93. fejezet

Heniko versenynapja nem kezdődött a legtökéletesebben. Kezdve mindjárt azzal, hogy egy órát sem sikerült aludni a nagy önmarcangolások következtében. Így nem sokáig gondolkodott azon, hogy a reggelt mindenképpen egy hidegzuhannyal kell indítania.

– Hogy lehetek én is annyira hülye, hogy pont a verseny előtt zökkentem ki magam a koncentrálásból? Remélem, ez nem megy majd a teljesítményem rovására... – tépelődött öltözés közben. – Az egész ittlétünk alatt lázasan dolgoztam, most meg lehet, hogy sikeresen haza is vágtam mindent. Hm. Bár azt meg kell hagyni, hogy ez a lovagló ruha nagyon jól néz ki! – mélázott el, ahogy szemrevételezte magát a tükörben. Ruhája a tűzpiros és a fekete színek ötvözete volt. Testhez simuló, holló árnyalatú lovaglónadrágot viselt, amelynek felerősített betétrészei vörösek voltak. Felül egy fekete pólót viselt, aminek ujjai és gallér része pont olyan színű volt, mint a vörös árnyalat a nadrágján. Az egész szett megkoronázása pedig egy piros mellényt jelentett.

Az öltözés végeztével az első dolga az volt, hogy Vadóchoz ment. Álmaiban nem gondolta volna, hogy ilyen szoros kapcsolatba kerül egy állattal, ilyen rövid idő leforgása alatt. Úgy érezte, mintha különleges kapcsolat lenne közöttük. Nem is tudta, mi lesz velük, ha neki vissza kell majd térnie Amerikába.

Hirtelen azonban kizökkent a nagy mélázásból, mert megpillantotta az istállóknál Andrét. Felidézve a tegnapi afférjukat, biztos volt benne, hogy a férfi azóta sem lett boldogabb.

– Jó reggelt... – köszönt oda ennek ellenére bátran. – Kérem, bocsásson meg a tegnapi viselkedésemért.

– Jó reggelt neked is – válaszolt a férfi. – Nincs miért bocsánatot kérned – mondta, és nyomatékosításképpen meg is rázta a fejét. – Most viszont gyere velem, kérlek... – Henikót kicsit meglepte ez a fejlemény. Leginkább arra számított, hogy André majd jól kiosztja avégett, hogy ő mindent megtett a lányért, ő pedig még arra is képtelen volt, hogy engedelmeskedjen a kérésének.

– De mégis hová? – bukott ki a lányból a kérdés, hiszen pontosan tudta, hogy pár óra múlva kezdődik a megmérettetés.

– Majd meglátod, ha odaértünk – válaszolt neki André titokzatosan. – Viszont el kell indulnunk, ha időben oda akarunk majd érni a verseny színhelyére.

– Visszaérni? De akkor mi lesz...

– Nem kell aggódnod Vadóc miatt. Odaviszik majd a segédeim. Mióta dolgozol vele, sokkal barátságosabb lett. Nem lesz gond. Azt hitted, leordítom majd a fejedet? – váltott témát hirtelen a férfi.

– Ennyire nyitott könyv volnék? – nevetett fel Heniko. – De igen. Pontosan erre számítottam. Meg is érdemeltem volna.

– Most már kár ezen tipródni – legyintett rá André. – Elmúlt. Utólag én is megértettem, hogy jogosan volt idényed az önállóságra. Nem tartottam szem előtt azt, hogy bőven letettél már annyit az asztalra, hogy feltételek nélkül bízhatok benned.

– Köszönöm, hogy ezt mondod.

– Na, most akkor, hogy ezt tüzetesen is átbeszéltük, tényleg induljunk. – Heniko erre nem felelt, csak bólintott egyet. Egy ideig csendben mentek, de kisvártatva André megszólalt. – Amúgy hadd jegyezzem meg, hogy nagyon jól áll a lovaglóruha!

– Ó, köszönöm! – hálálkodott Heniko. – Meglepően könnyű benne mozogni. Azt hittem, sokkal kényelmetlenebb lesz, de tévedtem.

– Még a verseny előtt kapsz kiegészítésnek egy bukósisakot. Bár biztos vagyok abban, hogy az én diákom nem repül majd le a nyeregből, a szabály az szabály.

– Persze, ez egyértelmű. Nem akartam nekiállni hepciáskodni miatta.

– Ezt örömmel hallom – mondta André, miközben kinyitotta Henikónak a furgonajtót.

– Köszönöm. Julien amúgy tudja, hogy elmegyünk? – érdeklődött a lány, hiszen biztos volt benne, hogy Julien sokkal izgatottabb a mai nap miatt, mint ő maga.

– Hagytam neki üzenetet – biztosította André, amint helyet foglalt a vezető oldalon. – De az is lehet, hogy annyira el lesznek foglalva a reggeli készülődéssel, hogy fel sem tűnik nekik a hiányod. – Heniko erre nem mondott semmit, csak kínosan elmosolyodott. Pontosan tudta, hogy ha mindenki nem is, de egy ember biztosan keresni fogja: méghozzá Leon. Túlságosan ismerte már annyira a franciát ahhoz, hogy tudja, ezt ő biztosan nem fogja csak annyiban hagyni.

– Heniko, minden rendben? – kérdezett rá a férfi kisvártatva, látva, hogy a lány mennyire elmerült a gondolataiban.

– Ja... persze – tért vissza a valóságba. – Minden rendben van, csak elgondolkodtam valamin.

– De ugye ezt nem csak úgy mondod? Sikerült rendesen kipihenni magadat? Nem akarom, hogy a verseny az egészséged rovására menjen.

– Jól vagyok – biztosította a lány, még ha ez közel sem fedte a valóságot. Azonban úgy vélte, hogy ha Andrét beavatná a valóságba, akkor a férfi biztosan nem hagyná, hogy versenyezzen, még ha ezzel értelmetlenné is válna az elmúlt idő munkája. – Nem kell aggódnod semmiért.

***

Körülbelül már két óra telt el Heniko és André távozása óta, de a többiek még csak most jutottak el odáig, hogy ébredezzenek. Taylor lassan felült és megtörölte szemeit, majd végignézett az éledő táboron.

– Vajon mennyi lehet az idő? – tanakodott, miközben elnyomott egy hatalmas ásítást. Lassan közelebb csúszott Julienhez, hogy megnézze a férfi karóráját. Döbbenten vette tudomásul, hogy már bizony kilenc óra van.

– Julien! Julien! – szólongatta a férfit, miközben meg is rázta annak vállait.

– Na, mi az már? – kérdezte kissé nyűgösen, és látszott rajta, hogy esze ágában sincsen még felkelni.

– Hánykor is kezdődik az a verseny?

– Kettőkor – válaszolta, de aztán megrázta a fejét. – Most komolyan csak ezért keltettél fel?! Gonosz vagy! – morogta, majd dacosan át is fordult a másik oldalára.

– Hát jó – vonta meg a vállait a lány. – Csak gondoltam szólok, hogy már kilenc óra. – Julien, amint meghallotta, mit is mondott Taylor, egyből ülő helyzetbe vágta magát.

– Mennyi?! – kérdezett vissza döbbenten.

– Most már kilenc óra egy perc... – billentette oldalra a fejét, hogy lássa a férfi óráját.

– És ezt mért ilyen nyugodtan mondod?! Még a végén elkésünk! – kiáltotta idegesen, és úgy robbant ki a sátorból, mint egy táborvezető.

– Jó reggelt! Pattanjunk fel frissen, fiatalon! – kiáltozott, miközben egy fazekat ütögetett egy jókora fakanállal.

– Azt meg mégis honnan a bánatból szerezted? – lépett ki a sátorból Taylor is, és szinte tátott szájjal figyelte, ahogy Julien valóságos terrorral ébresztette az embereket.

– Jaj, Julien...ezt muszáj?! – dugta ki a fejét Mia a saját sátrából.

– Aludj inkább te is! – cselekedett hasonlóan Anna is. – Ráérünk, nem? Még tök korán van!

– Mi áz mán, Öcse? Mi ez a szigorú ébresztő?! – kérdezte a vajda is, aki most jött ki sátrából.

– Kicsit elaludtunk. Már kilenc óra is elmúlt! – A friss híreket hallva mindenki eszeveszett sürgölődésbe kezdett. A vajda emberei szokásos olajozottságukkal álltak neki puccba vágni a tábort, míg a színpadhoz tartozók visszatértek a kastélyba, hogy felfrissítsék magukat.

– Dirk! – szólította le Julien André egyik emberét, mire az sebes léptekkel sietett oda hozzá.

– Parancsoljon velem, Julien úrfi! – felelt neki a fiatal fiú alázatosan. – Mit tehetek önért?

– Elő vannak készítve a lovak az indulásra?

– Mi az, hogy, uram! Sőt Gréta már valószínűleg meg is érkezett velük a helyszínre. – Julien kissé meglepődött a hírek hallatán.

– Miért nem André intézte ezt? – tette szóvá. – Legutolsó értesüléseim szerint ő akarta kézben tartani ezeket!

– Én igazán nem tudom, Julien úrfi. Engem is csak Gréta tájékoztatott a teendőimről. Én akkor láttam utoljára, amikor elhajtott a furgonjával. – Juliennek majd kiugrottak a szemei.

– Micsoda? Mégis mikor volt az?!

– Hat körül... ha jól emlékszem – próbált visszaemlékezni a fiú a fejét vakarva.

– Azt nem tudod hova ment?

– Nem – rázta meg a fejét. – De azt igen, hogy az a szép kisasszony volt vele, aki itt tanult lovagolni nálunk. – Julien hamar megértette, hogy kire gondol Dirk.

– Henikóval ment el? Mégis hova a csudába mehettek... – beszélt már inkább csak magának, mint Dirknek.

– Sajnos ezt nem tudom. André úr viszont azt mondta Grétának, hogy ön csak ne aggódjon semmiért. Vissza fognak érni a verseny kezdetére. – Julien erre bosszúsan ciccentett egy nagyot.

– André és az ő önálló akciói... – rázta a fejét, majd sóhajtott egy nagyot. – Köszönöm a segítséget, Dirk. Menj csak vissza a munkádhoz.

– Szívesen, úrfi. Sajnálom, hogy nem tudtam többet segíteni. Kérem, adja át a lányoknak, hogy sok szerencsét kívánok nekik!

– Átadom, ne aggódj. Most mehetsz a dolgodra – mondta, mire a fiú biccentett és úgy is tett, ahogy Julien azt meghagyta neki.

Eközben a közeli várostól nem messze André leállította az autó motorját. Egy hatalmas épület előtt álltak meg, aminek boltíves kapuján egy lovas címer díszelgett. Beljebb az udvaron többfelé lovat és embereket ábrázoló szobrok voltak elhelyezve. Heniko nem győzött ámulni a látványon, de egyelőre nem pontosan értette, hogy mit is keresnek itt.

– Mondd, André. Miért jöttünk ide?

– Ez a helyi lovas hagyományőrzők szentélye. Itt őrzik azt a kupát is, amit a verseny győztese nyer majd meg.

– Hűha! – szökött ki a száján. – Azt eddig is sejtettem, hogy itt nagyon fontos a lovaglás, de hogy ennyire...

– Gyere utánam – mondta neki a férfi, majd elindult az épület felé. Heniko azonnal a nyomába szegődött, de nem tudta közben nem a szobrokat figyelni. Ahogy elhaladt egy ágaskodó ló szobra mellett, olvasni kezdte a rávésett idézetet.

– „Lovak. Ha az Úristen valaha is náluknál szebbet teremtett, azt biztosan megtartotta magának." Ismeretlen szerző.

– Szép, igaz? – kérdezte André mosolyogva.

– Ó, bocsánat... – kapott észbe. – Megfeledkeztem magamról.

– Ne szabadkozz. Ha az ember agya ilyen idézeteket lát, egyből közhírré is akarja tenni. – Heniko elmosolyodott az érdekes magyarázatra.

– Magának van kedvence? – kérdezte kíváncsian.

– Hogy nekem? Van. Akarod hallani?

– Persze.

– Régebben ez is egy szobron volt, de az idő kissé tönkretette a vésetet. Monty Roberts szavai voltak rávésve. „A jó lovas meghallja, mit mond neki a ló, de az igazán nagy azt is meghallja, amit csak suttog."

– Már értem miért a kedvenced. Tényleg csodálatos gondolat. Jó lenne, ha egyszer én is elmond... – Azonban hirtelen megakadt a folytatásban, mert az épületbe lépve azonnal megpillantotta a nagy kupát, ami egy egyméteres kristályló alakot formált.

– Elképesztő, igaz? – kezdett beszélni André, mert pontosan tudta, hogy Henikót mennyire lenyűgözte a látvány. – Sok győztes mondta már el, hogy itt győzni olyan, mint eljutni a mennyországba. Mindenki, aki részt vesz ezen a versenyen, azért dolgozik, hogy megkapja az elismerést a sok munkája után. Sajnos nekem az nem adatott meg soha, hogy megtapasztaljam ezt a csodát.

– De hát miért? Hiszen amilyen remek oktató... biztosan remek lovas is!

– Régen az voltam.

– Régen? De hát mi történt? A tudásával szerintem akár ma is versenybe szállhatna. – André elmosolyodott a kedves szavak hallatán.

– Örülök, hogy ezt mondod... de sajnos...én már soha nem fogok ilyen versenyen elindulni. Tudod, kisebb koromban elég sok győzelmet söpörtem be. Julien kicsit irigy is volt, mert bármennyire is igyekezett, sosem tudott előttem végezni. Aztán az egyik verseny elég rosszul sült el. Az 1.60-as akadály előtt a lovam megijedt a bozótból előbújt siklótól, és levetett a hátáról. Én átestem az akadályon és elég csúnyán összetörtem magam. Több hétig feküdtem kórházban, mert eltört mind a két karom, és agyrázkódásom is volt. Nagyon szeretem a lovakat, de tudom, hogy ezután a trauma után, ha csak arra gondolok, hogy fel kellene ülni a nyeregbe, elönt a félelem. Próbáltam pszichológussal javítani az állapotomon, de semmi sem változott.

– Elképzelni sem tudom, hogy ez mekkora fájdalom lehetett neked – mondta Heniko. – Annyira sajnálom, hogy így alakult.

– Ne sajnáld, én is túltettem magam rajta. Talán ez egy erős lecke volt az univerzumtól, hogy hol is a helyem valójában. A tanítás tényleg boldoggá tesz. – Itt hirtelen megjelent egy rejtélyes mosoly az arcán. – Lehet, hogy azért történt minden, hogy amikor idetévedsz, legyen, aki megtanítson győzni. – Heniko ezt hallva hangosan felnevetett. – De a viccet félretéve, elmondhatatlanul büszke vagyok rád. Sosem láttam még ekkora tehetséget, mint amilyen te vagy. Talán nem kellene ennyire magabiztosnak lennem, de úgy érzem, ma nyerni fogsz.

– Köszönöm, André – hálálkodott a lány. – Én mindent el fogok követni, hogy valóban kiérdemeljem a szavait!

***

Miközben André és Heniko még körbejártak az épületben, addig a verseny helyszínére is elkezdtek megérkezni a lovagok, a lovak és a kisegítő személyzetük.

– Hú! Ezzel meg is volnánk... – sóhajtotta Gréta, miután a pej kancát és az éjfekete csődört is nagy nehezen beterelte a megfelelő boxba. – Azt hittem, nehezebb dolgom lesz! Még szerencse, hogy Heniko kisasszony beszélt ezzel az önfejű ménnel, különben a verseny végére sem tessékeltem volna be a helyére! – Elgondolkodva nézett Vadócra, és közben csak egy dolgon járt az esze. – Nem fér a fejembe, hogy a kisasszonyra miért hallgat, amikor másra nem... – Hirtelen aztán összerezzent egy kicsit, mert meghallotta, hogy kinyílik a pajtaajtó. Egy fiatal nő lépett be rajta, nyomában a méltóságteljes versenylovával. A lány ruhája hasonló színű volt, mint amilyen Henikóé, annyi különbséggel, hogy a színek elrendezése ellentétes volt. Hosszú, szőkésbarna haját fonott copfban hordta. Vonásai és kisugárzása is nagyon előkelőnek hatottak. Lova pont olyan fekete volt, mint Vadóc, csupán annyi különbséggel, hogy a szőkésbarna lány lovának sörénye, farka és zoknijai feketék voltak. Gréta annyira csodálattal nézte a lányt, hogy észre sem vette, hogy a másik lány őt figyeli.

– Látom, te is szereted a lovakat – mondta oda a szőkésbarna lány, mire Gréta azonnal észbekapott, hogy mit is csinál.

– Hogy én? Hát.. izé... mégis honnan gondolja? – kérdezte zavartan, ugyanis pontosan tudta, hogy a vele szemben álló hölgy nem más, mint Julien egyik legnagyobb riválisa, Larissa Doyle.

– Ha nem így lenne, nem időznél itt ennyit – mutatott rá Larissa egy kedves mosollyal.

– Ja, hát persze... milyen ostoba vagyok... – próbálta menteni a maradék méltóságát Gréta.

– Melyik a tied? – kezdett csevegésbe Larissa, részben mert tényleg érdekelte a válasz, meg azért is, hogy oldja Gréta feszélyezettségét.

– Az enyém? Nem. Én csak gondozó vagyok. Nekem csak annyi a dolgom, hogy itt legyek és vigyázzak rájuk.

– Rájuk? – csodálkozott Larissa. – Szóval kettővel is indultok?

– Igen! Ez egyik ez a pej – mutatott készségesen a mellette lévő lóra. – A másik a pajta végében van, mert kicsit zabolátlan a lovasa nélkül.

– Nagyon szép állat... – jegyezte meg Larissa, miközben a pej kancát figyelte. – Valahonnan nagyon ismerős nekem. Kinek a lova?

– Julien de Marchege a gazdája. – Larissa azonnal összehúzta a szemöldökét a név hallatán.

– Hát ezért volt akkor annyira ismerős – merengett némán. – Hiszen ez az övé. Mindig ezzel versenyez. Várjunk csak... ki indul még vele? – Mit is mondtál? – folytatta ezúttal már hangosan is. – Melyik is a másik?

– Ott a pajta végében az a fekete... – Larissa kecsesen suhant át a boxok között, míg végül meglátta Vadócot. Döbbenten kerekedtek el a szemei a látványára.

– Ez a ló... – suttogta, miközben egy pillanatra sem tudta levenni róla a szemét.

– Talán valami baj van? – kérdezte óvatosan Gréta, akinek szinte futni kellett, hogy beérje a másikat.

– Ó, semmi. Igazán semmi – rázta a fejét Larissa. – Csak nem is gondoltam volna, hogy Julien egy ilyen állatot is őrizget maguknál.

– Nos, ennek is megvan a maga oka. Vadóc elég zabolátlan ló. – Larissa elmosolyodott a név hallatán.

– Szóval Vadócnak hívják? Az elmondásod alapján találó is. Bár... én nem így neveztem volna.

– Miért, ön hogy hívná? – kíváncsiskodott Gréta.

– Nagy és dühös, akár egy vad vihar. Ráadásul a színei is csak erősítik ezt a hatást. Én Viharnak neveztem volna.

– Most, hogy mondja, ebben is lett volna logika... – töprengett hangosan Gréta, majd megvonta a vállát. – Mindenesetre nekem már biztosan Vadóc marad, még akkor is, ha hirtelen szelídülésre adta a fejét. – Ezen a ponton Larissa is elgondolkodott.

– Julien akar majd villogni ezen a lovon? – kérdezte, mert bár tudta, hogy a másik a férfi hivatalos versenylova, Julienből ki lehetett nézni, hogy csak Vadóc miatt váltson.

– Nem dehogy. Az úrfi nincs az indulók között. – Larissának a kétszeresére nőttek a szemei.

– Micsoda? De hát miért?

– Megsérült a lába és így nem tudta vállalni a versenyt. – A lány csalódva fogadta a híreket. Ő arra számított, hogy közöttük fog eldőlni a nagy verseny.

– Á, Larissa! Hát itt vagy? – érkezett egy újabb lány. – Már mindenhol kerestelek. Gyere, mennünk kell a kötelező versenyzői lejelentkezésre.

– Igen, tudom, Isabella. Köszönöm a beszélgetést – mondta oda Grétának, majd már sétált is a barátnője felé.

– Julien úrfi elbeszélései köszönőviszonyban sincsenek Larissa kisasszony valódi természetével. Ő egy tündéri lány – mosolyodott el, majd aztán úgy volt vele, hogy megnézi a pályát és a nevezők végleges listáját is. Amint azonban kinyitotta az ajtót, egy újabb lovas és lova érkezett a pajtába, akkora lendülettel, hogy majdnem el is sodorták őt. Első körben méltatlankodni akart, de amint jobban megnézte a figyelmetlen lovast, majdnem hangos, lovakat megszégyenítő nyerítésbe kezdett.

– Miss Eszmerálda... – préselte ki inkább magából, hogy ne tűnjön modortalannak. – Örülök, hogy ön is megjött. – Miközben beszélt, igyekezett nem Eszmeráldára nézni, mert attól tartott, ha tovább kell néznie az arany és rózsaszín alapszínekkel rendelkező, érthetetlen okokból agyondíszített lovaglószettjét, nem tudná visszafogni magát.

– Te csák ne szóljál hozzám. Te egy kis cseléd vágy...máj dákkor szólhátsz, ha esetleg kérdezlek. – Gréta inkább lenyelte, amit első lendületből mondani akart válaszként. Helyette inkább egy szó nélkül otthagyta Eszmeráldát, hogy egyedül helyezze el a lovát.

– Szerencsétlen ló... – sóhajtotta, ahogy visszaidézte, hogy szegény párának is kijutott gazdája stílusából. A lány döbbenten és tátott szájjal nézett utána. Hát nem volt hozzá szokva hogy így bánnak vele... de most – Ó, Dirk! – vette észre a fiatal srácot és a vele egyszerre érkező csapatot. – Hát Julien úrfi?

– A szervezőkkel beszél. Felkérték, hogy tartsa ő a nyitóbeszédet, mint tavalyi győztes.

– Értem. Na, és Heniko kisasszony és André? Ők nem veletek jöttek? – Dirk csak a fejét rázta.

– Nem. De szerintem hamarosan befutnak majd ők is.

– Hát nagyon remélem. Alig van már idő a verseny kezdetéig. – Nézett automatikusan az órára.

– Ha nem bánjátok, mi addig előremegyünk és megkeressük a helyeinket – mondta Mia, majd el is indultak a pálya felé. Eközben Leon inkább járt egyet, annak reményében, hogy talán valahol összefut a megérkező Henikóval. Azonban amikor ez egy fél óra múlva sem sikerült, inkább ő is úgy döntött, hogy megnézi magának a híres versenypályát. Maga a pálya egy hatalmas, fedett épületben volt, nagyjából ötpercnyire a pajtától, ahol a versenylovakat tartották. A francia amint belépett, őszintén megdöbbent a látványon. Az egész versenyteret tribünök fogták közre. Egyedül csak ott volt kihagyva pár méteres hézag, ahol a lovak és lovasaik megérkeztek a versenytérbe. A viadalnak egy lekerekített, téglalap formájú terület adott helyett, rajta tizenkét akadállyal. Méreteik igen eltérőek voltak. Az 1.15 métertől egészen az 1.60-ig. Az akadályokon számok mutatták a lovaglás menetének a sorrendjét.

– Valami azt súgja, hogy ez a verseny nem olyan lesz, mint amilyennek sok ember elképzeli – gondolta, és maga sem értette miért, de ő maga is kissé idegessé vált. – Amit az elmúlt fél órából leszűrtem, az szinte teljesen megegyezik azzal, amit a Cirkuszfesztiválon tapasztaltam. A sport kifinomultsága ellenére, ezek a lovasok is pont ugyanolyanok, mint az ottani artisták voltak. Véresen komolyan veszik, és egészen biztos vagyok benne, hogy nem kegyelmeznek a vetélytársaiknak sem. Pont ezért nem való ez a verseny Henikónak. Ő nem tud ilyen lenni, és félek, erre ő már csak akkor jön rá, amikor késő lesz. Valahogy meg kellene állítanom, de Julien és a flúgos barátnője csak a saját hülyeségüket szajkózzák. Talán azzal az André fickóval kellene próbálkoznom. Ő talán megértené azt, amiről beszélek. – Azzal el is indult a férfi keresésére.

Közben a du Marchege birtokra megérkezett egy öregúr, André apja. Ő maga sem számított arra, hogy ennyi idegi marad távol, de már alig várta, hogy újra a kedvenc állataival legyen. Azonban önfeledt öröme nem tarthatott túl sokáig, mert felfedezte Vadóc hiányát. Idegesen rohant át az udvari karámhoz, ám amikor azt is üresen találta, a vérnyomása az egekbe szaladt. Rögtön Andrét vagy Julient akarta előkeríteni, hogy mit tudnak a paripáról, ám amikor őket sem lelte semerre, kezdett nagyon kétségbeesni. – Mégis hová a fenébe tűnt el mindenki?!

– Ovidió úr... végre visszatért – üdvözölte az egyik szobalány, aki a mosókonyhából igyekezett vissza a kastélyba.

– Nina! Nagyon fontos kérdésem lenne! – kezdett bele köszönés nélkül. A lány ennek hallatán meg is lepődött egy kicsit.

– Persze... mondja csak, de előbb nyugodjon meg, mielőtt infarktust kap itt nekem!

– Hol van Julien és a fiam?

– Hogy ők? – csodálkozott el Nina. – Természetesen a helyi bajnokságon. Tudja, amit Julien úrfi tavaly megnyert.

– És mégis hová tűnt Vadóc?!

– A nagy fekete? Természetesen vitték az is magukkal. – Ovidiónak majd kiestek a szemei a vastag keretes szemüvege mögül.

– Tessék?! De Julien meg sem tudja ülni! – adott hangot az idős férfi a rémületének.

– Nem ő lovagol majd rajta.

– Nem ő? Akkor meg mégis kicsoda?

– Egy lány, akivel Julien együtt dolgozik Amerikában. Henikónak hívják és André tanította ki egy hét alatt.

– Ez most valami vicc?! – kérdezte hitetlenkedve. – Ne akard már a bolondját járatni velem, te lány!

– Miért viccelnék? Komolyan mondom! – erősködött Nina. – A saját szememmel láttam, hogy az a ló lesi a kisasszony minden óhaját.

– Engedelmeskedik neki? – hüledezett Ovidió.

– Ahogy mondja. Hé! Most meg hová megy?! – kiáltott utána, mert időközben Ovidió sietni kezdett a kocsijához.

– Találkoznom kell azzal a lánnyal – felelte, de vissza sem fordult.

– De hát úgyis visszajönnek! – akadékoskodott a lány, de az öreg ezt már meg sem hallotta, mivel az agyában csak az iménti információk visszhangoztak.

– „Nem ő lovagol majd rajta. Egy lány, akivel Julien együtt dolgozik Amerikában. Henikónak hívják és André tanította ki egy hét alatt. A saját szememmel láttam, hogy az a ló lesi a kisasszony minden óhaját."

– Vajon lehetséges lenne? – tipródott némán. – Muszáj látnom a saját szememmel is. Bele sem merek gondolni, hogy mi van akkor, ha beigazolódik a sejtésem.

***

– Kedves nézőink! Kérjük, foglalják el helyeiket, mert a verseny perceken belül kezdődik! – hallatszott a hangosbemondóból az alábbi szöveg. A stadionban már eleve sokan tartózkodtak, de ezek után csak még nagyobb lett a mozgolódás.

– Te jó ég! – suttogta Pete a hömpölygő tömeget látva. – Álmomban sem hittem volna, hogy itt ekkora kultusza van ennek a lovaglásnak.

– Szerintem nagyjából a Cirkuszfesztiválon lehetett hasonló tömeg... – emlékezett vissza Mia.

– Akkor nekem is azért volt ekkora déjá vum! – csapta jobb öklét a bal tenyerébe Rosetta.

– Remélem, azért Heniko és Taylor nem fog úgy járni, mint Sora... – emlékezett vissza Anna Sora összeomlására.

– Miért, mi történt akkor? – érdeklődött egyszerre Pete és Ariána is.

– Hát ő... egyszerűen feladta a versenyt. Nem volt felkészülve arra a nyomásra, ami ránehezedett.

– Én nem hiszem, hogy Henikóval lenne bármi gond! – legyintett rá Pete. – Mind tudjuk, hogy szereti a maximumot nyújtani. Bár tény, hogy a lovaglás nem éppen az ő asztala, de ez mikor jelentett neki gondot?

– Én biztos vagyok benne, hogy aratni fog! – közölte Alica határozottan. – Heniko már csak ilyen!

– Szinte megkönnyezem, hogy ilyet hallok a szádból... – csipkelődött May, mire Alica alkaron vágta.

Közben Heniko és André is megérkeztek a verseny helyére. André eléggé idegesnek látszott, pedig akinek itt valós oka volt erre, az nem ő volt, hanem Heniko.

– Heniko, tényleg minden rendben? – kérdezte André, mert úgy érzékelte, hogy a lány szokatlanul nyugodt.

– Persze. Minden oké... mi bajom lenne? – húzta össze szép szemeit.

– Szokatlanul csendes vagy – közölte az észrevételét a férfi. – Ez nem jellemző rád. – Heniko erre csak megvonta a vállát.

– Nincs különösebb oka a szótlanságomnak – mondta, de persze nem ez volt a teljes igazság. André folytatni is akarta a beszélgetést, ám újra megszólalt a hangosbemondó.

– Biztosan ne maradjak veled? – kérdezte újra annak ellenére, hogy a visszaúton már megbeszélték a felállást.

– Minden rendben lesz, André. Ne aggódj semmit.

– Rendben van – felelte, majd hirtelen eszébe jutott valami. – Én ostoba! Ezt meg majdnem elfelejtettem! – majd a kabátja zsebébe nyúlt és egy álarcot vett elő, ami csak a szem körül helyezkedett el. A maszk maga fekete színű volt, a tetején lévő minták pedig a szem körüli résznél pirosak. Heniko megemelte erre az egyik szemöldökét.

– Ez most komoly? Zorrók leszünk? – André erre nevetni kezdett.

– Ez olyan, mint a tenisz Wimbledonban. Ott színkódex, itt meg álarc.

– Elég szokatlan egy olyan versenyen, ahol elég fontos, hogy a lovas mindent jól lásson... – jegyezte meg Heniko, miközben a felvette a fejére a maszkot.

– Most mondjam azt, hogy a bírák azt várják el, hogy szinte eggyé válj a lóval? – sóhajtotta André. – Mindenestre sok szerencsét – mondta, miközben megveregette a vállát. Heniko erre csak elmosolyodott és biccentett egyet, majd odasétált ahhoz az ajtóhoz, ahová csak a versenyzők mehettek be. Intett egyet még búcsúzóul, aztán eltűnt a két hatalmas biztonsági ember között.

André némiképpen megnyugodott egy kicsit, ám ahogy elindult volna a nézőtér felé, Leonnal találta szemben magát.

– Mr. Oswald. Maga itt? Hiszen nemsokára kezdődik a verseny...

– Tudom. Hol van Heniko? – tért a lényegre azonnal.

– Hogy Heniko? Már a lovasok várótermében.

– Azonnal beszélni akarok vele. – André arcán egy értetlen fintor hullámzott át.

– Attól tartok, az most már nem lehetséges. – Rázta meg a fejét végül André. – Már nem fogják kiengedni az őrök. De miért akar beszélni vele?

– Az nem a maga dolga! – vágta rá idegesen a francia, mert már nagyon kezdte unni, hogy eddig minden kísérlete a Henikóval való találkozásra meghiúsult.

– Már hogy ne lenne az! – kérte ki magának André, akinek már eléggé bántotta a fülét Leon flegmasága. – Én vagyok a kiképzője!

– A kiképzője? – ízlelgette a szót a francia nagyon gúnyosan. – Legyen. Akkor magának mondom, amit Henikónak is mondanék. Azt akarom, hogy Heniko lépjen vissza.

– Ugye most csak viccelsz?! – bukott ki Andréból, és közben le is tegezte a másikat. – Egész héten erre a versenyre gyakorolt. Akkor miért is csinálta volna? Feleslegesen?!

– Képzelje, ezzel én is tisztában vagyok. Viszont azzal már kevésbé, hogy maga miért akarja belökni őt egy ilyen világba, mint ez?! Mintha nem lenne azzal tisztában, hogy itt mindenki úgy áll hozzá, mintha az élete lenne a tét!

– Henikónak is van ilyen fontos ez a verseny!

– Maga tényleg ezt gondolja? – kérdezte Leon hitetlenkedő hangon. – Hát erre csak azt tudom mondani, hogy látszik, hogy mennyire nem ismeri Henikót. Az ő legnagyobb hibái, hogy túl jó szívű és mindenkinek meg akar felenni. Julien és ön szinte térden csúszva könyörögtek neki, hogy vállalja el a feladatot. És természetesen mivel ő semmire nem tud nemet mondani, persze hogy elvállalta. Jó, nyilván az is az okok között volt, hogy jól szórakozott az edzések közben, mert élvezte, amit csinált. Viszont belegondolt már abba, hogy ő pillanatokon belül olyan emberek közé kerül, akiknek ez a sport már régen nem ezekről szólnak?

– Ezzel most mit akar mondani? – kérdezett vissza André, és bár igyekezett a határozottság látszatát fent tartani, kicsit gondolkodóba ejtették a másik férfi szavai. – Az én hibám lesz, ha Heniko nem tudja kezelni a helyzetet?!

– Nem én mondtam – közölte vele a francia, majd olyan sebesen távozott is, ahogy ide megérkezett.

– Hát ez egészen elképesztő... – magyarázta a fejét csóválva André, ám amint első felháborodásában elindult volna a nézőtér felé, pár lépés megtétele után megtorpant. – De mi van, ha igaza van? – merült fel benne a kérdés. – Hiszen annyira el voltam foglalva azzal, hogy a lovaglásra tanítsam, hogy a versenyről alig ejtettünk néhány szót. Lehetséges, hogy túlzásba vittük? Végül is...Heniko ma annyira szótlan volt. Lehetséges, hogy éppen ezért?! Meg kell tudnom a választ! – döntötte el, és szaladt is ahhoz az ajtóhoz, amin belépve Heniko nem is olyan régen távozott.

– Hová-hová ilyen sietősen? – állította meg az egyik ajtónálló.

– Csak beszédem lenne a lovasommal. Edző vagyok.

– A felkészülési idő nem volt elég, hogy mindent átbeszéljenek? – kérdezett rá gúnyosan a másik.

– Kérem. Értsék meg, hogy ez most rendkívül fontos!

– Nincs több kontakt, öreg. Menjen a dolgára! – Ez volt az a pont, amikor André kétségbeesése az egekbe szállt.

***

Heniko nagyon izgatott volt, amikor a rövid eligazítás után útban volt a lovasok pihenőjébe. Alig várta, hogy megismerje a versenytársait. Azonban amikor megérkezett a pihenő ajtajához és a kilincs felé közelítette a kezét, meghallotta az onnan kiszűrődő hangokat.

– Hé! Lelökted a lovaglópálcámat! Nem tudnál jobban figyelni?!

– Talán nem kellene az útban hagynod...

– Lehetne, hogy halkabban civakodjatok? Valaki koncentrálni szeretne!

– Te jó ég... – gondolta, ám ennek ellenére benyitott. Persze ahogy várni lehetett, az ajtónyitásra egy pillanatra csend lett, és minden szempár Henikóra szegeződött. Heniko kicsit kellemetlenül is érezte magát, de aztán bátrabban beljebb lépett, hogy megkeresse Taylort.

– Hé, Heniko! Itt vagyok! – kiáltott fel Taylor, és lengetni is kezdte a kezét, hogy a másik meglássa. Heniko erre el is csapott egy kisebb mosolyt, mire most annak lehetett a szemtanúja, hogy páran úgy néznek rá, mint a véres rongyra.

– Hé, ki az a lány? – kezdtek sugdolózni páran.

– Fene tudja. Sosem hallottam a nevét.

– Akárki is legyen, remélem az esélytelenek nyugalmával érkezett.

– Mégis mi van ezekkel az emberekkel? – kérdezte Heniko Taylort, amint mellé ért.

– Ne törődj velük – legyintett rá Taylor. – Már agybajt kaptam tőlük. Alig vártam, hogy ideérj végre. Legalább egy értelmes egyén legyen mellettem.

­– Isabella kisasszony, szerinted ők kicsodák? – kérdezte Ilsa, miközben Henikóék párosát figyelte.

– Fogalmam sincs, Ilsa – felelt neki Isabella, miközben felvette a maszkját. – Szerintem újak lehetnek.

– Biztosan ők indulnak Julien lovain – gondolkodott Larissa, miközben ő is szótlanul figyelte Henikót és a már szintén maszkot viselő Taylort. – Vajon melyikük lovagol majd a feketén? – Aztán hirtelen zaj ütötte meg a fülét, ugyanis bekapcsolták a szobában lévő kivetítőt, ahol a kinti eseményeket lehetett nyomon követni.

– Üdvözlöm a nézőket! – szólalt meg egy férfi, aki jelenleg lent állt a pálya közepén. – Az idei díjlovagló bajnokságot ezennel megnyitom. Most pedig halljunk pár szót az előző bajnokunktól Mr. Julien du Marchege-tól. – A bejelentés hírére a közönség hangosan tapsolni kezdett, majd amint Julien is megjelent a színen, még nagyobb lett az ováció.

– Julien! Imádunk!

– Julien úrfi!

– Végre itt vagy! – hallatszott mindenfelől.

– Álmomban sem gondoltam volna, hogy Julien itt ekkora sztár! – jegyezte meg Anna.

– Amilyen flúgos úgy általában... ezt látni tényleg furcsa. – helyeselt May is.

– Hé, mintha Julien most máshogy festene, nem? – osztotta meg az észrevételét a többiekkel Mia. – A kiállása, de még az arckifejezése is.

– Most, hogy mondod... valóban!

– Először is hadd köszöntsek mindenkit itt a bajnokságon! – csendült fel Julien jellegzetes hangja, ami elhallgatásra kényszerítette a tömeget. Mindamellett olyan határozottan és komolyan állt, hogy a barátai a színpadnál alig ismertek rá. – De egyszersmind had figyelmeztessem az indulókat, hogy kemény csatát kell vívniuk, mind nekik, mind a lovaiknak. Dolgozunk, készülünk, versengünk mind, mégis csak egy lovas és lova álma válhat valóra. Csak egy ember veheti majd kezébe a mindent jelentő trófeát. Az idei talán az év egyik legkeményebb versenye lesz, ezért adjatok bele mindent, amit tudtok. – Amint elhagyta az utolsó szó is a száját, újabb tapsvihar rázta meg a stadiont.

Bent a váróhelyiségben már mindenki csak azt várta, hogy ő jöhessen, hogy ő legyen a középpontban. A hangulat persze továbbra is puskaporos maradt. A legtöbben a falon kitett sorrendet figyelték. Nem csak azt, hogy mikor is jönnek, hanem azt is, hogy milyen sorrendben jönnek az ellenfelek. Voltak, akik magukban ücsörögtek, míg mások, azon kevesek, akik szimpatizáltak valakikkel, azok együtt latolgatták a várható helyezéseket. Időközben odakint az első versenyző már el is kezdte a körét, név szerint Aneta Bold, aki Anglia színeiben versenyzett. Nem volt éppen rossz lovas, bár most az izgalom hevében kissé bátortalanul vetette bele magát az ugrásokba. Ezen kívül nem sok kivetni való volt a lovaglásában. Amikor azonban a 1.60-as akadályhoz érkezett, ott leverte a felső lécet. Erre több rosszakarója is gúnyosan elmosolyodott, közöttük talán a legjobban Claus. Viszont őt a léc leverése egyáltalán nem érte meglepetésként – attól függetlenül, hogy amúgy az a legnehezebb része a pályának. Ő tudta, hogy így lesz, mivel a verseny előtt szabotáltatta a magasságot, így szegény Anetának esélye sem volt átugratni az 1.70-en. Mivel távirányítással is lehetett állítani az akadályt, így könnyű volt elintézni, hogy míg mindenki a lovasra figyel a pálya másik pontján, addig szinte észrevétlenül lehetett emelni tíz centimétert. Persze itt még nem volt vége Claus tervének. A cél az volt, hogy amikor ő következik, akkor még csökkentenek is rajta egy kicsit, hogy biztos legyen a lovaglása hibátlansága.

– Hát ez elég gyenge volt... – kommentálta az egyik versenyző Anetát, aki időközben végzett és sajnos még levert egy lécet az 1.60-as után.

– Egy veszélyforrással kevesebb – jegyezte meg egy másik is. Heniko és Taylor összenéztek ezek hallatán.

– Hogy lehet valaki ennyire rosszindulatú? – vetette fel Heniko, aki jól hallotta, hogy Aneta, hogyan biztatta magát indulás előtt. – Ez annyira igazságtalan... – tette hozzá magában, mivel ott visszhangzott, hogy a lány az álma megvalósítását remélte ettől a körtől.

– Nem tudom... – rázta meg a fejét Taylor, miközben a kritizálók csak sorjázták a megjegyzéseket a kijelzőn lévő angol lányra.

– Ebből most már elég legyen! – szólalt meg Larissa, mire hirtelen csend lett a szobában.

– Bakker, hirtelen azt hittem, téged hallak – suttogta Taylor Henikónak.

– Ha nem tudnátok, márpedig tudjátok, az egy nagyon nehéz akadály kombináció – folytatta eközben Larissa. – Majd meglátjuk, ti képesek lesztek-e átugorni felette. Ha majd sikerül, na, akkor esetleg lesz jogotok a kritizálásra!

– De nagy a szád! – rivallt rá az egyik károgó, egy rövid, szőke hajú lány. – Te inkább csak meg se szólalj! Idén csak azért van esélyed nyerni, mert Julien távol maradt a versenytől!

– Igazán nagyra értékelem, hogy ilyen jónak látod az esélyeimet, de úgy gondolom, hogy itt ma akárki nyerhet.

– Ez a lány aztán olyan elegánsan tud elcsendesíteni valakit, hogy még az kér érte elnézést – jegyezte meg elismerően, majd Henikóra pillantott. – Hé, jól vagy? – guggolt a széken ülő Heniko mellé. – Nem nézel ki túl jól. – És Taylor szemei nem is tévedtek nagyot. Henikón ugyanis most kezdtek előjönni a fáradtság tünetei.

– Azt hiszem csak innom kéne egy kis frissítőt, és minden oké lesz.

– Ha csak az kell, hogy megint százas legyél, már hozom is – mondta mosolyogva, majd el is indult a közeli kisasztalhoz. Heniko nagyon hálás volt, de bánta, hogy hazudnia kellett.

***

– Nagyon nagy verseny bontakozik ki a szemünk láttára, hölgyeim és uraim. Már az indulók negyedének köreit láthattuk, de a nagyágyuk még hátravannak, szóval, aki mostanság akarná felkeresni a büfét, inkább még várjon, mert már itt is a következő versenyző: Claus Weiser. – A közönség megint tapsolni kezdett, majd hamarosan meg is jelent a férfi a pályán.

– Ez nem az a tag, aki megzavarta a lányok edzését? – elmélkedett Anna hangosan, ahogy jobban szemügyre vette Claust.

– Most, hogy mondod, de – értett vele egyet May. – Akkor nagyon el volt szállva magától. Kíváncsi vagyok, volt-e rá valós oka. – Elég hamar kiderült, hogy nem csak a levegőbe beszélt, és amikor az 1.60-ason is hiba nélkül ment át, a közönség igencsak nagy tapssal jutalmazta, hiszen ezt a mai napon még senkitől nem látták hibátlanul megugrani.

– A fene! – sziszegte Anna. – Ez hibátlan volt.

– Ne aggódjatok, még nincs elveszve semmi! – intette nyugalomra őket Flóricia. – Lehet, hogy hibátlan volt, viszont nem túl gyors. Ha tehát valaki fut egy nagyon gyors kört... aránylag kevés hibával, még simán verheti.

– Ez komoly? Na, hát akkor rendben is vagyunk! Heniko és Taylor is elég gyorsan lovagol. Simán nyerhet bármelyikük!

– Így van. Viszont nem Claus a legnagyobb ellenfél.

– Nem ő? – csodálkozott Rosetta. – Akkor meg kitől kell tartaniuk?

– Larissának hívják. Julientől tudom, hogy neki is sokszor meggyűlt a baja a lánnyal, mert nagyon jó lovas. Tavaly azt hiszem, csak pár század döntött kettejük között.

– Pár század? – nyikkant fel Mia. – Az szinte semmi! – mondta, majd újra a pályára nézett, és azon gondolkodott, hogy van-e esélye a barátainak erre az egészre. – Jaj, lányok. Remélem, ügyesek lesztek!

– Hát... Hamarosan megtudjuk.

***

– Te jössz, Ilsa, sok szerencsét! – mondta oda Isabella a lánynak.

– Szerencsét? – szólalt meg gúnyosan Eszmerálda. – Tudod mire vólná igazán szüksége? Tehetségre. Láttám a legutolsó pályárá lépését. Szánálmás volt. – Isabella az egyértelmű provokáció hallatán azonnal szólásra nyitotta a száját, ám valaki megelőzte.

– Neked meg arra lenne szükséged, hogy visszavegyél az arcodból!

– Ki hitte volna, hogy végül pont te szólálsz majd meg, Mádcáp... – Heniko jobb szeme tikkelni kezdett a saját neve hallatán. – Neked igazából semmi keresnivalód itt... de ázt neked kellene tudnod a legjobbán! Mondod itt á nágy védelmi beszédet... holott te ákárod sokáktól elvenni az esélyt!

– Én nem vagyok olyan úri kisasszony, mint az a szőkés-barna csajszi... – célzott Taylor Larissára. – Így mondom a saját szavaimmal, hogy ha nem fogod be a szádat most azonnal, lenyomom a lovaglópálcámat a torkodon! – Eszmerálda erre csak lesajnálóan nézett rá, majd úgy távozott, mintha ő nyerte volna az iménti vitát. – Istenem, de idegesítő ez a csaj... – mondta Taylor, miközben végignézte, ahogy Eszmerálda távozik a szobából. – Komolyan az lenne a legjobb... – lovalta volna bele magát a folytatásba, de akkor meglátta Heniko arcát. – Heniko. Ugye még véletlenül sem vetted fel azt, amit mondott? Azt se tudja, mit beszél...

– Nem, Taylor... – vágott közbe Heniko. – Részben igaza volt. – Taylor, amint meghallotta Heniko válaszát, majdnem idegrohamot kapott.

– Heniko, ebből elég! Mi a fene van veled? Ez egyáltalán nem te vagy!

– De éppen ez az! – ellenkezdett a barna hajú. – Pont ez vagyok én.

– Ez?! – akadt ki és mivel felemelte a hangját, így magára is vonta a többi versenyző figyelmét. – Akkor mi volt az, amit eddig mutattál? Talán végig megjátszottad magad? Azt hittem, neked jelent valamit ez a verseny... de látom, hogy te egyáltalán nem is veszed komolyan! Az istenit! Hát te képes lennél arra, hogy megnyerd! – Ezen megjegyzés ki is váltott egy kis megdöbbenést az ottani csapatból. – Julien is megmondta, és mindenki, aki csak lovagolni látott! És most...komolyan most a versenyed előtt kezdesz el azon agonizálni, hogy ki mennyi évet vagy hónapot feccölt bele a felkészülésbe? Mintha a te hibád lenne, hogy tehetségesebb vagy az átlagembereknél! Á! Mindegy is... csinálj amit akarsz! – Azzal fogta magát és kiviharzott a szobából, mielőtt Heniko bármit felelhetett volna. A többiek inkább meg sem mertek szólalni, pedig bőven lettek volna kérdéseik és gondolataik a hallottakkal kapcsolatban.

Heniko, aki eddig sem volt testileg a helyzet magaslatán, most érzelmileg is csúszni kezdett szétfelé. Nem akart tovább a váróteremben maradni, így ő egy másik ajtón távozott, ami egy elhagyott folyósora vezetett.

– Taylor...annyira nem értelek téged – esett gondolkodóba, miután pár méter megtétele után csak leült a fal tövébe a földre. Remélte, hogy a kis magány és önelmélkedés majd kicsit jobb állapotba hozza. – Hogy tudnám ezt véresen komolyan venni, amikor velük ellentétben nekem igazából semmit sem jelentene a győzelem? Tény, hogy fantasztikus érzés lehet, de én nem érzem a késztetést, hogy bármi áron, mindenkin átgázolva megszerezzem. Az én álmom a színpad. A színpad és semmi más.