95

Az események forgatagát alig lehetett szemmel követni. Míg a stadion a lovasokat éltette, azok belevágtak, hogy egy rögtönzött lovas parádét tartsanak a nagyérdeműnek. Claus menekült az őt üldözők elől, akik nagyon kitartónak bizonyultak. Nem is volt kérdés, hogy a kegyetlen szabotőr, már a ma estét a hűvösön tölti majd. A francia hős szerelmes pedig iszonyatos vágtával követte Henikót, mivel tudta, hogyha most szem elől téveszti a lányt, azzal minden, amit felépített darabjaira omolhat.

– Nem semmi egy nap... – jelentette ki Isabella, aki fejcsóválva fordult a barátnőjéhez. – Te mit gondolsz, Larissa? Larissa! – ismételte eréjesebben látva, hogy a másik egy minimál reakciót sem produkált a szólongatásra.

– Ez a lány, de az nem lehet... – suttogta eközben Larissa, és közben újra és újra az a jelenet lebegett a lelki szemei előtt, amikor Heniko felfedte az arcát a maszkja földre dobásával. Míg viselte, addig is különös érzése volt a barna hajú lánnyal kapcsolatban, így viszont már kezdte érteni, miért érezte így. Talán, ha kevésbé sokkolta volna a felfedezés, és Éjfél lába is jó lett volna, már ő is régen nyeregbe pattant volna, hogy Heniko után eredjen. Bármit megadott volna azért, hogy beszélhessen vele.

– Larissa, az Istenért! Válaszolj már!

– Isabella! – förmedt rá Larissa, aki erre hátra is hőkölt. – Kérlek, hagyj most békén! – mondta kissé indulatosan, amin Isabella igen csak meglepődött. Nem tudta barátnője miért reagált így, hiszen ő nem mondott semmi olyat, ami kiválthatta volna ezt belőle. Csupán a hogyléte felől szeretet volna érdeklődni, hiszen látta a mérhetetlen gondterheltséget az arcán.

– Jó... bocsánat – szabadkozott még mindig döbbenten, majd szemével követte a távolodó lányt, aki egyszerűen csak faképnél hagyta. A többi versenyző értetlenül nézett Larissa után. Nem tudták mire vélni az imént látott jelenetet, hiszen Larissa mindig nyugodtan és kiegyensúlyozottan viselkedett, most azonban egyáltalán nem volt önmaga.

– Larissa kisasszonnyal meg mi történt? – kérdezte Ilsa csodálkozva, hiszen ezt az oldalát ő sem látta még a példaképének.

– Engem kérdezel? – sóhajtotta Isabella. – Még soha nem láttam, hogy így viselkedett volna.

***

– Heniko meg hová a fenébe mehetett? – kérdezte May, értetlenül állva a dolgok előtt. – Nem mondom, leszokhatna már arról, hogy jól megkeveri az állóvizet, aztán meg ő maga köddé válik!

– Nekem fogalmam sincs – rázta a fejét Anna, miközben még mindig a lelátókon ücsörögtek. – Nem tudom, hova sietett el ilyen sebesen.

– Szerintem egyértelmű, mi az oka Heniko távozásának – jelentette ki Pete vigyorogva, ezzel a mondatával pedig mindenki figyelmét magára irányította.

– Igen? Akkor világosítsál már fel légy szíves! – támadt neki May, akit kissé frusztrált, hogy Pete lényegében ostobának állította be.

– Hát jó – sóhajtotta az, majd belekezdett. – Menjünk egy kicsit vissza az időben, úgy pontosan a tegnap éjszakáig. Mind emlékszünk mi volt akkor, nem igaz? Természetesen a buli. Senkinek nem dereng, hogy mi volt annak az egyik csúcs jelenete? Erre ma hirtelen Heniko és Leon is eltűntek. Ha engem kérdeztek, könnyen lehet, hogy az óta, nem is találkoztak, pedig mind egyetértünk abban, hogy tuti lenne mit kitárgyalniuk egymással. Csakhogy Henikót ismerve, ő inkább elodázná ezt a beszélgetést, és szerintem ehhez a menekülést választotta.

– Ezt komolyan mondod? – kérdezték egyszerre a többiek.

– Ti még nem vettétek észre, hogy amint az érzések kerülnek terítékre, Heniko mindig menekülőre fogja? Bár gondolom, azt biztosan nem kalkulálta bele, hogy Leon ezt majd nem hagyja annyiban.

– Mardos a kíváncsiság, hogy mi lesz kettejük között – harapott az ajkába Mia izgatottan.

– Szerintem nem csak téged. Mind alig várjuk, hogy megtudjuk a választ – mutatott rá Pete.

***

Eközben Heniko már messze járt a stadiontól, sőt a várostól is. A közeli erdő felé lovagolt a hegyek felé. Igazából maga sem tudta merre megy, de az számított most számára a legkevésbé. Csak azt tudta, hogy a lehető legmesszebb akar kerülni a pályától, és nem a lovasforradalom kirobbantása miatt, hanem Leon miatt.

– Olyan ostoba voltam! – cikáztak a gondolatok a fejében. – Ha tegnap éjjel nem csókolom meg, most nem kellett volna menekülőre fognom. Miért nem tudtam jobban kontrolálni az érzéseimet? Ha nem teszem meg... talán végre ő is feladta volna, hogy köztünk már nincs miről beszélni... ezzel húzással, viszont megtudta, hogy mit jelent nekem valójában. – Tépelődéses közben egy felfelé vezető ösvényre vezette a lovát. A keskeny út, ami a hegynek felfele ment, nem volt éppen a legbiztonságosabb. Meredek volt és a peremei meglehetősen laza szerkezetűek. Normál esetben Henikónak lett volna annyi esze, hogy azonnal visszafordul, de most annyira máshol jártak a gondolati, hogy nem volt kellően körültekintő a körülményekre. – Ó, te jó ég! – eszmélt fel Heniko, amikor egy tétova pillantás alkalmával lepillantott az alatta elterülő mélységbe. – Vadóc... óvatosan – paskolta meg a ló nyakát. – Ne haragudj, hogy téged is bele rángattalak – beszélt tovább a lóhoz, aki válaszként csak fújtatott egyet.

Már mentek egy jó darabon, de aztán Heniko úgy döntött, ez túl veszélyes vállalkozás a továbbiakban. – Állj meg, Vadóc! Visszaforduljunk! – mondta, és már igyekezett is, megfordítani a lovat, amikor egy baljós hangot hallott meg a feje fölül. – A jó életbe! Sziklaomlás! – Tudta, hogy már nincs lehetőségük kitérni a zuhanó kövek útjából. Vadóc megriadt a közelgő veszélytől és ágaskodni kezdett, amivel a túl közel kerültek az ösvény széléhez, a ló hátsó patái alatt megmozdult a talaj, amitől a fekete jószág az oldalára esett. Lovasa bármilyen kitartóan kapaszkodott, kirepült a nyeregből. Csak azért nem zuhant azonnal a szakadék alján hömpölygő patakba, mert még pont meg tudott kapaszkodni egy, a hegy oldalából kinőt fásszárú bokorban.

– A büdös francba! – szitkozódott hangosan, mert az esés következtében a bal karjával nekiütközött a kemény kőzetnek. – Nyugalom, nyugalom... – próbált higgadtságot erőltetni magára, ami elég nagy kihívás volt tekintve, hogy konkrétan életveszélyben volt. – Vadóc? Ugye jól vagy? – szólalt meg kisvártatva, amikor úgy érezte, hogy meg tud szólalni olyan hangon, amivel nem idegesíti fel még jobban az állatot. A fekete paripa lovasa szavára azonnal talpra ugrott és tekintetéve keresni kezdte a lányt.

– Vadóc állj! – kiáltott fel Heniko, amint meglátta, hogy a ló közeledni próbál felé. – Nem elég erős a fal, hogy kibírja a súlyod. Várj egy kicsit. Valahogy felmászom – mondta, bár ettől sem ő, sem Vadóc nem lett nyugodtabb. Heniko mindent megtett, hogy fogást találjon a falon a másik kezével is, azonban az akkora ütést kapott az imént, hogy esélye sem volt rá, hogy a súlyával nehezedjen rá. – Basszuskulcs! – szökött ki a szájából, amint realizálta, hogy maximum csak azzal a kezével lenne képes felhúzni magát, amivel jelenleg biztosan kapaszkodott. – Összegezzünk. Vajon hány percig tudom még tartani magam egy kézzel? Legalább addig kellene kitartanom, míg a másik kicsit használhatóbb lesz. – Ekkor lepillantott. Próbálta azt is számításba venni, hogy az esetleges zuhanásnak milyen következményei lennének. – Ha jól érkeznék, talán nem törném ki a nyakam. Viszont amilyen gyorsan folyik ez a folyó, könnyedén nekivághat a benne lévő szikláknak. De még az is lehet, hogyha megúszom az előbbi kettőt, csak simán belefulladok. Valljuk be, egyik sem csábít túlságosan. Nincs más opció, minthogy bár ordítva is, de használom a másik karom addig, míg feljutok. – Azzal nekiállt, hogy jó pár nagy levegővétellel felspanolja magát az elkövetkező fájdalmakra. Ám még megmozdulni sem volt lehetősége, és az eddig biztosnak tűnő kapaszkodó, gyökerestül kiszakadt a falból. Abban a pillanatban tudatosult benne, hogy mindennek vége lesz. Kizárt dolognak tartotta, hogy megússza a zuhanást és annak minden hozadékát. Beletörődve hunyta le a szemét és lélekben felkészült arra, hogy nagy csobbanás mellett érkezzen meg az alatta hömpölygő folyamba.

Hirtelen azonban egy erős kéz kapja el csuklóját, amitől neki ütközött a falnak. Az első pár pillanatban azt hitte, már a képzelete játszik vele, de mivel nem érezte, hogy vizes lenne, azonnal kipattantak a szemei.

– Leon... – suttogta, amint megpillantotta a megmentőjét.

– Mégis mit gondoltál? Hogy képzelted, azt hogy csak úgy eltűnsz?! – támadt neki a férfi, miközben a földön fekve tartotta a lányt, egészen a szakadék pereméhez húzódva. – A tegnapi után azt gondoltad, hogy csak úgy hagylak felszívódni?! Hogy lehetsz ilyen mérhetetlenül ostoba?! – Heniko köpni-nyelni nem tudott a másik kirohanására, de aztán mégis előjött a szokásos dacolása.

– Az én dolgom, hogy mit csinálok, és ahhoz neked semmi közöd!

– Még hogy semmi közöm?! Hát akkor tájékoztatlak róla, hogy kurva sok közöm van hozzá, ahogyan hozzád is!

– Nincs nagy szükségem rád!

– Szóval nincs? – vonta fel a szemöldökét a férfi, akiben valósággal tombolt a harag. – Szeretnéd, ha elengedném a kezedet?

– Talán az lenne a legjobb... – motyogta a lány, pedig valójában ahogy lehunyta a szemeit, gondolataiban csak a férfi nevét kiáltotta.

– Heniko az Isten szerelmére! Fejezd már be, amit művelsz végre! Ne hadakozz tovább, mert már a saját testi épségedet is veszélybe sodortad!

– Kérlek, fejezd be a kioktatásomat.

– Ahogy óhajtod – vágta rá Leon, amit Heniko nem tudott hirtelen hová tenni. – Helyette inkább ejtjük meg azt a beszélgetést, amivel már egy ideje adósak vagyunk egymásnak. – Heniko szeme majd kiugrott a helyétől a döbbenettől.

– Hogy mi?

– Mivel te minden létező lehetőséggel kerülni akarod ezt a beszélgetést, ezért itt fogjuk megejteni, mert legalább most nem tudsz szokás szerint menekülni. Tudod, hogy erős a karom, megtartalak könnyedén akár egy órán keresztül is.

– Neked... neked elment az eszed?!

– Igen és ez csak a te hibád! — hányta a szemére Leon kertelés nélkül. – Heniko... Miért csinálod ezt? – kérdezte a férfi kisvártatva, amikor már le tudta magát nyugtatni annyira, hogy ne az indulatai vezéreljék. – Legyél őszinte magadhoz, mert én tudom, hogy ezt te sem akarod. Látom rajtad. Miért harcolsz? Miért harcolsz az érzéseid ellen? Nem vetted még észre, hogy ez értelmetlen? Hidd el, ezt én is pontosan tudom. Pontosan emlékszem, hogy már akkor felkeltetted az érdeklődésemet, amikor először megláttalak Marionnal gyakorolni. Persze magam előtt is tagadtam, de attól még úgy volt. Ami tegnap este történt...– Erre Heniko igyekezett máshová pillantani. – Ha igaz az, hogy te már semmit sem érzel irántam, akkor mond... mégis miért csókoltál meg? Büntetni akarsz vagy játszadozni velem? Heniko én ezt már nem bírom így tovább! Nem tudok mit tenni az ellen, hogy szeretlek!

– Kérlek, ne mond ezt... – kérlelte Heniko halkan, de ennek ellenére Leon tisztán hallotta, és döbbenten is nézett a lányra.

– De mégis miért ne, amikor ez az igazság?

– Azért, mert nem akarom, hogy így szeress engem!

– Heniko... ne képzelj már távirányítónak! Rajtam nincs olyan gomb, hogy „szeret off" és vége. Szerinted az ilyesmit meg lehet csinálni parancssóra?

– De én el akarlak felejteni téged, de így... sehogy sem vagyok képes rá! Egyszerűen nem tudok szabadulni sem tőled sem pedig az érzéstől. Amikor Iant elvesztettem, azt hittem, már soha nem leszek boldog. Aztán amikor találkoztam veled még biztosabb lettem ebben, mert szemét voltál. – Leonnak erre megrándultak a szájszélei. – Viszont aztán szépen lassan megváltoztattad az életemet. Újra tudtam szeretni és hihetetlenül boldog voltam. Aztán viszont elmentem abba a hotelbe és mindennek egy szempillantás alatt vége lett. Úgy éreztem, mintha egy hatalmas kést vágtál volna a szívembe. El sem tudod képzelni, az milyen érzés volt. Aztán hirtelen ott lett Stefan. Ő megadta azt a támaszt, amire szükségem volt. Tisztában voltam vele, hogy ő többet érez irántam, de akkor ezzel egyáltalán nem voltam képes foglalkozni, pedig nem akartam kihasználni. Viszont tagadhatatlanul szükségem volt rá, mert csak vele tudtam enyhíteni azt a fájdalmat, amit okoztál. Viszont közben felé is elkezdtek érzéseim lenni, annak ellenére, hogy téged még midig nem tudtalak kitépni a szívemből. Utáltam magam, amiért képtelen voltam kiszeretni belőled.

– Mért nem mondtad ezeket el eddig? – kérdezte a férfi tétován, miután feleszmélt a most halottakból.

– Mert... – kezdett bele Heniko és sóhajtott egy nagyot. – Mert azt hittem, hogy egyedül is meg tudom oldani a gondjaimat.

– Miért nem adunk magunknak egy új esélyt? – kérdezte a francia és tekintetét a lányéba fúrta. – Az mindenkinek jár, nem igaz?

– Talán a mi párosunknak nem jár. Túl tökéletes és mindenkinek csak szúrta a szemét. Talán a sors írta meg, hogy a mi szerelmünk nem tarthat örökre.

– Heniko. Ki a francot érdekel a mindenki szeme, meg valami bánatos sors?!

– Téged nem, ahogy látom – mosolyodott el a lány és érezte, hogy cseppfolyóssá válik a szíve a boldogságtól.

– Emlékeim szerint téged sem szokott – emlékeztette Leon, látva a másik mosolyát.

– Biztos jól emlékszel? Nem vagy már fiatal... – Leon erre vett egy nagy levegőt, majd lassan kifújta.

– Szerintem a továbbiakat ne így és itt beszéljük meg – mondta a férfi határozott mosollyal az arcán, majd óvatosan feltérdelt, hogy felhúzza a lányt. Ám ez nem volt éppen a legjobb ötlet, mivel a fal újra repedni kezdett.

– Leon! Ne! Ez a fal nem bír ki így kettőnket! – kiáltott fel Heniko a látványra.

– Már pedig ki kell bírnia, mert én nem fogom hagyni, hogy lezuhanj!

– Pedig talán...

– Csak egyszer mondom el! Nem foglak elveszíteni, világos?! – kiállította a férfi, s bár a hangja erőteljes volt, a szemeiben aggodalom csillogott.

– Nem akarom, hogy miattad neked is bajod legyen!

– Nem kérheted, hogy magamét mentsem a tiéd ellenében!

– Te sem, hogy hagyjam, hogy értem halj meg! – Míg ketten próbáltak dűlőre jutni egymással, a falból egyre jobban törtek le a darabkák. – Leon, kérlek. Nem veszthetlek el téged is! – könyörgött a lány, de a férfi képtelen volt teljesíteni a kérését. Mást forgatott a fejében. Hirtelen azzal a kezével, amivel Henikót tartotta, erősen visszarántotta és magához öltelte. Ebben a pillanatban szakadt le aza kis padka, amin eddig tartotta magukat.

– Legalább jó lesz a társaság a mennyország felé – suttogta Heniko és erősen magához ölelte Leont.

– Kicsim, ki beszélt arról, hogy meghalunk? Túléljük... túléljük mind a ketten – válaszolta, majd pár pillanattal később már együtt csapódtak bele a folyóba. A parton a lovak idegesen ágaskodtak fel, majd Vadóc vágtatni kezdett a folyás iránnyal megegyezően. Csak az járt a fejében, hogy segítenie kell valahogyan a lovasának. Az a ló, amivel Leon érkezett az is követte őt. Eközben a két vízbe esett a magasság miatt a meder aljáig süllyedt le. Leon próbálta megóvni a lányt a nagyobb sérülésektől, ezért zuhanás közben ő került alulra. Bármire képes lett volna, hogy Heniko ne sérüljön meg még jobban. A vízbe érkezés bár fájdalmas volt a számára is, de képes volt mellőzni ezeket az érzéseket. Csak a cél lebegett a szemei előtt, hogy ki kell jutniuk a vízből.

Megpróbálta kinyitni szemét, de nehéz volt látni abban a vízben, hiába volt különben olyan tiszta, mint a patyolat. A túl gyors folyás, és az ő csobbanásuk némiképpen felzavarta a folyam alján lévő hordalékot. Minden csepp erejére szüksége volt ahhoz, hogy visszaszerezze az irányítást teste felet, és a felszínre úszón. A vad folyam nem engedte, úgy dobálta, mintha valami rongybaba lett volna, közben pedig a vízben lévő sziklák és kövek, kisebb nagyobb horzsolásokat karcolásokat ejtenek a testén. Amikor a felszínre ért karjában Henikóval, rögtön észrevette, hogy a lány nem volt magánál.

– Heniko! Heniko! – próbálta szólongatni a lányt, de hasztalanul. A lány nem reagált a szavaira. – Kérlek, nyisd ki a szemedet... kérlek.. – A férfi egyre kétségbeesettebb volt, hiszen egyedül rá hárult az a borzasztó nehéz feladat, hogy a felszínen tartsa magukat. Gyorsan próbált kiutat keresni, de közben újra és újra a víz alá került. Nagy csatája volt ez az akaratának, mert ha most feladja, az könnyen mindkettejük életébe kerülhet.

Hirtelen a hangos vízzubogás ellenére is meghallotta egy ló nyerítését. Vadóc volt az. Tekintetét azonnal a nyerítés irányába kapta és azonnal észrevette őt, meg azt a lovat, amivel ő érkezett. A folyó partján álltak pár méterrel Leonék előtt, a folyó egy olyan részénál, ahol sekély és egészen nyugodt volt a víz. Afféle apróbb öblöt képezett. Leon tudta, hogy oda kell eljutnia valahogy, hogy biztonságba kerüljenek.

Iszonyatos küzdelmet kellett folytatnia az elemekkel, hogy elérje a célját. Ha nem lett volna elég erős az akarata másodperceken belül megtörte volna a víz ereje. Fogalma sem volt arról, hogy mennyi időt vett igénybe a kijutás, de rendesen megtörte a próbálozás az erejét. Ahogy partot ért a teste valósággal ordított azért, hogy összeessen, azonban Leon még nem pihenhetett. Henikót óvatosan lefektette, és addig nem rogyott darabjaira, míg meg nem győződött arról, hogy a lány biztosan lélegzik. Amint megbizonyosodott róla, hogy szerelme a körülményekhez képest jól van, maga is a földre zuhant.

Már egy jó ideje azon volt a légzése és a teste visszaálljon egy normális szinte, amikor meghallotta a lány suttogását.

– Leon... – A férfi rögtön a lehető legközelebb mászott hozzá.

– Semmi baj itt vagyok – nyugtatta, miközben Heniko arcát cirógatta. – Minden rendben van.

– Annyira sajnálom – suttogta a lány, de alig volt ereje a beszédhez.

– Hé, hé, semmi baj – vonta az ölébe a férfi. – Minden rendben van – ismételte újra, miközben dédelgetni kezdte. – Vannak fájdalmaid?

– Csak nagyon fáradt vagyok... – vallotta be a lány, miközben úgy kapaszkodott Leonba, mintha még mindig a falon lógott volna.

– Heniko nem maradhatunk itt. Főleg nem ilyen állapotban... – Nézett végig a csurom vizes ruháikon.

– Nem vagyok biztos benne, hogy képes vagyok a lábamra állni. Alig tudom nyitva tartani a szememet is.

– Gyere jussunk el legalább a lovakig, aztán a többit valahogy megoldom. – Heniko erre csak bólintott, majd nehézkesen, de egyenesbe tornázták magukat.

– Vadócra üljünk – szólalt meg Heniko, miközben lassan közeledtek a lovak felé. Leon rögtön felhorkantott.

– Azt mondod? Talán emlékszel rá, hogy ő nem nagyon bírja a képemet... – emlékeztette Henikót a közelmúlt eseményeire.

– Lehet, de erősebb, mint a másik, ráadásul én biztos nem tudok most önállóan megmaradni a nyergében. – Ahogy a közelébe értek, Vadóc azonnal kifejezte a nemtetszését, hogy a férfi is a közelében van. – Vadóc elég! – szólt rá Heniko. – Leon barát! Mondom, barát! – ismételte meg, amint meglátta, hogy a pompás jószág ingatni kezdte a fejét.

– Még mindig nem értem, hogy lehet az, hogy ennyire hallgat rád... – ámuldozott Leon, miközben megfogta Vadóc kantárát.

– Mert ő is csak egy csökönyös csődör – vigyorgott Heniko a férfi arcába. – Azokat kezelni pedig nagyon jól tudom. – Leon felnevetett a hasonlat hallatán, miközben megfogta a fehér kanca kantárját is.

– Milyen igaz – helyeselt, majd a kanca oldalára erősített táskában kezdett kotorászni. Heniko is felfigyelt erre, és majd leesett az álla, amikor a férfi kirántott onnan valami pokrócféleséget. Csak most eszmélt rá, hogy valójában fázik is.

– Kérlek, mondd, hogy nem számoltál azzal, hogy fürdőzni is fogunk... – Leon erre csak megforgatta a szemét.

– Nem, nem számoltam, az öngyilkos küldetéssel. Alapból a lovon volt, amikor elloptam.

– Szóval még loptál is... tényleg a legrosszabbat hozom ki belőled! – méltatlankodott Heniko, majd kissé felkiáltott, amikor Leon egyszerűen betekerte a pokróccal, mint egy kis tekercset és beemelte Vadóc nyergébe.

– Ne bosszants...

***

Nem telt el sok idő és már mindketten Vadóc nyergében ültek, lassan párhuzamosan haladva a folyó mellett. Henikót hamar elnyomta az álom, mivel teljesen kiütötte a fáradtság és a sok megpróbáltatás. Leonnak viszont fogalma sem volt, merre is lehetnek, hiszen nem tudta milyen hosszú távon vitte őket el a víz. Csak remélni tudta, hogy nincs azért csak találnak valami lakott területet a közelben, mert hiába voltak időközben mindketten bebugyolálva, még mindketten csurom vizesek voltak. A férfi még csak megsaccolni sem tudta, hogy mióta haladhattak, amikor arra eszmélt, hogy Vadóc megállt.

– Mi a baj? – kérdezte, majd ahogy forgatni kezdte a fejét, észrevett egy eldugott és elhagyatottnak látszó házat. – Mi a fene... – suttogta, miközben magabiztosan elkezdete közelebb vezetni a lovakat. Valamikor egy szép, előkelő kúria lehetett, mostanra azonban a természet egészen kisajátította magának. A házfalakat mindenhol moha nőtte be, és a fiatal cserjék egészen közel nőttek az ablakok alá. – Vajon mióta lehet ez itt ilyen állapotban? – gondolkodott, miközben addig mentek előre lóháton, amíg a növényzet ezt lehetővé tette. – Talán kihallhattak a lakói és megfeledkeztek róla. Mindenesetre éjszakára szerintem megfelelne nekünk. – Leon jobbnak látta, ha egyedül néz körbe odabent, mert Heniko annyira kiütötte magát, hogy arra sem ébredt fel, amikor Leon lekászálódott a nyeregből vele együtt. – Nem leszek soká, ígérem... – suttogta a lánynak, amint óvatosan lehelyezte őt egy fa tövébe, majd egy csókot nyomott a homlokára.

Szerencsére a bejárati ajtóig nem volt olyan nagyon nehéz eljutnia, ami meglehetősen méretes darab volt. Tipikusan a régebbi korok építési stílusának jeleit viselte, ennek tudhatók be hatalmas méretei is. A tetején pókhálók lógtak, s a színe pedig kopott és rettentően poros volt. Egyértelmű volt, hogy jó ideje senki sem használta a rendeltetésének megfelelően. Nos, a francia most így cselekedett.

Az ajtó nyekeregve ugyan, de nyílni kezdett, pedig a férfi számításaiban inkább az szerepelt, hogy zárva találja majd. Ha már így alakult bátran lépett be az épületbe, aminek csakhamar az előcsarnokában találta magát. A lemenő nap sugarai még bevilágítottak az ablakokon ezért, Leon még egészen jól tudott tájékozódni odabent. Leon biztos volt benne, hogy valamikor ez egy elég fényűző ház lehetett.

A falon lévő tapéta már sok helyen megadta magát. Sok helyen cafatokban lógott a falon vagy egyszerűen lepergett onnan. Ahol kilátszott az épület fala, ott jól lehetett látni, hogy mennyi repedés borította, ennek ellenére az épület sziklaszilárdan állt. A plafonról egy régies csillár lógott lefelé egymagában. Gyertyái még nagyjából megvoltak, bár volt, amelyik már egészen elolvadt. A régi kandalló aljában talán még ott lehetett a legútóbb használt elszenesedett fa maradéka. Leon még csak megtippelni se tudta, hogy az vajon mikori lehetett. Sűrű pókháló szőtte be az egészet. Körbe a falakon képek, vad agancsok, gyertatartók és tükrök is voltak, noha a képeken lévő alakok vagy jelenetek már annyira megfakultak, hogy alig lehetett kivenni, mit is ábrázoltak. A padló valamilyen márványból készülhetett és az meglepően hibátlan maradt. Sehol egy törés, vagy csorbulás. Csupán a homok, sár és por rontotta a kinézetétt.

A folyosó végén Leon egy nagyobb terembe ért. A berendezése alapján ezt az egykori szalonnak tippelte. Ebben a helyiségben is helyet a kapott egy hatalmas kandalló. Igen díszes és szép faragott vörös márványbő készítették. A kandalló előtt földön egy állatbőr szőnyeg hevert. Egy méretes darab barnamedve bundája volt az. A bunda és a kandalló előterében egy hajdani antik rekamié volt állítva. A mennyezeten, mint az előcsarnokban is csillár kapott helyet. A falakon is hasonló, díszek voltak, mint ott, bár itt több festmény függött. A könyves polcokon kevés könyv volt. Valószínűleg ellophatták, elkallódhattak az idők során.

A szalonból egy szoba nyílt észak felé, ami egy faburkolattal kialakított, tágas ebédlő volt. Ebben vagy tízen elfértek volna egészen könnyedén. Ebből a helyiségből az előző szobán kívül még két irányba lehetett menni. Az egyik irányba egy konyha volt, míg a másikon egy újabb folyóson áthaladva egy újabb, de kisebb szalon következett. Berendezéséből Leon arra következtetett, hogy ez a férfié lehetett és biztos van arrébb egy női társalkodó is.

Mivel az épületnek emelete is volt, azt is megnézte magának. Ott már több lezárt szobát is talált, és nagyon bízott benne, hogy azért csak lesz egy, amiben meghúzhatják magukat éjszakára. Bár ha más nem lesz, végül is az egyik lenti nagyszalon is megfelel a célnak, ott is volt kandalló, amivel legalább a felmelegedést meg tudták oldani maguknak. Viszont, amint megpróbálta a következő ajtót is, az csodák csodájára kinyílt, és nem ez volt az egyedüli furcsasága.

– Hát ez meg... – bukott ki belőle, mivel ez a helyiség úgy nézett ki, mintha tegnap takarították volna ki. – Ennek semmi értelme... – motyogta, miközben újra és újra végig pásztázta a szobát. A csillár, a képek a falakon, a kandalló, mind olyan volt, mint új korában. A könyves szekrények is por és rendezetlenség nélkül álltak. A hatalmas francia ágyon is kifogástalanul, összehajtogatva és tisztán helyezkedett el az ágynemű. Nagyon furcsálta ezt az egészet, de úgy volt vele, hogy nem most kellene megengednie magának azt a luxust, hogy ezen agonizál, amikor neki és Henikónak is pihenésre és leginkább melegre volt szüksége. A férfi hamar visszasietett a földszintre, hogy a lányt behozhassa a ház menedékébe.

Eközben nem olyan messze egy nő a szekeres fogatával beleszorult egy gödörbe, amit a két megtermett lova sehogy sem tudott kicibálni onnan.

- A csudába is! Minek is indultam vissza a kastélyba! – bosszankodott Erna. – Ott kellett volna maradnom a romházban. Bár amekkora vihar várható... mégis csak a kastély lenne a biztonságosabb. Viszont, ezzel a kocsival sosem fogok odajutni. Még nem lehetek túl messze a romháztól... - gondolta, miközben egy kendőt kötött a fejére, amiből alig látszott ki az arca is. Utált napnyugta közeli időpontban az erdőben tartózkodni, mert a bogarak és rovarok ebben az időben kezdtek legjobban éledezni, amitől neki pedig herótja volt. Azonban valószínűleg arra sem volt felkészülve, hogy a megszokott öreg házban, immár társaság is fogadja majd.

***

Leon óvatosan az szófára fektette kedvesét, majd a kandallóhoz lépett és megkísérelte begyújtani azt. Szerencséjére ezzel elég hamar megvolt, utána pedig neki állhatott megvalósítani azt az elképzelését, hogy kiszabadítja a lányt a vizes ruháiból. Először a takaróból csomagolta ki Henikót, majd a takarót a kandalló elé terítette a földre, hogy hamarabb megszáradhasson. Csakhogy a neheze csak ezután jött, hiszen bármennyire is önzetlen lépésnek szánta volna a tettét, nagyon nem volt könnyű számára, hogy ezt tiszta aggyal csinálja végig. Bár már nem egyszer látta meztelenül a másikat, most mégis, ahogy egyesével elkezdte kigombolni a lovas inge gombjait, meg-megremegtek az ujjai. Szíve úgy kalapált, hogy félő volt, hogy a zajára még a lány is felébred. Miután az utolsó gombbal is megvolt, széthajtotta a még mindig vizes ruhadarabot. Kívánkozva nézett végig az előtte fekvő felséges nőre. Mintha most sokkal észveszejtőbb lett volna, mint annak idején. Le se tudta venni a szemét a lányról, de volta képpen, nem is akarta. Ki akart élvezni minden egyes pillanatot, amit együtt töltenek, hiszen ezek mind különlegesek voltak. És, hogy miért is? Azért mert újra együtt voltak. Jelenleg nem számított senki más, csak ők ketten.

Leon azóta átkozta magát, amióta Miriam miatt tökre tett mindent közte és Heniko között. Annyira gyűlölte magát, amiért képes volt összetörni ennek a páratlanul csodálatos nőnek a szívét. Hiszen maga is tudta, hogy rajta kívül más nőtől nem kaphatja meg azt, amire vágyik csak is tőle. Soha egy nő után nem érzett ekkora fájdalmat vagy kínzó vágyat, mint miatta. Most is csak az utóbbi érzés égette felsőjét. Érezte, hogy tekintetével fel tudná falni ezt a páratlan szépséget.

– Nyugalom... hidegvér... – mondogatta magának, miközben tisztes távolságba araszolt, hogy nehogy valami meggondolatlant cselekedjen. Nagyjából három perc alatt sikerült önuralmat parancsolnia magára, hogy aztán befejezze az igencsak lehetetlen küldetésnek számító vetkőztetést. Ahogy ezzel megvolt, Henikót óvatosan a megvetett ágyba fektette és jól betakargatta, hogy most már valóban a pihenésére koncentrálhasson.

Éppen végzett a lány nedves ruháinak a kiterítésével, amikor lónyerítés ütötte meg a fülét. Mivel az ő lova jámbor jószágnak tűnt, tudta, hogy ez csakis Vadóc lehetett.

– Ezt nem hiszem el! – döbbent le Erna, amint a romház bejáratánál észrevette a fekete paripát. – Mégis mi az ördögöt keres itt ez a dög? Csak nem? – sápadt el hirtelen. – Van valaki a házban?

– Maga meg mit keres itt? – szólalt meg Leon, amint észrevette a nőszemélyt. Erna persze azonnal megismerte a franciát.

– Már csak ez hiányzott! – gondolta kétségbeesetten, és hirtelen azok a papírok jutottak eszébe, amit ő nagy gondosan eltűntetett a férfi elől.

– Nem hallja kérdeztem valamit! – dörrent el újra Leon hangja. – Egyáltalán ki maga? – Erna, amit az utolsó két szót meghallotta egyből, hangulatot váltott. Most jött rá ugyanis, hogy megérte jó alaposan becsomagolnija az arcát.

– Elnézést fiatalember! – változtatta el kissé a hangját. – Nem akarok én itt alkalmatlankodni, csupán segítséget kerestem, mert a szekerem itt nem messze elakadt és nem tudok tovább menni. Nem segítene nekem esetleg? – Leon ennél meghökkentőbb dolgot talán nem is hallhatott volna. Voltaképpen semmi kedve nem volt segíteni, pusztán azon okból, hogy nem szerette volna egyedül hagyni Henikót, de ahhoz se volt sok kedve, hogy meginvitálja a nőt, az amúgy is jogtalanul elfoglalt házba.

– Mutassa az utat – mondta ki végül, mire Erna rögtön hálálkodni kezdett és el is indult arra felé, emerről érkezett.

– Tartsd a frontot... – suttogta oda Leon Vadócnak, aki erre csak beleegyezően fújtatott egyet. – Mondja, gyakran megfordul erre? – kérdezett rá Leon, miután már egy tíz perce néma csöndben sétáltak. Valójában csak azért akart puhatolózni, hogy a nő vajon sejtheti-e, hogy lényegében betört abba a régi, romos kúriába.

– Nagyjából kétnaponta – hazudta spontán Erna. – Ingázok a tanyám és a közeli város között. Egy kis gazdaságom van és árulni szoktam a terményeimet a városiaknak – mesélte nagyon hitelesen. – Különben... ne vegye tolakodásnak... de magával meg mi történt fiatalember? Csurom vizesnek látom a ruháját!

– Az egy nagyon hosszú történet... – szerelte le a francia könnyedén, mert nem akarta beavatni a nőt az életveszélyes kalandjukba. Erna nem akarta firtatni a témát, bár nagyon érdekelte, hogy mi állhat a háttérben. Azonban úgy vélte, a kíváncsiságánál most fontosabb az, hogy a férfi előtt megőrizze a titkot arról, hogy ő valójában kicsoda.

Egy jó negyed órás sétálás után megérkeztek a szekérhez. A két ló még mindig ott állt a fogat előtt, hiszen önerőből aligha tudtak tenni bármit is. Leon azonban egy gyors szemrevételezés után megtalálta azt a megoldást, ahol a két ló erejét és a sajátját is használva megoldják a felmerült problémát.

– Nagyon szépen köszönöm! – színlelt hálálkodást Erna, pedig semmi vágya nem volt, csupán az, hogy végre eltűnhessen a másik közeléből. – Nem is tudom, hogy hálhatnám meg...

– Nem szükséges – vágta rá Leon azonnal.

– Ne ellenkezz! Sokat úgy sem tudok adni, de amit adok, az szívből teszem! – mondta, majd bemászott a kocsija hátuljába, és egy jókora kosárral tért vissza. – Ebben van némi elemózsia. Ha még itt a környéken akarsz maradni, szükséges lesz. Pár napon belül hatalmas vihar érkezik...

– Vihar? – kérdezte Leon meglepetten.

– Igen az. Én is elindulok, hogy biztosan hazaérkezzek még az ítéletidő előtt. Itt a hegyekben mindig gyorsan változik az időjárás...

– Köszönöm, hogy szólt, és vigyázzon magára! – Erna erre szavakkal már nem is felelt, csak intett Leonnak, majd gyorsan felkászálódott a bakra és menetre ösztönözte a lovait.

– Furcsa egy nő volt... – jegyezte meg Leon, miközben a távolodó szekeret figyelte. – De legalább a vacsora már nem lesz gondunk. – Pillantott le a kosárra, majd ahogy visszaindult, tüsszentett egy hatalmasat. – A francba! A nagy jótékonykodásba még a végén én kapok majd tüdőgyulladást!

***

– Hol lehetnek már? Már tíz óra is régen elmúlt...- aggodalmaskodott Mia, akik már órák óta csak arra vártak, hogy Heniko és Leon visszaérkezzenek a du Marchege birtokra.

– Nyugalom Mia. Biztosan rendben vannak, csak lehet, csak valamiért nem tudtak még visszaérkezni – gondolkodott May optimistán.

– Sok megbeszélnivalójuk volt – mutatott rá Anna is. – Ráadásul lehet, hogy most próbálják bepótolni a fasírtban töltött időszakot.

– Jaj, én úgy félek, hogy Heniko kisasszonynak valami baja lesz! – tördelte a kezeit Ariána, s látszott rajta, hogyha rajta múlna, már régen a lány keresésére indult volna.

– Szerintem sem lesz baj – mondta Pete, szavaival egyidőben pedig Mia vállára tette a kezét. – Heniko tud vigyázni magára, vagy ha mégsem, akkor majd megteszi Leon.

– Bízom benne, hogy igazad lesz – sóhajtotta Mia, miközben kinézett a kastély ablakán. Közben kettesben a szobájukban Taylort és Julient is ugyanez a kérdéskör foglalkoztatta.

– Te, mit gondolsz Julien? – kérdezte Taylor a ház urát. – Szerinted ma még előkerülnek?

– Nem is tudom, mit gondoljak. Fogalmam sincs hová mehettek. Bár amíg együtt vannak, szerintem nincs okunk az aggodalomra. Abban meg teljesen biztos vagyok, hogy Leon gyorsan beérte Henikót... szóval úgy érzem, emiatt nem kell izgulni.

– Jó ebben igazad van, de azért mégiscsak üzenhettek volna, vagy valami...

– Talán csak nem volt lehetőségük rá. Ellenkező esetben kétlem, hogy ezt kihagyták volna. Jól tudják, hogy aggódunk miattuk. Szándékosan meg nem akarnának idegesíteni minket. Szerintem megszálltak valahol, ahol nem olyan jó a térerő. Errefelé sok a hegy... azok némileg zavarni szokták a kommunikációs hálózatot.

– Ésszerűnek hangzik, amit mondasz – töprengett el Taylor. – Megpróbálok én is erre fokuszálni, talán akkor kevésbé leszek ideges – mondta, de aztán felhozta azt a témát, amit négyszemközt még nem volt alkalmuk megbeszélni. – Figyelj... nagyon haragszol a verseny kimenetele miatt? – Julien arckifejezése értetlenné változott.

– Ugye nem mondod, hogy azóta, ezen aggódtál? – hüledezett Julien, mire Taylor zavartan harapott az ajkába. – Jaj, hogy lehet az én gyönyörű barátnőm ennyire butuska? – kérdezte költőien.

– Hé! Hallom ám! – csattant fel Taylor, mire Julien odalépett hozzá és a két keze közé fogta a lány arcát.

– Én nagyon büszke vagyok rátok. Érdekes volt látni, hogy mindenki összefog egy azon célért. Soha nem láttam még ilyet, pedig már régen versenyzem velük közösen. – Taylor ezt hallva elmosolyodott.

– Ez a Heniko félre ráhatás lehet. Megváltoztatja az embereket.

– Azt hiszem, igazad lehet... – értett vele egyet a férfi, miközben összedörgölte az orrukat. – Kitaláltad már, hogyan ünnepeljük meg a győzelmedet?

– Második lettem – emlékeztette Taylor.

– Első!

– Mondom, hogy második!

– Nekem te vagy az első és nincs vita! – jelentette ki Julien, majd egyszerűen szájon csókolta. Közben az egyik cselédlány ajtót nyitott az éppen érkezőknek, akiket nyomban a nappaliban lévő Annáékhoz vetetett.

– Sziasztok! – köszönt nekik Flórcia. - Bocsássatok meg, hogy ilyen későn zavarunk... de Henikóról tudtok már valamit? – kérdezte reménykedve.

– Nem még semmi – válaszolt neki a kínai lány.

– Ez kár... –reagálta lehorgasztott fejjel.

– Pedig Heniko biztosan hallani szerette volna, amit Esmeralda akar mondani neki... – szólalt meg Ivan, majd a mellette állóra sandított. Mayéknek ki is ült az arcukra a meghökkenés, hiszen jól tudták, hogy az említett leginkább lenézte Henikót.

– Én csák ánnyit ákártam, hogy bocsánátot... akártam kérni tőle... – mondta kissé nehezen találva a szavakat, hiszen egyrészt nehezére esett bocsánatot kérni, másfelől nagyon büszke teremtés volt.

– Biztos lehetsz benne, hogy átadjuk... – felelte Anna kissé esetlenül, miután felocsúdott a döbbenettől.

– Egyúttal elbúcsúzni is szerettünk volna tőletek.

– Ilyen hamar? – jelent meg Julien, kézen fogva Taylorral. – Mégis hová siettek ennyire? Hiszen, még alig pakoltatok le a kocsikról.

– Hamarosan rossz idő érkezik és addig még haza kell érnünk a falunkba.

– Ó, vagy úgy! – bólintott rá Julien, ám a többiek nem lettek sokkal nyugodtabbak a hír hallatán.

– Köszönünk mindent, drága barátom! – ölelte meg Ivan Julient, aki rögtön viszonozta is.

– Jöhettek nyugodtan bármikor – mondta Julien, miközben Flóricia egyesével elbúcsúzott az összes színpadi előadótól. Eszmeralda inkább csak tisztes távolságban maradt. Tudta, hogy ő senkinek nem lett a kedvence. Pont ezen okból eléggé meg is lepődött, hogy a színpadiak ennek ellenére tőle is rendesen búcsút vettek.

– Jó kis csapat voltak... – jegyezte meg Taylor. – Örülök, hogy találkozhattam velük.

– És láttátok.. sőt nem is, halott átok Eszmeraldát? – vágott közbe Anna. – Teljesen megtért lélek lett!

– Ha engem kérdeztek, ideje volt! – fonta össze a karjait maga előtt May. – Nem volt jogos, hogy így viselkedett... igazából mindenkivel!

– Igen, igazad van, de Esmeralda már csak ilyen forró természet – ékelte közbe Julien. – Viszont most amondó vagyok, hogy mindenki pihenjen le, mert holnap megpróbáljuk megkeresni az elkóricált párocskánkat.

***

A Kaleido színpadon már eközben kezdődtek a próbák, az órák és az edzések is, hiszen az élet attól még nem állt meg, hogy néhány tagjuk szabadságra ment. Mindennek készen kellett állnia az új darab előkészületeivel, hiszen tudták, hogy Henikóék hamarosan visszaérkeznek

– Lil! Örülök, hogy végre megjöttél! – kiáltott fel Any, amint meglátta a barátnőjét belibbenni az edzőterem ajtaján. – Azt hittem, csak később jössz vissza.

– Hát igen én is úgy terveztem, – húzta el a száját Lil, miután jól megölelgette Anyt. – de megint csak úgy jártam, mint a múltkor, szóval felesleges volt ott maradnom.

– Most viccelsz? Már megint? – hüledezett a másik. – Hát én ezt egyszerűen el sem hiszem!

– Pedig sajnos ez az igazság. A királyi palota közelébe se lehet kerülni, mivel már most lezárták az egészet, pedig hol van még a bál... – sóhajtotta. – Azzal indokolták, hogy így akarják csökkenteni az esetleges merényletek számát... – magyarázta, miközben macskakörmöket mutatott a levegőben.

– Pedig te nem úgy nézel ki, mint egy terrorista – csatlakozott be a társalgásba Rosetta, aki eddig gyakorolt, de felkeltette az érdeklődését a két lány eszmecseréje.

– Nagyon köszönöm, Rosetta! – nevetett fel Lil. – Ennek ellenére esélyem sem volt. Hiába mondtam, hogy ismerem Stefant... elhajtottak.

­– Na és a telefon? Azon nem tudtad elérni Stefant?

– Telefon? – horkant fel Lil. – Szerinted elutaztam volna Angliáig, ha lehetne vele telefonon diskurálni? Stefan mobilszáma egyszerűen elérhetetlen. Próbáltam valami központi számon is, de ott meg azt kérdezték, hogy van-e foglalt időpontom... Csodálkozom, hogy nem robbantam fel ott helyben! Na, de majd a bálon jól meg is mondom nekik a magamét!

– Azért csak ésszel, Lil - nyugtatta Any. – Még csak az kéne, hogy valami balhét csináljunk majd. Nagyon nem hiányzik. Mégiscsak a színpadot fogjuk képviselni.

– Tudom, tudom. Csak annyira bosszant ez az egész. Mind megérdemelnék, hogy végre tudjuk, mi az igazság Stefan eljegyzése körül...

– Látom, nagyon tisztázni akarod ezt az ügyet – hívta fel magára a figyelmet Yuri. Mostanában a férfi és kedvese is kevesebb időt töltöttek a színpadnál, hiszen már mind a ketten nagyon készültek a közös gyermekük érkezésére.

– Még szép! Heniko megérdemli, hogy tudja az igazságot!

– Hidd el, osztom az álláspontodat – mondta Yuri megértően. – Örülök, hogy Henikónak ilyen jó barátja van, mint amilyen te vagy. Szerintem helyesen cselekszel, hogy válaszokat akarsz találni neki, meg amúgy is. Jelen esetben olyan, mintha Stefan lenne a rossz fiú.

– Igen, tudom. Pedig én nem ilyennek ismertem meg őt. Pontosan tudja, hogy Leon is mit csinált. Erre megtenné Henikóval is pont ugyanezt? Erősen kétlem... Na, de mindegy is. Hagyjuk ezt a totál kapufás próbálkozásomat. Inkább te mesélj. Hogy van Layla és a pici? Tudjátok már a nemét?

– Nagyon jól! – ragyogott fel a büszkeségtől a friss kispapa arca. – Most már biztos, hogy kisfiam lesz.

– Komolyan? Szívből gratulálok! – mosolyodott el Lil és hamarosan többen is csatlakoztak hozzá, hogy gratuláljanak a szőke férfinak.

– Mikorra várható a pontos érkezése? – kíváncsiskodott Rosetta.

– Kate szerint valamikor a bál után pár héttel fog megszületni a kis pöttöm.

– Akkor tényleg nem kell olyan sokat várnotok rá. Ő is nagy sztár lesz akár csak a szülei!

– Lehetséges, de majd ő eldönti, hogy mit szeretne csinálni – tette hozzá Yuri. – Különleges érzés, hogy hamarosan a kezemben tarthatom... mintha csak tegnap mondta volna el Layla a nagy hírt.

– Hihetetlen milyen gyorsan repül az idő... – jegyezte meg Lil is.

– Ebben igazad van – tette hozzá Any, majd kissé szomorkássá vált a hangulata, hiszen felrémlett neki, hogy az Ambrózya cirkuszban történtek sem voltak ám annyira régen.

– Ha már itt tartunk, szerintetek mi lehet Henikóékkal? – vetette fel Rosetta. A többieket kissé meglepve érte a kérdés.

- Hogy Henikóékkal? – gondolkodott el Any. – Az utolsó információm az velük kapcsolatban, hogy valami lovas versenyre készültek. Nem mondom eléggé meglepett, amikor Mia elmesélte, hogy Henikónak és Taylornak milyen jól mennek a dolgok.

– Hé! Ez mégis milyen edzés srácok? – rikkantotta a most belépő Caty. – Nem szép dolog a lógás!

– Nem is lógunk! – vágott vissza Rosetta.

– Nem? Pedig nekem nagyon úgy fest!

– Ne légy rájuk mérges Caty, én tartottam fel őket! – vállalta magára a felelősséget Yuri. – Csak egy gyors látogatás erejéig zavartam, de már indulok is.

– Örülök, hogy láttalak Yuri – váltott hangulatot Caty azonnal. – Add át Laylának is az üdvözletemet.

– Mindenképpen átadom. Jó gyakorlást, srácok! – intett búcsút a szőke exsztár, azzal már indult is az ajtó felé, hogy távozzon.

– Emberek, mi meg zökkenjünk vissza! Amint Henikóék megérkeznek, rámegyünk az új darabra! Egy-kettő! – motiválta a csapatot Caty, ami hamarjában meg is tette a hatását.

***

Angliában most kezdett beindulni a reggeli élet. A korán dolgozni indulók munkába siettek és mindenki végezte a szokásos dolgait. Hiszen ez jellemezte Angliát: a szokások. Az egész ország olyan volt, mint az Óperenciás tengeren túli királyság. Igaz, ez a királyság nem az Óperenciáson túl volt, hanem Atlanti óceánon. Minden úgy történt, ahogyan a történetekben le van jegyezve. Egy boldog, békés hely... de csak papíron volt az.

– „Cecily! Ez mégis mit jelentsen?!

– Nem értem, mire célzol... – közölte a nő ártatlanul. – Különben meg ne merészelj ilyen hangon beszélni velem. Lehet, hogy te leszel a király, de a hangsúly a „leszel"-en van!

– Úgy beszélek, ahogyan csak akarok! Tudtommal ez nem a maga háza! Ez az apámé és a nagyanyámé!

– Ezt csak te hiszed, fiacskám! És hadd emlékeztesselek rá, hogy az apád, a férjem is egyben. Tehát, mint a felesége jogom van és tulajdonom is mindenben.

– Maga közel sem a királynő, szóval nyugodtan visszavehet magából!

– Ne fenyegess Stefan! Én csak azt tartom szem előtt, ami neked és a népnek a legjobb.

– Még hogy nekem és a népnek?! – hördült fel gúnyosan a férfi. – Na, ne röhögtessen! Még hogy maga azt nézni, mi a jó a népnek? Mégis mit érdekli magát a nép? És azt a tévhitet is nyugodtan elengedheti, hogy nekem akar jót. Ha azt akarná, nem kényszerítené rám azt, amit nem akarok. Nem fogom elvenni Melaniet, ebben egészen biztos lehet!

– Márpedig ez nem vita tárgya.

– Nem fogok elvenni egy olyan nőt, akit nem is szeretek!

– Hát majd megszereted. Talán azt hiszed, hogy a legtöbb királyi házasság a szerelemről szól? Ilyen álomvilágban élsz? Ez itt nem egy mese, ahol a herceg elveszi a parasztlányt és együtt uralkodnak az ország felett.

– Ó, tehát ez áll az egész mögött! Heniko, igaz?

– Előttem ne mond ki még csak a nevét se annak a kis senkinek!

– Akkor mondom ki a nevét, amikor csak akarom, és ha jót akar magadnak, ne merészeljen így beszélni róla, mert amit a fejemre kerül az a korona, az első lépésem lesz, hogy kipenderítem innen!

– Úgy sem lehetsz boldog vele. Akkor meg mit erősködsz?!

– Heniko az a nő az életemben, akit örökre szeretni fogok. Ezen nem változtat senki és semmi. Tudom, hogy nem lenne itt boldog, de nem fogom a szeme láttára egy másik nővel összekötni az életemet! – Cecily érezte, hogy kezd hátrányba kerülni a herceggel szemben.

– Bolond vagy – mondta végül. – Az a nő vette el az eszedet, de csak, hogy tud, semmit nem fogok lefújni és a bálon a te partnered lesz Melanie és pont – közölte, majd egyszerűen távozott.

– Miért? – tért vissza a jelenbe Stefan, ahogy végig vette a közelmúltban esett beszélgetését. – Vajon mért kellet így történnie? Miért kellet, hogy egy ilyen perszónának az életünkbe kerülnie? Hiszen, olyan jó volt minden, akkor még apa is sokkal jobban volt és még anya is élt. Olyan fontos volt nekem. Ő biztosan tudná... ő tudna segíteni nekem. Ő megértene engem – fáradtan sóhajtott fel. – Mások irigylik tőlem a helyzetemet. A pénzt, a rangot, az ismertséget, mindent. De számomra ezek olyan jelentéktelen semmiségek. Még, hogy ez egy csodálatos hely? Ugyan. Ez nem más, mint egy valóságos börtön csak szép csomagolással. Minden emiatt a nő miatt van. Minden. Bárcsak eltűnne végre az életemből, akkor legalább egy kicsivel boldogabb lehetnék. Heniko... – suttogta. – Annyira hiányzik nekem. Olyan régóta nem hallottam semmit felőle. – Hirtelen a gondolataiból az zökkentette ki, hogy kopogtak az ajtaján. – Jöjjön be! – szólt oda, s az ajtón hamarosan be is lépett egy szobalány.

– Elnézést a zavarásért. Csak a frissítőjét hoztam és pár napilapot, amit kért.

– Köszönöm. Hálás vagyok – válaszolta Stefan elmosolyodva.

– Nagyon szívesen, felség. Akkor én távozom is – válaszolt meghajlongva, majd ki is indult, de ahogy a kilincsre tette a kezét, megtorpant és visszafordult. – Felség... kérdezhetnék valamit?

– Persze, egészen nyugodtan – mondta Stefan, közben a nőre szegezte a tekintetét.

– Tegnap délután az udvaron menet, hallottam amint egy nő magával akart beszélni, de a katonák elhajtották a kerítés közeléből is. – Stefan érdeklődve figyelt tovább, hátha meghall egy olyan nevet, amitől mindig megdobban a szíve. – Persze lehet, hogy csak valami mániákus rajongó, de úgy véltem említést kell tennem róla.

– Azt nem hallotta, milyen néven mutatkozott be? – kérdezte izgatottan.

– Ismerős önnek a Lil Gilbert név? – kérdezte, mire Stefan csalódott lett egy kissé, de azért örült annak is, hogy Lil itt járt Angliában.

– Lehetséges, hogy Henikóról akart mondani valamit – gondolkodott el. – Igen ismerem őt. És a katonák egyszerűen eltávolították?

- Igen felség. A végelem miatt. Lehetséges, hogy fotósnak gondolták, vagy valami hasonló. Kérem, ne haragudjon, amiért csak most tudtam mondani önnek, de az asszonyom annyi munkát adott nekünk, hogy nem tudtam elszabadulni onnan.

– Ne szabadkozzon. A legtöbb alkalmazott ennyit sem tesz.

– Bármikor máskor is, felség – rebegte, majd távozott.

– De vajon mit szeretett volna Lil? – esett gondolkodóba Stefan, ahogy egyedül maradt. – Azt hiszem, meg kell oldanom, hogy elérjem valahogy. Talán felhívhatnám Kalost a színpadnál... – merengett, majd maga elé kapta az újságokat, és az egyik szalagcím azonnal felkeltette a figyelmét. – Lázadó bajnok? Ez érdekesnek hangzik.

***

Eközben Németországban is lassan világosodni kezdett, s a frissen kelő napsugarak bevilágították, a már nem is olyan elhagyott házat. Heniko szépen lassan ébredezni kezdett. Amint teljesen magához tért, meglepetten vette tudomásul, hogy milyen környezetben is van. Rögtön feljebb is ült az ágyon, és ahogy leszaladt róla a takarója, akkor vette észre azt is, hogy az öltözéke is csöppet hiányos. Azonban nem kellett sokáig nézelődnie, hamar kiszúrta a kiaggatott, száradó ruhát a kandalló közelében. Nem tudott nem elmosolyodni, mert tudta, hogy Leon gondoskodott róla ilyen módon. Azonnal keresni is kezdte a férfit a szobában, de nem látta meg sehol. Aztán mintegy végszóra az ajtó nyílni kezdett és azonnal megjelent a szürke szemű férfi.

– Jó reggelt. Hogy aludtál? – érdeklődött Leon rögtön, amint észrevette, hogy a lány ébren van. Heniko egészen mámorosan figyelte a férfi szép mosolyát.

– Szerintem életemben nem aludtam még ennyit és ilyen jól, mint most – vallotta be, miközben nyújtózkodni kezdett a párnák között.

– Azzal remélem tisztában vagy, hogy a frászt hoztad rám... – jelentette ki Leon, miközben odasétált Heniko ágyához és leült a szélére.

– Sajnos ebben túl jó vagyok – helyeselt a lány, miközben feljebb ült az ágyban. – Mondd, tulajdonképpen mi ez a hely?

– Valami elhagyott kúria lehet. Bár az számomra rejtélyes, hogy ez a szoba, miért ilyen rendezett.

– Igen egészen meglepő – bólogatott rá Heniko, majd újra a ruháira tévedt a tekintete. Nem, bírta ki, hogy ne tegye szóvá. – Szépek az ablakok. Ezek a hosszú fehér függönyök, és persze csodás a panoráma a ruháimra... – A férfi azonnal értette a célzást.

– Ez nem az, aminek látszik – mentegetőzött a férfi azonnal.

– Tényleg? Pedig azt hittem, megszárítottad a ruháimat.

– Tudod, hogy értettem – felelte Leon, amint megjutalmazta a lányt egy lapos pillantással.

– Tudom, de nem vagyok ostoba, hogy azt higgyem, hogy kihasználtad a helyzetet – mutatott rá, majd gyanakodva nézett a férfin lévő ingre. Azonnal hozzá is akart érni, de a férfi mintha csak megérezte volna, mit akar a lány és elhúzódott tőle. – Leon ugye nem azt akarod mondani, hogy ebben töltötted az éjszakát? – vonta kérdőre a lány komolyan.

– Nem számít – legyintett rá. – Én is félredobtam egy időre.

– Aha... és minek vetted vissza akkor? – kérdezett újra a lány.

– Nincs semmi bajom, ne aggódj már – mosolygott rá Leon, azonban Heniko valami furcsa csillogást is látott a férfi szemében és most volt olyan gyors, hogy a tenyerét a másik homlokának nyomja.

– Leon, te tűz forró vagy! Biztos lázad van!

– Ugyan már! Butaság! – könnyelműsködött a férfi miközben talpra szökkent, de túl hirtelen tette ezt és megszédülve esett vissza az ágyra.

– Még hogy semmi bajod! – kiáltotta a lány, de Leon addigra már nem is volt magánál. – Mégis, mért kell neked folyton keménynek mutatnod magad?! Rám gondolsz, de magadra nem? Micsoda örültség ez mond?! Ha most itt meghalsz nekem, azt soha nem bocsátom meg neked értetted?! Utánad megyek a halálba is te idióta!