87. 

Bár Julien nagyon hatásosan adta elő a figyelmetlen szerencsétlent, nem mindenki vette be az agresszív szekrény támadásáról szóló meséjét. Henikónak például egészen más elképzelései voltak a valóságról. Ő ugyanis szentül meg volt győződve, hogy a nagy viccmester Leontól szerezte be a monokliját, nem holmi gardróbtól. A meggyőződését csak fokozta, amikor látta, hogy a férfi a totális érdektelenség legmagasabb fokával reagálta le Julien állapotát. Azonban bármennyire is biztos volt a megérzéseiben, a férfi szájából akarta hallani az igazat, ezért lassú, de határozott léptekkel el is indult felé. Persze ezt nem tudta annyira észrevétlenül megtenni, hogy az említett ne vegye észre a szándékát, ennek ellenére a francia addig tettette, hogy észre sem vette a lányt, míg az meg nem szólította.

– Úgy látom, téged nem nagyon foglalkoztat Julien esete... – közölte a lány, amint megállt a másik mellett.

– Miért kellene, hogy foglalkoztasson? Így járt.

– Ha már azt mondod, hogy „így járt", valójában hogy is? – tudakolta a lány, remélve, hogy Leon majd megosztja vele a dolgot, azonban a férfi pontosan tudta, hogy mire megy ki a játék.

– Hallottad, amikor elmesélte, nem? – kérdezte Leon, és ezúttal már rá is nézett Henikóra.

– Hallottam valami dajkamesét, valami harcias szekrényajtóról... – magyarázta a lány, de érezhető volt a hangján, hogy pontosan tudja, hogy az csak hazugság volt. – Te a szobatársa vagy. Láttad azt a híres kiütést?

– Megtennéd azt a szívességet, hogy időhúzás helyett elmondod, hogy mit akarsz? – vágta rá a francia, amivel igencsak meglepte a lányt.

– Oké. Szóval miért ütötted ki azt a szerencsétlent? – fogalmazott Heniko világosan, Leon kérésének megfelelően. Időközben a Julien abajgatását megunó Taylornak is feltűnt a két delikvens privát társalgása, ezért egy jelentőségteljes pillantással jelzett is Oscart érdemlő szerelmének.

– Már ezért megérte... – gondolta Julien elégedetten, majd hasonló mosolyra is akarta húzni a száját, ám a hirtelen belesajduló arca meggátolta ebben. – Áú... hogy a ragya cifrázza ki! – káromkodott egyet bosszúsan.

– Szerintem semmi közöd hozzá – szembesítette közben a tényekkel Leon Henikót. – Még valami? – Heniko alig hitte el, amit hallott, de persze igyekezett a legnagyobb kontroll alatt tartani az érzéseit. Hiszen végső soron a franciának igaza volt. Egyáltalán nem tartozott rá a srácok ügye.

– Más nincs – préselte ki gyorsan, majd sebesen el is sétált a férfi közeléből. Persze arról elképzelése sem lehetett, hogy a másik nem minden nehézség nélkül viselkedett így vele.

– Hogy mennyire nem akarom ezt tenni... – gondolta magában, miközben a távolodó lányt figyelte. Azonban a fájdalmas érzések ellenére tudta, hogy kénytelen lesz ahhoz tartania magát, amit már eldöntött. Sosem mondta volna ki hangosan, de a jelek szerint Julien elmélete nem volt egészen hülyeség.

– Julien! – hallatszott Ari kiáltása, ami egyből magára vonta a többiek figyelmét. Hát még az a pillanat, amikor a lány nemes egyszerűséggel belevetődött az említett férfi nyakába.

– Ari! Ne! Az arcom! – kezdett el nyavalyogni. Ari azonnal elengedte és döbbenten látta a nyafogás okát.

– Mégis mi történt az arcoddal? – kérdezte, miközben vizsgálgatni kezdte. – Behúzott valaki?

– Hogy behúzott-e? – ismételte meg szándékosan hangosabban, hogy a francia is jól hallja ott a pajtánál. – Nem. Csupán ügyetlen voltam.

– Mondjuk ez jellemző rád... – jegyezte meg, mire mindenki kacarászni kezdett. Julien már majdnem méltatlankodásra nyitotta a száját, amikor a lány folytatta. – Szóval most már megyünk a lovakhoz?

– Te másra nem is tudsz gondolni?! – morgolódott tovább Julien, bár sokkal inkább volt ez színészkedés a részéről, mint őszinte rosszallás.

– Nem hát! – vágta rá Ari kertelés nélkül. – André nem engedte meg, hogy nélküled odamenjek... – panaszkodott duzzogó arckifejezéssel az arcán. Julien persze kapott is az elejtett megjegyzésen, és tovább folytatta a drámázást.

– Szóval még csak nem is a személyemnek örültél ennyire, hanem csak annak, hogy most már szabad az utad. Mindent értek... – A többiek nem tudtak nem képeket vágni Julien magánest jellegű akciójához.

– Ez nem is igaz! – ellenkezett a lány a vádakat hallva.

– Úgy hallom hazaérkezett, fiatalúr... – lépett ki a pajtából egy férfi, kedves mosollyal az arcán. ő volt André, akit Ari emlegetett az imént. André az apjával együtt Julien családjának a szolgálatában állt.

– André! Jó hogy újra látom – üdvözölte Julien egy baráti kézfogással. – Minden rendben volt? Jól megvoltak a távollétemben?

– Hasonlóképpen, fiatalúr – somolygott tovább a férfi. – Minden rendben volt. Az állatok kifogástalan állapotban vannak.

– Efelől nem is voltak kétségeim – jegyezte meg Julien, majd a csapat felé fordult. – André, hadd mutassam be neked a barátaimat – magyarázta, miközben egyik kezével a társulat tagjai felé is mutatott. – Ők azok, akikkel együtt dolgozok a színpadnál. Srácok! – szólította meg most a kis csapatot. – Ő André, aki nagy segítségünk a lovak gondozásában. Gondja van a napi dolgokra, és a versenyekre való felkészülésre is.

– Nagyon örvendek – biccentett a férfi.

– Mi is örvendünk a szerencsének – mondták szinte egyemberként. André érdeklődve nézett végig a csapaton, és hamar feltűnt neki, hogy mintha nem volna teljes.

– Miriam kisasszony nem tartott önökkel? – kérdezett rá végül.

– Sajnos nem volt olyan szerencsénk – vágta rá kertelés nélkül, de aztán finomítva folytatta. – Eddig sem mutatott túl nagy érdeklődést a lovaink felé. Kétlem, hogy éppen ma kezdené el.

– Hihetetlen, hogy a kisasszonyt mennyire hidegen hagyják ezek a csodás jószágok.

– Addig jó szegény páráknak, míg nem kezd el érdeklődni irántuk. Azonban, André, merre van az apja?

– Hogy édesapám? Bement a városba. Talán oda lesz pár napig – merengett André, majd hirtelen mintha csak az eszébe jutott volna valami. – Úrfi! Ugye nem felejtette el a versenyt? – De persze ezt a kérdést André feltehette volna úgy is, hogy „elfelejtette, igaz?"

– A versenyt? – ismételte Julien, akit úgy ért ez a kérdés, mint egy reggeli friss pofon. – Ó, basszus! Teljesen kiment a fejemből...

– Pedig direkt meghagyta, hogy a lova legyen készenlétben addigra.

– Pompás... én és az a híres rövid eszem. – A többiek közben nagy érdeklődéssel hallgatták kettejük eszmecseréjét. – Végül is lovagolni nem felejtettem el, szóval nem lesz gond.

– Nem is gondoltam, hogy ilyen fontos neked a lovaglás – jegyezte meg Mia, tekintve, hogy Julienre volt írva, hogy mennyire szétesett most, hogy eszébe jutott, mit sikerült kivernie a fejéből.

– Nem csak neki – válaszolt helyette Ariána. – Itt a lovaglás nagyon népszerű sport. A díjugratás pedig igazi tekintélyt adó verseny. Mivel Julien a címvédő, így vannak kiváltságai, de a soron következő egy osztályozó verseny lesz. Ha nem akar lemondani a bajnoki címéről, nyernie kell. Tavaly is jól megszorongatta egy lány.

– Lány? Akkor ez vegyes verseny? – csodálkozott Anna.

– Mivel a díjugratásnál a hibátlan kört értékelik, így a lovas neme lényegtelen – mesélte Ariána készségesen.

– Nehogy a végén mi is kedvet kapjunk hozzá, nem, Heniko? – vigyorgott Taylor, miközben a kis csapat lassan elindult a lovak bokszaihoz.

– Kedvem az éppen lenne...

– Csakhogy? – vágott közbe Taylor.

– Én nem tudok lovagolni. – Taylor menten le is cövekelt a séta közben.

– Micsoda?! – adott hangot a döbbenetének. – Ezt el sem hiszem! Én azt hittem, Heniko Madcap mindenben otthonosan mozog! – Heniko erre megvonta a vállait.

– Csak abban mozgok otthonosan, amit már megtanultam – pontosított Heniko.

– Na, akkor míg itt leszünk, megtanítalak. Benne vagy?

– Ismersz, nem? – mosolygott Heniko. – Bármit szívesen megtanulok. – Miközben ők ezekről diskuráltak és közben André rendületlenül mesélt, addig egyre jobban felerősödtek a pajta zajai. Apróbb nyerítések, horkantások és prüszkölések váltogatták egymást. A nagy L-alakú épületben legalább egy tucat boksz helyezkedett el.

– Általában minden lovat külön tartunk, hogy mindegyik megkapja pontosan azt, amire szüksége van, valamint ez számukra a legkényelmesebb elhelyezési forma. Természetesen, ha csikók születnek, akkor ők az anyjuk mellet maradnak – magyarázta André, de közben már meg is érkeztek az első boksz lakójához. – Ő itt Rosso – mutatott az almásszürke, sötét foltos csődörre.

– Gyönyörű ló... – mondta Taylor, akit teljesen ámulatba ejtett ez az elegáns nyakú, izmos testű jószág.

– Még csikó korában került hozzánk – kapcsolódott be a mesélésbe Julien is. – Már az első pillanatól kezdve tudtam, hogy remek versenyló lesz belőle.

– Mindig vele versenyzel? – tudakolta Heniko.

– Igen. Nagyon hűséges társ. Neki köszönhetem, hogy bajnok lettem – mondta, miközben büszkén nézett paripája szemébe. Heniko és Taylor összenéztek erre, majd mindketten elmosolyodtak. A csapat másik fele eközben már továbblépett a következő bokszhoz, amiben egy hófehér lipicai kanca foglalt helyet.

– A tipikus fehér ló – állapította meg Anna.

– Csak halkan ezekkel a megjegyzésekkel – suttogta neki oda André. – Elég sértődékeny a kisasszony. – Anna erre eltátogott egy „bocsánat"-ot.

– Cherry nagyon magának való, de igazán gyönyörű! – tette hozzá Ari is.

– Vele is szokott Julien versenyezni? – érdeklődött Mia.

– Áh! – szólt közbe az említett. – Nem szeret edzeni. Bezzeg, ha mutogatnia kell magát, abban verhetetlen.

– Most úgy látszik ki is szemelte magának Leont – állapította meg May, mivel az említett hölgyemény elég látványosan bökdöste az orrával a francia vállát.

– Úgy tűnik, Leon esetében a női nem számít, nem pedig a faj – vonta le a következtetést Julien, majd jól elröhögte magát, ahogy többen is a csapatból.

– Ha kiröhögtétek magatokat, akár haladhatnánk is – morogta Leon, és ő akképpen is cselekedett.

– Úgy látszik hasonlóan sértődékeny, mint az újdonsült barátnője... – jegyezte meg Anna halkan, ami egy újabb nevetéshullámot indított az útjára. A túra közben André megmutatta a kis csapatnak a birtok összes jószágát, azonban Henikónak maradt egy megválaszolatlan kérdése.

– Julien. Mi van azzal a távolabbi épülettel? Azzal ott! – mutatott az említett hely félé, ami magasabb kerítéssel volt körbezárva. Julien és André arckifejezésre is egyszerre változott meg a kérdés hallatán, ami nem kerülte el a lány figyelmét sem.

– Tudod, Heniko – kezdett bele a magyarázkodásba Julien. – Az egy olyan lóé, akit mi képtelenek voltunk betörni.

– Az apám szerint nem a mi hibánk – vette át a szót André. – Ő azt mondja, hogy annak a lónak csak egy lovasa lehet, ezért vagyunk alkalmatlanok hozzá.

– Sok lóval dolgoztunk már, de ő kifogott rajtunk – mesélte Julien és érezhető volt a hangján, hogy nagy csalódás ez az ő számára.

– Na, ne csináld már! – jegyezte meg Leon hitetlenkedve, aki úgy érezte ez lesz a tökéletes visszavágás Juliennek az előbbiért. – Mi az, hogy nem lehet betörni?

– Úgy, hogy nem lehet. Ennyi – zárta volna rövidre Julien, ám Leon nem hagyta csak ennyiben.

– Hiszem, ha látom! – Julien kezdett nagyon pipa lenni, amiért a francia ennyire lekezelően viselkedett.

– Azt hiszed, nem próbáltam már meg mindent?!

– Ha próbáltad is, a jelek szerint azt sem elég jól.

– Azt hiszed az olyan könnyű?! – kapta fel a vizet a német. – Különben is, mit tudsz te egyáltalán a lovakról? Mert szerintem legfeljebb csak annyit, hogy felismered a Ferrarid lökhárítóján!

– Ha olyan jó lovas vagy, mint állítod, akkor mutasd meg menyit érsz – közölte vele Leon teketóriázás nélkül.

– Hát jó. Akkor gyere te is, és mutasd meg, hogy nem csak a szád jár! – vágta hozzá Julien.

– Rajtam aztán ne múljon – flegmázott vissza Leon.

– De Julien! – próbált közbeszólni André, aki egészen megrökönyödött azon, hogy ilyen közelről tapasztalhatja meg a könnyelműség mérhetetlen szintjét.

– Nem érdekel, André! – jelentette ki Julien, majd sebes léptekkel el is indult a híres ló kifutója felé. Természetesen Leon hasonló gyorsasággal követte.

– Hát ezeknek elment az eszük... – szörnyülködött André, de a társulat tagjai is hasonlóan érezték magukat.

– Heniko, nekem nagyon rossz előérzetem van – szólalt meg Taylor szinte remegő hangon.

– Semmi baj, lányok! – szólt közbe Ari, hogy nyugtassa a kedélyeket. – Julien tényleg nagyon jó!

– Ahhoz képest, hogy az előbb szentül állította, hogy nem tudta betörni a lovat – gondolta Heniko.

– Remélem, igazad van. Viszont Leon miatt is aggódom – tette hozzá Taylor. – Julien legalább ért a lovakhoz, de ő...

– Mégis mi a francot akarsz bizonyítani? – gondolkodott tovább Heniko. – Miért csinálsz ekkora hülyeséget?!

Nyilvánvalóan senki sem tartotta jó ötletnek a fiúk nagyzási mániáját, ugyanakkor nem akarták őket egyedül hagyni sem. Bár Ari és a többiek próbálták nyugtatni Taylort, ő valahogy minden lépés megtételével csak idegesebb lett. Lopva-lopva Henikóra nézett, mivel tudta, hogy barátnője is hasonlókon mehet keresztül, mint ő maga. Azonban Henikót nézve csalódia kellett. A lány arcáról nem tudott leolvasni semmit sem.

– Mégis hogy a fenébe csinálja ezt? – gondolkodott bosszankodva. – A nyakamat tenném rá, hogy ő is legalább annyira ideges, mint én! Mégis annyira nyugodtnak látszik!

Igen. Taylornak teljesen igaza volt, mivel a nyugalmas külső ellenére Heniko feje majd felrobbant a megannyi gondolattól.

– Nem értem mit akarnak ezzel – bosszankodott. – Játssza az agyát mind a kettő... holott most beszéltük meg, hogy nem egy egyszerű szobapónira fognak felülni. Mint az ostoba kis hülye gyerekek. Mond nekik valaki valamit, és megcsinálják totál az ellenkezőjét. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy melyik zakózik majd nagyobbat: Ők maguk...vagy az egójuk.

– Mondd, ezt direkt csináltad? – érdeklődött közben Julien is Leontól, amikor már jelentős hallótávolságon kívülre kerültek a többiektől.

– Hogy? – kérdezett vissza a másik értetlenséget színlelve.

– Direkt...hát! – válaszolt tulajdon kérdésére a német, miközben a szája elé is kapta a kezét. – Fogadok, hogy tervezel valamit! Csak nem egy újabb próbálkozási kísérlet Mr... Oswald? – érdeklődött vigyorogva.

– Kussolj...

– Jaj, hát én úgy tudtam – örömködött magának, de aztán elkomorodott. – Tudod, én megértelek, de tényleg nagy hülyeségre készülsz, ugye tudod? Az a ló tényleg nagyon nehéz eset...

– Erre mondjak valamit? – kérdezett vissza a francia költőien. – Heniko talán nem az? – Julien erre felröhögött.

– Most hogy mondod... de ő legalább nem dob le a hátáról...

– Helyette viszont istenesen felképel – mutatott rá az igazára Leon. – Viszont neked nem kell belemenni ebbe. Ez az én ügyem.

– Nagyra értékelem a ritkán villantott nagylelkűségedet, azonban nem fogom hagyni, hogy az én birtokomon törd ki a nyakadat – magyarázta neki Julien jó baráti hangvétellel, majd aztán ravasz mosoly rajzolódott ki az ajkaira. – Megaztán... nézz csak Taylorra.

– És még én vagyok a kegyetlen... – nézett fel az égre a francia. – Szóval ez lenne az? – kérdezte egy pillanattal később, amikor mindketten megálltak a megmérettetés színterén.

– Ez bizony – ismételte Julien, miközben egyszerre néztek végig a karámnak azon a részén, ami valamikor régebben egy gyakorló körfuttató lehetett. Az egyik részén egy folyosó volt kialakítva, amin át a karám lakója egy nagyobb füvesebb területre tudott elvonulni, vagy éppen a zárt bokszába, ha olyanja volt.

– Ez a kör része olyan, mint egy ring – állapította meg Mia, amint ők is odaértek a fiúkhoz.

– Távolról sem tűnt kicsinek, de most, hogy itt vagyok mellette, nem is gondolnám, hogy csak egy lovat tartanak benne – jelentette ki Heniko.

– Nem nagyon tűr meg maga körül más lovakat sem – fejtette ki neki André. – Mintha nem bízna meg a világon senkiben sem.

– Nagyon magányos élete lehet – válaszolta Heniko, mert pontosan tudta milyen ez. Az ő árvaházas évei jutottak erről az eszébe, azok az idők, amikor a kedves nővér már nem volt vele. – És merre is van az a híres jószág? – tudakolta pár pillanatnyi körbenézés után. – Ilyen nagy lenne a karám, hogy így el tud benne vonulni?

– Végső soron igen.

– Egy dolgot nem érek – szólalt meg Alica hirtelen. – Ha végül is ennyire problémás jószág, hogy miatta külön költségekbe kell verni magatokat, és ha még megülni sem lehet, akkor miért nem adtatok tovább rajta?

– Igen, ezt én sem értem – helyeselt Anna is.

– Azért, mert ennek ellenére is ő a legcsodálatosabb, legfelségesebb mén, amit valaha láttam.

– Így már érthető az egész – bólintott rá Taylor mosolyogva. – Nem hagynál egy ilyen ilyen kincset csak úgy kicsúszni a kezeid közül.

– Fogalmazhatunk így is. – Miközben a társaság egy újabb kis beszélgetésre állt körbe, addig Heniko is elhatározta magát, hogy ő is beszél egy csődör fejével, méghozzá egy szürke és francia fajtájúval. Úgy gondolta, talán ha ő kéri a férfit, akkor majd jobb belátásra tér.

Persze Leon, amint észrevette, hogy Heniko újra felé közeledik, legszívesebben szélesen elvigyorodott volna. Álmaiban sem gondolta, hogy Heniko egy nap alatt már két alkalommal is megkísérel társalkodást kezdeményezni vele.

– Beszélnünk kell – közölte Heniko mindenféle bevezetés nélkül.

– Ezúttal miről? Újabb dolgot akarsz a nyakamba varrni? – ironizált a francia. Heniko legszívesebben mondott volna erre valami kedveset, de inkább visszafogta magát.

– Szeretném, ha elfelejtenéd ezt az örült ötletedet, miszerint cowboynak állsz – vezette be a kívánságát a lány, és csak remélni tudta, hogy kedves szavai elegek is lesznek a férfi jobb belátásra térítéséhez. Csakhogy nem voltak azok.

– Őszintén megmondom, nem érdekel, hogy mit szeretnél – reagált rá Leon egy tettetett töprengés után. Valójában persze majd kiugrott a bőréből, hogy Heniko ennyire aggódott érte. – Csak rám tartozik, hogy mit csinálok, vagy mit nem. – Szegény barna hajú lány újra patt helyzetben találta magát, mivel a francia érvelése újra csak jogos volt.

– Igen, igazad van, hogy rád tartozik – ismerte be Heniko, ám aztán stratégiát váltott. – De ha megsérülsz a baromságod miatt, az már nem csak rád, hanem mindenkire vonatkozik!

– Jó, most ne engem faggass! – csitította közben Julien is Taylort. – Különben igen, képzeld, van életbiztosításom. Inkább odasüss! – billentette a fejét Leon és Heniko párosa felé. – Beszélnek. Ma már másodjára... bár ki számolja...

– Mi a fene! – mosolyodott el Taylor. – Tudtam én, hogy nem csak én izgulok miattad!

– Pontosan. És a legszebb az egészben, hogy minden alkalommal Heniko ment oda Leonhoz.

– Gondolod, hogy talán még itt a birtokon kibékülnek egymással?

– Csak remélni tudom. Mindenesetre biztos vagyok benne, hogy Leon is tudja, hogy sokkal jobban alakulnak a dolgok, mint odahaza.

– A jelek szerint mind a hárman ugyanazt akarjuk – vonta le a következtetést Tay.

– Persze. Mit gondolsz mért ment ebbe az egész párbajfélébe is Oswald? – Taylornak még a szája is tátva maradt.

– Hát ez kész! Hogy lehet ennyire bolond?! Bár nem mondom... elképesztő, hogy erre is képes Heniko miatt. Csak aztán meg ne sérüljön.

– Tudom én. Ezért vállaltam én is.

– Ja, nyilván, hogy ne legyen egyedül a kórházban, mi? – gúnyolódott Taylor. – Biztos lesz majd egy kényelmes kétágyas szoba nektek!

– Nyugi, Tay – tette a lány vállaira a kezeit Julien. – Nem lesz baj.

– Hát ajánlom is! – vágott vissza Taylor duzzogva. És nem ő volt az egyetlen lány, aki fortyogott. Heniko időközben faképnél hagyta Leont, akivel nem sikerült dűlőre jutnia.

– Mégis hogy lehet ekkora arca?! – dühöngött, miközben nekivetette a hátát a karám oldalának. – Csak a bőr olyan vastag rajta, hogy kétszer be lehetne vonni vele a drágalátos Eiffel-tornyát! A nyakamat tenném rá, hogy mindezt direkt csinálja! De én vagyok az igazán hülye, hogy ennek ellenére foglalkozom vele! Vajon azt várja tőlem, hogy az arcába mondjam, hogy féltem? – Mivel ennyire el volt merülve a gondolataiban, ezért észre sem vette, hogy a karám másik oldalán lassan egy nemes, karcsú megjelenésű, mégis hihetetlenül erős ló közeledett felé.

– Annyira szép a szobánk – fecsegtek eközben Miáék. – A kilátás is egyszerűen mesés!

– Tényleg szerencsések vagyunk – helyeselt Anna is, majd sóhajtott egy nagyot. – De tudnék ilyen helyen lakni. Te is így gondolod, Rosetta? – kérdezte a kis belgát, ám ő nem válaszolt. – Rosetta? – ismételte, majd rá is nézett a lányra. – Hé, mi van veled? – Rosetta erre csak felemelte kezét, és mutatóujjával maga elé mutatott. A többiek tekintetükkel követték az irányt, és hamar megértették miért rémült meg így Rosetta.

– Heniko... – szólt oda neki Taylor, de túl erőtlen lett a hangja. – Heniko! – Másodszorra már sikerült hallhatóan megszólítani a másikat.

– Tessék? – vakkantotta vissza a barna hajú leányzó, miközben oda is pillantott.

– Szerintem fel kellene nézned! – figyelmeztette Anna. Heniko erre összeráncolta a homlokát.

– Felnézni? Minek kéne nekem felnézni? – csodálkozott, de közben úgy tett, ahogy mondták neki. Amint belenézett azokba a nagy, sötét, de kifejező szemekbe, azonnal megértette a figyelmeztetés okát. Ott állt előtte csupán pár centiméterre a délceg ló, akiről eddig csak elképzelései lehettek. Azonban Julien és André elrettentő elbeszélései ellenére Heniko nem látta azt a vadságot az állat szemeiben. Határozottan úgy érezte, hogy a ló inkább kíváncsi rá, minthogy bántani akarná. Azonban André határozottan nem érezte így, ezért megpróbálta elijeszteni az állatot a lány közeléből. Ebből sajnos az sikeredett, hogy az ijedt hátas ágaskodni kezdett közvetlenül a karám falánál, Heniko pedig ijedtében hátra esett. Szerencséjére azonban Leon pumaként ugrott oda, így pont azelőtt elkapta a lányt, mielőtt az a földre huppant volna.

– Nem ártana jobban vigyáznod! – torkolta le a férfi Henikót, ám ő csak az elvágtató lovat figyelte. – Hallod, hozzád beszélek! – szidta tovább a férfi.

– Nem bántott volna! – ellenkezett Heniko határozottan.

– Hát persze, hogy nem. Csak jól fejbe rúgott volna! – gúnyolódott a férfi, de valójában inkább az ijedtségét próbálta így leplezni.

– Nem tette volna!

– Mert te aztán biztosan tudod! – vágott vissza a férfi, majd miután a földre helyezte Henikót, felpattant és megindult a kerítés felé.

– Leon, te meg mi a fenét csinálsz?! Gyere vissza! – kiáltott utána a lány, de addigra a francia már felkapaszkodott a karám tetejére, majd az alsó fokra rálépve átlendítette magát a kerítés felett.

– Oswald! Ne legyél már barom! – szólt rá Julien is ideges hangon, miközben odafutott a kerítéshez. – Gyere ki azonnal!

– Fog már be! Tudom, mit csinálok!

– Mind tudjuk! Játszod a nagymenőt! – szembesítette Julien a valósággal. Valójában ő azt tervezte, hogy a megvalósításig egyáltalán nem fognak elmenni, de Leon nem úgy tűnt, hogy akart volna asszisztálni ehhez a tervhez.

– Leon úrfi! Juliennek igaza van! Gyere vissza légyszíves! – kérlelte Mia is, de Leon csak messzebb és messzebb merészkedett a körön belül.

– Nem hiányzik, hogy megsérülj... – próbálta jobb belátásra téríteni May is, de Heniko pontosan tudta, hogy ha neki nem akart szót fogadni a francia, hát akkor a másik két lánynak sem fog.

– Julien, a barátodnak elment az esze? – kérdezte André alig találva a szavakat. – Az imént mondtuk el, hogy Vadóc mennyire vad természet!

– Pont azért csinálja... – morogta idegesen, s közben szemével csak Leonra fókuszált. Nem tehetett róla, de egyszerűen nem tudott bízni sem a szavaiban, sem pedig a képességeiben. Persze tudta, hogy a francia is elég sokrétű tehetség, de ide nem elég csak a jó fizikum vagy állóképesség. Az idegei pattanásig feszültek, és csak arra a pillanatra várt, hogy ha cselekedni kell, akkor cselekedni tudjon. Bár nem akarta bevallani, azért saját magában is kételkedett, hiszen nem egy kísérlete vallott már kudarcot Vadóccal szemben. Pedig világ életében csak arra vágyott, hogy egyszer lovagolhasson rajta. Hiába érte el a lovas világ legmagasabb dicsőségeit, az sem feledtethette vele azt a csalódottságot, amit az okozott, hogy nem lehetett Vadóc lovasa.

Vadóc már küllemében is egy összetéveszthetetlen csődör volt. Egész teste koromfekete volt, beleértve a sörényét, farkát is. A napfényben úgy csillogott a szőre, akár megannyi ékkő. Magas volt, majdnem két méteres marmagasságot tudhatott a magáénak. Sugárzott belőle az elegancia és a nyers erő.

– Megvan vagy tíz méter távolság kettőnk között, mégis a bőrömön érzem az erejét – gondolta a francia. – Talán valóban nem volt a legjobb ötlet, hogy provokálni akarom, de most már nincs visszaút.

– Leon, ki kell jönnöd onnan! – szólt rá újból Julien, látva, hogy Vadóc hátrafeszítette mind a két fülét, a farkával pedig úgy csapkodott, mintha ostor lett volna. Leon azonban rá sem hederített. Pont olyan önfejű volt, mint éjfekete ellenfele.

– Nem értek a lovakhoz, de ez a vad földrugdosás biztosan nem jelent jót... – mondta Mia az ujjait tördelve.

– Persze, hogy nem jelent. Leon behatolt a ló felségterületére. Márpedig ezt nem fogja büntetlenül hagyni.

– Befejeznétek végre a nyavalygást? – fordult oda feléjük a francia, ám ennél nagyobb hibát aligha tehetett volna, ugyanis a ló azonnal vágtatni kezdett felé. A nagy dübörgést hallva rögtön odakapta a fejét. – A mindenségét, ez nagyon gyors – gondolta, miközben azon kapta magát, hogy a paripa már ott ágaskodik, tőle alig egy karnyújtásnyira. Gyorsan félre is akart ugrani az útjából, ám nem tudott annyira gyors lenni, hogy a jobb válla karcolás nélkül megússza.

– A franc... – szitkozódott halkan, miközben a hátsójára is esett a rúgás erejétől. Csak az volt a szerencséje, hogy Vadóc nem kezdete el taposni, helyette inkább csak távolabb rohant.

– Hogy lehetsz ekkora idióta! – gondolta Julien, és már ő is ugrott át a kerítés felett, majd rohant egészen a barátjáig.

– Te meg mit csinálsz?! – kiáltott rá Leon, félig a fájdalomtól, félig pedig a dühtől, amint realizálta a másik jelenlétét.

– Még hogy én? – kérdezett vissza Julien gúnyosan, miközben felsegítette a másikat. – Jössz itt macsóskodni, aztán meg lenullázod magad!

– Nem nulláztam le – hazudta Leon kapásból. – Simán elrúgott mellettem.

– Ne ott kezdjetek már cseverészni! – visította Taylor, aki nem igazán hallotta, hogy miről megy az eszmecsere.

– Fiúk, vigyázzatok! – kiáltotta Heniko, aki látta, hogy újabb baj közeledik. A két srác azonnal a lovat kezdte el keresni a szemükkel, de nem kellett sokat nézelődniük, mert Vadóc már oda is érkezett, és a fejévvel, valamint testének erejével egyszerűen félresodorta a két férfit, akikből a földön épült is egy kedves kis rakás.

– Julien, pattanj fel, de kurva gyorsan! – sürgette Leon, akinek eddigre már bőven tudatosult az agyában, hogy a többieknek bizony igaza volt.

– Te csak ne sürgess! Eleve a te hibád, hogy itt vagyunk! – hibáztatta Julien a másikat, miközben elkezdett feltápászkodni, ám amint ránehezedett volna a bal bokájára, már huppant is vissza a franciára.

– Most meg mi van?!

– Az, cseszd meg, hogy nem tudok felállni! Kificamodhatott a bokám...

A többiek ijedten nézték az eseményeket, mert ők nem igazán értették, hogy miről is társalognak a srácok. Az eseményeket is mintha csak lassított felvételként látták volna. Senki nem értette, mitől lehet ennyire dühös ez az állat, ahogy azt sem, hogy mi tart ennyi ideig a fiúknak. Abból a szögből ahol ők voltak ugyanis nem látszott egyértelműen, hogy az elsőnél Leon is kapott egy rúgást.

– Úristen! – kiáltott fel Ari, miközben szája elé kapta a kezét. Nagyon megrémült, látva hogy mi történt Juliennel, azzal a lovaglós Juliennel, akit ő olyan régóta bálványozott.

– Tűnjetek már el onnan! – siettette őket Taylor kiabálva, látva, hogy Leon minden erejével azon van, hogy Julient felkaparja a homokból. – Heniko, mégis... – fordult volna a lány felé, ám ahogy ránézhetett volna, már csak azt nézhette végig a legjobb helyről, hogy barátnője egy félkezes szaltóval dobja be magát a karám belső területére. Mind a kintiek, mind a bentiek szája tátva maradt, ahogy Heniko egy szuperhős landolással dokkolt a karám alján.

– Heniko elképesztő... – suttogta Ari döbbenten.

– Elképesztően idióta! – javította ki Taylor. Közben a ló, aki eddig a fiúk felé rohant, mihelyt megérezte a földön az új dobbanást, azonnal megtorpant, és odafordult a hang forrása felé.

– Na, mi van, Leon? Mintha kiment volna a szín az arcodból... – cukkolta Julien, amint észrevette, hogy Leon arckifejezése megváltozik. Mivel a német most a fájdalmaival volt elfoglalva, észre sem vette, hogy Heniko is csatlakozott a felelőtlen elit társaságához.

– Talán nézz esetleg oda! – Julien arca is Leonéhoz lett hasonló, amint felfogta a tényállást.

– Heniko?! – kérdezte döbbenten, immár talpon, de Leonra nehezedve. – De hát mit keres itt?!

– Valószínűleg az eszét, mert azt mi is itt hagytuk el...

– Még hogy „mi"? Sokkal inkább „te"!

– Ti meg mi a francra vártok?! – kiáltott oda nekik Heniko szokatlanul ideges hangon. – Takarodjatok már kifelé! – parancsolta ellentmondást nem tűrő hangon. Közben a ló meg sem moccant, és csak a lányt figyelte.

– Csak nem gondolod, hogy itt hagyunk ezzel a zabolátlan állattal?!

– Ez nem egy zabolátlan állat – ellenkezett a lány.

– Akkor mivel magyarázod a történteket?

– Azzal, hogy túl nagy volt az arcod! Mindenki rohadtul a lelkedre kötötte, hogy ne akard játszani a texasi fenegyereket, de te magasról tettél ránk! – Leon erre legszívesebben mondott volna egyet s mást, csak éppen most Henikónak volt teljesen igaza.

– Jó – ismerte be végül a francia. – Igazad van, de akkor te is befejezhetnéd az értelmetlen hősködést!

– Én hősködöm? Nektek próbálnék időt nyerni, hogy kivonszoljátok magatokat végre! – Aztán lassan a ló felé fordult, aki még mindig úgy állt, mintha nem is az az állat lett volna, aki az előbb elintézte a fiúkat. – Különben miattam nem kell aggódni. Valamiért az az érzésem, hogy engem nem fog bántani.