88. 

Miközben a karámoknál egyre feszültebb lett a hangulat, addig a birtok elkényeztetett kis hercegnője, Miriam, végre méltóztatott kilépni a kastély épületéből.

– Még mindig nem hiszem el, hogy vendégül kell látnunk ezeket – zsörtölődött a kapualjban, majd a nagy bámészkodás közepette észrevette a távolban a csapatot. – Sejthettem volna, hogy az idióta bátyám azzal kezdi, hogy végigmutogatja nekik a dögjeit. Vajon ott van Leon is? Megyek és megnézem. – Azzal a friss gondolattal a fejében már el is indult a többiek felé.

Közben André egészen megbabonázva figyelte Henikót és a lovat, mivel Vadóc sosem viselkedett még hasonlóan más embernek közelében. Be kellett látnia, hogy az apjának igaza volt, amikor megállapította, hogy a ló csak annak engedelmeskedik, aki érdemes rá. Támadt is egy remek ötlete, ami mosoly formájában ki is terebélyesedett az arcára. Leon és Julien eléggé értetlenül álltak a dologhoz, hiszen ők nem voltak meggyőződve arról, hogy Heniko annyira nagy biztonságban lenne a jelenleg jámbornak tűnő állat közelében. Heniko ellenben biztos volt, még ha nem is pontosan volt tudatában annak, hogy mit is csinál.

– Ez most komoly?! – kiáltott fel Miriam, de gyorsan a szája elé kapta a kezét, mert rájött, hogy már túl közel van a csapathoz. – Madcap és az a fekete bestia egy helyen?! Talán mégis volt értelme annak, hogy idejöttek. Biztos vagyok benne, hogy Kalos sosem bocsájtaná meg a bátyámnak, ha a kis Kaleido sztár lovasbalesetet szenvedne távol Amerikától. – Az ördögi gondolattal a fejében besettenkedett az istállóba, és szándékosan bekapcsolta a riasztót. A hirtelen lármára az összes ló odabent eszeveszett tombolásba kezdett, ahogyan a Heniko előtt álló fekete mén is.

– HENIKO!!! – kiáltott fel mindenki ijedten, amikor meglátták, hogy a hatalmas fekete állat a hátsó lábaira ágaskodik. Szerencsére a lány is észrevette a közeledő veszélyt, és artista adottságait kihasználva, két határátlépéssel és egy szaltóval növelte a kettejük közti távolságot. Miközben a többiek meghökkenve figyelték a reakciót, André futásnak eredt, hogy lekapcsolja a kalamajka okozóját.

– Pedig már olyan közel voltam... – gondolta csalódottan a barna hajú lány. – Ha az a fránya riasztó nem kapcsol be, talán hagyta volna, hogy hozzáérjek. – Azonban nem volt ideje túl hosszan gondolkodni, mert a riadt állat elkezdett felé száguldani.

– Úgy ugrál, mint egy kis bolha... – gondolta Miriam, miközben már távolabbról figyelte az alkotását. – Egyszer viszont úgyis elfárad, és akkor nem lesz menekvés.

– Heniko és az ő istenverte makacssága! – magyarázta Pete az orra alatt, miközben idegesen tördelte az ujjait. – Már régen ki kellett volna jönnie onnan, de persze az ő agya is kőből van!

– Kalos ki fog térni a hitéből, ha vele is lesz valami! – helyeselt May. – A két srác már tuti nem úszta meg karcolás nélkül!

– A fene! – szisszent fel Heniko, miután egy újabb szaltós ugrással földet ért. – Vajon ő nem akar végre elfáradni egy kicsit? Hiszen ő többet rohangált, mint én... – morfondírozott a lóra pillantva. – Tudom, hogy a többiek azt várják tőlem, hogy fejezzem ezt be, de egyszerűen érzem, hogy ez a ló nem az a szörnyeteg, aminek beállítják. Biztos vagyok benne, hogy nem a gyűlölet vezérli. – Hirtelen aztán átsuhant egy gondolat a fejében. – Mi van... ha csak egy egyenrangú ellenfélre vár? Végül is... megérhet egy próbát. Nem menekülök tovább! – döntötte el, majd elkezdett rohanni a Vadóc felé.

– Mégis mit csinál ez?! – fakadt ki Julien, amint meglátta, mit művel a lány. Ugyanis amint a jószág közelébe ért, elkezdte azt csinálni, amiben a színpadon is nagyon profi volt: utánozta a másik mozgását. Ha a paripa jobbra lépett, ő is így tett. Ha balra, akkor követte arra ugyanúgy.

– Ez lenne a kölcsön kenyér? – gondolkodott a francia. – Én is pontosan ezt csináltam, mégsem volt értelme. Mégis miben reménykedsz? – tépelődött Leon, miközben egy pillanatra sem tévesztette szem elől konok kedvesét. Eközben az említett azon merengett, hogy hogyan tudná végleg eldönteni a párviadalt. Aztán támadt egy még őrültebb ötlete. Futás közben fordult egy éleset, és teljes erőből a kerítés felé szaladt.

– Mire készülhet? – kérdezte Taylor, igazából bárkitől, akinek volt sejtelme a válaszról.

– Hát nagyon remélem, hogy befejezi a magánakcióját! – méltatlankodott Pete fennhangon, ám Julien hamar lelombozta.

– Komolyan azt képzeled, hogy Heniko csak úgy kiugrana, mint aki jól végezte dolgát? Biztos, hogy nem ennyi lesz a produkciója. – Juliennek teljesen igaza volt. És erről mindenki meg is bizonyosodhatott, ugyanis Heniko belevágott az újabb vakmerő és leginkább átgondolatlan tervének a végrehajtásába. Amikor már alig volt egy méter közte és a kerítés között, nemes egyszerűséggel elrugaszkodott a talajtól és felszökkent a karám oldalára. A lendület adta erőt pedig arra használta, hogy felszaladjon egészen a kerítés tetejéig, ahonnan egy újabb hátraszaltó bemutatása után pontosan a csődör hátára érkezett.

– Mi a f...! – tört ki Julienből, miközben Heniko vad rodeózásba kezdett, bár nem önszántából.

– Ki ez a lány? – hökkent meg André, aki éppen visszaérkezett a csapathoz a riasztó likvidálása után. – Mégis hogyan képes ilyesmire?

– Nos, André, erre mindannyian régóta keressük a pontos választ – vallotta be Julien. – Heniko Madcap már csak ilyen.

– Madcap? – csodálkozott rá André. – Mármint úgy Madcap, mint Vadóc? – Julien olyan vadul kapta Andréra a tekintetét, mintha a másik valami állati nagy hülyeséget mondott volna.

– Létezik ekkora véletlen? – suttogta, miközben visszapillantott a párosra. – Talán ez lehet az oka? – tette hozzá ezt már a gondolataiban. – Ezért lehet, hogy ő képes volt felülni, ameddig én sosem jutottam el. – Majd ahogy erre gondolt, fel is fogta a gondolat súlyát. – Várjunk csak. FELÜLT?!

– Bakker! A filmekben nem látszik ennyire nehéznek! – szenvedett eközben Heniko, és igyekezett minden létező módszert alkalmazni, hogy a hátason maradjon. – Nem adhatom fel. El kell érnem, hogy elfogadjon! Ahhoz pedig az kell, hogy ő adja fel előbb!

– Bár tény, hogy az idegbaj kerülget, mégis azt érzem, hogy az a kettő passzol egymáshoz – osztotta meg a véleményét Mia.

– Ezt meg hogy érted? – hökkent meg Anna.

– Magam sem tudom...de ezt érzem a látottakból. – Ellenben a paripát nem hatotta meg Mia elképzelése, helyette stratégiát váltott és a hátsó lábait dobta fel a magasba. Szinte magától értetődő volt, hogy a már elég fáradt leányzó azonnal előre bukott.

– Heniko! – kiáltották a többiek ijedten, mert biztosak voltak benne hogy a lány a földre zuhan. Azonban mielőtt ez bekövetkezett volna, a ló ráharapott a lány felsőjének nyaki részére, és feszesen a magasba rántotta a fejét. Ennek hatására Heniko úgy festett, mint ruha a fogason. A többiek tátott szájjal bámulták az eseményeket, miközben az önjelölt állófogas szép lassan a földre engedte csinos kis terhét. Heniko mihelyt földet érzett a lába alatt, és megérezte, hogy nem fogják már az erős metszőfogak sem, szép lassan megfordult a tengelye körül, és csak remélte, hogy ezt a pillanatot a paripa nem használja majd ki ellene. Azonban Vadóc nem tett semmit azon kívül, hogy igyekezett szemkontaktust találni a lánnyal. Heniko viszont emlékezett rá, hogy ebben a helyzetben jobban teszi, ha nem könnyíti meg az állat dolgát. Sejtései pedig ez irányban akkor nyertek tanúbizonyságot, amikor a ló közelebb lépett, kicsit megpiszkálta orra hegyével a lány fejét, majd egyszerűen annak vállára hajtotta termetes fejét.

Julien nem tudta mit gondoljon. Egyrészről nagyon elégedett és büszke volt. Már az első találkozásuk óta tudatában volt annak, hogy Heniko mennyire kivételes. A lány, aki a tehetség és a nyughatatlanság baljós egyvelegének hordozója. Azonban azt még a legvadabb álmaiban sem gondolta volna, hogy következőleg majd pont egy olyan dologban fog jeleskedni, ami igencsak messze esik a szakterületeitől.

Ugyanakkor irigy és csalódott volt. Gyermekkora óta dédelgette magában az álmot, hogy egy napon Vadóc lovasává váljonk, és együtt megnyerjenek mindent, amit lovas és lova csak akarhat. Ellenben nem maradt más a nagy vágyból, mint évek fáradságos és sikertelen próbálkozásai. Erre megjelenik Heniko, és pár órán belül megoldja azt, amit Juliennek hosszú évek lefolyása alatt sem sikerült. És ha már sikertelenségek...

– Ezt nem hiszem el! – dühöngött eközben Miriam, mivel Vadóc pártállása keresztbe tett az ő tervének is. – Ezt egyszerűen nem tudom elhinni! Mégis hogy a fenébe csinálja ezt?! Mégis milyen csillagzat alatt született, hogy nem lehet ártani neki?! – Aztán rájött, hogy a hisztériája semmit nem old meg, ezért dühösen az ajkába harapott. – Nem baj. Ez csak egy elvesztett kis csata a kettőnk háborújában. Egyszer biztosan elhagyja majd a szerencséje, én pedig ott leszek és elégtételt veszek majd mindenért! – Majd amint elszavalta baljós kívánalmait, úrnő módjára visszaindult a kastély felé.

– Akkor most már... jók vagyunk? – kérdezte Heniko Vadócot, mire az játékosan tovább piszkálta a lány fejét. – Enyje, te! Hát miért nem tudtál ilyen jó arc lenni már elsőre is? – tudakolta, miközben megpaskolta az állat nagy nyakát és a szemébe nézett. – Köszönöm, hogy megmentettél! – Vadóc a hálálkodásra csak horkantott egyet, majd hátrébb lépett, jelezve, hogy a lány másszon vissza a hátára.

– Ne szomorkodj...te mindent megtettél – mondta Taylor Juliennek, akinek a látottakra még gyászosabbá vált az ábrázata.

– Kösz, Tay. Csak remélni merem, hogy így volt – magyarázta, majd sóhajtott egy nagyot. – Igazából büszke vagyok Henikóra. Csak azt sajnálom, hogy nekem ez sosem adatott meg.

– Ez a ló döntése volt. Lehet, hogy van valami Henikóban, ami tetszik neki – találgatott a lány, mire Julien gúnyosan felhorkant.

– Biztos belezúgott! – mutatott rá a férfi. – Nyilván akkor tényleg sosem volt esélyem.

– Ez kicsit gonosz volt, ugye tudod?

– Csak egy ici-picit... – ismerte be, majd magához ölelte kedvesét. – Igazából Leont jobban sajnálom, mint magamat. – Taylor erre értetlen arccal húzódott el tőle.

– Ezt meg hogy érted?

– Először Stefan, most meg ez a ló... valaki mindig bepofátlankodik a képbe...

– Erre inkább nem mondok semmit – sóhajtott Taylor fáradtan.

– Heniko, ülj már fel arra a szerencsétlen párára! – kiáltott oda neki Julien.

– De hát... én...

– Elfogadott téged – bicegett közelebb mosolyogva, majd mikor látta, hogy a szavai ellenére a lány tétovázik, komoly hangon folytatta. – Igazából más oka is van annak, hogy szeretném, hogy felülj.

– Más oka? Ezt meg hogy érted? – kérdezte meglepetten a lány.

– Azt akarom, hogy amíg itt vagyunk, tanulj meg lovagolni.

– Erre én is gondoltam, de miért lett hirtelen fontos? – csodálkozott Heniko.

– Azért, mert azt akarom, hogy te vedd át a helyemet a helyi versenyen. – Henikónak minkét szemöldöke a hajvonaláig szaladt fel Julien szavai hallatán.

– Tessék? – kérdezte Heniko bár kellett egy kis idő, hogy egyáltalán meg tudjon szólalni. – Hogy én vegyem át?! Ugye csak viccelsz? És különben is. Miért venném át egyáltalán? Az a te versenyed!

– Az volt az eredeti terv, csak hát közbejött ez – mutatott két kézzel a bokája felé. – Csak az önkontrollomnak és az egómnak hála, hogy nem kezdtem ordítozni. Tudom, hogy ezzel a kéréssel most nagyon önző vagyok, de nekem nagyon fontos ez a verseny...

– Hát éppen ez az! – vágott közbe Heniko. – Az, hogy nagyon sokat jelent neked! Éppen azért nem kérhetsz meg egy ilyen szerencsétlenséget, hogy helyettesítsen! – Julien erre csak elmosolyodott.

– Hogy melyikünk a szerencsétlenebb, arról azért vitatkozhatnánk – állapította meg Julien. – Heniko, ne aggódj. Ez nem a győzelemről szól...

– Méghogy nem?! – vékonyodott el Heniko hangja. – Mégis mi másról szólna egy verseny?! És, ne! Ne merészeld azt mondani, hogy a részvételről, mert rátaposok a fájós lábadra! – figyelmeztette a lány, amint látta, hogy a férfi meg akar szólalni.

– Julien... miért szeretnéd, hogy Heniko induljon a nevedben? – kérdezett közbe May. – Van valami konkrét oka? Hiszen te is tudod, hogy amúgy sem tud lovagolni, nem hogy versenyszerűen...

– Átlátsz rajtam. Tényleg van okom. Tudjátok... illetve lehet, hogy még nem mondtam, de még gyermekkoromban kezdtem el versenyszerűen lovagolni. Rengetegen mondák, hogy sokra vihetem majd a lovaglás terén és minden álmomat valóra válthatom...

– De ez így is van, nem? – szólt közbe Anna. Juliennek erre keserű mosoly rajzolódott ki az arcára.

– Közel sem. – A hallott válasz természetesen meghökkentett mindenkit, kivéve Andrét. – Az én álmom az volt, hogy ez a ló elfogadjon... – pillantott bánatosan Vadócra. – Mindennél jobban akartam a lovasa lenni, ő mégsem fogadott el. Pedig nagy tervekkel indultam. Gyerekként minden estre azzal biztattam magam, hogy semmi baj az aznapi kudarccal. Majd holnap sikerül, azonban az a holnap sosem jött el. Mindig arról fantáziáltam, hogy vele nyerem meg a versenyeket. Vele akartam a díjugratás bajnokává válni. De a jelek szerint méltatlannak bizonyultam a feladatra.

– Így már érthető... – gondolta át a hallottakat Taylor, majd érdeklődve fordult Heniko felé. Valójában az ő kíváncsiságát is felkeltette, hogy az oly sok mindenben tehetséges barátnője, vajon, hogyan haladna a lovaglás tanulásával. – Ha jól értelmezem Julien szavait, ő az álmát akarja a kezedbe adni. Hogy helyette megtedd azt, amire neki nem volt lehetősége.

– Az álmát? – ismételte Heniko, majd visszapillantott Julienre. – Biztosan ezt akarod?

– Tudtam, hogy Juliennek nincs sok esze... de, hogy ekkora hülyeséget mondjon – mérgelődött magában Leon. – Úgy csinál, mintha Heniko egy málhás szamár lenne, akire gondtalanul pakolhatja át a nehezékeket. Hogy lehet annyira önző, hogy kivetíti rá a saját vágyait? Mintha nem lett volna ez előtt egy húzós időszaka...

– Igen, semmit nem akartam ennyire! – felelt közben Julien az előbb elhangzott kérdésre.

– Hát jó – adta be végül a derekát a lány. – Megteszem, amit tudok.

– Komolyan mondod?! – ragyogott fel Julien arca.

– Ti nem vagytok normálisak – bukott ki a franciából kertelés nélkül.

– Valami problémád, Leon? – kérdezett rá Heniko, mert szúrta a fülét a francia kijelentése.

– Nekem aztán semmi – tárta szét a karjait a férfi. – Csupán nem értem, hogy miért kell Terézanyát játszanod csak azért, mert Julien boci szemekkel nyavalygott egy sort, hogy nem tudott megülni egy lovat.

– Tessék?

– Jól hallottad. Eleve milyen szar duma az, hogy átveszed valakinek az álmát? Más felől már meg ne sértődj, de teljesen amatőrként semmi keresnivalód egy ilyen versenyen.

– Tájékoztatásul közlöm, hogy mindenki amatőrként kezdi.

– Elhiszem, hogy aggódsz miatta, Leon, de elhiheted nekem, hogy tudom, mit csinálok – erősködött Julien. – És különben sem hagynám, hogy bármi baja essen. – Julien még be sem fejezte, de Leon máris gúnyosan felhorkant.

– Hogy te? Te még magadra sem tudtál vigyázni!

– Akkor majd én fogok – jelentette ki Taylor. – Én is nevezek!

– Komolyan, Tay?! – kérdezte Heniko felragyogó arccal, kánonban Leon epés „Édes istenem" megszólalásával.

– Simán! Gyerekkoromban tanultam lovagolni – mesélte lelkesen Taylor. – Azt mondják, hogy olyan, mint a biciklizés. Nem felejti el az ember.

– Barátnőjeként inkább az lenne a dolgod, hogy lebeszéld róla, nem pedig az, hogy ajnározd a szerencsétlen barátod lelkiállapotát azzal, hogy bevonjátok Henikót! – biggyesztette oda Leon újra a saját álláspontját.

– Nem érdekel, hogy mit gondolsz, vagy hogy mit tartasz helyesnek! –vágott vissza Taylor merészen. – Ha ennyire feszkós vagy, inkább menj vissza és hűtsd le magad egy kicsit... – A többiek még levegőt venni is elfelejtettek, hallva Taylor nyers szavait.

– Azt ajánlom, hogy válogasd meg a szavaidat, ha velem beszélsz, vagy nagyon megbánod... – fenyegetőzött a francia, majd úgy elviharzott, mint egy jeges hóvihar. Taylor ellenben nem vette magára, csak értetlenül nézett utána. Nem értette, hogy most miért lett megint ennyire kibírhatatlan. Persze tény, hogy most ő is elég szemtelenre vette a figurát.

– Vajon ennyire aggódik Heniko miatt? – merengett el, miközben a csapat kezdett túllendülni az iménti fagyos állapotokon. – Pedig tudhatná, hogy az ilyen hozzáállással Henikóból csak a dacolást fogja kiváltani. Egyszerűen nem értem...

***

Alig telt el tíz perc az incidens után, amikor Leon visszaért a kastélyba. Első útja egyből a szobájukhoz vezetett. Amint bement, rögtön magára zárta az ajtót, és a jobb vállához kapott.

– Gratulálok, Oswald. Ezt rendesen megcsináltad – kezdte szidni önmagát, miközben a karja csak úgy lüktetett a fájdalomtól. – És még én szidtam Julient a bénaságáért, amikor én is pont ugyanolyan szerencsétlen vagyok. Hogy lehettem ennyire meggondolatlan? – tépelődött, miközben már hallotta is lelki füleivel a másik férfi élcelődéseit. – A picsába! – szitkozódott, miközben elindult az ágy felé. Bal kezével a vállát szorította, remélve, hogy ez enyhít valamit a fájdalmon, azonban ez csak hiú ábrándnak bizonyult. A fájdalom már a rúgás pillanatától szüntelenül jelen volt, és nem úgy tűnt, hogy szándékozik hamar elillanni onnan.

Az ágyra ülve kísérletet tett arra, hogy enyhítsen a szorításon, mert le akarta magáról fejteni az ingét. Az intenzív belenyilallástól kedve lett volna inkább hagyni az egészet, de aztán összeszorította a fogait, és fél kézzel lehámozta magáról a ruhadarabot, amit aztán egy nagyon haragos mozdulattal félre is hajított. Csupasz vállán azonnal észre lehetett venni egy már látványra is fájdalmas duzzadt, zöldes-kék területet.

– Szebb nem is lehetne! – állapította meg keserűen. – Kell legalább két fájdalomcsillapító, különben a másik kezemmel fogom ezt leszakítani a helyéről. – Újabb fintorok és csukott szájú morgások társaságában előkotort egy levél gyógyszert a kézipoggyászából, és kettőt azonnal a szájába dobott.

– Vajon... meddig tudom folytatni ezt a játékot? – kezdett el merengeni, amikor már elfeküdt az ágyon. – Meddig leszek képes így viselkedni vele? – célzott Henikóra. – Félek, hogy ezzel fogom végleg elüldözni magamtól. Persze nem mintha nem venném észre az apró változásokat, de tartok tőle, hogy nem lesz türelmem kibírni ezt az időszakot. Miért nem kezdhetünk már új lapot? Miért nem kezdhetünk végre normálisan élni megint? – Egy fáradt sóhaj szakadt ki a tüdejéből. – Pedig biztos vagyok benne, hogy nem ez van megírva a végzetünkben. Annyi borzalmat megértünk már mind a ketten, hogy megérdemelnénk, hogy végre egyenesebe jöjjön az életünk. Ő adta vissza a hitemet. Miatta kezdtem újra hinni az álmaimban. Ő tanított meg arra is, hogy bármekkora veszteségek után is tovább kell lépni. – Ezen a ponton el is mosolyodott.

– Mindent el kell követnem azért, hogy ezt helyrehozzam valahogy. Mindegy mi lesz az ára. El kell feledtetnem vele a hibáimat, mert attól tartok, ha nem hozom ezt helyre, örökre kisiklik az életem. Szükségem van rá. Egyszerűen muszáj, hogy a része maradjon az életemnek. – Ahogy ezen elmélkedett, hirtelen beugrottak neki a közelmúlt eseményei.

– Vajon neki hogy sikerült megbékítenie a lovat? Vagy talán a ló ismerte fel az ő igazi lényét? Fene tudja. Bár már nem egészen kellene meglepődnöm, hogy Heniko körül mindig történnek olyan dolgok, amire nincs egyszerű magyarázat. Ez az adottsága. Vajon még mennyi rejtély övezheti őt? – Erre az emlékezetébe is révedt a jósnővel való beszélgetés, mire bal keze rögtön a nadrágzsebébe vándorolt és kivett belőle egy aranyláncra fűzött gyűrűt. A gyűrű az volt, amit az említett nő adott neki. A lánc pedig a húgáé volt. Az egyetlen holmi a testvérétől, amit mindig magánál tartott.

– Lassan ennek az átadására is alkalmat kell találnom – magyarázta maga elé, miközben a gyűrűt morzsolgatta az ujjaival. – Csak tudnám, nekem miért olyan ismerős. Valahányszor ránézek, úgy érzem, hogy volt már vele dolgom... de persze ez nyilván lehetetlen – Azzal a friss gondolat mellett vissza is süllyesztette a helyére, majd észre sem vette, ahogy a gyógyszerek hatására pillanatokon belül elaludt.

Míg Leon elkezdte kalandozását az álmok világában, addig Heniko és a többiek még mindig a lovaknál időztek.

– Mia...szerinted sikerül neki? – érdeklődött Rosetta, aki már egy ideje azt figyelte, ahogy Heniko és Vadóc szokják egymást.

– Őszintén? Ha nem Henikóról lenne szó, simán rávágnám, hogy nem – ismerte be kertelés nélkül.

– Julien! – kiáltott fel hirtelen André, amivel kicsit meg is ijesztette a többieket. – Értem én, hogy érdekli Heniko kisasszony haladása, de már régen orvosnál kellene lennie! Meg kell nézetni azt a bokát!

– André úrnak teljesen igaza van, Julien! – helyeselt rá csípőre tett kézzel Rosetta.

– Én pedig meg is ragadom az alkalmat, hogy elkísérjelek oda! – ajánlotta Taylor.

– Édes vagy, szerelmem, de neked inkább a felkészüléssel kellene foglalkoznod, ha már te is bevállaltad a versenyt.

– Az ráér! – legyezgetett könnyelműen Taylor. – Henikóval ellentétben én nem a nulláról indulok, szóval nem lesz semmi gond. Na, dobd a karod a nyakamba! – mondta, de már igazából meg is tette a mozdulatot Julien helyett. – Segítek haladni, te kis bice-bóca! Srácok! – kiáltott oda a többieknek. – Fél szemmel figyeljetek Henikóra, jó?

– Így lesz! Vigyázzatok magatokra!

– Meglesz! – emelte fel Taylor a szabad kezét, de már nem fordultak vissza a csapathoz. Egy ideig szó nélkül haladtak, de aztán amikor már elég messze voltak, újra beszélni kezdett. –Tényleg megsérültél, vagy csak rendeztél egy kis showműsort? – Juliennek majd tátva maradt a szája a hallottakra.

– Te komolyan azt gondolod, hogy hantáznék ilyesmiben?

– Azok után, hogy láttam milyen képet vágtál, hogy Heniko össze tudott haverkodni a lóval, simán el tudom képzelni, hogy egy álsérülésbe akarsz temetkezni – ismertette a véleményét Taylor kegyetlenül őszintén.

– Nem tudom eldönteni, hogy most megsértődjek, vagy ámuljak az éleslátásodtól – közölte Julien még mindig a döbbenet határán, ám később elkomorodott az arca. – De igazad van. Valószínűleg csak egy ficam.

– Ahogy helyre rakja a doki, már mehetnél is edzeni a versenyre. Mégsem akarod? – csodálkozott Taylor.

– Látni akarom mire képes az a kettő együtt – vallotta be Julien. – Leon jogosan volt rám pipa. Tényleg nem kellene Henikóra erőltetnem a vágyaimat... de egyszerűen... – Taylor megállt és szembe fordult Juliennel.

– Hidd el, én megértem az érzéseidet. Valahol csodállak is azért, hogy képes vagy félretenni a biztos győzelmet...

– Azért nem biztos, hogy meg is nyerném! – szólt közbe Julien, mire Taylor egy jelentőségteljes arckifejezést villantott. – Na, jó, de. Valószínűleg simán. De tudod... már annyi mindent nyertem, hogy igazából kicsit se bánom, ha ezt a mostanit nem. Csak hadd lássam azt a lovat a pályán. Más vágyam nincs is.

– Dehogy nincs! – vágta rá Taylor, miközben újra sétálni kezdtek. – Az, hogy Heniko végigverje a teljes mezőnyt Vadóccal – vigyorgott.

– A vesémbe látsz... – sóhajtotta, majd sóhajtott egy még nagyobbat. – Leon tényleg meg fog ölni.

– Dehogy fog! Kárpótoljuk azzal, hogy összehozzuk Henikóval. – Julien szeme elkerekedett a hallottakra.

– Mégis miben mesterkedsz pontosan?

– Majd meglátod! – kacsintott rá hamisan. – Várj meg a bejáratnál... be kell ugranom a szobámba egy kicsit.

***

Nyolc óra körül járhatott az idő, amikor ők ketten visszaérkeztek az orvostól. Időközben a többiek már túl voltak a vacsorán, de úgy döntöttek, hogy mielőtt mindenki elvonul, még bandáznak egy kicsit.

– Te jó ég! Julien! Mi az a gipsz?! – kérdezte Heniko döbbenten és oda is sietett a pároshoz. A csapat többi tagja is alig hitt a szemének, amikor meglátták a férfi lábán virító fehér gipszcsizmát.

– Meglett a nagyzolásom eredménye – húzta el a száját bosszúsan, mire a csapat egyik fele sajnálkozni, addig a másik helyeselni kezdett.

– Nem gondoltam volna, hogy el is tört – értetlenkedett Heniko, Julien gipszét fixírozva. – Azt hittem, hogy maximum egy ficam az egész...

­– Én is ebben a hitben mentem be a doki ajtaján – ecsetelte Julien, majd egy észrevétlen pillantással jelzett Taylornak, hogy az ő „része" következik, aki értette is a célzást.

– Srácok, ha nem bánjátok, nem is maradunk tovább – vette át a szót a lány, miközben átölelte a férfi derekát. – Segítek lepihentetni ezt a német kamikazét.

– Nem kell engem lefektetni, nem vagyok én kisgyerek! – ellenkezett, de nyafogó hangszínét hallva ezt a teremben senki nem tudta megerősíteni neki.

– Úgyis kiüt nemsokára a két fájdalomcsillapító! – mutatott rá Taylor szemforgatva. – Még be se kerülsz az ágyba, de már aludni fogsz!

– Segítek neked elvinni a szobájába – ajánlotta fel Heniko, és be is segédkezett Julien másik oldalán.

– Köszi szépen! Igazi angyal vagy! – hálálkodott, majd a többiekhez fordult. – Jó éjt nektek! A reggelinél találkozunk! – búcsúzott a csapattól, majd az önjelölt hordárcsapat ki is ballagott a szobából. – Tényleg hálás vagyok a segítő kezedért! – folytatta Heniko méltatását Taylor. – Egyedül is menne persze, de így lényegesen gyorsabb.

– Ugyan, tudjátok, hogy szívesen segítek. Ha ezen kívül van még valami, amit tehetek, mondjátok csak nyugodtan – magyarázta a gyanútlan barna hajú lány, és fogalma sem volt, hogy a mellette álló két cinkostárs, csak erre várt.

– Valójában lenne itt valami... – kezdett bele Taylor ködösítve, miközben Julien inkább elkezdte azt tettetni, hogy alig van magánál, hogy el ne vigyorogja magát.

– Oké, mi lenne az?

– Hát... félek, hogy nem fog tetszeni – tette hozzá Taylor, amivel kiérdemelt egy nagyon furcsa pillantást Henikótól.

– Hogy értve? – csodálkozott, miközben meg is állt a folyosón, közvetlenül a saját szobájuk mellett.

– Látod, hogy Julien milyen rosszul van. Nem kellene feleslegesen mozgatni.

– Miért? Szerinted én versenytangózni akarok vele vagy mi? – értetlenkedett Heniko.

– Nem pont erre gondoltam.

– Hát akkor?

– Úgy értem, hogy nem szeretném felküldeni Julient a másodikra.

– Nyilván. Én se tenném.

– Csakhogy az ő szobája ott van, míg a miénk a földszinten... – fejtegette Taylor óvatosan, és erre már Henikónak is leesett a tantusz, és hirtelen el is engedte Julient.

– Arról szó sem lehet! – közölte, és idegesen arrébb is sétált vagy két métert.

– Heniko, kérlek! – kezdett nagyívű könyörgésbe Taylor. – Tudom, hogy hatalmas kérés, de nem kérném, ha nem lenne fontos – magyarázta, miközben kétségbeesetten a férfira is nézett. – Mondanám, hogy majd én felmegyek, de milyen barátnő lennék, ha pont ebben a helyzetben nem én lennék mellette.

– Persze, én ezt meg is értem... csakhogy... – kezdett bele a lány a hajába túrva.

– Leon, igaz? Megértelek. Amilyen morcos volt délután, én sem szívesen mennék a közelébe. Az a csávó néha olyan, mint egy időzített bomba – magyarázta, majd hirtelen megérezte, hogy Julien megszorítja az oldalát, jelezve, hogy nem lebeszélnie kellene az esetleges cseréről, hanem ellenkezőleg. – Izé... különben lehet, hogy rémes az időzítésem, de ti most végül is hányadán álltok egymással?

– Őszinte legyek? Fogalmam sincs. – A lány válasza eléggé meglepte a másik két felet. Ők biztosak voltak benne, hogy egy határozott „sehogy" következik.

– És nem akarod kideríteni? – puhatolózott tovább Taylor, remélve, hogy Heniko kellően bizonytalan ahhoz, hogy ki akarja.

– Azt hiszem, nem – mondta, de magában azért folytatta a mondatot. – Félek attól a választól, amit találnék.

– Szerintem másról van szó! – szólalt meg hirtelen Julien, mert kissé zavarta, hogy nem haladnak a dolgok egyik irányba sem.

– Másról? Mégis mi másról lenne? – kérdezett vissza Heniko, miközben az időközben feljebb egyenesedett férfi szemeibe fúrta a tekintetét.

– Szerintem te csak szimplán félsz Leontól.

– Mi van? – kérdezett vissza a lány felháborodva.

– Jaj, nem kell ennyire játszani a meglepődöttet. Már régóta figyelemmel kísérem az ügyeteket, ami kertelés nélkül olyan, mint egy argentin szappanopera. Pontosan azóta tart, amióta visszajöttél Japánból. Megy köztetek ez az ide-oda ki tudja mi a franc, erre te azzal jössz, hogy nem akarod kideríteni, hogy mi is ez pontosan? Szerintem itt sokkal inkább arról van szó, hogy te nagyon is tudod, mi a helyzet, és pont azért nem akarsz Leon közelében lenni, hogy ne kelljen szembesülni vele. Félsz attól, hogy bármennyire tiltakozol, végül elgyengülnél a közelében!

– Ó, igen? Hát jó! Bebizonyítom, hogy nincs igazad. – vágta rá, majd idegesen odavágtatott a szobájukhoz, és beviharzott.

– Az eszem megáll rajtad, Julien! – suttogta neki Taylor. – Úgy volt, hogy te csendben maradsz!

– Láttad, hogy a te cuki próbálkozásod nem ért semmit. Muszáj voltam keménykedni.

– De ez visszafelé is könnyen elsülhetett volna! – erősködött a lány, majd hirtelen befogta, mert meglátta Henikót kijönni az ajtón, egy közepes kis szatyorkával. – Heniko, nem muszáj megtenned! – kezdett bele, mintha csak lebeszélni akarná. – Majd kitalálunk valami mást! – Ellenben Heniko határozottan megállt Julien előtt.

– Csak estére viszem el a dolgaimat – jelentette ki határozottan. – Reggelre vissza akarok költözni, szóval addig agyalj ki valami megoldást. Most pedig kérem a kulcsodat! – parancsolt rá, miközben kinyújtotta a tenyerét. –

– Meg fogod köszönni – közölte vele Julien nagyképűen, miközben a lány kezébe ejtette a kulcsát.

– Lábtörés helyett kaptál volna szájzárat! – kedveskedett neki Heniko, majd olyan ideges mozgással indult el a lépcsők felé, hogy azt a délelőtti Vadóc is megirigyelte volna.

– Egek... Mi lesz ebből... – suttogta Taylor, amikor Heniko már eltűnt a szemük elől.

– Hogy ebből? Inkább velünk mi lesz, ha kiderül, hogy átvágtuk – célzott Henikóra.

– Erre ne is gondolj! Fiatalok vagyunk még a halálhoz. – Közben Heniko felért az első emeletre, majd úgy döntött, hogy az lesz a legjobb, ha a fürdést, mint olyan, inkább Annáéknál ejti meg. Így sem lesz majd egyszerű tálalni a helyzetet a franciának, nem hogy még a zuhanyt is ott bevállalni.

***

– Hé! Mi ez az izé rajtad? – bosszankodott Julien, amint meglátta Taylort kilibbenni a fürdőszobából.

– Ja, hogy ez? – nézett le magára, miközben a vizes hajára tekerte a törölközőt. – Henikóé. – Julien arca még értetlenebbé változott, minek látványára Tay csak felsóhajtott. – Csak nem képzeled, hogy ebben az egyszerű gatyás-pólós balhéban küldöm majd fel? – Juliennek szó szerint tátva maradt a szája a döbbenettől.

– Mégis mikor...

– Még mielőtt az orvoshoz mentünk volna, említettem, hogy van egy kis dolgom. Ez volt az. – vigyorodott el magától eltelve, de aztán elkomolyodott egy kissé. ­­– Bár kicsit féltem tőle, hogy még idebent leellenőrzi majd. Kapóra jött, hogy jól felhúztad.

– Te jó Isten... – rázta a fejét Julien, majd elkomolyodott. – Várj. Ha ez van rajtad. Mi van Henikón?

– Szerintem Heniko nagyjából most szembesülhetett vele... – töprengett el hangosan. És valóban. Taylor nem is tippelt olyan rosszul.

– MI A FRANC EZ?! – szaladt ki Heniko torkából, amint a táska mélyén megtalálta Taylor „ajándékát" a saját pizsamája helyett.

– Heniko? Minden oké? – kiáltott be Anna, aki a többiekkel már erőteljesen a lefekvéshez készülődött.

– Persze! Minden oké! – kiáltott vissza, de számára persze nem volt minden oké. – Ez biztosan Taylor műve... de mégis mikor csinálta?! – motyogta maga elé, amint kezében tartotta barátnője hálóingét. A bosszankodása akkor ért a tetőpontjára, amikor belebújt az említett darabba. Ugyanis a ruhanemű nem volt sem túl hosszú, sem túl bő. Hosszra éppenhogy befedte a fenekét, míg az anyag szívélyesen ölelte körbe az alakját. Egyedüli szerencséje csupán az volt, hogy a vékony textília nem volt átlátszó.

– Ha Leon meglát ebben, azt fogja hinni, hogy születésnapja van... – gondolta bosszúsan, amint vizsgálni kezdte magát a tükörben. – Azt hiszem, reggel lesz egy velős beszélgetésem azzal a párossal. Bár mehetnék most is, nem? – töprengett el, de aztán megrázta a fejét. – Nem. Leszek annyira úrihölgy, hogy én betartom a fogadalmam rám eső felét. Meg aztán már én sem akarok mást, csak aludni. Majd ezzel rázom le Leont is. Viszont holnaptól Julien szépen visszaköltözik a helyére, és az se érdekel, ha meghal két lépcsőforduló között. Van itt elég férfi, hogy segítsen rajta. – Azzal Heniko ezzel a friss elhatározással a fejében indult ki a fürdőből.

Bár induláskor nagyon motivált volt, ahogy csökkent a közte és a fiúk szobája közti távolság, úgy lettek egyre lassabbak a léptei. Az ajtó elé érve is kellett legalább öt perc, míg kellően összeszedte a bátorságát, hogy lenyomja a kilincset. Meglepetésére azonban a szobában sötét volt. Csak a hold fénye világította be épp annyira, hogy tájékozódni tudjon.

Így vette észre az alvó férfit a hatalmas ágyon. Az egyik kisasztalra tette hozott kis csomagját, majd hagyta, hogy a lábai közelebb vigyék a másikhoz. Fogalma sem volt, hogy hány perc telhetett el, mire észbekapott, hogy amióta csak közelebb jött, mást sem csinál, csak bámulja a franciát. Az arca elé kellett kapnia a kezeit, mert annyira zavarba jött a felfedezéstől. Viszont ennek ellenére sem tudta túl sokáig megállni, hogy ne folytassa az intenzív bámulást, mert teljesen magával ragadta a látvány. A férfi hosszú haja kócosan hevert mindenfelé. Az arcán pedig olyan békesség ült, amit Heniko már nagyon régóta nem látott. Erős késztetés is lobbant benne, hogy nem foglalkozva a következményekkel, azonnal megcsókolja. Nem enyhített a helyzetén az sem, hogy időközben tekintete lejjebb vándorolt Leon arcáról. Ám buja gondolatai azonnal szétszéledtek, amint megpillantotta a vállán lévő ronda sérülést.

– Elvonultál szenvedni, ahelyett, hogy szóltál volna? – suttogta, sejtve, hogy mennyi kínlódást jelentett ez a másiknak. – Le sem tagadhatnánk, hogy mennyire egyformák vagyunk. – magyarázta ugyanolyan halkan, majd eszébe jutott, hogy a holmijai között van egy krém, amit még a doktornő írt fel neki a háta gyógyítgatására. – Ez a te szerencsenapod! – közölte Leonnal, hiszen mivel mindig este kente fel, így most is nála volt.

Óvatos léptekkel visszament a kisasztalhoz, ahová előzőleg lehelyezte a dolgait. Szerencséjére a krém jól hozzáférhető helyen volt, így nem kellett mindent felforgatnia, hogy megtalálja. Amint a kezében volt, már vissza is táncolt az alvó férfihez.

– Nekem egész jól működik, szerintem nálad is beválik majd – suttogta, bár tökéletesen tudta, hogy feleslegesen beszél. Azonban valamiért jól esett neki, hogy társaloghatott. Gyakorlott mozdulattal letekerte a krém tetejét, majd egy keveset nyomott belőle a tenyerébe. Kicsit meg is lehelgette, hogy ne keltsen majd annyira hűs érzést, ha találkozik a francia bőrével. Óvatosan közelebb hajolt, és elkezdte közelíteni a kezét a kezelendő területhez.

– A francba... – sziszegte a lány, amint észrevette, hogy konkrétan remeg a keze. – Nyugi, Heniko. Nincs okod az izgalomra – próbálta kontrollálni magát. – Biztos vett be valami fájdalom csillapított, ami úgy kiütötte, mint egy lórúgás... – Amint rájött, mire is gondolt, megrázta a fejét, és inkább cselekedett.

Azonban bánatára nem ő volt az egyetlen, aki így tett. Bár mindent megtett, hogy a leheletével melegítsen a kenőcs hőmérsékletén, az kevésnek bizonyult. Az öntudatlan férfi teste automatikusan reagált a hidegre, és elkapta a lány karját. Heniko ettől úgy megijedt, hogy majdnem fel is sikoltott, de az utolsó pillanatban még ráharapott az ajkára, hogy egy pisszenés se szökhessen ki onnan. Viszont ezzel még korántsem volt kint a gödörből. Ugyanis a riadalomtól teljesen elvesztette az egyensúlyát, és majdnem rázuhant Leonra. Csak a fürgeségének köszönhette, hogy szabad kezével még idejében meg tudott támaszkodni a másik feje mellett, valamint bal lábát pont sikerült átvetnie a férfi dereka mellett, míg jobbja a földön maradt. Mivel a krémes keze még mindig a francia sérült vállán pihent, így mindent el kellett követnie azért, hogy arra a kezére egy gramm testsúlyával se nehezedjen rá.

– Ó, baszki... – gondolta, mert ennél megmagyarázhatatlanabb helyzetbe aligha hozhatta volna magát. A következő pillanatban megérezte, hogy egy kicsit enyhül a szorítás a csuklója körül. – Fel ne ébredj! – rimánkodott, és nagyon remélte, hogy a segítő szándéka nem válik a kárára. Mert mégis milyen magyarázatot talált volna erre? Beszélgetni nem akar a másikkal, de a sérült vállát meg nekiáll kezelésbe venni? Bár a sztorija már ott kezdene gyors fokú égésbe kezdeni, hogy mit is keres egyáltalán ebben a szobában?

– Kérlek... Kérlek, ne ébredj fel... – suttogta maga elé, aztán mindenre felkészülten csak várt. Még a levegővételét is minimálisra csökkentette, csak hogy javítson az esélyein. Azonban amikor megérezte, hogy a tagjai kezdenek elgémberedni a kényelmetlen pozitúra miatt, elhatározta, hogy lekászálódik valahogy Leonról.

A legsürgetőbb probléma a támaszkodó kezének felszabadítása volt. Azonban azt megtenni nem tűnt túl egyszerű feladatnak, mivel a teljes testsúlya a bal oldalára nehezedett. A legjobb megoldásnak az tűnt, ha a bal lábát visszaemeli a talajra.

– Ez az akció felér egy durva edzéssel – állapította meg, mivel teljes erejével a szabad kezén kellett támaszkodnia, hogy át tudja emelni a lábát a férfi teste felett. Amint mindkét lába földet ért, fokozatosan elkezdett visszaegyenesedni és visszahúzni a támaszkodó karját is. Mielőtt azonban belefogott volna a fogságban lévő kezének kiszabadításába, előbb még kellett néhány perc, hogy életet mozgasson a másikba.

– Egészen hihetetlen, hogy egyáltalán nem ébredt fel – állapította meg a lány, amint szabad lett. – Vagy ilyen jól szimulálna? – Megrázta a fejét. – Nem, biztos, hogy nem. Ha ébren lenne, nem hagyná ki az alkalmat, hogy számon kérjen. – Ahogy ott gondolkozott, újra a férfi vállára úszott a tekintete. – Klassz. Hát ez meg így jól nem lett bekenve. – Sóhajtotta, majd – okulva az előbbiekből – tisztes távolságból hajtotta végre a műveletet.

Ezúttal minden rendben zajlott. Legalábbis Henikón kívül. Magában állati nagy csatát vívott ezúttal is.

– Baromi nagy hiba volt ide jönni. De persze csak magamat okolhatom, mert sosem vagyok képes lenyelni a büszkeségemet. Sokkal jobban jártam volna, ha ébren van. Akkor maximum csak veszekedtünk volna, aztán egymásra sértődötten mentünk volna aludni. De nem. Mégis miért nem tudtam megállni, hogy figyelmen kívül hagyjam? – merengett, miközben nagyon óvatosan masszírozta bele a krémet a férfi bőrébe. – Azért, mert fontos nekem ez a konok bolond.

Amint végzett a kenőcs bedolgozásával, készített egy borogatást, hogy az lejjebb vigye a duzzanatot. Ahogy a nedves borogatás a férfi vállához ért, körülötte a bőr mindenhol libabőrössé változott. Heniko úgy figyelte, mintha ez valóssággal megigézte volna. Újra rá kellet ébrednie, hogy bármennyire is próbált elhatárolódni a Leon iránt érzett érzelmeitől, nem sikerült neki. Olyannyira nem, hogy legalább egy órán keresztül csak ült a férfi ágya mellett, és őt nézte. Csak azután hagyott fel vele, amikor megérezte, hogy nyomban elalszik ő is. Mivel nem bízott magában, jobbnak látta, ha nem a férfi mellé fekszik, helyette inkább a szoba egyik sarkában lévő kanapéra esett a választása. Odafelé felkapta egy nagyobb komódra kikészített másik ágynemű szettet, majd kényelembe helyezte magát a barokk, bükkből faragott szófán.

***

Írisz mező. A közepén egy elhagyott, romos templom állt. Hosszúkás, ovális ablakain fény szűrődött be a belsejébe. Az épület belülről is omladozott, mégis valahogy egészen mesebeli látványt nyújtott. Egy férfi sétált befelé egy nővel az oldalán. A lánynak nem látszott az arca a sűrű csipkefátyol alatt. Szinte úsztak a sorok között, ahogy az oltárhoz igyekeznek. Útjukat a kápolna belsejében is nyíló virágok szegélyezték.

– „Ezen a fényes reggelen... Esküszöm, hogy minden örömömet és bánatomat... megosztom veled..." – kezdte a férfi, amikor megálltak egymással szemben. – „Életben és halálban... Megfogadom, hogy örökre veled leszek." – Ahogy a mondata végére ért, a zsebébe nyúlt, majd előhúzott egy gyűrűt. A nő kezére húzta, majd csókot lehelt rá. Azután a fátyolért nyúlt... – És minden szertefoszlott. Eltűntek a szereplők, a templom, az íriszmező és minden visszaváltozott azzá a barokk berendezésű szobává, ami eredetileg is volt. Az eddig édesen alvó férfi lassan kinyitotta még nagyon fáradt szemeit. Egyelőre homályos volt a látása, csupán fényfoltokat érzékelt maga körül, majd ahogy teltek a másodpercek, minden egyre élesebbé változott.

– Mégis mi volt ez az álom? – merengett, miközben ujjaival masszírozni kezdte a szemeit. – Olyan volt, mint valami régi emlék... – A gondolatra ráncok gyűltek a homlokára. – Na, persze. Micsoda marhaság jut nekem is eszembe. Még hogy valami emlék! Sokkal inkább csak túl sokat járt az agyam a gyűrűn és Henikón. Megaztán ő szereti az íriszt is. – Ezek a reális gondolatok valamelyest megnyugtatták. Bal karját nyakának jobb oldalához emelte, amikor a keze megakadt valamiben. – Ez meg? – értetlenkedett, majd lerántotta a textíliát, amiben már nyoma sem volt a nedvességnek. – Fura. Nem emlékszem, hogy borogatást raktam volna a vállamra. – Hirtelen észrevette a krémet is, mire azonnal felült az ágyon. – Mit művelt velem az az idiót... – de a mondat végére már nem ért el, mert akkor pillantotta meg a lányt, aki még javában szendergett. – Heniko... – suttogta döbbenten, és megdörgölte még egyszer a szemét, mert nem hitte el, hogy már nem álmodik. – Mégis... mit keres ő itt? – Aztán rátört a felismerés. – Ő látott el? – cikázott a tekintete a lány és a válláról leszedett borogatás között. – De... mégis miért? – Miközben a kétségek emésztették, automatikusan a fájós vállához nyúlt. – Fura, egy kicsit mintha jobb is lenne.

Azonnal kikászálódott az ágyból és a lányhoz ment. A fejében kérdések egész armadája kergette egymást. Egyszerűen nem akarta elhinni, hogy ez tényleg megtörténik, annyira hihetetlennek érezte.

– Te tényleg mindig meg tudsz lepni – suttogta, miközben a földre térdelt, hogy csökkentse a kettejük közti távolságot. – Mégis, hogy nem ébredtem fel arra, hogy ennyire a közelemben voltál? ­– gondolkodott el, miközben óvatosan arrébb söpört egy kósza tincset a lány arcából. Legszívesebben kiáltozni tudott volna a boldogságtól, hogy a lány így mutatta ki az érzéseit felé. – Talán azért álmodtam azt, amit, mert tudat alatt éreztem, hogy jelen van – állapította meg, majd észre sem vette, de a tekintete tovább vándorolt Heniko arcáról. Ám amint észrevette a lányon lévő hálóinget, inkább gyorsan el is fordította a tekintetét. – És én tényleg nem voltam képes felébredni... – Legszívesebben felmordult volna keserűségében, de helyette inkább a lány derekánál lévő takaróért nyúlt, és feljebb húzta rajta. – Nem tudom mi okból szántad rá magad, hogy ide gyere, de örülök. Az idejét sem tudom, mikor volt utoljára ilyen szép reggelem. Bár ne ez volna az utolsó... – gondolta, és nem tudta megállni, hogy ne leheljen egy csókot szerelme ajkaira.