90. fejezet

– Egy titkos ajtó? – gondolta, miközben alaposan szemügyre vette az amúgy nem túl bizalomgerjesztő bejáratot. Sötét, hideg és nyirkos volt. – Mondjuk tekintve, hogy ez egy régi kastély... igazából nincs tényleges okom a csodálkozásra. Az lett volna furcsa, ha nem lennének ilyen titkos járatok – vette logikusra a figurát, de aztán összeráncolta a szemöldökét. – Viszont, ami igazán okot ad a gondolkodásra, az sokkal inkább az, hogy vajon ki használta mostanában ezt az ajtót. Lehetséges, hogy Miriam volt? – ütött szöget a fejében a gondolat, és nem is tűnt annyira hülyeségnek, végtére, ő is itt lakott. Márpedig, ha itt élt, miért is ne lett volna tudomása ezekről a rejtett útvonalakról?

Több motivációra nem is volt szüksége, így amint előszedte a mobiltelefonját, és meggyőződött arról, hogy egyedül van a fő folyosón, már be is lépett az alacsony mennyezetű járatba. Mielőtt elindult volna a titkos folyosón, előtte szemrevételezte a bejárat közvetlen közelét. Azt a szerkezetet kereste, ami innen belülről biztosította a titkos átjáró lezárását. Nem tartott soká, míg a nyomára akadt. Mivel ránézésre elég régi volt, így nem csodálkozott rajta, hogy az, aki előtte járt itt, vissza sem tudta zárni rendesen. Neki ellenben sikerült, így gondtalanul folytathatta az ismeretlen felfedezését.

Métereken keresztül kellett elviselnie a szűk teret, miközben a járat hol emelkedőre, hol pedig lejtőre váltott. Ötlete sem volt arról, hogy jelenleg a kastélynak mely részén is haladhat. Pár lépés után aztán azt vette észre, hogy az út szélesedni kezdett, és oszlopok kezdték szegélyezni a tovább vezető utat.

– Mégis miféle hely lehet ez? – bukott ki belőle, mert kicsit olyan érzése volt, mintha valami szekta törzshelyére tartana. Ez az érzés csak még erősebb lett, amikor megpillantott maga előtt egy hatalmas vörös ajtót, ennek ellenére gondolkozás nélkül nyitott be rajta. Az ósdi nyílászáró hangos nyikorgással kezdte feltárni a maga mögött rejtegetett titkait.

– Ez a szoba egyidős lehet a kastéllyal – állapította meg a francia, amint belépett a leginkább középkori könyvtár látszatát keltő, rettentő dohos helyiségbe. – A berendezés is olyan, mintha egy az egyben átemelték volna egy történelemkönyvből. De vajon ez a szoba mért maradt így, amikor a kastély többi részét modernizálták? – morfondírozott, de röviddel ezután egy sokkal égetőbb kérdés fogalmazódott meg benne. – Miért jönne ide bárki egyáltalán? Mit kereshetett itt Miriam – már ha egyáltalán ő járt itt ezelőtt.

A telefonnal igyekezett minél többet bevilágítani a szobából, hogy esetleg közelebb kerüljön a válaszaihoz. A falon sok helyen ott volt ugyanaz a címer, aminek segítségével, ide is bejutott.

– Vajon ez Julienék családi címere lenne? – vetette fel, de hamar el is dobta az ötlet, mert eszébe jutott, hogy ez a kastély nem mindig volt a du Marchege család tulajdonában. – Nem. A kastély eredeti tulajdonosáé lehet. Ez kicsit hitelesebb magyarázatot is adna, hogy miért ilyen lesajnált ez a könyvtár. Arra már kevésbé, hogy ki ismerheti ezt a helyet Julienék jelenlegi személyzetéből. Talán valaki a tulaj embere lehet? Kémkednek utánuk?

Ahogy a sok kérdés kavargott a fejében, egyszer csak megakadt a szeme egy olyan könyvön, ami feltűnően kiemelt helyen helyezkedett el, önmagában, egy emelvény tetején. És nem csak ez volt az egyetlen furcsaság a könyvvel kapcsolatban. Míg minden mást ellepett a por és a pókháló, ez olyan tiszta volt, mintha kétóránként törölgették volna.

– Hát ez felettébb különös... – suttogta, miközben fél kézzel felemelte a könyvet. Meg is lepődött rajta, hogy egyáltalán nem volt „könnyű" olvasmány, szó szerint sem. – Milyen könyv lehet ez mégis?

***

Míg Leon arra készült, hogy felnyissa a „titkok kamrájában" talált rejtélyes könyvet, addig a lányok egészen jól haladtak a mai napi edzésprogramjukkal. Taylornak csak alig néhány perc kellett, hogy visszaidézze a régen tanult lovasfortélyokat, így elég hamar úgy döntött, hogy ideje nekikezdeni maguknak az akadályoknak. Julien nem is lehetett volna büszkébb a barátnőjére, aki a hosszú kihagyás ellenére is ügyesen ugratott a lovával.

– Brávó, Tay! Ez egy nagyszerű kör volt! – dicsérte meg a lányt aki, hálásan mosolygott vissza.

– Köszi, Julien, bár három helyen is hibáztam. Az idő sem sikerült a legcombosabbra – sorjázta a hibáit, miközben a karám oldalához vezette a lovát, Julien mellé. – A következő köröm jobb lesz!

– Taylor. Ne vedd ennyire komolyan. Van elég idő – próbálta nyugtatni a szerelmét, de nem sikerült elérni a kívánt hatást.

– Te most viccelsz? Biztos vagyok benne, hogy te sem így állsz hozzá egy verseny előtt!

– Most nem rólam van szó – ellenkezett a férfi, bár tudta, hogy Taylornak végső soron igaza van.

– Nem? – kérdezte gúnyosan a lány. – Akkor miért kérted Henikót, hogy induljon a nevedben? – Julien érezte, hogy ezzel egy elég erős öngólt kapott.

– Oké, oké. Akkor úgy értem, hogy nem akarom, hogy túlhajtsd magad – finomított az előbbi kijelentésen. Ez már sokkal jobban is imponált Taylornak.

– Hogy te milyen cuki vagy! – mosolyodott el egészen meghatottan. – Viszont nincs okod az aggodalomra. Ez még meg sem közelíti azt a munkát, amit például a színpadon csinálok.

– Sajnálom, de nem tudok nem aggódni – rázta meg a fejét Julien. – A páromként ezt kénytelen leszel elfogadni. – Taylor ezen még jobban mosolyogni kezdett, aztán odavándorolt a tekintete a férfi gipszére.

– Mondd csak, nem kellene azt már leszedni magadról? – tudakolta félrebiccentett fejjel. – Végül is nincs is konkrét funkciója.

– Leszedni?! Szerintem csak azért éltem túl a reggelt, mert ez rajtam volt!

– Ugyan már! Szerintem Heniko már el is felejtette – legyintett rá Taylor.

– Na, azt kötve hiszem! Arra kényszerítettük, hogy azzal legyen, akivel nem akar. Te elfelejtenél egy ilyet? – vetette fel Julien, mire Taylor elgondolkodott.

– Szerinted csak ránk volt mérges reggel? – kérdezte hirtelen, miközben megsimogatta a lova nyakát.

– Tettünk éppen eleget, hogy felhúzzuk – mutatott rá Julien.

– Nem így értem – rázta a fejét Tay. – Van egy olyan érzésem, hogy történt valami kettejük között. Hiszen csak egy ártatlan ottalvásból miért lett volna ekkora ügy?

– De, ha így volt, vajon mi lehetett?

– Honnan tudjam? Ott voltam szerinted? – értetlenkedett a lány.

– Nem, nem... velem voltál – vigyorgott elégedetten Julien, ahogy felidézte az éjszaka emlékeit. – Ezt majd mindenképpen meg kell ismét... Hé, figyelsz te rám?!

– Ja... nem – vágta rá Taylor, amint felfogta, hogy kedvese hozzá beszél. Julien el is tátotta a száját a hallott válaszra. – Csak az jár a fejemben, hogy miképpen reagálhatott Leon, amikor meglátta Henikót belibbenni az ajtón.

– Valószínűleg majdnem elsírta magát, hogy nem én érkeztem. – Taylor a saját homlokára csapott az egyértelmű hülyeség hallatán. – A viccet félretéve, valószínűleg most bánta meg igazán, hogy nem rendezték még le azt, hogy kibéküljenek végre.

– A fenéért kell Henikónak ennyire csökönyösnek lennie. Hozzá is kellene valami idomár, hogy betörje a konok fejét.

– Ne aggódj, már tervezgetek valamit ez ügyben. – Taylor erre értetlenül húzta össze a szemeit. Erről ő most hallott először.

– Mégis micsodát?

– Menj gyorsan még egy kört, aztán majd elmondom.

– Hogy te milyen gonosz vagy! – méltatlankodott Taylor. – Megyek akkor, de aztán mindent hallani akarok! – Majd meg sem várta a másik válaszát, már vissza is ügetett a kezdőpont felé.

– Ki hitte volna, hogy ez ilyen jó motiváció lesz... – vigyorgott Julien, de aztán komolyra rendezte a vonásait. – Remélem, ez majd jobban elsül, mint ez a gipszes malőr...

­­­***

Eközben a titkos könyvtárban Leon a furcsa könyv társaságában ült le az íróasztalhoz. A könyv maga keményfedelű, bőrkötéses volt, amit már elég jelentősen igénybe vett az idő vasfoga, annak ellenére, hogy a jelek szerint nagyon vigyáztak rá. Ahogy azonban felnyitotta, meglepve tapasztalta, hogy a könyv lapjait több helyen is szándékosan eltávolították.

– Vajon ez még az előtt lehetett, hogy kincsként kezdték őrizgetni? – gondolkodott, miközben nagyolva átlapozta. Aztán egyszer csak megállt az oldalak forgatásában, mert szemet szúrt neki egy hosszú, levélszerű írás. Valószínűleg még lúdtollal és tintával vésték a papírosra, de annak ellenére, hogy több száz éve készülhetett, meglepően olvasható maradt.

– „A múlt megismétli önmagát – kezdett bele az olvasásba. – Meg fog ismétlődni mindez, ami most a jelenünkben történt. Meg kell akadályozni, hogy annak olyan kimenetele legyen, mint ennek volt. Tudom, nagyon önző a kérésem, de próbáljatok meg mindent megtenni azért, hogy sikerrel járjatok. Sajnos az én utam itt most véget ér, anélkül, hogy mindent bevégeztem volna, amit a kötelesség megkívánt. Azonban addig biztosan nem nyugodhatok békében, amíg bosszút nem állok a sérelmeinken. Amit velünk tettek... velünk és a családjainkkal, arra nincs bocsánat. Nem fogom hagyni, hogy bűnös tettük valaha is bocsánatot nyerjen. Kérlek... esdeklem, ti rejtőzzetek el. Tagadjátok, hogy valaha is ismertetek, és közötök volt ehhez az egészhez. Tudom, hogy amit kérek, fájdalmas, de most az életeteket és jövőtöket jelentheti ez a szótlanság. Ezek a megátalkodottak még pontosan tudják, hogy vannak túlélők, és nem fognak nyugodni, amíg egy gyermek is marad, aki az ügyet és a családot szolgálta. Én megbánás nélkül adtam az életemet, hogy számotokra egy kis nyugalmat hozzak, de félek ez csupán röpke időszakra lesz elég. Történjen bármi, nektek élnetek kell! Ellenem már nem tehetnek semmit. Az örökségem továbbadódik, ez ellen pedig már nem léphetnek fel. Ők nem tudják a titkot, amit most magammal viszek a halálba. Három egész évszázad és kilencvenkét esztendő múlva újra visszatérek és véget vetek az örökös harcnak. Akkor újra kezembe veszem a családunk sorsát.

Szeretném, ha majd elmondanátok mindent neki. Tudnia kell. Tudnia kell mindenről. Amikor pedig eljön az idő, tudni fogják, mit kell tenniük. Majd ha... majd ha eljön a kikelet hava."

– Mégis mi a fene ez? – bukott ki a franciából, amint az iromány végére ért. – Miről beszél ez a valaki? Mi ez a múlt megismétli magát szöveg? Mégis milyen bosszúról van szó? Vajon kikről van itt szó egyáltalán? És ami a legfontosabb: Miért van ez a rejtélyes könyv Miriamék birtokán, gondosan eldugva ebbe a titkos szobába? Muszáj többet tudnom! – Azzal a gondolattal egyidőben már lapozott is egyet.

1598. Szelek havának 24. napja.

„A nevem Anton Fedeluto. A fiatalasszony szolgálatában álltam gyermekkorom óta. Édesanyámat, édesapámat és a testvéreimet meggyilkolták a kegyetlen zsarnokok, mert azok a kisasszony családja szolgálatában álltak. Drága kisasszonyomat is árvaságra ítélték, s mindezt miért? A hatalomért.

A nagyapám, valamint azok, akik nagy nehézségek árán, de élve megúszták azt a lélektelen mészárlást, megesküdtek, hogy megvédik az életben maradt kisasszonyt. Megesküdtek arra is, hogy amint ő betölti a tizennyolcaik életévét, újra összegyűlnek és bosszút állnak azokon, akik miatt bujdosni és szenvedni kényszerültek. Nekem egészen sokáig tudomásom sem volt ezekről, ám, amikor megismertem a családom elvesztésének valódi okait, én is az ügy mellé szegődtem. Esküdt tettem a kisasszonyért és arra, hogy az életem árán is, de megdöntjük a házat és visszaszerezzük a jogos tulajdonunkat.

Azonban nem sikerült betartanom a fogadalmam. Elment a drága kisasszony. Sosem bocsájtom meg magamnak. Persze ő a halálos ágyán arra kért, ne okoljam magam, mert ezzel még nem ért véget a küldetésem. Arra kért, hogy segítsek papírra vetni az utolsó levelét. Életem hátralévő részében is őt szolgálom majd, és óvom, amit hátrahagyott nekünk. Ez a könyv, amit az asszonyom rám és feleségemre hagyott, a kisasszony családjának történetét tartalmazza. Arra kért, hogy amint eljön az idő, a leszármazottjai tudjanak majd róla, mi történt akkor halálának évében 1598-ban." – Leon így már kissé jobban összerakta magában a képet.

– Szóval a hiányzó lapokon ennek a rejtélyes családnak a története volt lejegyezve. Csak azt nem értem, hogy miért kellett ezt eltüntetni? Talán... az a család, akinek jelenleg a birtokában van ez a kastély, ugyanaz a zsarnok lenne, akit a könyvben is említenek? Az végül is megmagyarázná, hogy miért kellett lapokat eltntetni. Lehetséges, hogy azokon konkrétan meg is nevezték őket név szerint. Egy ilyen múlttal pedig senki sem akar dicsekedni – merengett tovább, miközben a könyvet becsukta és vissza is akarta tenni a helyére. Akkor vette észre, hogy volt néhány papírdarab, amint a könyv magához vételekor észre sem vett.

– Hát ezek? – csodálkozott rá, amint a kezébe vette őket. Minden papíron nevek, időpontok és helyszínek szerepeltek. – Elisabetta... – olvasta az első nevet, ami a legelső oldal tetején állt. – Gyermekei: Filippo, Paolo-Fulbert és Catarine. Hm... vajon Catarine neve miért van kiemelve a többi közül? – Ahogy átfutott a tekintete a papíroson, azokon is nyomokban felfedezte a furcsa és elsőre indokolatlannak tűnő kiemeléseket, valamint további keltezéseket és különböző számításokat. – Ezek valószínűleg a kisasszony leszármazottjai. Ennyire komolyan vették volna ezt a képtelen feltámadásos jóslatot? – Kicsit el is nevette magát a gondolaton, de elnézve, hogy mennyi munkát öltek a családfa vezetésébe, valahogy őt sem hagyta nyugodni, hogy még többet megtudjon. – Azt hiszem, ezeket magammal viszem – döntötte el, miközben három gyors mozdulattal olyan kicsire hajtotta a papírokat, hogy beférjenek a nadrágja zsebébe. – Most viszont ki kell jutnom innen, mielőtt még keresni kezdenének – hitetlenkedve rázta meg a fejét, miközben elindult egy másik útvonal felé, mint amerre megérkezett. – Ki hitte volna, hogy a felesleges szabadidőmet ezzel a rejtélyes nyomozással fogom majd eltölteni. Magam sem értem, hogy miért érdekel egyáltalán ez az egész, amikor Henikóval kellene foglalkoznom... Remélem erre kevésbé lesz szövevényes a haladás, mert amint végeztem vissza kell hoznom ezeket a papírokat. – tért ki ez pillanatra a mélázásból.

Úgy tíz perc bolyongás után egy újabb ajtó állta az útját. Majdnem reflexből azonnal be is nyitott rajta, de feleszmélt, hogy fogalma sincs, hogy merre lehet most, így rögvest meg is torpant. Könnyen lehet, hogy az ajtó mögött valakinek a szobája van. Pár percig ezért csak némán hallgatózott. Miután meggyőződött róla, hogy a túloldalon nincs mozgás és megnyugtató a csend, óvatosan elkezdte kinyitni az ajtót.

A szoba, ahova megérkezett, Julien apjának dolgozószobája volt.

– Jobb helyre nem is érkezhettem volna – állapította meg, amint körbenézett a rendkívül patinásan berendezett dolgozóban. Három lépéssel a közeli ablakhoz állt, hogy az udvar látképéből nagyjából belője a jelenlegi tartózkodását. – Ez az első emelet, a keleti szárnyban – motyogta, amint megpillantotta a karámot, amiben Heniko majd egész nap gyakorolt. Odakint már egészen sötét volt, csak az udvari lámpák világították meg a kastély közvetlen környezetét. Amint ezt realizálta, lejjebb is kapcsolta a telefon fényerejét. Nem akarta, hogy egy véletlenül odakint téblábolónak szemet szúrjon a mozgó fény az emeleti ablakban.

– Ezt nem vettem számításba – dünnyögte, amikor lenyomta azt a kilincset, ami kivezette volna az emelet folyosójára. Laposan pillantott az előbbi ablak felé, majd sóhajtott egy nagyot. – Hát jó. Legyen akkor ez. Azzal határozott léptekkel el is indult a kiszemelt ablak felé, ám ahogy elhaladt Julien apjának asztala mellett, földbe gyökerezett a lába.

– Ez mégis... mi akar lenni? – suttogta, ahogy a kezébe vette azt a képkeretet, ami az asztalon volt. – Ez a nő... kiköpött Heniko! – És valóban. A képen egy gyönyörű fiatal nő volt, akinek hosszú szőke haja lágyan omlott le vállain. Arca gyönyörű és egyszerűen hibátlan volt, smaragdzöld szemeiből pedig kedvesség és gyengédség sugárzott. Egész lénye káprázatos volt.

– Pont olyan szemei vannak, mint Henikónak. Vajon ki lehet ő? Milyen kapcsolatban áll a du Marchege családdal? Talán a család barátja? És vajon méirt hasonlít ennyire Henikóra? Mikori lehet ez a kép? – Gyorsan megfordította a képet remélve, hogy hátulján talál valami nyomot, vagy valami utalást arra, hogy ki lehet ez személy, azonban a másik oldalon csak a szövegmentes képtartó volt. Csalódottan ráncolta össze a homlokát. Már olyan közel érezte magát ahhoz, hogy talán talál valamit Henikóval kapcsolatban, erre csak egy újabb hiányos vakvágány. Ám, mielőtt teljesen elmerült volna a sikertelenség mocsarában, bevillant neki egy régi emlék.

– Na? Na? Nézd meg, Leon! Ne olvass már!

– Jól van már Sophie. Megyek már!

– Ez nem igazság! Öt perce is pontosan ezt mondtad – durcáskodott a lány. Aztán, amikor észrevette, hogy a bátyja most sem készségesebb, mint az előbb volt, stratégiát váltott. – Jól van. Te akartad! – mondta, majd kikapta a bátyja kezéből a regényét és csiklandozni kezdte.

– Hé, Sophie! Fejezd be azonnal! – kiáltotta a másik, aki nagyon próbált szigorúnak tűnni, de kis hijíján elnevette magát.

– Szeretnéd, igaz? Te sem tetted meg, amire kértelek! Ez a büntetésed!

– De ez nem ugyanaz! – érvelt Leon, miközben próbálta finoman lefogni kishúga kezeit, azonban a törékeny lány nem adta könnyen magát. – Jól van – adta be a derekát Leon. – Megígérem, hogy megyek, csak hagyd már abba!

– Nem hallottam, Mr. Oswald. Mondott valamit?

– Mondom, megyek már, csak hagyd abba!

– Na, jó. Most az egyszer megkíméllek! Gyere! – mondta, azzal már karjánál fogva cibálta testvérét. Leon erre csak elmosolyodott.

– Na, mit szólsz? – mutatott egy képre, amin ő és Leon volt. Sophie egész délután a kép keretét készítgette.

– Nahát. Nem is gondoltam, hogy ilyen ügyes vagy az ilyen kézműves dolgokban! – bukott ki az őszinte elismerés a nagyobbik Oswaldból.

– A színeket igyekeztem úgy összehozni, hogy a mi színeinkből legyenek – kezdett lelkesen mesélni. – Nagyon jól mutat így ez a kettő.

– Szerintem is – helyeselt a férfi, majd megfordította. – Ide nem akarsz tenni semmit?

– A hátuljára? – csodálkozott a lány. – Mire gondolsz?

– Mondjuk, hogy mikor készült vagy ilyesmi – vont vállat Leon, hiszen tőle távol állt az ilyesmi.

– Arra más tervem volt – osztotta meg egy rejtélyes mosollyal, majd elkérte a képet és levette a hátlapot. – Parancsolj! – fordította oda a bátyjának, aki így megláthatta, hogy húga a fotó hátulját választotta az információk összegzésére.

– Cseles."

– Mi van akkor, ha itt is ez a helyzet? – tért vissza a jelenbe Leon, majd fordított egyet a képen és elkezdte lefordítgatni a képkeretet tartó kis peckeket. Ahogy az utolsóhoz ért, szinte a fülében hallotta a saját szívdobogását, hát még akkor, amikor bebizonyosodott az, amit gondolt.

– Elizabeth Geneviev, 1982 – olvasta el hangosan is. – 1982? – ismételte el, majd rögtön matekozni kezdett. – Az huszonöt éve volt. Lehetséges lenne... hogy ez a nő Heniko édesanyja? Végül is nem tűnik lehetetlennek. Mi más magyarázná ezt a már-már rémisztő hasonlóságot? Vajon hány éves lehetett, amikor ez készült? Elég fiatalnak tűnik. Talán tizenhat vagy tizenhét? Ha az utóbbit nézzük, akkor most lehet negyvenkét éves. De... ha így van, miért nem keresi fel Henikót? – Ám a gondolatösvényt nagyon hamar keresztülvágták Heniko volt nevelőjének, Ursulának a szavai.

– „...Már tizenöt éve elhagyatott út... Éppen úton voltunk Clairrel, amikor hallottunk egy hatalmas robajt. Azonnal odasiettünk, hogy megtudjuk mi történhetett. Az út mentén húzódik a Curse szakadék. Egy autó zuhant a mélyére. Mire odaértünk már csak a lángoló roncsokat láttuk. Biztosak voltunk benne, hogy az utasok azonnal szörnyethaltak... Már majdnem elindultunk segítségért, amikor hirtelen gyereksírást hallottunk. Valószínűleg a szülei még a zuhanás előtt valahogy kimenekítették az autóból. Soha nem láttam még olyan gyönyörű kislányt, mint amilyen ő volt."

– Az autóbaleset! – villant be az elméjébe. – Hát persze! Nem kereshették őt, hiszen ők azon a napon az életüket vesztették. Viszont így már értelmet nyernek a rejtélyes ékszerek is, amit az az Urusla nevű asszony adott. – Itt egy pillanatra megtorpant. – Lehetséges lenne, hogy Heniko... valójában nemesi családból származik? Talán éppen abból, amelyiknek odalent őrizgetik a történetét? – Hirtelen egy új elmélet szökkent az agyába, ahogy újra megfordította a képet. – Mi van akkor, ha azért van itt ez a kép, mert Julien apja szerelmes volt Heniko édesanyjába? Végül is mi másért őrizgetné még a mai napig is a fotóját, amikor felesége van? Ha igazam van, akkor lehet, hogy az az autóbaleset nem is baleset volt, hanem egy ügyesen elrendezett gyilkosság. Bosszú azért, amiért a nő sosem viszonozta az érzéseit. – Érezte, hogy a szívében egyre gyűlő harag ökölbe rántja a kezeit. – Ki fogom deríteni mi az igazság – mondta, miközben utoljára a képre nézett. – Azután pedig, első kézből gondoskodom arról, hogy a bűnösök meglakoljanak!

Igazi asszaszin módjára mászott ki a tetőre, miközben a fejében egymást érték a gondolatai. A sok információ szinte szétfeszítette az agyát, és ami a legrosszabb, hogy semmiben sem volt biztos, csupán spekulálgatni tudott.

Éppen az istállók közelében járt, amikor egy furcsa érzés lett úrrá rajta. Mintha valami arra ösztönözte volna, hogy be kell mennie az egyik pajtába.

– Végül is ma egész nap a megérzéseim vezetnek – vonta meg a vállát, majd egyszerűen be is sétált. Odabent egészen csend volt, hiszen már a legtöbb ló is nyugovóra tért. Igazából nem is várt nagyon mást, ezért eléggé meglepődött, amikor az egyik boxban meglátta az alvó Vadócot, mellette pedig a szundikáló Henikót. Leon erre a látványra egyszerre kezdett mosolyogni és csóválni a fejét. – Vajon csak ennyire fáradt volt, vagy szimplán nem akar a közelemben lenni? – Egy pillanatra elgondolkodott azon, hogy talán jobb lenne, ha felvinné a lányt, de végül arra jutott, hogy csak ráterít egy pokrócot és hagy pihenjen csak.

Amint kész volt a művelettel, percekig figyelte a bűbájosan alvó leányzót. Megnyugtató volt szemeinek ez a látvány, de aztán újra eszébe jutott az a sok minden, amit megtudott.

– Akár te is ott veszhettél volna... – kezdett merengeni, és érezte, hogy a szíve is belesajdul a gondolatra. – Már el sem tudom képzelni, milyen lenne az életem, ha nem volnál a része. Életem legszebb napja volt amikor találkoztunk. Emlékszem. Éppen az ugróasztalon készültetek Marionnal. Akkor még nem tudtam, hogy mennyire fontos leszel a számomra. Már bánom azt, ahogyan veled viselkedtem annak idején, de mi tagadás, te sem voltál benne túl nagy partner, hogy jobb legyen a helyzetünk. Általad ismertem meg az igazi boldogságot, amiért mindig hálás leszek neked. Éppen ezért... meg kell tudnom mi történt veled tizenöt éve, és azt is, mi ez a játék, amit titkon ezek űznek. Nem akarom, hogy ezek után bármi hasonlót át kelljen élned. Azt akarom, hogy végre boldog legyél. Csak ezt, és semmi mást.

Miközben Leon távozott, Vadóc kinyitotta szemeit. Végig tudta, hogy a férfi itt állt, és mintha azt is értette volna, amit az gondolt. Vadóc is az alvó lányra nézett. Egész nap együtt gyakoroltak, így nem is csoda hogy a lánynak már arra sem maradt ereje, hogy a szobájába menjen. André elővette a keményebbik oldalát, és olyan tréninget állított össze, ami teljesen kifárasztotta a kezdő zsokéhölgyet. Ennek ellenére, Heniko a nap folyamán egyszer sem panaszkodott. Újra és újra nekiállt az aktuális feladatnak, és addig próbálkozott, amíg André azt nem mondta, hogy elég lesz.

***

Halvány fény szűrődött ki az egyik második emeleti szobából. Természetesen az a szoba a franciáé volt, aki keményen elhatározta magát, hogy kibogarássza azokat a papírokat, amiket felhozott a titkos könyvtárból.

– Catarine gyermekei: Robert, Alvise, és Veronika. Veronika neve újra kiemelve. Mi értelme van ennek az egésznek? Eddig három nevet találtam kiemelve: Elisabetta, Catarine és most ez a Veronika is. Azt értem én, hogy ez egy családfa, de ők miért különlegesebbek, mint a többiek? Biztos van valami rendszer a dologban, csak még halvány fogalmam sincs, hogy mi lehet az. Az igaz, hogy mindhárman nők, de voltak más nők is a családfán, akik nem kaptak ilyen jelölést. – Ahogy a nevek közti összefüggéseken tanakodott, szemei a felfirkált számokra tévedtek. A papíron szerepelt az 1740, valamint 1780. – Ezek a számok is. Mi lehet ennek a két számnak a jelentősége, hogy ide kerültek? Ha kivonjuk egymásból, akkor negyvenet kapunk, de szerintem ennek nem így lesz értelme. Mi volt előtte? Talán csak a naplóból kivett dátum... – Erre hirtelen felkapta a fejét. – Egy pillanat. Lehet, hogy a naplóhoz hasonlóan ezek elhalálozási évek. Vájunk csak... abban a könyvben... mi is volt? Milyen ostoba vagyok, hogy nem fényképeztem le – bosszankodott, miközben próbálta felidézni az olvasottakat.

„Az örökségem továbbadódik, ez ellen pedig már nem léphetnek fel. Ők nem tudják a titkot, amit most magammal viszek a halálba. – Örökség... tovább... fontos dolog...

„Szeretném, ha majd elmondanátok mindent neki. Tudnia kell. Tudnia kell mindenről. Amikor pedig eljön az idő, tudni fogják, mit kell tenniük."– Elmondani neki.. és örökség. Lehetséges, hogy a gyermekére gondolt?

„Életem hátralévő részében is őt szolgálom majd, és óvom, amit hátrahagyott nekünk... – Hát persze! – jutottak eszébe a férfi szavai is a leveléből. – Első olvasásra azt hittem, a könyvre gondol, de talán pont azért írták meg így, hogy ne legyen egyértelmű, hogy annak a lánynak gyereke volt. Hiszen, egyfolytában örökségről és leszármazottakról beszélt. Csak akkor lehetnek leszármazottjai, ha már volt egy... lánya. Ő lett volna Elizabetta? Az ő lánya pedig Catarine és az övé Veronika.

Most már biztos. Ebben a családfában a lánygyermekeken van a hangsúly. De vajon milyen örökség lehet az, amit csak lánygyermek kaphat meg? Basszus... kezdek túl fáradt lenni ehhez a sok kérdéshez.

***

– Á! – kiáltott fel Heniko, akit álmából egy lónyalás keltett. – Ezt azért mégis hogy képzeled, Vadóc?! – pirított rá a jószágra fennhangon. – Tiszta nyál lett a képem! Fúj! – bosszankodott, miközben két kézzel próbálta szárazra törölni az arcát. – Miért csináltad ezt? Éhes vagy? – tudakolta, miközben az állatra pillantott. Az válasz gyanánt a falra akasztott lovagló felszerelés felé fordította fejét. – Oh! Vagy úgy. Jól van, legyen – mondta a lány, majd nyújtózott egy nagyot. – Kezdésnek öltöztessünk fel téged! – közölte, miközben végigsimított a lova fején és megpaskolta oldalról a pofáját.

Miközben Heniko folytatta a felkészülést, a közeli nagyvárosban már javában készültek a nagy versenyre, hiszen alig volt már idő a nagy napig. Már majdnem tele volt minden motel és panzió, de ugyanez elmondható volt a környékbeli kisvárosok vendéglátó egységeiről is. A versenyzők java is megérkezett már, hogy bőven legyen idejük gyakorolni az itteni pályákon.

– Azt hiszem, nem mentem olyan rosszat – összegezte az egyik versenyzőjelölt lány, aki éppen most végzett a körével a gyakorló pályán.

– Azért ez nem volt a legjobb, Ilse. Jó lenne, ha még próbálgatnád a lovat egy kicsit – tanácsolta edzője.

– Úgy látja? Viszont, ha nem gond, most pihennék egy keveset. Elnézést, de elfáradtam...

– Brávó, kisasszony, egészen jó kör volt! – Sétált oda hozzájuk egy öltönybe öltözött öregember. Ő volt a verseny egyik szervezője.

– Köszönöm uram, de van még rajta mit csiszolni. Majdnem le is vertem egy lécet.

– Ugyan, az bárkivel megesik. Remélem, eredményes leszel a versenyen. Ne feledd, te indulsz a hölgyek közül egyedül német színekben! – emlékeztette büszke német virtussal a hangjában.

– Ha német sikerre vágyik, Mr. Cruze, inkább az enyémet várja! – szólt be a beszélgetésbe egy pökhendi hang.

– Nocsak, nocsak – fordult az új hang felé Cruze úr. – Mr. Claus Weiser, a tavalyi harmadik helyezett.

– Idén első leszek! – közölte földön túli magabiztossággal.

– Azért várjuk meg csak a versenyt! – szólt vissza Ilse, akire igazából nem volt jellemző ez a magabiztosság, de úgy érezte, hogy most vissza kell vágnia.

– Miss Gering, nem is gondoltam volna, hogy maga ilyet is tud – gúnyolódott Claus. – De felesleges ennyire fellelkesednie. A nyolcadik helynél jobbra nincs esélye. – Már a szervező azon volt, hogy véget vessen Claus szemétkedésének, de egy női hang az övénél is gyorsabbnak bizonyult.

– Valami aztán tényleg sohasem változik. Claus ismét habzó szájjal reklámozza a nem túl méretes szaktudását – kommentálta egy elég gúnyos hang. Ilse és a két férfi is egyből a hang forrása felé fordultak.

– Isabella kisasszony, Larissa kisasszony! Örülök, hogy önök is itt vannak! – vidult fel Ilse, aki nagyon jól ismerte a két felbukkanó hölgyet.

– Ez csak természetes – mosolyodott el Larissa. – Ki nem hagynánk egy ilyen lehetőséget!

– Hát persze, hogy nem – okoskodott közbe Claus. – Elégtételt kell venni a tavalyi szőrös szívű pontozó bírókon.

– Én ezt kicsinálom... – morogta Isabella.

– Isa... nyugi – szólt rá a másik, majd Claus felé fordult. – A bírók nem hibáztak a pontjaimnál. Magam is tisztában vagyok vele, hogy miért lettem csak második. Azonban idén másképpen lesz. Le fogom győzni Julient! – Claus magában elvigyorodott Larissa mondatán, hiszen ő már a du Marchege birtokon lett látogatása óta pontosan tudta, hogy Julien nem indul majd.

– Én is biztos vagyok benne, hogy idén ön győz, Larissa kisasszony – mondta Ilse csodálattal a hangjában.

– Köszönöm, de ne feledd, te is induló vagy. A te célod is a győzelem, nem? – kérdezte őszinte komolysággal, ami kicsit meglepte Ilsát. Az ő képességeivel a győzelem, mint olyan, nem volt reális cél.

– Igen, de én még közel sem vagyok olyan tehetséges, hogy győzni tudjak – magyarázkodott a lány kissé zavartan.

– Az már igaz. Ha jól emlékszem, tavaly is több léc volt a földön, mint fent a helyén – emlékeztette Claus Ilsét a legutóbbi fiaskóra. – Azt csak mondta az edződ, hogy nem az a verseny célja, hogy leverd őket, vagy nem?

– Fogd be a szádat, Claus, vagy megetetem veled a lovaglópálcát! – fenyegette meg Isabella. Szegény szervező úr csak kapkodni tudta a fejét a heveskedő versenyzői között. Már évek óta nyoma sem volt ebben a közegben a barátságos hozzáállásnak, vagy a fairplaynek.

– Megszólalt végre a kis csicska is. Sejtettem, hogy nem tudod megállni, hogy kinyisd azt a nagy szád. Te is csak akkor pattogsz ennyire, amikor itt van az „úrnőd"? – célzott egy flegma fejmozdulattal Larissára.

– Claus. Jobban teszed, ha most távozol – avatkozott közbe Larissa, szokásos kimért stílusával. – Majd a versenyen elválik, hogy neked is csak a szád járt-e. Az pedig, hogy itt szidalmazod a versenytársaidat, mindenre vall csak profi hozzáállásra nem.

– Oh, igen, Larissa? Na, majd valóban meglátjuk kiben is van több profizmus. Alig várom, hogy lássam, a vesztes képedet, miután előtted veszem át a díjat. Mert nem fogsz legyőzni, arról ne is álmodj!

– Furcsa. Nekem úgy rémlik már történt ilyesmi – idézte fel Larissa a tavalyi emlékeket, mire Claus ingerülten elfintorodott, majd további szócséplés helyett csak elviharzott.

– Helyes – kezdett el gondolkodni, miközben gonosz mosolyra húzta a száját. – Legyél csak ennyire eltelve magadtól. Idén senki sem fogja elvenni tőlem a győzelmet, arról első kézből gondoskodom.

Eközben a du Marchege birtokon is lassan ébredezni kezdtek az ott lévők, kivéve persze Henikót. Ő már korán reggel óta gyakorolt, hiszen ma délutánra tervezték a kisebb akadályok próbálgatását. Addigra mindent át akart ismételni, amit azaddig már megtanult. André körülbelül hét óra tájban csatlakozott hozzá, és némán figyelte a gyakorlatokat ismétlő lányt. Nagyon büszke volt. Szinte biztos volt abban, hogy a lány tehetsége akár a dobogóig is repítheti majd, hiába, hogy csak rettentően kevés ideje volt a felkészülésre.

Azonban nem indult mindenkinek ilyen vibráló pozitívsággal a reggele. Például a kastély személyzeti vezetőjének, Ernának, akinek szabad bejárása volt Titus du Marchege dolgozószobájába. Éppen megkezdte volna napi teendőit a szobában, amikor döbbenetes felfedezést tett.

– Miért van nyitva az ablak?! – szólalt meg holt sápadtan, miközben ki akarta nyitni az ablakot, hogy friss levegőt engedjen be a helyiségbe. – Biztosan nem én hagytam így. Talán valaki járt idebent? – pánikolva pillantott körbe a szobában. Ekkor akadt meg a szeme a dolgozóasztali képen, ami szintén nem ott helyezkedett el, ahol eredetileg emlékezett rá.

– Most már bizonyos. Járt idebent valaki. A személyzet közül csak nekem van ide kulcsom, szóval közülük nem lehetett senki sem. Azok közül lett volna valaki? – célzott az itt nyaraló társulattagokra. – Lehetséges, hogy valamelyik megtalálta a titkos ajtót? De vajon melyikük... – kezdett gondterhelten merengeni, majd hirtelen eszébe jutott az egyetlen ember, akit tegnap csak a reggelinél látott. – Leon... – suttogta, elhaló hangon.