89. fejezet

Henikót másnap a közelben élő énekesmadarak keltették. Kissé szokatlan volt számára az effajta ébresztő, hiszen Los Angeles nem arról híres, hogy rigók versenyt trilláznak a nap első sugaraival. Bár általában az ébredés, mint olyan sosem jelentett gondot a barna szépségnek, valahogy ezen a reggelen a párna puhasága és a takaró melege vonzóbb társaságnak bizonyult.

– Lehetne ez egy lusti nap – mondta csak úgy magának, még csukott szemekkel, miközben kicsit fészkelődni kezdett a szófán. Azonban amint újra kényelembe helyezte volna magát, azonnal bevillantak neki a kalandos éjszaka emlékei. Lányos zavarában a fejére is rántotta a takarót. – Most miért kellett ennek az eszembe jutnia?! Éppen elég volt átélni! Bele sem merek gondolni, hogy mi lett volna, ha... – Ám, ijedten harapta le a mondat végét, és egy villámgyors mozdulattal tépte le magáról az ágyneműt. Tekintetét azonnal az ágyra emelte, ám ott nem fogadta más látvány, csak egy bevetett ágy látképe.

– Ne, ne, ne, ne, ne... csak ezt ne – nyögött fel kétségbeesetten. – Még az előtt akartam kiszökni, hogy felébredt volna... erre tessék. Most pontosan tudja, hogy mit műveltem. Mégis hogyan fogom ezt kimagyarázni?! – tépelődött, miután fájdalmasan visszadobta a fejét a párnájára. – Könyvet lehetne írni a hülyeségeimről – sóhajtotta. – Lehetne a címe: Életem hibái. Biztosan vennék, mint a cukrot! – Hirtelen felemelte a kezeit, és két határozott mozdulattal megcsapkodta az arcát. – Szedd össze magad, Madcap! – motiválta magát és közben fel is ült. – Mit agonizálok feleslegesen? Amilyen tuskó mostanában Leon, biztosan nem az lesz az első dolga, hogy engem kezdjen faggatni. Amúgy sincs időm cseverészni vele. Végül is ma már elkezdem a lovas felkészülésemet. Kezdésnek gyorsan felöltözöm, aztán... – kezdett bele optimistán mosolyogva, de a vigyor hamar leolvadt arcáról. – A francba! – kapott a fejéhez, mert eszébe jutott, hogy mi volt a másik ok, amiért hamar ki akart lógni a szobából. – A ruháimat ott hagytam a csajoknál!

– Hogy lehetek ilyen címeres idióta?! Mégis miért gondoltam, hogy jó ötlet lesz ebben flangálnom a folyosókon?! Bár talán nincs még veszve minden – fogant meg a fejében a gondolat. – Simán lehet, hogy csak Leon ilyen hajnali pacsirta. – Ám a pozitív gondolatai azonnal elszálltak, amint a falon lévő órára vándorolt a tekintete. – Nagyszerű. Valószínűleg már mindenki ébren van. Mégis hogy tudtam ennyire elaludni?! Hiszen ez egy kicsit sem jellemző rám... Na ne! Ez tegnap is ilyen rövid volt?! – folytatta a pánikolását a barna leányzó, amint meglátta magát a hatalmas tükörben. – Nagyon nem lesz ez így jó... – motyogta, majd kutatón nézett körbe a szobában.

– Heuréka! – csillant fel a szeme, amint megpillantotta a kétajtós tölgyszekrényt. – Leon tuti oda pakolta a cuccait, mivel nem az a fajta, aki bőröndből öltözködne. Egy ing csak nem fog neki hiányozni... – Majd ezzel a friss elképzeléssel meg is indult a férfi szekrénye felé. Már éppen elképzelte, hogy szembe kell majd néznie a bőség zavarával, azonban, ahogy kinyitotta volna a szekrényajtót, az zárva volt.

– Ez most csak egy rossz vicc, igaz? – kérdezte, miközben láthatóan tikkelni kezdett a jobb szeme. – Minek zárta be?! Tény, hogy sosem voltam vele közösen nyaralni, de nem gondoltam volna, hogy ilyen elővigyázatos. Paranoiás lett, mióta külön váltunk? – gondolkodott el felelőtlenül, de amint felfogta, mi is jutott az eszébe, rögvest zavarba jött.

– Várjunk csak! – terelte el a gondolatait. – Leonnak Julien volt a szobatársa. A nagy variálásban kétlem, hogy minden holmiját átvitte volna a mi szobánkba! – Azzal már perdült is meg a tengelye körül, hogy ellenőrizze a szoba másik ruhásszekrényét is. Míg odaért elmondott vagy öt imát, hogy ezzel már sikere legyen. Amikor a rántásra nyílni kezdett az ajtó, Heniko már a szájában érezte a siker ízét. Ám a kitárt szekrény látványa már nem töltötte el kitörő boldogsággal.

– Ez most tényleg valami ízléstelen tréfa?!

***

– Mégis min röhögsz ennyire? – csodálkozott Taylor, miközben Heniko pizsijében bemászott Julien mellé az ágyba.

– Csak azon, hogy milyen borzasztóan egy rúgóra jár az agyunk.

– Hogy érted ezt? – csodálkozott Taylor összeráncolva a homlokát.

– Véletlenül tökéletesítettem a csodás tervedet...

***

Henikónak nem eset nehezére összeraknia a képet, hogy a hálóruhája „véletlen" kicserélődése és Julien ruháinak eltűnése között elég erős összefüggés van. Ez a friss felfedezés pedig annyira felhúzta az agyát, hogy úgy ahogy volt kiviharzott a szobából. Útja nem meglepő módon ahhoz a bizonyos földszinti szobához vezetett, ahol eredetileg is lakott volna. Odaérve, bár első lendületből kiszakította volna az ajtót is, helyette megemberelte magát és bekopogott. Bentről erre valami halk mozgolódás hallatszott, aztán a kinyíló bejáróban feltűnt Julien, egy sebtében a derekára eszkábált takaróval. A férfi szemeiből azonnal kifutott az álmosság, amint felismerte a reggeli látogató személyét.

– He... – kezdett volna bele, de Heniko ahelyett, hogy végighallgatta volna, visszarángatta a szobába és bevágta maguk mögött az ajtót. Pár pillanattal később aztán újra kinyitotta, hogy kivágja rajta Julient és vele együtt minden cuccát.

– He... – kezdett volna bele Taylor is, amikor kettesben maradtak a lánnyal, de amint az meglátta Heniko gyilkolásra kész tekintetét, inkább lenyelte, amit mondani akart.

Nem sokkal később a reggeliző asztalnál a többiek csodálkozva figyelték a megszeppent Taylor és Julien párosát.

– Velük meg mi történhetett? – kérdezte Anna Miáéktól.

– Ötletem nincs, de nagyon furák – vonta meg a vállát Mia.

– Nem néznek ki valami jól – állapította meg May is. – Mintha szellemet láttak volna!

– Különben Heniko merre van? – vetette fel Pete, mire a két hullajelölt remegni kezdett, mint a nyárfalevél. Ez a kérdés a franciát is felettébb érdekelte, aki jelenleg a kávéját kortyolgatta az asztalfőn ücsörögve. Valójában már régen visszament volna a szobába, hogy ott érje a lányt, de úgy volt vele, hogy Heniko most eléggé ki lehet akadva ahhoz, hogy normálisan tudjanak beszélni egymással.

– Ha jól tudom, már elment edzeni... – válaszolt Pete kérdésére Rosetta.

***

Már éjfélt ütöttek az órák Los Angelesben, de a város még mindig mozgalmas volt. Ez csöppet sem meglepő, tekintve, hogy Los Angelest tartják a világ szórakoztatóipari fővárosának, ami együtt jár az állandó pörgéssel, bulizással. A fények, maga a látvány, az egész város tele kalanddal. A legnagyobb érdeklődési körrel és látogatottsággal mégis a Kaleido színpad rendelkezik. Bár most nincsenek előadások, mégis sokan fordulnak meg arra felé, hogy akár csak egy pillanatra is láthassák. Mindenki alig várja, hogy a csodálatos épület végre megnyissa kapuit és újra elkezdődjenek a fantasztikus műsorok. Már senki sem emlékszik azokra az időkre, amikor sötétség és gyász borult a színpadra. Csak a dicső múltra emlékeznek, és a csodálatos jelenre. Heniko eleget tett annak, amit Don elvárt tőle az ideérkezésekor. A színpad feltámadt az ő segítségével. A közönség is nagyon megszerette a fiatal és tehetséges előadót, és már alig várták, hogy újra a porondon láthassák őt.

– Ez a nap... – sóhajtotta Caty, miközben elfeküdt a klubhelyiség egyik asztalán. – Teljesen kikészített.

– Nekem mondod?! – bosszankodott Wap is, akiknek már véget is ért a rövid szabadságuk. – Még egy ilyen ötletet!

– Te csak ne sopánkodj. A te főnököd ötlete volt az egész! – vetette oda gonoszan Caty.

– A te főnököd meg hezitálás nélkül beleegyezett! – támadt vissza a másik, és pont erre a jelenetre érkezett meg Lil és Any.

– Hát ti meg mi fenét csináltok? – kérdezte Lil, látva, hogy a két producer zseni mindjárt vívásba kezd a golyóstollaikkal.

– Hogy mi? Semmi különöset... – hárított Wap gondtalanul, és ugyanezt tette a Catytől érkező szúrással is.

– Ja persze. Látom. Szóval miért is kezdődött ez a kardpárbaj? – érdeklődött Lil kitartóan, mert ő nem volt elégedett a hallott válasszal.

– Olyanok, mint a kisgyerekek – jegyezte meg Any mosolyogva.

– Ki ne mondd még egyszer azt a szót! – mordultak fel Wapék egyszerre, mire Any ijedten ugrott Lil háta mögé.

– Aha, szóval itt van a kutya elásva... – sóhajtott fel Lil. – Így már minden világos. Szerintem inkább menjetek és feküdjetek le mind a ketten.

– Aludni?! – méltatlankodott Caty.

– Még egy betűt sem sikerült írni, pedig nyakunkon az új műsor! – osztotta kollégája álláspontját Wap is. – Mire Henikóék ideérnek, már meg kell lennie, hogy elkezdődjenek a felkészülések!

– Nem kell a felesleges díszhiszti! – szerelte le Lil könnyedén. – Elég nagy koponyák vagytok ahhoz, hogy időben összerakjatok valamit.

– Lilnek igaza van! – helyeselt Any is bátortalanul.

– Valami cincog a hátad mögött, Lil. – csipkelődött Caty. – Csak nem egy egér az?

– Én nem cincogok! – vágott vissza Any sértetten.

– Á! A kisegér szerzett egy hangszórót.

– Én legalább nem akadok ki pár kisgyerektől!

– Teli találatos beszólás – jegyezte meg Lil, látva Caty arcát.

– Döntetlen? – kezdett egyezkedni Caty, mire Any mosolyogni kezdett.

– Velem lehet üzletelni.

– Akkor áruld el a titkod! – fakadt ki Caty. – Te hogy nem gajdultál meg a kölyköktől?

– Én nagyon élveztem velük lenni – vallotta be Any. – Mondjuk én mindig is szerettem velük foglalkozni. – Don és Kalos ugyanis azt találták ki, hogy a kialakult szünetben meghívják az árvaházi gyerekeket ide a színpadra. Mindannyian részt vehettek táncórákon és ki is próbálhatták az egyes eszközöket. Amikor pedig nem foglalkozásuk volt, akkor a színpadon maradt előadók szórakoztatták őket kisebb műsorokkal.

– Én is nagyon élveztem addig, ameddig nem került gyümölcslé a laptopomra... – közölte Wap kissé fájdalmas hangon.

– Uh! – fintorodott el Lil. – Ez azért kemény...

– Bocsi, ezt nem is tudtuk – tette hozzá Any is.

– Ha őt sajnáljátok, akkor az én esetemen egyenesen sírni fogtok.

– Azon a laptopon volt a következő műsorra írt vázlatom, és most elszállt az egész! – kérte ki magának Wap.

– Ó, tényleg? Az talán smafu, hogy nekem meg azzal kellett szembesülni, hogy a jegyzeteim origami állatokként vigyorognak rám az asztalról?!

– Jó ég... – osztályozta Lil az újabb történetet.

– Szomorú, hogy így jártatok, viszont lenne egy kérdésem – kezdett bele Any, és amikor látta, hogy megkapta a kellő figyelmet, folytatta. – Mindketten tudtátok, hogy jönnek a kicsik. Akkor ezek, hogy történhettek meg? – Erre a két érintett körül mintha megállt volna az idő. Valóban ők voltak hanyagok. Mindketten ott hagyták a cuccaikat, ahol nem kellett volna.

– Nekem... el kell szívnom egy cigit – jelentette ki Wap, majd távozott a helyiségből.

– Any, emlékeztess! – ráncolta össze a homlokát Lil. – Wap mikor szokott rá a cigarettára?

– Soha. Rosszul van a cigifüsttől.

– Én is így emlékeztem. – Ez után a két lány Caty felé fordult, hogy hallják az ő kifogását is.

– Bocsi lányok, de nagyon fáradt vagyok már – magyarázta Caty egy kamuásítás társaságában, majd ő is villámgyorsan lelépett a színről.

– Mekkora kamugépek... – jegyezte meg Lil, miután becsukódott Caty után az ajtó.

– Azért megértem őket – vetette közbe Any. – Gyerekek eddig csak nézők voltak. Most meg kvázi mini előadók. – Lil sóhajtott erre egy nagyot.

– Hiányzik Pete és Heniko. Hiába van itt ennyi gyerek, mégis olyan unalmasak a napok. – Any is követte a példáját, és ő is kifújt egy kövér adag levegőt.

– Ez most gonosznak tűnhet, mivel pihenni vannak, de én számolom vissza a napokat – vallotta be pironkodva.

– Hidd el, mind ezt csináljuk – tette a vállára a kezét a másik.

Míg a színpadra az álom fellege szállt, addig a város másik felén az árnyak szövögették tovább sötét ármányaikat.

– Ez a ribanc tuti lepaktált az ördöggel! – mérgelődött Carlos, miközben beleöklözött a magánkaszinó bárpultjába.

– Elég legyen, Carlos! – figyelmeztette egy szigorú női hang.

– Kussolj! Ha valaki, akkor te igazán tudhatnád, milyen az, amikor a hosszú tervezgetés ellenére, pillanatok alatt füstbe megy minden munkád! Pedig az az akció Japánban, tökéletes volt!

– És a hisztérikád talán ezen változtat? – vetette a szemére a nő. – Nekem sem sikerült első alkalommal. Azonban most minden másképp lesz. – Aztán megakadt a mondat folytatásában. – És különben is. Te miért is nyavalyogsz tulajdonképpen? Mert nem kaptál meg egy öt perces numerát? Nekem a karrieremet tette tökre az Ambróziában!

– Annyira azért mégsem viselt meg, ha ilyen készségesen asszisztáltál a felrobbantásában, Mei... – gúnyolódott az olasz, majd földhöz vágta üvegpoharát, és ordítani kezdett. – Az a legnagyobb bajod, hogy nem maradtál sztár?! Nézz már rám! – Azzal egy vehemens mozdulattal lerántotta a kapucniját. Arcának jobb oldalán egy nagyon ronda égésnyom maradványa éktelenkedett.

– Nem az én bajom, hogy ott akartál maradni az utolsó pillanatig. Nekem csak hálával tartozol. Ha nincsenek ott az én embereim, te szépen ott hagyod a fogadat...

– Te utolsó kis... – lovalta volna bele magát Carlos, de egy másik férfi közbevágott.

– Nem gondoljátok, hogy abba kellene már ezt hagynotok? Tudtommal nem azért vagyunk itt, hogy egymás idegein táncoljunk. Mei. Carlos zrikálása helyett, inkább azt mondd, amit Miriamtől hallottál. – Mei erre bosszúsan fintorodott el.

– Nem is sejtettem volna, hogy te ennyire komoly vagy. – Sétált a férfi háta mögé, majd átölelte a nyakát. – A legjobb döntés volt téged is bevenni ebbe a kis játékba! – suttogta neki kéjes hangon.

– Tudtommal férjes asszony vagy, szóval megköszönném, ha nem bosszantanál az enyelgéseddel... – válaszolta unottan. Mei erre döbbenten tátotta el a száját, mire Carlos nevetgélni kezdett.

– Én már nem is vagyok elég jó neked?!

– Amúgy, hogy is lett neked férjed? – kérdezett közbe Carlos, miután kiszórakozta magát. – Miriamtől azt hallottam, nem teljesen önakaratából lett az...

– Az nem a te dolgod! – rivallt rá a nő. Amíg az a kettő egy újabb veszekedésbe kezdett, addig Will az ablakon bámult kifelé. Az agya csak azon a bizonyos nőn járt, akit már a megismerkedésük előtt sem tudott kiverni a fejéből. Az a nő pedig Heniko volt. Sokáig úgy volt vele, hogy tényleg az lenne a legjobb, ha megölnék, de ahogy egyre többet beszéltek erről, egyre erősebb lett benne az az érzés, hogy ő sosem tudna kezet emelni rá. Hogy is tudna, amikor szíve legmélyéből szerette. Már régóta azt tervezte, hogy ha eljön az ideje, keresztülhúzza a két cinkostársa elképzeléseit.

– Will, figyelsz te egyáltalán?! – förmedt rá Mei elég csípős stílusban.

– Talán mondtál eddig valami figyelemre méltót? Három perce csak egymást szapuljátok Carlosszal. Különben meg mit aggódsz? Miriam kézben tartja a dolgokat ott a helyszínen, nem?

– Az egy ostoba szerencsétlen! Amihez nyúl, azt csak elbénázza!

– Ezt meg hogy érted? Mégis mit bénázott el? Ő játszott a legnagyobb szerepet abban, hogy Oswald és Heniko szétment. Ráadásul ott van a gyerekes dolog is biztosítékként!

– Nincs szó semmilyen gyerekről – vágta rá Mei dühösen. – Sosem volt.

– Ezt meg hogy érted? – lepődött meg Will.

– Csak egy jó hazugság volt az egész. Ha pedig ezt Leon megtudja... mindennek vége lesz. Éppen ezért, te, Will, és te is, Carlos, Németországba fogtok utazni!

– Mégis minek?

– Nem bízom Miriam próbálkozásaiban. Ti ketten csak többet értek. Remélem, ti nem okoztok akkora csalódást.

– És mégis mit akarsz? Mit tegyünk vele?

– Mi az, hogy mit?! – vágott közbe Carlos. – Természetesen megöljük!

– Nem, nem fogjátok megölni! – mondta ki Mei határozottan.

– Tessék?! – kérdezte Carlos döbbenten, de Willt is igen meglepte az, amit hallott. – Eddig végig ezt akartad!

– Ez most sem változott. Csakhogy tartogatok neki még valamit a fináléra. Azt pedig mindenképpen látnia kell.

– Mit tervezel? – kérdezte Will, aki semmi jóra nem számított a hallottak alapján.

– Nyugi, Will, majd megtudod, ha eljön az ideje – felelte Mei titokzatosan.

– Mire készülhet ez a boszorka? – gondolkodott el a férfi. – Azt hiszem, ott Németországban meg kell tennem a szükséges lépéseket, különben Heniko nagy bajba kerülhet. Ha csak Carlos lesz ott velem, azt megoldom, de most még folytatnom kell a meggyőző színészkedést. – És mit akarsz? Mikor induljunk? – érdeklődött Ridicule.

– Holnap, ha kérhetem... – fontoskodott tovább a vörös elégedetten. – Imádom, hogy ilyen tettre kész vagy!

– Ha tudnád mennyire – mosolygott rá elégedetten Will.

***

– Szerintetek Heniko képes lesz megtanulni mindent, amit kell? – kérdezte Mia, miközben a lovaglópálya felé haladtak.

– Hát én nem tudom... – gondolkodott el a dolgon May. – Elég nagy meló lesz neki.

– Heniko képes lesz rá! – jelentette ki Pete olyan céltudatosan, mintha csak magáról beszélne. – Higgyétek el, ha valaki képes megcsinálni ezt, akkor az Heniko! Artistáskodni is elég hamar kellett megtanulnia, és látjátok most milyen profi! Nem akarok vészmadár lenni, de lassan kezdheted félteni a trófeáidat, Julien...

– Na! Én is jól megdolgoztam értük.

– Senki nem mondta, hogy nem így volt... – mutatott rá Pete. – Nem kell így felfortyanni.

– Pete. Még lenne hozzád egy kérdésem.

– Mondd csak, Mia, csupa fül vagyok.

– Heniko mindig ilyen gyorsan tanult?

– Hogy mindig így volt-e azt nem tudom. De amióta ismerem, arra az időszakra biztosan mondhatom. Nem tudom emlékeztek-e arra, amit arról meséltünk, amikor hozzánk került...

– Viccelsz? – kérdezte May szórakozottan. – Az a történet a legjobb motivációs kazi!

– Aj! Avassatok be engem is! – kezdett nyafogni Ariana, aki eddig csak kapkodta a fejét. – Én nem tudok semmit sem! – May erre célzásképpen Pete-re pillantott.

– Akkor most mesélek neked egy történetet, akinek a főszereplője egy fiatal lány, aki egy szép napon megérkezett a cirkuszunk társulatához, hogy ott koreográfusként dolgozzon.

– Koreográfus? – hökkent meg Ari. – De hát Julien arról beszélt, hogy artisták vagytok!

– Nem is tévedett, csupán a kezdetek kezdetén Heniko csak táncos volt.

– Ó! Így már világos! És mi okozta a változást? – Pete majdnem elnevette magát a sürgetés miatt.

– A cirkuszunk sztár artistája, Ian, azt akarta, hogy Heniko legyen a partnere. – Leon a nosztalgikus történet hatására fintorogni kezdett. Utálta felidézni Ian személyét.

– Annak ellenére, hogy tudta, hogy Heniko nem is dolgozott még artistaként? – hüledezett Ari.

– Így van. Bár, hogy csak az vezette, mert beleszeretett, vagy az, hogy már akkor látott benne fantáziát, azt nem tudhatom biztosan. Még az is lehet, hogy csak így akarta lerázni Meit, bár ezt tartom a legkevésbé valószínűnek... – gondolkodott hangosan, miközben megdörgölte az állát.

– Mei? – ismételte Ari összeráncolt homlokkal, majd Julienre pillantott. – Az unokatestvéredet is úgy hívják, nem? – Erre mindenki döbbenten kapta a szemét Julienre.

– Most, hogy említed ezt a történetet... Egy másik verzióban mintha már hallottam volna tőle.

– Mégis hogy lehet ennyi defektes nőszemély ebben a családban?! – fakadt ki Pete döbbenten, és nem ő volt az egyetlen, akit lesokkolt ez a felfedezés.

– Hű, nahát! – szökött ki Taylor szájából.

– Milyen könnyedén alkottál véleményt... – bosszankodott Pete, mire Taylor értetlenül pillantott rá.

– Mi van? Én arról beszéltem! – mondta, majd az előttük lévő kör alakú karám felé mutatott. .

– Nahát! – ismételte Anna is, látva, hogy Heniko hol tart már a gyakorlással.

– Ezt nem hiszem el... – suttogta Julien, ám a gondolataiban sokkal tovább is fűzte a mondanivalóját. – Futószárazás? Máris?! De mégis hogy csinálja ezt?! Hiszen... ezt még csikó korban kell elkezdeni megtanítani a lónak, hogy majd később engedelmes hátasló legyen. Neki meg mégis miért engedelmeskedik ennyire? Ha így haladunk még most délelőtt meg is lépi az első szintet... és talán délutánra már túljut a kötőféken meg a nyereg szoktatásán...

– Kiakadtál, igaz? – érdeklődött Taylor vigyorogva. – Nem értem mit csodálkozol. Láttad, hogy mennyire megbízik benne ez a ló. Egyértelmű volt, hogy követni fogja, bármit akarjon is tőle.

– Bocsika... Mr és Mrs. Ló mánia – avatkozott közbe May. – De felvilágosítanátok, hogy ez miért is nagy dolog?

– A lényege az – kezdett beszélni Taylor –, hogy a ló egy futószáron... – Ezen a ponton kicsit elgondolkodott. – Ha le akarom egyszerűsíteni, az olyasmi, mint egy hosszú póráz. A lovat rákötik egy ilyenre és az idomár futtatja körbe-körbe maga körül.

– És ez mire jó?

– Egyrészt az állat szokja, hogy már nem szabadon lófrál, másrészt, így lehet a legjobban megtanítani arra, hogy engedelmeskedjen a parancsszavaknak. Mivel Vadóc sosem volt tanítva, így neki az okítását onnan kell kezdeni, mint a csikóknak.

– Mégis honnan tudsz ennyit a lovakról? – csodálkozott Mia.

– Kislánykoromban sokat lovagoltam. Ez még az árvaház előtti életemben volt.

– Sajnálom, ha a kotnyelességem miatt rossz emlékeket kellett felidézned – szabadkozott Mia gondterhelten.

– Ugyan, ne aggódj ezen! – legyintett Tay. – Azokra az emlékekre mindig szívesen emlékszem. Julien, te meg hová vágtatsz?! – nevetett fel, látva, hogy Julien sebesen előremankózik.

– Úgy hiszem, ő még Henikónál is izgatottabb – jegyezte meg Ariána.

– Én is úgy hiszem. Egész este csak erről magyarázott – sóhajtotta Taylor. – Kicsit nehezen tudja eldönteni, hogy örüljön-e vagy ne ennek a helyzetnek.

Míg a kis csapat lassan közeledett, addig Julien már a karám kerítésénél állt és Henikót figyelte, miközben André utasításokat adott neki, hogy mit csináljon, vagy éppen mit is mondjon.

– Egészen bámulatos – kezdett gondolkodni. – Persze mindig is tudtam, hogy Vadóc igazából egy nagyon is intelligens jószág. Pont ezért nem tudta elfelejteni azt sem, hogy ne utáljon. Csak Henikónak köszönhetem, hogy láthatom ezt, amiért sosem lehetek majd eléggé hálás neki. Csak azt sajnálom, hogy az én kezemben sosem lehet majd ott a futószár másik vége. Vajon milyen esélyei lesznek majd a versenyen? Jó, persze, talán bolondság, hogy már ezen jár az agyam, amikor Heniko még fel sem ült a ló hátára, nem hogy akadályokat ugráljon át vele. De egyszerűen nem hagyja nyugodni az agyamat az elképzelés. Remélem, Ovidio mester visszaér a verseny napjáig... mert mindenképpen látnia kell, hogy mi történt a távollétében.

– Jól van, Heniko! – kiáltott oda neki André. – Azt hiszem, a parancsszavak most már egész jól mennek. Próbáljunk áttérni a második szintre.

– André! – adott hangot a nemtetszésének Julien. – Ez azért kicsit gyors, nem?! Több időt kellene szánnotok erre!

– És minek a rovására? – érdeklődött a másik férfi értetlen ábrázattal. – Ha csak sima lovas oktatásról lenne szó, osztanám az álláspontot. Azonban, ha az emlékezetem nem csal, az úrfi volt az, aki megkérte Heniko kisasszonyt, hogy versenyezzen helyette. – Julien erre kényes fintorra húzta a száját.

– De hát akkor is...

– Lazíts, Bice-bóca! – vigyorgott rá Heniko. – Rólam van szó! Megcsinálom – mondta Heniko magabiztosan, de amint megpillantotta, hogy a csapattal együtt Leon is megérkezik a helyszínre, rögvest zavarba jött. – Folytassuk is a munkát, André! – fordult rögvest az oktató felé.

– Rajtam nem múlik – mosolyodott el szelíden a férfi, aki nem sokat vett észre abból, hogy Heniko per pillanatnyi lelkesedése miből is fakad. – Szóval most, hogy Vadóc megszokta a kötőféket, a futószárat és a futószár-hevedert, a következő a nyereg lesz. – Heniko itt az állat szemébe pillantott. Mintha ki szerette volna olvasni belőle, hogy az mit gondol a következő feladatról. Míg ők ketten megpróbálták szavak nélkül megbeszélni a következőket, addig André a már kikészített nyeregfelszerelést kezdte előkészíteni Heniko számára. – Próbáld meg felnyergelni, ahogy mondtam – adta ki az utasítást, amint visszaérkezett a biztonságosnak ítélt karámon kívüli területre. – De újra jelzem, hogy nagyon vigyázz! Vadócon még sosem volt nyereg, szóval erős a gyanúm, hogy nem fog túlzottan tetszeni neki a dolog. Ha úgy érzed túlságosan kontrollálhatatlanná válik, azonnal, ismétlem, azonnal gyere ki onnan!

– Felfogtam – sóhajtotta, mivel már annyiszor hallotta, hogy mennyire vigyázzon, hogy egy idő után már abba is hagyta a számolását. – Valahol persze értem az aggodalmát – folytatta tovább a gondolataiban. – Azonban láthatta már, hogy ez a ló nem az már, akivel ők harcoltak.

Mielőtt Heniko a ló oldalához lépett volna, először megállt Vadóccal szemben, és megmutatta neki, hogy mivel érkezett.

– Nézd. Ezt a tök nehéz cuccot, amit nem esik jól ilyen magasan tartanom, nyeregnek hívják – kezdte mesélni, majd gyorsan le is engedte vissza a csípője magasságába. – Tudom, nem fer tőlem, hogy egy olyan valamit akarok rád pakolni, amit én is alig bírok megtartani, de ez az eszköz segít nekem abban, hogy biztonságosan tudjak ülni a hátadon. Most odamegyek az oldaladhoz és fel fogom tenni rád.

– Én nagyon izgulok... – suttogta Mia, miközben az eseményeket nézte.

– Én is – helyeselt Anna is. – Mondjuk azt meg kell hagyni, hogy Heniko úgy beszél, mint valami pszichológus! Én is teljesen „zenben" érzem magam a szavaitól.

– Ő egy lósuttogó! – vigyorgott May. – Különben Julien izgul most itt a legjobban. Nézzetek csak rá! – Erre mind úgy is tettek. – Bár ő kérte erre Henikót, mégis olyan az arca, mint egy apának, aki most nézni végig, hogy oltárhoz vezetik a lányát!

Heniko eközben belefogott a felnyergelés folyamatába. Elsőként a nyeregalátétet helyezte fel. Ügyelt arra, hogy az a megfelelő helyet foglalja el a ló hátán. Azután következett a nyeregpárna, majd a kulcsfontosságú nyereg. Mindenki feszült figyelemmel követte Heniko minden mozdulatát, aki reggel már több órát töltött azzal, hogy egy mesterséges lóháton gyakorolja a megfelelő sorrend betartását. Nagyon fontos volt, hogy mindent a tankönyv szerint végezzen, ugyanis a legkisebb pontatlanság is elcsúszást, vagy laza felhelyezést eredményezhet.

A nyereg felhelyezése után gyorsan ellenőrizte a szíj helyét, aztán már be is fűzte a hevederbe, hogy a nyereg stabil maradhasson. Szerencséje volt, hogy gyorsan járt a keze, ugyanis Vadóc ezen a ponton jött rá, hogy neki annyira nem is kényelmes ez a plusz súly, így bosszankodva mocorogni kezdett.

– Ne makacskodj már! – szólt rá Heniko, miközben két kézzel belecsimpaszkodott a futószárba, hogy megtartsa a lovat, aki most úgy dobálta a fejét, mint egy kis hisztérika. – Nem vagyok én amazon, hogy a szőrödön üljelek meg! Viselkedjél, különben nem lovagolunk együtt! – Erre Vadóc fújtatott egyet, mintha csak duzzogni akarna.

– Elismerésem, Heniko! – szólt oda Taylor, aki már egy barna kanca nyergében ücsörgött a karám külső felén. Heniko ámulva tátotta el a száját a látványra.

– Te már fent is vagy?! – méltatlankodott. – Én is akarok!

– Ácsi, Madcap kisasszony! – szólalt fel André szigorú hangon. – Azért csak ne olyan hevesen! Az egy dolog, hogy próbálunk gyorsan haladni, de azért van, amit nem szabad elkapkodni!

– Nem lesz gond! Ha neki ment, nekem is fog.

– Lám, lám, lám... kit látnak szemeim... – hallatszott fel a többség számára egy ismeretlen hang. Azonban Julien bosszúsan ráncolta össze a szemeit, mert ő pontosan tudta, ki ez a kellemetlen látogató.

– Kérlek, uram. Csak ne az a görény legyen... – imádkozott hangosan, hogy a másik jól hallja, hogy mennyire is „szívesen" látott vendég.

– Enyje, Julien. Hát szabad így beszélni a régi barátoddal?

– Te sosem voltál a barátom, Claus! – emlékeztette Julien, miközben a társaság csak értetlenül kapkodta a fejét.

– Ezzel most mélyen megbántottál – dramatizálta el a rozsdahajú férfi, de érezni lehetett, hogy teljes lényével megjátssza magát. – Nocsak! – szólalt meg hirtelen, amint észrevette Julien begipszelt lábát. – Milyen érdekes tervezése van a lovaglócsizmádnak! A versenyen is ezt viseled majd? – gonoszkodott gúnyos mosollyal.

– Mivel nincs vetélytársa ezen a kis béna versenyen, megkért, hogy vegyük át a helyét – oktatta ki Claust Taylor nagyon határozott hangon. Erre az ember nem is volt rest és alaposan felmérte a konkurenciát a tekintetével.

– A legsimább győzelmem lesz. Szóval angyalkák indulnak a nevedben, Julien? De akkor is veszíteni fogsz. Ezek a kis drágák nem ellenfelek nekem.

– Azért szerintem... várjuk meg a verseny napját – szólalt meg most Heniko is, aki ebben a hirtelen támadt indulatviharban fel is pattant Vadóc hátára. Claus kicsit le is döbbent, ahogy arra kényszerült, hogy farkasszemet nézzen a hollófekete csődörrel.

– Elég csúnya dolog besétálni más otthonába... – jegyezte meg édeskedő hangon Ariána. – Úgy hiszem, Zeus majd megtanít a jómodorra.

– Zeus? – értetlenkedett a társaság, mire a pajta ajtóban egy hatalmas óriás schnauzer bukkant fel. Tisztán látszott, hogy támadásra készen villogtatja a hatalmas fogait.

– Ezt még megbánjátok! – kiabálta, de futás közben nem tűnt életbevágónak a fenyegetése.

– Valahogy nehezen tudom komolyan venni... – jegyezte meg Heniko oldalra billentve a fejét.

– Egyetértek – biccentett rá Taylor, majd akkor realizálta, hogy Heniko szintén lóháton van. – Ó! Hát fel is ültél?!

– Úgy tűnt az Uraság csak kérette magát – magyarázta, majd egyik kezével megpaskolta a ló nyakát.

Andrén látszott, hogy az ő tetszését egyáltalán nem nyerte el a kis produkció. Zavarta, hogy Heniko az engedélye nélkül pattant fel a ló nyergébe, annak ellenére, hogy a férfi az imént intette óva. Bár egészen jól haladtak a kiképzéssel, most kezdte igazán azt érezni, hogy hülyeség volt tőle, hogy engedett Julien szeszélyének.

– Ez igen felelőtlen döntés volt, Heniko kisasszony! Pont az imént mondtam el, hogy így is túl gyorsan haladunk! Tudja, mennyit kellene rendszeresen dolgozni futószárral, hogy azután rátérjünk a nyeregre?!

– Honnan a bánatból tudnám?! – mordult fel Heniko, miután leugrott a nyeregből. – Maga a lovas nagyész, mondja meg maga! – vágott vissza flegmán.

– Kegyed mindenkivel ilyen hangot enged meg magának, vagy csak külön az én kedvemért csinálja? – Leon ezen a ponton halványan somolyogni kezdett. – Véleményem szerint maga elég meggondolatlan! Ez itt nem egy játék! Akár meg is sérülhet, ha nem elég óvatos!

– Ez most komoly? – meresztgette a szemeit Heniko. – Egy artistának akar kiselőadást tartani az óvatosságról? Prédikáció helyet inkább a haladással kellene foglalkozni, ha már rábeszéltek erre az egész versenyesdire!

– Három – folytatta André a mondandóját zavartalanul. – Három hónap kell ahhoz, hogy rendesen dolgozzunk a futószárral, és még így is van, amikor sokkal több időre van szükség a megfelelő kiképzési szint eléréséhez.

– Oké, oké – vágott a szavába Heniko. – Világos. Viszont, úgy érzem, hogy Vadóc is ezt akarja. Ha nem akarta volna, akkor nyilván nem is maradtam volna rajta. Én megbízom benne, és úgy hiszem benne is egyre erősebb a kötelék. De különben is. Mi a bánatos francért akarnak indítani Julien helyett, ha a legkisebb bizalmat sem kapom meg? Mind tudjuk, hogy egy utcahosszal vagyok lemaradva Taylorhoz képest. Mégis mikor lesz időm akadályokra menni, ha még a nyeregbe sem ülhetek fel?!

– Ebben igazad van. De azt ne felejtsd el, hogy neki van előzetes tapasztalata ezen a téren, így őt nem is féltjük annyira.

– Hát akkor nincs más választásom, mint összeszedni magam és tapasztalatot szerezni. Életem java részében a gyors tanulásra kellett hagyatkoznom. Ezt várták el tőlem, és én tettem is azért, hogy mindenkinek megfeleljek. De tudja mit? Ha nem hiszi el, hogy képes vagyok rá, inkább ne is oktasson, mert csak feltart. – Andrét látszólag nagyon meglepték a hallottak, de a többiek nem lepődtek meg túlságosan. Ők már hozzá voltak szokta ahhoz, hogy ha Heniko valamit a fejébe vett, akkor attól bizony élő ember el nem tántorítja. – Ha segíteni akar, csak egy dolga van: kiadni a feladatot, a többit pedig mi ketten megoldjuk. – Pillantott fel Vadócra. Andrénak ez a kis monológ egy emléket jutatott az eszébe.

– „Nekem ez nem megy! Ez egyszerűen lehetetlen! – kiáltott fel elkeseredetten egy kis fiú, miközben a karám közepén a földre huppant. Sokadik próbálkozásán volt már túl ekkorra, de a lova még mindig makacskodott és nem akart engedelmeskedni a parancsainak.

– Ilyen hamar fel akarod adni? Pedig nem lehetetlen. Hit kérdése az egész. Hinned kell a lovadban. Neked csak ő van. Ő a társad. Ha nem bízol meg benne, semmit nem ér az egész, de ez még közel sem elég. Magadban is bíznod kell.

– Magamban? – kérdezett vissza meglepetten a kiskölyök, miközben szemei sarkában már könnycseppek csillogtak.

– Ha te nem bízol magadban, akkor másoktól se várd el ezt. Csodálkozol, hogy nem hallgat rád? Ugyan mért tenné? Ha veled tart csak a bizonytalanság várja!

– De hogy tudjak bízni magamban?

– Erre neked kell rájönnöd, mivel csak te találhatsz rá a titokra. Addig minden próbálkozás felesleges."

– Igaza van... – suttogta maga elé André. – Hinnem kell benne. Csak úgy járhat sikerrel, ha én is hiszem, hogy képes lesz rá. Jól van – szólt oda a lánynak egy rövid vívódás után. – Vegyük komolyan a feladatot. Számíthatsz rám, de előre szólok, nem szokásom finomkodni.

– Ezt már észrevettem – vágta rá Heniko őszintén, mire a többiek egészen felvidultak. Szinte meg sem lepődtek, hogy Heniko ezúttal is megmentette a helyzetet.

– Az már igaz – gondolta Julien is. – André tényleg elég kemény tud lenni, ha akar. Bár amilyen profi volt az apja, nem csodálom, hogy ő is kiváló lovász lett végül. Azt hiszem, remek ötlet volt az, hogy pont ő tanítsa Henikót lovagolni.

– Heniko! – kiáltott fel André, amin a lány eléggé meglepődött, hiszen addig még sosem szólította a nevén a másik.

– Igen? – kérdezett vissza kissé meglepett hangon.

– Leveheted a futószárat. Azt hiszem, ezek után már nem lesz szükség rá. – Henikónak a szavak hallatán tettre készen csillant fel a szeme.

– A legnagyobb örömmel! – felelete, majd neki is látott a feladatnak.

– Vajon miért nem vagyok meglepve... – merengett a francia. – Hiszen sosem retten meg, ha kihívásról van szó. Ezért csodálom. Én biztosan nem strapálnám magamat a helyében. – Közben, ahogy spontán testhelyzetet váltott, véletlenül arra a karjára támaszkodott, ami tegnap sérülést kapott. Reflexből azonnal le is vette róla a testsúlyát, de menet közben tűnt fel neki, hogy igazából már nem is érez olyan elviselhetetlen fájdalmat. Halványan elmosolyodott, hogy pontosan mi... vagyis inkább ki is ennek az oka. – Nem hittem volna, hogy ennyire törődni akar velem. Bár azt még most sem értem, hogy hogyan is került pont ő a szobámba. Vajon mi történt volna, ha felébredek? Megoldottuk volna a problémáinkat, vagy csak tovább rontottunk volna az egészen? Akárhogy is, de rendeznünk kell ezt az egészet még itt Németországban. Nem akarok kétségek között visszautazni az államokba.

***

A csapat még egy ideig figyelte a gyakorló lányokat, de aztán inkább úgy voltak vele, hogy ki-ki menjen a maga dolgára. Taylor egy rövid bemelegítés után az akadálypályára ment, Julien pedig úgy döntött, hogy követi. Bár lóra ülni nem tudott, úgy vélte a tanácsai pont olyan nagy segítségek lesznek majd a barátnője számára, mintha ő maga mutatná be őket.

– Azért meg kell, hogy mondjam... szívesen nőttem volna fel itt – sóhajtotta Anna, miközben nagyot szippantott a friss levegőből.

– Anna – kezdett bele Pete, ahogy a lány vállára tette a kezét. – Szerintem ezzel mindegyikünk így van.

– Bocs, ha elrontom a kellemes beszélgetést, de nektek nem furcsa, hogy Miriam alig mutatkozik előttünk? – vetette fel Alica, aki szintén elég csendes volt, mióta csak itt voltak. A kérdése azonban most elgondolkodtatta mindannyiukat.

– Hm... ha nem említed, nekem fel se tűnt volna a hiánya – közölte Anna szórakozottan.

– Engem kicsit azért aggaszt – vallotta be Mia. – Tudjuk milyen húzásai voltak eddig.

– Én azon is csodálkozom, hogy most nem próbál meg ráakaszkodni Leonra – jelentette ki Rosetta. – A színpadon megállás nélkül ezt csinálta.

– Talán tart tőle, hogy Leon úrfi hazai pályán kosarazza ki? – töprengett el Mia.

– Azért szerintem tartsuk nyitva a szemünket – közölte Alica határozottan. – Miriam hazai pályán van. Nem tudhatjuk, hogy tartogat-e valamit. – Erre mind egyértelműen bólintottak.

– Különben szerintetek is fura valami Heniko körül? – vetette fel hirtelen Anna, mire mind csodálkozva néztek rá. – Mármint... azt eddig is tudtuk, hogy milyen ügyes, de biztos, hogy ezt sosem csinálta még?

– Azt mondta, hogy nem ült még lovon – emlékeztette May. – Bár tény, hogy nem ez az első eset, hogy olyan dolog megy neki, amit állítólag még sosem próbált.

– Szerintem nem kell itt összeesküvés-elméleteket gyártani – vágott közbe Pete. – Egyszerűen Heniko csak egy sokoldalú személy.

– Jó is lenne, ha nekem is hasonló képességeim lennének – álmodozott hangosan Anna. – Akkor lenne lehetőségem, hogy mester szintre fejlesszem a komikus oldalamat. – A többieket inkább elborzasztotta Anna álomképe.

Időközben Leon inkább úgy döntött, hogy a kastélyban tölti el az idejét. Éppen haladt a szobájuk felé, amikor az egyik folyóson haladva megakadt a szeme Julienék családi címerén, ami indokolatlanul ferdén állt a falon. Értetlenül vonta fel az egyik szemöldökét.

– Mégis miféle cselédlányok dolgoznak ebben a kastélyban, akik szerint ez így rendben van? – merült fel benne a kérdés, majd hogy enyhítse a tökéletesség utáni vágyát, a címerhez sétált. Igazából maga sem értette, hogy miért foglalkozik ezzel a kis aprósággal. Talán ennyire hajtotta az unalom, hogy már egy ilyen kis alantas feladatra is szívesen vállalkozott, csak hogy gyorsabban teljen az idő.

Ahogy közeledett a címer felé, egy furcsa érzés kezdett eluralkodni rajta. Pontosan nem tudta volna megmagyarázni, hogy mi is ez, de minden lépéssel egyre motiváltabbnak érezte magát, hogy „igen, ezt most meg kell tenned!"

Amikor megfogta a címert és óvatosan visszaállította az eredeti pozíciójába, majdnem el is nevette magát, mert annyira butaságnak érezte azt, amit tett. Ám, amikor hirtelen elmozdult a fal a helyéről és megjelent egy titkos folyosó, már nem is volt ez akkora hülyeség.

– Mi a... – suttogta, miközben merőn nézett a sötét alagútra.