91.

Mivel Erna biztos akart lenni a dolgában, első útja a titkos szobához vezetett. Volt egy sötét megérzése azzal kapcsolatban, hogy ha a francia tényleg azt az útvonalat követve jutott be a szobába, akkor talán látta annak a nyomozásnak a nyomait, amit a du Marchege család folytatott már hosszú évszázadokon át.

– Vajon miért kezdett el kutakodni egyáltalán?! – morfondírozott gondterhelten. – Persze azt hamar észrevettem, hogy hiába jött a társasággal, ő nem nagyon akar a része lenni. De ez nem magyarázat arra, hogy miért kezdett csatangolni a kastélyban. Eleve, hogyan találta meg a bejáratot? Figyelmetlen lettem volna, amikor legutóbb odabent jártam?

Valószínűleg még sosem járta meg a titkos folyosót olyan gyorsan, mint most ebben a pillanatban. Amint belépett a könyvtárba azonnal odasietett, ahol a dokumentumokat tárolták. Rögtön kiverte a víz, amikor realizálta, hogy azoknak a fontos papíroknak, már csak a hűlt helyük volt az asztalon.

– Ez nem lehet igaz... – nyöszörgött egészen elfehéredve. – Ezek szerint nem csak, hogy látta őket, de magához is vette azokat. Mégis mi oka volt rá? Hiszen... csak nevek és dátumok szerepelnek rajta. Miért akarta volna... – Hirtelen egy döbbenetes felfedezés száguldott keresztül az agyán. – Biztosan azt akarja megtudni, hogy milyen jelentőségük van!Amint ezt megfogalmazta magában, újra szaporázni kezdte a lépteit, de ezúttal már azzal a céllal, hogy visszaszerezze az irományokat. Bár arról még a legkisebb fogalma sem volt, hogy ezt miképpen is fogja kivitelezni, – pláne ha a franciát a szobájában találja – de jelenleg nem ez a kérdéskör élvezett prioritást.

– Ha szerencsém van, akkor ő is odalent lesz a többiekkel – reménykedett optimistán. – Bár az is elképzelhető, hogy annyira felkeltette az érdeklődését az a néhány papíros, hogy most is azokat tanulmányozza, odafent. Ha így áll a helyzet, majd kénytelen leszek leszerelni valami ügyes hazugsággal, ami miatt azonnal itthagyná a szobát. Talán... azért a lányért megtenné – gondolt Henikóra. – Bele sem merek gondolni, mi lett volna, ha Titus és Alegra asszony a saját szemükkel látják őt...

– Jó reggelt, Erna! – köszöntötte Julien vidám hangon, amitől a nő teljesen kizökkent eddigi gondolatmenetéből.

– Ó! Jó reggelt, Julien úrfi – köszönt hirtelen, majd vette észre, hogy Taylor is mellette áll. – És jó reggelt a kisasszonynak is – tette hozzá sebesen. – Remélem, minden megfelel az igényeiknek.

– Az nem kifejezés Erna asszony! – kezdett beszélni Taylor. – Ön és a személyzet igazi varázslatot művelnek itt. Mintha egy mesekönyvbe kerültünk volna! – Julien ezt hallgatva csak szélesen elmosolyodott, míg Erna felerőltetett magára egy kényszervigyort. Valójában ez a mostani bájcsevej úgy hiányzott neki, mint púp a hátára.

– Ennek igazán örülök – préselte ki ennek ellenére magából és még arra is képes volt, hogy szinten tartsa a mosolygást. – Tehetek is önökért valamit? Mert ha nincs más, engedelmükkel mennék a dolgomra... – kezdett bele furfangosan, jól tudva, hogy ez zöld utat eredményez a meglógásához.

– Ó! Persze, Erna. Menjen csak nyugodtan.

– Ha mégis kellenék, majd csak szóljon az úrfi és máris a rendelkezésére állok – tette még hozzá körítésnek a nő, hogy még tökéletesebbnek hasson az alakítása.

– Úgy lesz – válaszolta Julien, minek hallatán Erna óvatos léptekkel elosont mellettük és folytatta az útját az emeletre.

– Remélem, még nem késtem el... – tépelődött, amikor a megfelelő emeletre ért. – Bár talán nincs is okom a valós aggodalomra. Végül is, mennyi esélye van annak, hogy ő egy este alatt összerakja azt a képet, ami a du Marchege családnak eddig nem sikerült?Amikor a férfi szobája elé ért a biztonság kedvéért finom mozdulattal bekopogott. Miután egy hosszú percig nem jött válasz, úgy döntött, hogy a tettek mezejére lép. Tisztában volt vele, hogy Leon minden bizonnyal bezárta az ajtót, hiszen kvázi olyanokat vett magához, ami a család bizalmas magán tulajdonát képezte. Ennek tudatával kereste elő saját kulcscsomójáról a szoba zárjába illő darabot. Amint fürge mozdulatokkal kipörgette a megfelelőt, a zárba sülyesztette, és halk mozdulattal elfordította. Tisztán hallotta, amit a zár kinyitódik, aztán bátran be is nyitott. A szíve persze végig a torkában dobogott, hiszen tudta, hogy milyen következményei lesznek, ha a francia felfedezi, hogy észrevétlenül és nem túl erkölcsös módon akar behatolni a szobájába.Odabent világos volt. Erna a tekintetét azonnal az ágyra emelte és rögvest még idegesebbé vált, amint felfedezte, hogy a férfi nem fekszik rajta. Szétnézett a szobában, és ekkor vette észre Leont, aki az asztalnál aludt. Annyira belemerült a kutatómunkába, hogy ott a papírok felett nyomta el az álom.

– Milyen váratlan fordulat. Bár jobban nem is alakulhatott volna – gondolta, miközben néma léptekkel sétált az íróasztalhoz. Szemmel gyorsan átfutotta az asztalra kiterített lapokat. – Hm. Talán, ha már így alakult, nem is viszem el az összeset. Hadd gondolkodjon csak a régi dolgokon. – Hamiskás mosoly jelent meg a szája szélén, amint kiszúrta azt az oldalt, aminek a teteje az „Otília" névvel kezdődött. – Valószínűleg ezeket még csak nem is olvasta. Észre sem fogja venni, hogy hiányoznak... – gondolta, miközben tolvajokat megszégyenítő ügyességgel húzta ki a lapot a többi közül, majd elindult az ajtó felé. Azonban mielőtt kilépett volna rajta, egy pillanatra megtorpant, hogy visszapillantson. – Még csak fogalmad sincs róla, hogy a saját múltadról is lenne, mit találnod... – címezte ezt az alvó férfinak, azután távozott, akár egy néma árny.

Tíz óra körül járhatott az idő, amikor a francia ébredezni kezdett. Kellett hozzá néhány pillanat, mire felfogta, hogy mit is keresett ebben a roppant kellemetlen pozícióban.

– Hát persze. Elaludhattam. – gondolta, miközben két tenyerével simított végig az arcán. – De persze álmomban sem gondoltam, hogy ilyen nyomozásba torkollik majd az estém. Mondjuk még mindig elég kaotikus az egész, hiába tudtam meg aránylag sok mindent. Egyszerűen még sem akar összeállni a kép. Miért nyomoz ennyire egy család a másik után... – fogalmazódott meg benne újra, ahogy tétován nézett szét a lapokon. – Várjunk csak – élesedett meg a szeme, amint hiányérzete támadt a lapok mennyiségét illetően. – Határozottan emlékszem a darabszámra. Egy hiányzik! – kapkodva átnézte még egyszer az asztalt, és a földet is. – Valaki járt itt a szobában – állapította meg suttogva, miután nem lelte meg a hiányolt darabot. – Más magyarázat nem lehet. De mégis kinek van még bejárása ide, amikor zárva volt az ajtó? Lehetséges, hogy itt is van egy titkos ajtó? Vagy elképzelhető, hogy van még egy kulcs valamelyik személyzetisnél? A francba! – Vágott bele idegesen az asztalba. – Nem szabadott volna ennyire óvatlannak lennem. Bár ki gondolta volna, hogy valakinek a kulcsra zárt ajtó sem akadály?

Hirtelen megrázta a fejét.

– Mindegy. Most már feleslegesen tépem az agyam. Előbb átnézem ezeket, aztán majd megpróbálok rájönni ki lehet ez az enyveskezű... – határozta el magát, de aztán elhúzta a száját. – Bár mondjuk egy tolvajt meglopni... Nem. Inkább ezt hagyjuk. – Majd ezzel a lendülettel fel is vette azt a lapot, amelyikkel az elalvása előtt is foglalkozott. – Veronikának e szerint négy gyermeke volt. Angelica, Eric, Agustin és Judit Yvett. A fiúgyermek, ahogy már megszoktam teljesen ignorálva van. Viszont itt lányból van három is. Mégis csak Judit Yvett neve van kiemelve. Vajon mi lehet a kapocs? – Egymáshoz tette azokat az anyagokat, amelyeket már látott. – Inkább veszek egy zuhanyt, mielőtt beleásnám magam – változtatta meg az eredeti terveit. – Frissebb fejjel, talán könnyebben észreveszek valamit. – A hűs zuhany alatt azonban mindenen járt az esze, csak a nyomozáson nem.

– Nem jó ezt, hogy ennyire elterelem a figyelmem Henikóról. Indulás előtt megfogadtam, hogy az ittlétünk alatt helyrehozom a dolgokat, de ahogy a dolgok most állnak, inkább csak távolodunk. Ő egész napokra lefoglalja magát a lovaglással, én meg itt kutatok valami olyan után, aminek lehet, hogy nincs is semmi értelme. Bár... – jutott eszébe a fénykép – talán mégsem annyira értelmetlen.

Miután befejezte a zuhanyzást, rögvest vissza is ült a papírok fölé. Nem akarta, hogy az eddigi időtöltése csak felesleges időpazarlás legyen. Egyszerűen megoldást akart találni.– Próbáljuk máshogyan. – dőlt hátra a székben. – 1598 az első dátum, szóval a 16. század. Mi jellemző az akkori kor emberére? Vagyonos családok lehettek, szóval a hatalom játszik. Hatalmi viszályok esetleg. Pénz... érdekházasságok, örökösödés... – Majd villámcsapásként érte a felismerés. – Állj. Ez lesz az! Az örökösödés! Nem szól az egész másról csak is arról! Csak itt nem a férfiak kapják, hanem éppen a nők! – Ez alapján pillantott újra az első oldalakra. – De ez sem stimmel már itt az elején. Ha tényleges örökösödésről lenne szó, akkor nem pontosak a kijelölések. Elisabetta első gyermeke leány... Gianna, így neki kellett volna kapnia ezt a valamit, de mégsem az ő neve van kiemelve. Nem az övé, hanem Catariné. Catariné, aki Gianna húga. Hmm... lehet, hogy itt pont fordítva történik minden? Minden nem a legidősebbre, hanem a legfiatalabbra száll? – Majd elkezdte vadászni a bizonyítást. – Elisabetta neve van emelve és Catarine neve is, aki neki a legfiatalabb lánya. Catarinének csak egyetlen lánya volt Veronika. Veronika legfiatalabb lánya Judit Yvett. – Hitetlenkedve rázta meg a fejét. – El sem hiszem! Megvan a haladás kódja. Hol is járunk időben? – Azzal a lap szélére kúszott a tekintete. – 1800. Ekkor halt meg Judit. Neki vajon hány gyermeke volt? – elmélkedett lapcsere közben. – Három és a legkisebb volt csak lány: Cornellia. És itt is a rendeltetésszerű kiemelés. Az utolsó név, amit megtalált a nála lévő papírokon, Lydie Rose volt.

– Elhagyta az élők sorát 1956-ben. Ez nem is volt olyan beláthatatlan távolságban. Talán pont ezért tűnt el az utolsó lap, mert azon élő leszármazottak is lehetnek? Vajon azon rajta lehetett annak az Elisabettnek a neve, akiről a képet is láttam? Alig van már időnk itt Németországban. Lehet, hogy erre a kérdésre sosem fogom megtudni a választ.

Mivel kezdett rajta eluralkodni a pesszimizmus, úgy döntött, hogy inkább csatlakozik a többiekhez. Amúgy is kíváncsi volt, hogy mi a helyzet az imádott barna hajú szépségével, akivel még amúgy is hátra volt egy izgalmas beszélgetés arról, hogy miért is aludt a férfi szobájában. Erna amint meglátta felbukkani a franciát odalent, nagyon azon volt, hogy a legfeltűnésmentesebben viselkedjen. Amilyen szemfülesnek mutatkozott Leon, a legapróbb óvatlanság is egyet jelentett volna a leleplezéssel.

– Á, nézzetek oda! – jelentette ki Julien jó hangosan, amint észrevette a másik férfit. – Csipkerózsika is végre felkelt? – Leonnak betikkelt a szeme a megjegyzés hallatán.

– Jó ideje fent vagyok már.

– Aha persze! – piszkálta tovább a házigazda. De erre Leon már nem is reagált. Szemével Henikót próbálta megkeresni.

– Kint edz – jelentette Julien ezúttal már csak privát hangerővel.

– Nem arra voltam kíváncsi.

– Hát persze, hogy nem... – veregette meg a vállát a másik.

***

Ahogy elérkezett a verseny utolsó előtti napja, már Henikónak is egészen olajozottan ment az ugratás. Persze ez egy kicsit sem volt meglepő, hiszen jobbára nem is foglalkozott mással csak a gyakorlással.

– A verseny előtt járjátok be a pályát, hogy a lovak ismerkedjenek vele és az akadályokkal. Tudom, már nagyon sokszor emlegettem a napokban, de ebből sem árt az ismétlés. Szóval, ha a ló leveri vagy nem hajlandó átugrani az akadályt, büntető pontot fogtok kapni – kezdett bele az alapszabály ismertetésébe, amit a lányok persze már betéve tudtak. – Kizárni akkor fognak, ha nem a megszabott sorrendben veszi az akadályokat a ló, vagy egymás után háromszor tagadja meg az ugrást. De a lényeg, hogy...

– Legyünk gyorsak... – vágott közbe Taylor.

– ...és lehetőleg ne hibázzunk – tette hozzá Heniko.

– A mai anyag, hogy csak a kűröket gyakoroljátok. Amíg az egyikőtök megy a pályán, a másik figyelje azt, mit csinál jól, vagy hol ront a másik – adta ki az utasítást. Időközben a társulat tagjai is megérkeztek a versenykörülményekhez berendezett karám mellé. Nem győztek hüledezni, ahogy a lányok edzését csodálták.

– Mintha világ életükben ezt csinálták volna... – ámuldozott Mia.

– Talán beszélni is kellene Kalosszal, hogy csináljunk valami lovas számot is! – vágta közbe Alica.

– Megnézném én azt a fejet, amikor tálaljuk... – tette hozzá Anna, mire Rosetta és May vihogni kezdtek, a Kalos vízió láttán.

– Heniko egyszerűen bámulatos... – figyelt ragyogó szemekkel Pete. – Tényleg nincs olyan, ami számára ne lenne lehetetlen.

A beszélgetést három színpompás teherautó jellegű lakókocsi érkezése zavarta meg, amint szép lassan begurultak a közeli fák árnyékába. A társaság kissé értetlenül pillantott össze, hiszen tudtukkal nem vártak más látogatókat.

– Ismered őket, Julien? – tette fel a mindenkit foglalkoztató kérdést Mia.

– Persze. Ők a barátaim. Gyertek, ismerjétek meg őket! Nyugi, nem harapnak – invitálta közeledésre a csoportot, akiket bár nem győzött meg ez a néhány rövid tőmondat, azért a nyomába szegődtek.

– Olyan csilli-villik ezek a kocsik, mint Alica sminkjei a kezdetekkor – állapította meg Anna, elnézve a pompázatos mintákkal kifestett járműveket.

– Hé! Azért nekem volt ízlésem! – kérte ki magának Alica, minek hallatán May és Rosetta hamiskásan pillantott össze.

Még azt a három járművet sem tudták teljesen szemügyre venni, amikor egy újabb csatlakozott hozzájuk. Ez már egy ló vontatta lakókocsi volt, azonban pompájában és díszítettségében versenyre szállt motoros riválisaival. A kocsi ülésén két férfi ült, apa és fia. Az idősebbik férfi ruházata azt a látszatott keltette, mintha most lépett volna ki egy történelem könyvből. Fehér inge felett egy combközépig érő ezüstgombokkal díszített dolmányt viselt, míg nyakában egy jókora aranylánc lógott. Alul egy túlságosan bő vászonnadrágot viselt, amit egy csizma követett. Sötétbarna haja már itt-ott kissé őszült, így sötét szemei szinte világítottak a világos hajszálak mögött. Amint megállt a kocsi Julien egyből hozzájuk sétált. A fiatal férfi időközben gyakorlott lezserséggel ugrott le apja mellől és az egyik közelben álló kocsihoz sétált, amiből szintén elkezdtek kiszállingózni az utasai.

– Szóval mit is mondott? A barátai? – súgta oda May Miának. – Hát nem mondom. Inkább mintha meginvitált volna egy komplett nemzetséget.

– Hát... de gondolom, rendben vannak, ha Julien elhívta őket... – mutatott rá Mia.

– Pedig abból simán kinézem, hogy embert evet – bökött az ujjával Pete, egy feltűnően nagydarab férfira.

– Te akkora barom vagy! – ütötte hátba észrevétlenül May, és bár a mozdulat majd láthatatlan volt, Pete azért érezte.

– Áú! Ezt muszáj volt? – kérte ki magának kissé hisztis hangon.

– Szerintetek ők egy család? – találgatott hangosan Mia, ezzel szerencsére gátat is szabott annak, hogy May és Pete harsányabban is egymásnak essenek.

– Nem tartom kizártnak, de Julien nekem sem mondott semmit – tippelt Taylor, aki közben a karám falához vezette a lovát, hogy ő is megszemlélje a rejtélyes csapatot, akik Julien titkos tervének részét képezték. Leon az események helyett inkább Henikót figyelte, akit nem zavartak az érkezők és belefogott a saját gyakorlókörének a befejezésébe.

– Üdvözlöm újra itt a du Marchege birtokon – köszönt Julien mosolyogva az idősebb férfinak, miközben az már megállt előtte. – Örülök, hogy mind eljöttek.

– Üdvözlöm?! – hökkent meg az öreg. – Mi ez á megszólítás Julien fiám? Olyán vágy nékem, mint á fiám, érre „üdvözöm"? – kérte ki magának kissé erős tájszólással.

– A tisztelet így kívánta – tartott ki az álláspontja mellett Julien.

– Tisztelet? Kell á bánatnak. Tudod te, jól hogy hínak, nem?

– Persze, Yanko uram. Tudom én.

– Csak nöm tudod elfölöjteni az urazást, Öcse? Hát jól van. Akkor én nem bánom. Híjál úgy. A kocsikat remélem nem bánod, de a pompás pálotá az nem nékünk váló.

– Pedig tudja, hogy szívesen látom magukat. Nem szeretném, hogy idekint...

– E miá te csak ne aggodalmaskodjál, Öcse! – legyintett rá Yanko. – Nékünk jó így, áhogyan van. Végtére is vándor népek vágyunk mink. Különben is. Nem nádon lesz, szúnyog az iccaka. Ünnepélünk, úgy bizá. Nagy nap lészen a hónapi nem, de?

– Azt hiszem kár vitába szállnom önnel, és valóban. Nagy nap lesz holnap – helyeselt, majd félig a társulat tagjaihoz fordult. – Engedje meg, hogy bemutassam önnek a barátaimat, akik a munkatársaim is egyben. Srácok! Ő pedig itt Yanko Bárválo a helyi cigányvajda. Elég régóta ismerjük már egymást. Igen tapasztalt lovas ő is, bár már abba hagyta a szakmát.

– Jó napot – köszöntek oda, egyként, bár kissé bátortalanra sikeredett ez a próbálkozás. Ennek persze meg is lett az eredménye. Yanko egy értetlen szemráncolás után, hangosan elnevette magát, amibe a becsatlakoztak a saját emberei is. A színpadisták persze nem teljesen értették, hogy mi a nagy örömnek az oka.

– Miért kezdett ennyire röhögni? – morfondírozott Anna. – A legjobb viccemet még el sem sütöttem...

– Nem mondom... nádjon vicces kis csápát vágytok! – jegyezte meg, miután már abba tudta hagyni a nevetést. – Tán aztat hiszitek emböröket eszem, vágy mi a csuda? – Pete ezt hallva csíkká préselte össze a száját. – Nem kell ilyen félénken veselkedni. Yanko bá nem bánt senkit sem!

– Az egy dolog ídösapám... – hallatszott fel egy cserfes lányhang, akinek tulajdonosa éppen az imént szállt ki a lovas fogatból. – De kend kissé félelmetösen föst! – A leány alacsony volt és vékony kis testén mutatós cigány öltözéket viselt. Több réteg alsószoknyája felett egy sötétpiros egyberuha díszelgett, mely gazdagon volt hímezve nemzetiségük jelképeivel. Felül egy fehér buggyos blúz takarta, vállaira pedig egy sötétkék sálat terített, melynek végein aranyérmék lógtak.

– Flóricia rég láttalak! – köszönt oda Julien, ahogy megpillantotta.

– Julien! – kiáltott fel Flóricia is, és két hatalmas puszit nyomott a férfi arcára. – Nagyon hiányoztál már nekem! Amikor meghallottam, hogy jövünk már alig vártam, hogy itt legyünk. Szentséges Isten az égben! – döbbent meg, amint felfedezte a gipszet Julienen. – Mit csináltál te a lábaddal?!

– Ja hogy ez? Csak egy kis lovas baleset... – próbálta elbagatellizálni.

– Báleset érte a helyi szuper sztárt? Nézzenek csak odá... – Az újabb felbukkanó lány hangjából, már kevésbé sugárzott az a kedvesség, mint a húgáéból. Sőt. Mondhatni némi kárörvendés is felfedezhető volt a göndör sötétbarna hajú szavai mögött. Stílusilag ő is hasonló ruhát viselt, mint a testvére, ám az övé világoskék színben pompázott. Magas és szép formájú cigánylány volt, azonban a modora erősen kifogásolható.

– Na, már csak őfelsége hiányzott... – dünnyögte Flóricia, de sajnos nem elég halkan.

– Te csák ne magyarázzá, mert mindjárt nyákon váglák, bosszantó kis törpe!

– Jobban tennéd, ha előbb meg tanulnál értelmesen beszélni, mielőtt szidni próbálsz. Úgy kevésbé leszel nevetséges! – vágott vissza a kisebb.

– Ajunge destule! – kiáltott rájuk az apja az anyanyelvükön, mert kezdett erősen eluralkodni rajta a szégyenérzet az idegen csapat előtt. – Ne alázzatok meg Julien barátai előtt!

– Bocsásson meg apám! – felelt neki Flóricia és egy merő bűnbánat volt a tekintete. Nem úgy, mint a nővérének. Ő úgy gondolta, hogy az apai megfedés rá nem vonatkozik.

– Hát igen... mindig csák vele ván a baj... – Flóricia döbbenten kapta a szemeit a nővérére, aki mindezt egy lesajnáló pillantással jutalmazta.

– Ha nekem lenne ilyen bunkó nővérem, szerintem már régen egyke lennék... – szólalt fel egy minden színpadi számára jól ismert Henikós megjegyzés. Persze ennek ellenére mindenki a társulattól döbbentem kapta a szemét a lányra, aki bátran mosolygott le a lova nyergéből az egyre vörösödő cigánylányra.

– Heniko ezt meg mégis mért kellett?! – gondolkodott magában Mia, idegesen, mert pontosan tudta, hogy nem biztos, hogy jól reagálják le Julien vendégei, barátnője csípős szavait.

– Előtört Heniko túlfejlett igazságérzete... – dörgölte az orrnyergét Pete.

– Hogy...hogy mondád?! – nyikkant fel a kékruhás lány, akinek most jutott el a tudatáig, hogy bizony Heniko nem a fizimiskáját méltatta.

– Leginkább komolyan – vonta meg a vállát Heniko.

– Tudod, egyáltalán kivel beszélsz?!

– Azt hiszem, még nem mutattak be egymásnak – válaszolta Heniko kiegyensúlyozottan, ami valahogy komikussá tette a két nő társalgását.

– Ki a fene vágy te, hogy így merészelsz beszélni velem?

– Röviden Heniko Madcap. Kicsit hosszabban az, akinek sérti a fülét, ahogy ezzel a lánnyal bánsz. – Flóricia meglepetten nézett Henikóra. Kicsit sem értette, hogy miért kelt a védelmére, amikor a nevét is maximum csak Julien köszöntéséből hallhatta.

– Semmi közöd ahhoz, hogy hogyan beszélek a húgommal!

– Valóban nincs... de gondolom ez is szabad ország, így a privát véleménynyilvánítás sem tilos. És az én határozott véleményem az, hogy nem lenne okod felvágni arra, hogy bunkó vagy – latolgatta Heniko, mire Pete és Anna kezdeti kuncogása szép lassan alábbhagyott ahogy a lány a monológja végére ért. A vajda csendben figyelt. Valójában ő maga akarta rendre inteni az idősebb lányát is, de arra egy kicsit sem számított, hogy valaki vállalkozik erre helyette.

– Ó, való...

– Jól van, Eszmeralda! – jelent meg a lány mögött az a férfi, aki a bakon ült Yankó mellett az érkezésükkor. – Eleget szerepeltél már! – tette hozzá, egyúttal jobb tenyerével meg is fogva annak vállait. A rejtélyes férfinek olajbarna színű bőre volt, mellé pedig hatalmas mandulavágású sötét szemei. Fejére mélykék és ezüstszínű kendőt kötött, amivel valamelyest vissza tudta tartani vastag és rakoncátlan tincseit. Szűk fekete nadrágot és fehér áttetsző inget viselt, amelynek ujja fodorban végződött. Lábára apjához hasonlóan ő is bőrcsizmát húzott, míg bal fülében apró ezüst fülbevaló villódzott a napfényben.

– Még, hogy én?! – perdült meg a tengelye körül.

– Igen, te.

– És mi ván ázzál?! – bökött idegesen Heniko felé, aki unott pislogással reagálta le, hogy lefokozták egy tárggyá.

– Vele nem volt bajom, sőt! Öröm volt hallgatni – pillantott csibészesen Henikó felé, de annak mimikája pont olyan volt, amilyen az előbb is.

– Nagyszerű! – gondolta magában Leon, akinek nem okozott nehézséget, hogy értelmezze a jeleket. – Fogadok Julien azt élvezi, ha tetézheti a nyomoromat!

– Különben is tudod mit? – folytatta eközben a cigánylegény, nevén nevezve Ivan. – A drámázás helyett inkább a lovaddal foglalkozzál. Ha jól tudom, holnap te is indulsz azon a versenyen. Inkább az edzésbe fektesd az őrjöngésre szánt energiáidat! – Heniko és Taylor füle egyből kiélesedett a hallottakra.

– Nocsak. Szóval ez az önjelölt hercegnő is az ellenfelünk lesz? – emésztgette Taylor a most szerzett információt. – Ez igazi csemege lesz Henikónak. – Ahogy erre gondolt oda is pillantott a barátnőjére. – Sőt! Ismerve őt, engem is lenyom majd, minden erőlködés nélkül.

– Kivételesen igázád ván, Ivan. A verseny sokkál fontosabb, mint hogy veszekedjek egy ilyen kis senkivel – célzott Henikóra, aki bár eddig úgy volt vele, hogy lakatot tesz a szájára, most rögvest meggondolta magát.

– Nem csak te fogsz indulni azon a versenyen – osztotta meg vele Heniko enyhén célzó jelleggel a hangjában. A cigányok közül majd mindenki megértette a kijelentés háttértartalmát... illetve csak majdnem mindegyik.

– Még jó! Ha egyedül indulnék, akkor semmi értelem nem lenne! – reagálta le okoskodva.

– Teremtőm... – suttogta Mia.

– Heniko hangsúlya miért nem volt egyértelmű neki? – rázta a fejét Rosetta is.

– Látom nem fogtad fel, mire céloztam – folytatta Heniko némi torokköszörülés után. – Átfogalmazom. Én és Taylor is indulunk a versenyen – biccentett fejével Taylor felé. Eszmeralda erre olyan szemekkel nézett Henikóra, mintha az élete legnagyobb hülyeségével szembesítette volna.

– És most meg kéne ijédném vágy, mi? – kérdezte gúnyosan, nem igazán értve, hogy a másik miért osztotta meg vele a tényt, hogy a riválisa lesz. – Hat éves korom ótá lovagolok. Több versenyt is nyertem már.

– Menő! Én meg egy hete lovagolok! – Heniko kijelentésére Eszmeralda nevetni kezdett.

– Ezt vajon komolyan mondta? – latolgatta Ivan, mert nem bírta eldönteni, hogy a lány csak szórakozik-e. – Kizárt, hogy egy hét alatt meg tudjon tanulni versenyszinten lovagolni...

– Mindig kiráz a hideg, amikor ez tudatosodik bennem – gondolta Julien is. – Én se hinném el, ha nem a saját szememmel láttam volna mindent. Viszont elérte, hogy Eszmeralda jól elbízta magát. Lesz majd nagy meglepetés...

– Szóval ázt hiszed, hogy van esélyed ellenem? – kérdezte Eszmeralda, miután kikacagta magát.

– Miért ne lenne – vonta meg a vállát Heniko. – De majd holnap meglátjuk, kinek volt a szája nagy és kinek a tehetsége. – Eszmeralda már válaszra sem méltatta Heniko szavait, csak emelt orral visszasétált az egyik lakókocsihoz és eltűnt a belsejében.

– Tény, hogy Henikónak szokás szerint csípős volt a nyelve, de ennek sem kell beképzeltségért a szomszédba járnia – jelentette ki Taylor egy csöppet sem zavartatva magát attól, hogy ki hallja a szavait.

– Tay! – szólt rá Julien.

– Bocs Julien, de Henikónak adok igazat. Attól még hogy valaki jó lovas nem kellene, hogy így adja a bankot. A húgával is úgy beszélt, mint a kutyával. Persze oké, ha ez valami családi alapbeállítás, de na! – Közben észrevette Julien értetlen szemeit, ezért visszapörgette a fejében, mit is mondott. – Izé...akarom mondani beképzelt.

– Nem hallottam még ezt a szinonimat – vallotta be.

– Persze, mert te úri fiú vagy drágám, és nem nagyon vágod a szlenget – közölte a száraz tényt, majd hirtelen Heniko felé fordult. – Heniko, nem jössz gyakorolni?

– Gyakorolni? De. Miért is ne!

– De én arra gondoltam, hogy terepre menjünk a pálya helyet. Kell egy kis változatosság.

– Terepre? Oké! Tetszik az ötlet!

– Na, még mit nem! – avatkozott közbe a frissen befutó André is. – Heniko kisasszony nem megy sehová! Különben is! A tereplovaglás és a díjugratás azért egyáltalán nem ugyanaz!

– Azt hiszem a terveinknek lőttek – sóhajtotta Heniko, mire Taylor a vállára tette az egyik kezét.

– Jaj, mert te aztán olyan rohadt szófogadó lány vagy... – súgta válaszul Tay, mire Heniko hang nélkül röhögni kezdtek.

A vendégek időközben érdeklődve figyelték a kis társaságot, mert számukra még egyelőre kicsit értelmetlen volt, hogy mi is történik pontosan. Eszmeralda, aki időközben elvonult a lakókocsijába, annak kívülről sötétített ablakából azért figyelte az eseményeket. Persze azóta, hogy bosszúsan odakuporodott az ablakhoz nem tett mást csak ékes cifrasággal szidta Henikót. Legalábbis addig a pillanatig, amíg észre nem vette a mindeddig a karám falának támaszkodó, nagyon jóképű férfit, aki nem volt más, mint Leon Oswald.

– Milyen tökéletes férfi – bámulta hatalmas szemekkel, miközben újra és újra végignézett rajta. Leon egy fehér inget viselt, aminek felső két gombját szokásához híven nem gombolta be. A vékony anyag remekül kiemelte széles vállait és izmos felsőtestét. – Sohá nem láttam még hozzá, foghátot. Mit nem adnék, ha egy ilyen vóna az úrám – ábrándozott a lány, s szeme előtt már a leendő esküvőjük képe is ott lebegett.

– Kérem, ne legyen már ennyire szigorú! – kezdte közben Taylor puhítani Andrét, Heniko elengedésének ügyében.

– Henikónak még gyakorolnia kell, nem pedig túralovaglásra menni! Ha rajtam múlna, még a jövő hetet is gyakorlással töltené!

– Nahát! Micsoda szerencse, hogy nem magán múlik! Különben is gyakorolni? Ugyan már! Szerintem ő a verseny előtt is képes lett volna elsajátítani mindent – könnyelműsködött Taylor. – Tudja maga, hogy kit oktat egyáltalán?

– Taylor! Nem vagy a menedzserem! – sziszegte az említett, de persze Taylor fülén süvített is ki a kijelentés.

– És még szerény is! Hát nem cuki? – folytatta Taylor kislányosan, majd komolyra vette a figurát. – Heniko nem kisebb személyiség, mint a nagynevű Kaleido színpad szuper sztárja! Szóval, ha valaki képes csodákat tenni, az pont ő! – Erre a mondatra többen érdeklődve néztek Heniko felé.

– A Kaleido színpad? – kérdezte hitetlenül Adré, mire Taylor tátott szájjal fordult Julien felé.

– Julien, te tényleg el sem mondtad?! – Julien erre fintorogni kezdett.

– Azt hiszem, csak annyit mondtam, hogy együtt dolgozunk a színpadnál... Lehet lemaradt, hogy milyen színpadnál – kezdett nevetgélni Julien kínosan.

– Néha nem is értem, hogy miért égetem magam veled... – jegyezte meg Taylor kegyetlenül, mire sokan felnevettek.

- Ha jó hállottám akkor ti válóbán á Káleido színpádnál vágytok? – jött oda Yankó úr kíváncsiskodni.

– Ahogy mondja, uram – felelt neki Taylor. – Éppen műsor utáni pihenőre jöttünk ide Julienhez.

– Ez komoly? – lelkendezett Flóricia is. – Bár láttalak volna titeket azon az előadáson! Az is olyan jól megy, mint a lovaglás, Julien?

– Mi az, hogy! – vágta rá elégedetten. – Mondjuk két ilyen ügyes csaj mellett össze kell kapnom magam!

– Szóvál akkor ti nágyon tehetségesek vágytok, igáz?

– Hát a főnök jól pénzzel, szóval biztosan. – Erre többen nevetni kezdtek. Taylor erre csak elmosolyodott, majd Henikora nézett és úgy érezte, beszélnie kell. – Ő tényleg egy istenadta tehetség. Heniko Madcap és Leon Oswald párosa mindig olyat tesz le a nézők elé, amitől azok eldobják az agyukat!

– Ohh...Szóvál Leon... Leonnak híják... – sóhajtott Eszmeralda fátyolos szemekkel még mindig odabent a kocsiban.

– Én már hallottam róla – jegyezte meg Ivan. – Ha jól tudom... sokan Halál Istennek is nevezik. – A név hallatán pár öregasszony sutyorogni kezdett. Persze ők nem azért, mert tisztában lettek volna a „becenév" eredetével, pusztán maga a név miatt kezdtek jajveszékelésbe.

– Én is hallottam már rólad, Hegedű Gyilkos – biccentett oda Leon is hasonló, kissé gúnyos éllel a hangjában. Most a kaleidosokon volt a sor a meglepődést illetően. Részben Ivan neve hallatán, de azon is, hogy a francia ezzel ennyire képben volt.

– Hegedű Gyilkos? Hogy mi?

– Ezek szerint ő meg a hegedűvel bánik úgy, mint Leon a volt partnereivel – jelentette ki elméletét Mia.

– Meglehet. Biztosan nagyon profi lehet – tippelt Anna is.

– Meg lep, hogy ismertél engem, Oswald. Ki gondolta volna, hogy a partner tönkre tevések közben még arra is volt időd, hogy megjegyezd a művésznevemet! – mondta Ivan kissé erőltetett elképedéssel a hangjában.

– Nem túl nehéz megjegyezni egy olyan nőcsábásznak a nevét, aki olyan gyakran váltogatta a nőit, mint a húrjait.

– Ez igazi elismerés egy kollégától! – célzott Leon „múltjára". – Nem mintha a farkunkat akarnám méregetni, de te hol tartasz? Vagy már nem számolod? – De meg sem várta a választ, és már folytatta is. – Jaj, bocsánat. Elfelejtettem, hogy neked bizony már menyasszonyod van. Akkor már kicsit azért csak meg van kötve a kezed nem? – pimaszkodott bátran.

– Igazából már nem mondhatnám – szólt közbe mindenki legnagyobb megdöbbenésére Julien. Leon erre csak elengedett egy lágy mosolyt.

* Öt órával a Casanova előadása előtt*

– Leon itt vagyok, ahogy kérted.

– És megtalálta az embered, ami nekünk kell? – érdeklődött a francia visszafogott izgalommal a hangjában.

– Igen. Személyesen hozta el – biccentett rá Julien.

– Elég megbízható?

– Nem kell aggódnod. Marius végtelenül lojális – mondta, közben papírokat vett elő. – Tudod, apám nagyon megbízik Mariusban, így ő pontosan tudta, hogy merre is tartja ezeket. Nem esett nehezére, hogy pikk-pakk megtalálja és elhozza. Hogy ne legyen túl gyanús, hagyott ott másolatokat, de az eredetik már itt vannak a kezedben – nyújtotta át egyúttal a papírokat.

– Sosem hittem volna, hogy neked fogok hálálkodni, de köszönöm.

– Ugyan nincs mit. A húgom a legidegesítőbb nőszemély a világon. Nem hagyhatom, hogy más életét is tönkre tegye. Különben is, én egy pillanatig sem hittem el, hogy komolyan gondol veled kapcsolatban bármit is. Már meg ne sértődj.

– Megnyugodhatsz. Eszemben sincs.

– Kellettél, hogy jól mutass a családfában. De most már azt csinálsz, amit akarsz.

– Már el is kezdem – jelentette ki, miközben elővett egy öngyújtót a farzsebéből és meggyújtotta a papírokat.

– Mondd, milyen érzés? – érdeklődött Julien, ahogy az időközben már földre dobott, lángok nyaldosta papírosokat figyelte.

– Csodálatos.

– Gondolom, most akkor elkezded újraépíteni, amit leromboltál, igaz?

– Igen, ez a terv.

– Remélem, majd tudok tenni az ügy érdekében. Van néhány tervem, míg odaleszünk nálam.

– Ez kicsit gyanúsan hangzik... – vonta fel a szemöldökét Leon.

– Ne aggódj. Biztos lesz a siker!

– Szóval akkor ennek örömére, megint kezded a hajtó vadászatot? – zökkentette ki az elmélázásból Leont Ivan kérdése

– Eszemben nincs – vágta rá a francia. – Már régen más célom van. – Heniko, aki erősen érezni kezdte, hogy kezd a beszélgetés számára kissé kínos irányba haladni oldalba bökte Taylort.

– Mi az? – kérdezett vissza a másik.

– Még mindig meg akarsz lépni? Most nem figyel a fickó... – Taylor egyből Andréra nézett, akit valóban eléggé lekötött a két délceg férfi párbeszéde. – Nos?

– Pattanjunk meg! – válaszolta Tay, majd csak száját mozgatva visszaszámolni kezdett. Amint a nullához ért, mindketten a karámhoz rohantak majd egy látványos ugrással felugrottak a tetejére. Persze André egyből észrevette a menekülési kísértetett.

– Hé! Azt mondtam, ti nem mentek sehová!! – kiáltott fel, amivel egyből magára vonta a csapat figyelmét.

– Bocsásson meg. Azonnal megyek is gyakorolni... a terepre! – kiabált Heniko, majd Vadóchoz érve azonnal fel is szökkent a nyeregbe.

– Majd jövünk! Pá! – szólt vissza Tay is, majd a kaput akadálynak használva mindketten átreptették a lovaikat felette.

– Az isten verje meg ezt a két engedetlen fruskát! – kiáltotta mérgesen, mire többen nevetni kezdtek.

– Hát igen. Ezek a mi lányaink – jelentette ki Pete.

– André... nyugodjon meg. Tudnak ők vigyázni magukra – nyugtatta a férfit Julien.

– Ajánlom is nekik, különben szíjat hasítok a hátukból!

– Tényleg ne izgasd magad. Minden rendben lesz! – Majd a monológ végén a társaságok felé fordult. – Yankó uram, maguk pakoljanak ki meg ilyenek. Ti srácok! – Nézett a Kaleidósokra. – Ti pedig csináljátok, ami tetszik. Kicsit később, amikor a csapat már szétszéledt Julien odasétált Ivanhoz.

– Mondd csak, nem estél kissé túlzásba? – kérdezte a másik férfitól. – Nem ebben maradtunk.

– Ugyan már, Julien! Oswald nincs cukorból. Plusz ez a nős téma kellően jó volt ahhoz, hogy beékeld közé a menyasszonyos témát. Így kevésbé hatot megrendezetnek az egész.

– Jó mondjuk ez igaz – látta be végül Julien, de aztán megint összehúzta a szemeit. – Viszont vegyél vissza Henikót illetően! Ő számodra tabu!

– Te mondtad, hogy cukkoljam fel egy kicsit nem? Bár tény, hogy kár volt látatlanul ígérgetnem. Csodaszép lány!

– Csodaszép, mint egy kristályváza a tizenkét ponton záródó vitrinben!

– Jól, van felfogtam! – forgatta meg a szemeit Ivan. – Nem fogok próbálkozni. Különben megnyugodhatsz, mert még tartogatunk ezt-azt az estére is!

– És az majd beválik?

– Az biztos.... Égi segítségünk is lesz! – felelte titokzatosan.