1850 volt.

A folyosó sebesen folyt, akkortájt s egyenlőre minden nyugodtan tűnt. A túlpartra tisztán rá lehetett látni, az idő szépségének köszönhetően. Se köd, se eső, de még egyetlen baljós árny sem. Minden olyan nyugodt volt.. mintha csak nem is abban a korban lettek volna...

A magas falról egy szürke-fekete egyenruhás katonanő nézett lefele. KÖnnyen kócolódó haja olykor a szemébe lógott.

Ahogyan zöld szemeivel a túlpart épületeit figyelte, úgy tűnt neki egyre valószínűbbnek hogy itt van a nyár vége. Talán csak most kezdett lecsengeni neki...

A Dolen folyó mely ketté szelte Lovagvárost, faleveleket hozott magával. Aprókat, majd egyre nagyobbakat. A szürkés víz tükrében azonban nem csak elhullajtott levelek, hanem minden más is úszkált.

A város, és a világ mocska. Ranar ezredes kihúzta magát. Nem egy gyenge nő volt.

Szikár alakján látszódott hogy edzett, s erős volt, akár egy férfi. Nem véletlenül: lovagváros királyi testőrségének vezetőjének lenni nagy megtiszteltetés volt, s egyben áldás is.

A régi korban ő lovag lett volna amint leteszi az esküt a királynak, de az a kor, a béke kora már elmúlt.

Sok nemes meghalt, s mégtöbb polgár,nem volt idő ilyen feladatokra. Így Anna Ranar megmaradt ezredesnek, s habár a nő kedvelte a szürke, válapos zubbonyát, és rangjelzését, titkon mégiscsak a lovagi posztnak örült volna jobban. Egykori családja mindig egy lovag-katonát akart volna..

Az ezredes szigorú tekintete rosszalta a helyzetet,mikor szállingózó gondolataiból megint visszatért a jelenbe mert Anna tudta hogy háború van... és arra gondolt, hogy a Dolen régen tiszta volt, még az ő születése előtt.

Az emberek a kék tiszta vizéből ittak, sőt úgyhívták hogy a kék Dolen ami mostanra egy szürke folyam lett. Egyfajta legenda volt a számára mindez... Irigyelte is ezért az időseket. És nem csak ezért...

A Dolent viszont az korában számtalan módon szennyezték: a gőzhajók, a híd romok, a csatorna és a beleveszett állatok, néha emberek....

hacsak erre gondolt kirázta a hideg. Vajon mikor jön rendbe a világ? Vajon mikor lesz minden rendben?

Lovagváros éppen eleget szenvedett a háborútól mely az országot érte. És senki nem érezte magát biztonságban.

Se a királyi család, se az átlag emberek. Valahol félelem kapta el az ezredest e miatt, ám ekkor arcára világított az éppen kibukkanó nap, s aranyos sugarával világította meg a nő tejfehér arcát s rövid barna tincseit. Ő lehunyta a szemeit s beszívta a friss levegőt.

Talán még van remény. - Gondolta magában - Hisz olyan nincs hogy nem vírrad új nap, hogy ne küzdenénk azokért akik fontosak. Olyan nem létezik hogy minden csak megálljon v agy elvesszen a semmiben. Nem. Tovább kell mennünk előre. Törhetetlenül, megállíthatatlanul, és bátran. Ez az egyetlen cél. A túlérés és a feladatok. - Amint ezt megbeszélte magával, úgy érezte kicsit feltöltődik a kimúló nyári nap utolsó lehelletével.

Jól is tette: mivel pár pillanat múlva egy magas férfi lépett mellé:

- Ezredes. A királynő hívatja.