Kiara szemszögéből:
Ahogy mentünk, jó pár kérdés hagyta el a gondolataimat.
-Egyébként...hogy kerültél el otthonról?
Kérdeztem meg tőle most már. Hiszen jó életet vallhatott ott magának a látszat szerint.
-Elszöktem. Nem akartam hercegnő lenni. Később meg királynő nem akarok lenni.
Néz a földre.
-Dehát...
Kezdek bele a mondandómba zavartan.
-Janja párja vagy. Tehát Janja klánját te is vezeted már. A kettő közt mi a különbség?
Megyek mellé jobban, hogy jól halljam a válaszát.
-Először is...igen. Janja párja vagyok. De én Janja klánjának a tagja vagyok. Nem vezetem. Ötleteket adok, segítek vadászni, meg ami a feladatom, azt elvégzem. De nem vagyok vezető. Nem is szeretnék az lenni. Másodszor...királynőként egy egész országot kell vezetni. Míg egy klán vezetőnek csak egy pár tagból álló közösséget kell irányítani. Szerinted melyik a könnyebb? Nem mindegy hogy melyiket választod, szóval nem, nem egy és ugyanaz a kettő.
Hallgatom végig a mondandóját. Elcsodálkozom hogy milyen okosan és meggondolva válaszolt. Így ilyen szemszögből sem láttam még ezeket a dolgokat.
-Van benne némi igazság...még nem gondoltam ebbe bele...
-Még fiatal vagy és hülye. Mint én voltam. Hidd el...amúgy ha egy jó tanácsot akarsz, ne nagyon barátkozz idegenekkel. Azzal egy csomó gondod elszáll..
Mondja nekem bölcsen. Valami nincs rendben vele...mintha egy csomó fájdalom lenne a hangja mögött.
-Öm...miért? Te se ismertél engem, mégis elkezdtél velem ismerkedni.
-Hát ez így alakult. Te még kölyök vagy. Ez volt a kötelességem. Tennem kellett az ellen hogy ne legyen bajod se neked, se a barátaidnak. Ez nem akarás kérdése...
Morogja az orra alatt.
-És...az a gepárd...
-Király gepárd!
Javít ki, és csak bólintok neki.
-A lényeg...hogy azt mondta hogy oroszlánok ölték meg a kölykeidet..mi történt?...
Nézek rá kíváncsian. Félve tettem fel a kérdést neki, hiszen nem mindenki tud vagy akar erről beszélni.
-Ez egy nagyon régi történet...még fiatalabb voltam, de már nemző képes, mikor anyámék elvittek sétálni. Már akkor is ellenségek voltunk a mi oroszlánjainkkal. Egy pillanatra néztek el a szüleim és elszöktem. Pont az oroszlánok területére...észrevettek, és hát...megerőszakoltak...ugye nem értettem hogy mi történik és hogy mit csináltak velem, ezért nem is fájt később, és hát nem is éreztem hogy szégyelnem kell magam miatta. Na mindegy...ugye vemhes lettem. Megszülettek a kölykeim, ők lettek az életem értelmei. Csak az oroszlánok háborút indítottak ellenünk...és megölték őke...
Csuklik el a hangja. Ahogy ránézek, egyből észreveszem hogy sír. Odabújok hozzá.
-Sajnálom hogy felhoztam...nem akartam sebeket feltépni...
Mondom szomorúan, és fejemmel odadörgölödzök. Ettől mosolyogva elhúzódik, és letörli a könnyeit.
-Ne sajnálj semmit se..nem te tetted. Neked nincs semmi közöd hozzá.
Mosolyodik el.
-Tudom...de nem lehet könnyű...
-Nem könnyű...de tovább kéne már lépnem...nem szomorkodhatok miatta örökké...
Mondja miközben hallgatom. Nem mondok semmit, és csak nézem.
-A múlt mindig fájdalmas. És ez soha nem változik..mindenki múltjában vannak fájdalmak, és ez a normális..még ha ez egy rossz dolog is...
Sóhajt fel, majd elindul szónélkül. Elindulok utánna.

Eközben Zack csapata...

Zack
Ahogy telt az idő, mi is úgy pihentünk. Tudtuk, hogy nem sokáig tehetjük meg ezt. De hát a parancs az volt hogy az erősítést várjuk meg. Amíg ez nem jött el, addig óvva őriztük a mieinket. A foglyokat alaposan elintéztük azóta hogy ne tudjanak elszökni. Majd az erősítés utója elviszik őket. Vagy nem. A többi engem már nem foglalkoztatott, nem az én dolgom volt. Különben is, lehet ezért engem hibáztatni? Nem rég kezdődött el egy háború, engem az érdekel hogy az enyéim közül senkinek se legyen bántódása. Ahogy közeledett az este, megérkezett az erősítés. Újra szerveztük a csapatokat, és már jó fölénnyel indulunk majd el. 54-en indultunk, ketten meghaltak, és jött még 56 király gepárd. Ami azt jelenti hogy 108-an vagyunk.
-Harcos társak! Mi vagyunk a különleges támadóháterők! Nem vonulunk vissza! Nem ijedünk meg! Éhesen, fázva, a halálra várva küzdünk azért, amit szeretünk! Nem adjuk meg magunkat! Nem fogadunk el senkitől se kérelmet! Nem hagyunk meg egyetlen egy ellenséges életet! Nem félünk a haláltól! Megvetjük a halált! Mindegy milyen helyzet van, megvívjuk a végső harcunkat utolsó csepp vérünkig! Kik vagyunk mi?!
Kérdeztem mindenkitől kiabálva és rendezve a katonai morált.
-Harcosok!
Üvöltik vissza nekem.
-MILYEN HARCOSOK?!
Adom alájuk a lovat mégjobban.
-A Király Gepárd Királyság Különleges Támadóhátereje!
Kiabálják teljes hanguk szakadtából.
-Úgy van! Most pedig menjünk, ölni, halni kell! Mindenki támad minden ellenségre! GYERTEK VELEM! HRYTEEELAAAA!
Hagyja el ajkamat a csatakiáltás. Elindulok az ellenséges erők irányába, végül futásnak eredek. Megindul a mögöttem lévő csapatom, hangos kiabálásokkal. Ideje hogy komolyabbra vegyék a dolgokat! Kettőt megölnek? Igen? Hát öljenek meg mindannyunkat! Nem is kell sokat várni. Szemeink előtt megnyilnak az ellenséges harcosok létszáma miután kiérünk a nagy fűves részből. Gyenge és szánalmas...megtorpannak hirtelen, és rémülten néznek ránk, a gyilkoló rémtestre. Kis idő múlva mégiscsak el kezdenek felénk indulni gyors futásban. Hamar egymáshoz érve, gyorsan ráugrok az első áldozatomra. Kérdés és igyekezet nélkül ráharapok a torkára, azon belül a légcsövére. Mélyre engedem húsában a fogaimat, jól megtépázom egy kicsit majd teljes erővel kitépem fogaimmal azt. Sírva fakad és kapkodni kezdi a levegőt. A vére csak úgy ömlik belőle, mint a zuhatag. Mosolyogva nézem végig ahogy kikerül belőle az élet. Ez nem egy gyermek álom. Vérünk felforrva a vér illatától gyorsan terjed a testünkben. Bennünk van a gyilkolhatni, de ilyenkor már ösztönösen is élveztük nézni meghalni az ellenfelet. Eközben a csapatom is támad. A sokkal nagyobb túlerővel szemben jó hogy kevesen voltak, hiszen minden oroszlánra jutott annyi király gepárd amennyire a szem jónak látta. Így hát beszálltam én is. 4 harcosom tépáz egy oroszlánt. Odafutok én is, és hirtelen támadva megharapom a farkát. Az erőszak és a kínzás vágyától túlfűtve állkapcsom izmának teljes erejéből ráharapok, ezzel eltörve a benne lévő csontokat, elharapva az ereit, végül utolsó sorban pedig szószerint letépem azt a testétől. Fájdalmas üvöltése szinte az én lelkemnek fájt. De érdekelt is engem ez? Élsz vagy halsz! Lehet választani! Ahogy odakap hogy tompítsa a fájdalmát, beleharapok az orrába és ráncigálva azt a földre terítem. A másik négy alaposan a lábait támadja, szinte már-már kitépve azt az ellenfél testéből. Élveztük. Igen. Élveztük minden egyes részét ezeknek a gyilkolásoknak. Végül úgy döntök véget vetek ellenfelem orrfájdalmának. Hirtelen mozdulattal leharapom az egészet mit utánna kiköpök a számból. Ahogy nézem ennek a szerencsétlennek a szenvedését, hamarabb meghal a vérveszteségtől mint hogy mi ölnénk meg. Érdekes volt az egész szituáció. Élveztük, ahogy korábban mondtam is, mégis gyűlöltük ezeket tenni. Gyűlöltük állati mivoltunkból ezeket a vad és erőszakos tetteket. Dehát ők is ezt csinálnák velünk, mégis mit kéne tennünk? Hagyni meghalni magunkat nem fogjuk....sajnos így más életnek kell elmennie..telt még időbe míg ez a véres harc folytatódott. Nem állt ki másból, csak ölések és ölések voltak, melyet már nem szeretnék részletezni, így is sok vér ment el itt jelenleg. Ahogy telt az idő, sikerült végül az utolsó halálra ítélt oroszlánt is megölnünk. Sok hadifoglyot szereztünk, és most sokan el is menekültek.
-Uram!
Szól hozzám Markus a hátam mögül. Megfordulok, és tisztelgünk egymásnak.
-Mondd, Markus!
Parancsolom neki.
-Megszámoltam összesen a halottakat...az ellenség részéről 11 halott van...6 fogoly és a többi elmenekült. Kb 22 és 28 között tudom rakni az ellenség pontos volt számát.
Mondja a fontos információt nekem. Bólintok hogy értem.
-Na és a mieink?
Kérdeztem tőle kíváncsian és érdeklődően.
-Mivel eléggé túlerőben voltunk, így alig lettek sebesültjeink. Minden oroszlánra 4-5-6, sőt, még néhol több király gepárd is került. Nem lettünk megrendítve, az fix.
Sorolja fel nekem a dolgokat. Szomorúan felsóhajtok és bólintok.
-Rendben..köszönöm Markus...a halottakat temessük el tisztelettel, a foglyokat pedig szokásainkhoz híven vigyétek haza. Majd ott megkapják az elegendő élelmet és italt meg orvosi ellátást. A többit az otthoniak tudják.
-Értettem, Uram!
Tiszteleg nekem, majd hátrafordul. Viszont mielőtt indulhatna, elélépek.
-Ugye te nem sérültél meg, igaz?
Érdeklődtem meg tőle.
-Persze hogy nem. Miért?
-Csak érdekelt..nem mellesleg...juttasd eszembe a felfokozásod. Elő vagy léptetve.
Mondom mosolyogva és kedvesen.
-Rendben Zack! Köszi Uram!
Mondja mosolyogva és elindul útjának végül. Persze a nagyobb rendfokozatával dicsekedhet is most már.
Egy kis elgondolkodás után végül körbenézek a területen, kíváncsian megvizslatva miket műveltünk. Lelkem fáj, szemeim ismét tele vannak könnyekkel, amik most nem is haboznak szemeimből kifolyni. Soha nem értem meg miért volt jó és miért jó háborúzni...ezek nem mi vagyunk!...

(Na ez a rész is elment! Eléggé véresre és erőszakosra sikeredett, dehát egy háború nem a játékról és a boldogságról szól...Zackék megnyerik a következő csatát vagy emelt fővel veszítenek? Nem mellesleg minden rendben lesz Crystallal, vagy a szomorúság felemészti őt? Ha érdekelnek a válaszok, kövesd továbbra is eme sztorinak a történéseit! Köszönöm hogy elolvastad! :))