ki egy tinibulin. Az emberek olyan giccsesek. Ez a sok ruha...farkasként soha nem törődünk azzal, hogy hogyan nézünk ki. Ha emberi alakot öltünk jó esetben veszünk fel valami emberi ruhát.
Pontban hétkor ott álltam a zajos ház előtt. Odabent tinik tömegei tomboltak már. Az ital szaga csak úgy bűzlött, de ezt még az érzékek használata nélkül is éreztem. Valószínűleg egy józan ember is kikészülne ettől a szagtól.
A kerthez vezető utat hamar megtaláltam. A kert közepén egy tinikkel teli medence volt. Már csak azt kellett volna tennem, amiért ide jöttem.

Barangolni kezdtem a hatalmas házban, hogy felderítsem a terepet. Egyszer csak egy hangot hallottam meg a tömegben. Jason nevetgélve mutatta, hogy csatlakozzak a társaságukhoz, de én csak bambán néztem a mellette ülő tátott szájú León. Jason oda sietett hozzám, karon ölelt és oda támogatott a társasághoz. Maga mellé ültetett és kifejezte a többieknek, hogy mennyire örül, hogy igent mondtam a bulira. De én csak a döbbent Leóra és a fotelben ülő Hunteren kapkodtam a fejemet felváltva.
Apró mosolyt küldtem Leó felé, de látszólag elég ideges volt.

-Találkoztál már Hunterrel, Luna? – mosolygott rám Jason.
-Még csak egy két pillantásra láttam és együtt járunk..asszem biológiára, igaz? – vigyorogtam Hunterre.
-Kémiára, fizikára és a jövőhéttől történelemre is. Üdvözöllek a bulimon Luna! –vigyorgott vissza. Na itt fejben nagyon tombolni kezdtem. De ezt nem láthatták. Jól tudom mit csinál. Próbára tesz. Feltűntem neki és most próbál megtörni, hogy végül magamtól fedjem fel ki vagyok...Régi vadász trükk.
-Köszönöm szépen! – válaszoltam cinikusan.

A továbbiakban ők beszélgettek teljesen unalmas témákról. De hogy még előnyöm is származhatott volna belőle...Hunter nem nagyon osztott meg valamit magáról, hogy jobban megismerjem. A többiek szóvá is tették, hogy nem igazán éli meg ezt a társasági életet amióta magántanuló lett. Vadászként nekem sem lenne kedvem tinikkel diskurálni arról, hogy napi hány fenevadad terítek le, akik talán még az iskolába is járnak.
Ezért azt mondtam, hogy körbe nézek kicsit kint az udvaron. Leó egyből utánam sietett.

-Te mit keresel itt? És mi ez a Jasonös dolog? – hadarta idegesen.
-Én is kérdezhetném tőled, hogy mit keresel itt. – böktem meg a mellkasát.
-Bulizni. – rántotta meg a vállát.
-Mert te arról vagy híres. – néztem azzal a „engem ne nézzél hülyének" nézésemmel.
-Jó na, szaglászok. Hunter házában vagyunk. Tökéletes alkalom.
-Ahogyan én is ezt teszem. Csak annyi bajom van ezzel az egésszel, hogy nekem nem említette senki, hogy ez az ő bulija lesz.
-Én azt nem értem, hogy Jason elhívott. Hisz most jött össze nemrég azzal a főiskolás lánnyal.
-Ez most hogy jön ide? – húztam össze a szemöldökömet. – Jó tudod mit erre nincs időnk. – ráztam meg a fejemet. – Tartsuk magunkat továbbra is a tervhez.
-Rendben. – bólintott. – Legyél óvatos. – nézett a szemembe. Én ott hagytam volna, de vissza rántott és mélyen a szemembe nézett. – Ha bármi baj van a kocsim kint áll a ház előtt. Seperc alatt otthon leszünk. Csak szólj, rendben?
-Rendben. – néztem mélyen a szemébe, majd tekintetem lecsúszott ajkaira.

Furcsa bizsergés fogta el a gyomromat. Megdörzsöltem a homlokomat, hátat fordítottam és ott hagytam
Az emelet fele vettem az irányt, ahol a szobák voltak. Semmi különöset nem találtam. Akárcsak egy tini fiú szobája, semmi különös. Tovább kutattam a házban amíg nem találtam egy ajtót. De ez az ajtó teljesen más méretű és stílusú ajtó volt. Próbáltam lenyomni a kilincset, de zárva volt. Ki gondolta volna...De ez mikor tántorított vissza engemet?

Fejemet a zárra raktam és kopogtatni kezdtem az ajtón. Nem is telt sok időbe mire kinyitottam. Elég volt a saját kulcsom is hozzá.
Beléptem és a látvány ami elém tárult megrémített. Az egész szoba vadászfelszerelésekkel volt tele. A falon elkapott farkasok sokasága volt megnyúzva. Szinte már a sírással küszködtem amikor egy hang zökkentett ki.

-Luna White, te vonzod a bajt. – zárta be maga mögött az ajtót Hunter.
-Én csak egy nyugodt helyet keresetem. – ráztam meg a fejemet.
-És megint nagyon rossz helyre keveredtél, Luna...
-Szóval te amolyan vadász vagy? – léptem hátra egy lépést, hogy kellő távolságban legyek tőle.
-Mondhatni. – rázta meg a vállát. A sarokban lévő kis hűtőhöz lépett. – Esetleg teát?
-Nem, köszönöm. – ellenkeztem. De ő azonban mégis töltött egy pohárba és a kezembe adta.
-Kóstold meg, nagyon finom lett. – majd töltött magának is és koccintott a poharammal. Belekortyolt és elvigyorodott. – Ez a nagymamám receptje. Nem akarta elhinni nekem, hogy más is képes megcsinálni amit ő. Ha nem jobban...- nézte a poharát.

Nem bíztam benne...kicsit sem. Ki tudja mi van benne...az is lehet, ha megiszom pár percen belül elájulok.

-Nagyon gyanakodó vagy, Luna. Ez csak tea. – erőltette, hogy igyak bele.
-Te meginnád, ha körülötted farkasokkal kitömött szoba lenne és épp olyat láttál meg amit nem kellett volna?
-Ez jogos. – nézett rám elismerően a mentésért. – De én csak oldani akarom a feszkót köztünk. Idd meg a teát és esküszöm, nem haragszom meg azért mert szagláztál utánam. Elfelejtjük ezt a kis találkát, és azt is hogy te ezt a helyet valaha láttad életedben.

Oda emeltem a számhoz a poharat és aprót kortyoltam bele. Ismerős illat csapta meg az orromat. Hamar be is ugrott a kép.

-A nagymamád egy zseni...ennél finomabb teát még soha nem ittam. – mosolyogtam rá. – Hunter mintha kicsit elgondolkodott volna.
-Ennek örülök. Figyelj csak Luna White. – lépett annyira közel, hogy frusztráljon a közelsége. – Komolyan mondom...amit itt láttál soha senki nem tudhatja meg. Értetted? Senki nem tudhatja meg! Ha pedig eljár a szád nagyobb gondot is lesz annál, hogy a pasid kiakadt, mert a legjobb barátja csalogatott el ide. – erre össze szűkült a szemem.
-Valami azt súgja nem véletlenül hívott el engem ma ide. – szuggeráltam a szememmel.
-Mint ahogyan már mondtam...ami itt volt meg sem történt. – nyitotta ki az ajtót.
-Jó szórakozást Luna! – engedett ki.

Amilyen gyorsan csak lehetett megkerestem Leónt és elrángattam a kocsiig.

-Nem értem mi történik, Luna! – indította be sietősen a motrot.
-Csak menyjünk haza,  hogy szólhassak Wofinak, hogy nem biztonságos most otthon. Sajnálom, marha nagy hülyeséget csináltam. – hadartam.
-De még mindig nem értem mi történik! – akad ki teljesen.
-Holdfüvet itatott velem!
-Az gondolom nagyon rosszat jelent.
-A vérfarkasoknak az a legnagyobb méreg! – kiabálok rá. – Ez tudod mit jelent?
-Hogy meg fogsz halni? – akadt ki végkép.
-Nem fogok meghalni! – kezdek kiabálni a kocsiban. – Nem fog meghalni senki...még.
-Ez még mindig nem nyugtatott meg, Luna. Magyarázd már el nekem légy szíves, hogy értem miről van szó! Nekem nincs ilyen kisokosom ehhez.
-Nekünk nincs...de azt hiszem tudok valakit akinek van.
-Jézusom, Luna! Tényleg kezdesz teljesen kiidegelni!
-Ne aggód León! Nem lesz kutya bajom sem. Szerencsére a holdfű nekem nem árt semmit. De most valószínűleg, a házam körül fog ólálkodni és arra vár, hogy ki -e nyiffanok.
-De hogy lehet, hogy ez a legnagyobb méreg a számotokra és te meg sem érzed?- szűkül össze a szeme és egy pillanatra leveszi az útról a tekintetét és rám néz.
-Ez egy nagyon hosszú sztori, Leó...

Sziasztok! Ha tetszett jelezzétek valamilyen formában!
Puszi, Calipso!