86. 

Miközben a Kaleido csapata útban volt Julienékhez, addig a férfi szülei is megérkeztek utazásuk színterére, Olaszországba. A helyszín amelyre igyekeztek, az ország északi felén fekvő, Adige folyó partján elhelyezkedő város volt. A történelmileg igen nagy múltú város lakói még a mai napig is igen nagy hagyományőrzők hírében álltak. Olyanok voltak, akik számára a múlt nagybecsű érték, és a történelem, valamint legendák évszázadok elteltével is aktualitásukat élték. Ezen okból egy kicsit sem törekedtek a modernizációra, a fejlődés pedig olyan dolognak számított, mint annak idején a boszorkányüldözés.

Mivel ez a város ennyire különcnek számított a többi környékbéli település között, így nemes egyszerűséggel önellátó városállammá nevezte ki önmagát. A kezdetekkor ezt persze nem sikerült minden bonyodalom nélkül elfogadtatni az anyaországgal, de az ellentétek okán végül is Itáliának bele kellett törődnie, hogy a Vatikán mellett egy másik városállammal is gazdagodott. Ugyanezt nem lehetett elmondani Olaszország kasszájára vonatkozóan, ugyanis újonnan levált területén az emberek annyira jól éltek, hogy nem is ismerték a szegénység fogalmát.

A várost az úgynevezett Nagyurak tanácsa vezette, melynek tagjait a város legelitebb családjainak fejei alkották. A tanács legfőbb vezére, egyben a városállam vezetője, Alessio volt. Alessio egy hihetetlenül kegyetlen és félelmetes ember volt, és pont ezek a tulajdonságai segítették őt abban, hogy kiharcolja és hosszú távon birtokolni is tudja a jelenlegi titulusát. Rendkívüli törtetésében senki sem állt az útjába. Bár számos ellensége volt, senki sem mert fellépni ellene, mert tartottak a megtorlásától. Alessio ugyanis a város leggazdagabb emberének számított. Tetemes vagyoni háttere pedig még megközelíthetetlenebbé tette őt.

Hamar egyértelművé vált egy kívülálló számára, hogy a nagy jólétnek bizony majdhogynem a szabad akarat az ára, pedig ez nem mindig volt így. Alessio uralma előtt egy nálánál sokkal rátermettebb és szerethetőbb férfi vezette a várost, ám őt Alessio, a du Marchege család, valamint kettejük támogatói által, egy puccs keretei között eltávolították. Persze Julien családjának akkoriban nem volt sok választása. Vagy a régi vezető mellé áll és akkor mindenét elveszti, vagy nemes észszerűséggel elárulja és felemelkedik az új vezetés alatt. A du Marchege család az utóbbit választotta, így meg is kapták méltó jutalmukat. Pozíciót, tekintélyt, nem kevés vagyont, és egy új birtokot Németországban, ahol a család a mai napig is élt. Alessio ajándéka volt ez, lévén hogy az olaszországi du Marchege család otthonát a puccs során porig égették a lángok. Azonban hiába volt látszólag tökéletes az összetartás Alessio és Julien családja között, a valóságban ezt a kapcsolatot sokkal inkább jellemezte a kényszer, mint a kölcsönös hűségvállalás.

– Hatalmasabb, mint emlékeztem rá... – jegyezte meg a nő, miközben kiszállt a járműből és alaposan megnézte magának Alessio hatalmas, már-már palotára emlékeztető otthonát.

– Ne bámészkodj már! – torkolta le a férje. – Igyekezzél! – Erre a felesége inkább nem is reagált semmit, mert pontosan tudta mi áll a férfi mogorvaságának hátterében. Az, hogy találkoznia kellett a tanács fejével. Hiába ismerték már egymást fiatal koruk óta, ez nem volt garancia semmire. Tion pontosan tudta, hogy elég a legkisebb hibát is elkövetnie Alessióval szemben, és az mindennek a végét jelentené.

Az ominózus palotában egy komornyik vezette őket végig egészen egy dolgozószobáig, ahol Alessio várakozott. A patinásan berendezett iroda pontosan tükrözte Alessiót. Sötét és rideg volt minden, ugyanakkor volt valami lehengerlő is az egészben. A férfi belépésükkor nekik háttal állt, és a saját belső udvarát figyelte, legalábbis látszólag. Valójában csak arra várt, hogy magasztosan üdvözöljék.

– Rég nem találkoztunk... – szólalt meg Tion felesége, Alegra, mire a férje egy rosszalló pillantást küldött felé. Tudta, hogy ezt a beszélgetést nem így kellene elkezdeni, de most már késő volt. Pontosan tudta, hogy Alessio hogyan fog reagálni erre, és pillanatokon belül szembe is találta magát, egy összetéveszthetetlen, gúnyos mosollyal.

– „Rég nem találkoztunk?" – ismételte a férfi szórakozott, de rosszmájú stílusban. – Ennyi idő elteltével valahogy nem erre számítottam. – Miközben beszélt, a vendégei felé fordult. Hollófekete haja szinte reppent utána a forgás lendületével. Alessio egy ijesztő, de egyben karizmatikus kisugárzású és kiállású férfi volt. Az a fajta, akire lehetetlen volt nem figyelni, ha belépett egy szobába. A maga nemében vonzó, délceg, bár már erős nyomokat hagytak az arcán az évek.

– Bocsáss meg! – szabadkozott Tion azonnal. – Nem tudja, mit beszél... – próbálta menteni a menthetőt, azonban már nem volt, amit megmenthetett volna.

– Oh...már hogy ne tudná – ellenkezett Alessio leereszkedő hangnemben.

– Talán tévednék? – merészkedett tovább Alegra, akin a megrettenés legkisebb jele sem látszott.

– Nocsak. A jelek szerint merészebbé váltál az elmúlt idő alatt.

– Szükség esetén az ember bármire képes – válaszolt a nő határozottan. – Te viszont semmit nem változtál. – Alessio elengedett egy felemás mosolyt.

– Talán nekem is időznöm kellett volna a német levegőn... – Alegra azonnal megértette a kedveskedő hangsúly mögötti gonoszkodást.

– Igen! – szólt közbe hevesen Tion, félve, hogy a neje újra kiejt valami nagy ostobaságot a száján. – Az roppant nagy megtiszteltetés lenne a számunkra. Hiszen még most sem tudjuk eléggé megköszönni, hogy ennyi ideig a rendelkezésünkre bocsájtottad a birtokodat.

– Ugyan, hát nem erre valóak a barátok? – kérdezte költőien, de továbbra is rendkívül provokatív stílusban. – A ti helyzetetekben akkor ez volt az egyetlen megoldás. Meg aztán az csak egy kastély – beszélt tovább fellengzős, arisztokrata stílusban, majd elgondolkodva újra az ablaka felé fordult. Tion már éppen fellélegzett volna, hogy elsimította ezt a kényes dolgot, amikor Alessio hirtelen folytatni kezdte. – Azonban... – Tion azonnal összerezzent a szó hallatán. – Az igazán érdekelne, hogy miért csináltatok nyári tábort belőle.

– Nyári tábort? – szökött ki Alegra száján.

– Mi ez a meglepett hangnem? – kérdezett vissza Alessio a válla fölött. – Pontosan tudjátok, hogy miről beszélek. – A házaspár gyanakodva pillantott össze. Fogalmuk sem volt arról, honnan lehetnek Alessiónak efféle értesülései. – Nem igaz? – fordult újra a férfi és a nő felé. – Most miért hallgatsz, Alegra? Az imént még olyan nagy volt a hangod.

– A fiunk meghívta néhány barátját – felelte a nő, miután megköszörülte a torkát. – Ennyi az egész. Nincs okod az aggodalomra. – A nő elégedett volt, hogy ennyire nyugodt tudott maradni, de aztán hirtelen ötlete támadt. Miért ne puhatolóddzon egy kicsit tovább? Ha már a jelek szerint van egy embere a német birtokon, talán az információk pontossága alapján lehetne szűkíteni a kört a személyazonosságot illetően. – Köztük van Leon Oswald is – ejtette ki bájcsevegő stílusban, miközben végig a férfi reakcióját figyelte. – De nyilván akkor ezzel sem mondtam újat...

– Tudtam... – gondolta a nő elégedetten, miután páholyból nézte végig Alessio elnyomni próbált döbbenetét. – Ezek szerint mindenhova még neked sem ér el a kezed...

– Hogy Leon Oswald? – ismételte Alessio, és bár igyekezett nem meglepettnek tűnni, azért nem volt képes arra, hogy teljes mértékben visszatartsa.

– Úgy van! – helyeselt a nő tudálékosan. – Hiszen tudod... ő a lányunk vőlegénye! Mi sem természetesebb annál, mint hogy együtt utazzanak oda? Talán már ott is lehetnek! – állapította meg, miközben az órájára pillantott.

– Ez csodálatos! – hallatszott fel egy kedves hang az ajtó felől. Egy fiatal, csinos nőtől származott. – Ariana nagyon boldog lesz!

– Hogy érted ezt? – kérdezte Alegra csodálkozva. – A lányod is ott van?

– Igen. Julien mesélte neki, hogy majd hazajön, ezért mindenáron menni akart. Tudod, hogy mennyire szereti a lovakat. Na, nem mintha nekünk nem lenne elég, de annyira imádja Julient... – fecsegett a nő, aki a férjéhez képest meglehetősen fiatal volt. Miközben a két nő csevegni kezdett, addig Tion szó nélkül figyelte, hogy Alessio újfent kifelé réved az ablakon.

– Uram... – szólt Alessio felesége kisvártatva, amivel egyből magára vonta a szobában lévők figyelmét. – Ha gondolja, előkészíttetek egy lakosztályt Tion úrnak és Alegra asszonynak.

– Ugyan, arra semmi szükség! – vágta rá Tion. – Köszönjük a kedvességét, Renata asszony, de nem akarunk a terhükre lenni.

– Így van, ahogy Tion mondta. Nem terveztünk itt maradni éjszakára is. – A lehető leggyorsabban el akarták hagyni ezt a palotát, mivel tudták, hogy csak Renata szavai mögött nincsen rossz hátsó szándék.

– Csak azért utaztak volna ennyit... hogy beköszönjenek? – fordult Alessio újra a páros felé. – Talán ennyire rémes házigazda volnék?

– Dehogy is. Nem így értettük – szabadkozott Tion. – Bocsáss meg, ha félreérthetően fogalmaztunk.

– Sok mindenről kell még beszélgetnünk. Például a bál kérdése is. Úgy tűnik, a királynő őfelsége ragaszkodik hozzá, hogy én is részt vegyek az unokája koronázásán. Nem mintha érteném az okát.

– Igen, mi is kaptunk meghívást – kotnyeleskedett bele Alegra. – Az a hír járja, hogy a koronázás mellett eljegyzési bál is lesz.

– Hogy eljegyzés? – csodálkozott Renata. – Szóval akkor ezért került kiküldésre ennyi meghívó.

– Mi Miriamtól hallottuk a hírt – fontoskodott Alegra. – A barátnői ismerik a trónörökös menyasszonyát.

– Sok hűhó ez a semmiért – mondta ki a véleményét Alessio habozás nélkül. – Valószínűnek tartom, hogy a kölyök még bele sem gondolt abba, mire is vállalkozik. Egy ország irányítása nem egy tizenéves kamasz kezébe való. Ráadásul egyből eljegyzés is? Érdekelne, mire ez a nagy sietség.

– Biztos vagyok benne, hogy a felesége hatalmas segítsége lesz majd az uralkodásban – fejtegette saját véleményét Renata. – Bizonyára nem olyat akarnak választani neki, aki elhagyja a felelősség súlya miatt. – Renatának fogalma sem volt arról, hogy milyen ingoványos talajra lépett, ellenben Alegra és Tion szánakozva pillantottak kétfelé.

– Hogy lehetett ennyire tapintatlan – gondolkodott Alegra. – Mintha nem tudná pontosan, hogy Alessiót is elhagyta az első felesége, nem sokkal a pozíciója megszerzése után.

– Fogd be a szádat! – rivallt rá indulatosan a férje, pedig szegény nő tényleg nem célozgatásnak szánta a megjegyzését. Egyszerűen csak naiv és reménykedő felfogású volt. – Pontosan ezért sem akarok elmenni abba a bálnak nevezett semmiségbe! – Alegra látta a férfin, hogy nem csak a levegőbe beszél, ezért újfent kinyitotta a száját.

– Akkor menj el más okból, Alessio. – A felvetés természetesen azonnal felkeltette a férfi figyelmét.

– Mi más okból?

– Például, hogy találkozz Leonnal. – Alegra látta a férfi tekintetén, hogy megfogta az ötlettel. – Végül is... már elég régóta vársz erre a találkozóra... nem igaz?

***

Eközben a csodálatos Németországban Julien már éppen belelendült volna, hogy mesélni kezdjen a többieknek a birtokról, amikor Taylor félbeszakította.

– Te Julien, az ott kicsoda? – kérdezte, miközben a kastély bejárata felé mutatott, ahonnan egy szőkésbarna hajú kislány szaladt kifelé, kék fodros ruhácskában. Olyan tizennégy év körüli lehetett.

– Hol? – fordult volna a mutatott irány felé, ám mire egyáltalán megmozdulhatott volna, a lány hátulról a nyakába ugrott.

– JULIEN! – visította boldogan kacagva.

– Ari! – mosolyodott el a férfi, miközben megpörgette a levegőben. – Ilyen hamar ideértél? Pedig későbbre vártalak.

– Tudom. De amint mondtad, hogy hazajössz, már nem tudtam várni tovább! – mesélte nagy lelkendezések közepette, Julien pedig mosolyogva hallgatta. A kaleidos lányok csak olvadoztak ezen a cuki jeleneten, akiknek a látványa hamar felkeltette Ariána figyelmét is. – Izé...Julien...ők kicsodák? – kérdezte rá is mutatva a kis csapatra.

– Ők? – fordult Julien Henikóék felé, és nagyjából ebben a pillanatban esett le neki, hogy nem ártana, ha egy kis bemutatást tartana. – Ó! Tényleg! Ők a barátaim Amerikából.

– Barátaid?

– Pontosan. Tudod, meséltem is róluk. Együtt dolgozunk a Kaleido színpadnál. – magyarázta Julien.

– Ó! Tényleg?! – Ariána lelkesen pördült a csapat felé, és ragyogó szemekkel mutatkozott be nekik. – Sziasztok. Nagyon örülök a találkozásnak. A nevem Ariána...de a legtöbben csak Arinak szólítanak.

– Istenem, de cuki! – szárnyalt tovább a cukiságfelhőben Mia.

– Tényleg meg kell zabálni! – helyeselt Anna is, és pár lány odament, hogy megismerkedjenek a kislánnyal.

– Mondd, Julien... – szólította meg a hoppon maradt Julient Heniko. – Kicsoda Ari?

– Amikor még Olaszországban éltünk, mert igazából mi onnan származunk, Ari és a mi szüleink jó viszonyt ápoltak. Aztán...

– Ó, így már sejtem! – vágta rá Heniko. – Tehát összeengedték az elit gyerekeket!

– Úgy valahogy... – helyeselt rá Julien.

– Hogy kerültetek ide Németországba? – kérdezett közbe Taylor. – Azért ez kicsit nagyobb költözés volt, mint a szomszéd város. – Ezt a kérdést a többiek is meghallották, mert egyből fülelni kezdtek, hogy mi állhat a dolog mögött.

– Nos... – vett egy nagy levegőt Julien. – Hogy miért hagytuk el Olaszországot? Igazából ez egy hosszú és nem túl vidám történet. A rövid verzió az, hogy azért mentünk el, mert tűz ütött ki a házunkban és porig égett az egész. – A csapatot valósággal sokkolta a hír.

– De hát mégis mi történt? – kérdezte Mia. – Valami baleset?

– Nem... – rázta meg a fejét Julien. – Esélyesen szándékosan gyújtották fel, mert azt akarták, hogy ott haljon meg az egész családunk. Pontosan ezért is hagytuk el az országot. Féltünk attól, hogy újra megpróbálnak az életünkre törni. – A csapat még inkább ledöbbent a hallottakon. Álmukban sem gondolták volna, hogy a két testvérpár életében ilyen sötét folt is lakozik.

– Ez rettenetes – suttogta Rosetta. – De senki sem sérült meg, ugye?

– Kisebb-nagyobb sérüléseket szereztek néhányan, ugyanis pont egy gyűlést tartottak apámék a helyi előkelőségekkel. Hat férfi közülük akkor az életét vesztette – emlékezett vissza Julien, de amint látta, hogy mennyire lehangolódott a társaság, gyorsan folytatta. – De most ne beszéljünk ilyesmiről. Nem akarlak elszomorítani titeket a múltunkkal. Azért jöttünk ide, hogy jól érezzük magunkat.

– És hogy kerültetek pont Németországba? – tudakolta Alica, hogy kicsit ő is elterelje a szót az előbbiekről.

– Az apám segítségével! – szólt közbe Ari mosolyogva.

– Igen – vette vissza a szót Julien. – Mivel szó szerint hamuvá égett mindenünk, így Alessio volt olyan nagylelkű, hogy a rendelkezésünkre bocsátotta ezt a kastélyát.

– Várj, várj, várj! – szakította félbe May. – Most komolyan? Frankón kölcsönadta a kastélyát?

– Ja, így volt – helyeselt Julien nyugodt hangon.

– Beszarás... – suttogta May, mire mindenki nevetni kezdett. A nagy nevetés végeztével Ariana törte meg a csendet.

– Julien, most már mehetünk a lovakhoz? – érdeklődött izgatott hangon.

– Lovak? – csodálkoztak a többiek egy emberként, miközben hol Arira, hol pedig Julienre pillantottak. – Nektek vannak lovaitok?

– Igen...úgy van – vigyorgott Julien, bár ha rajta múlt volna, még tartogatta volna egy kicsit ezt az információt, egészen a karámokig. – Mondhatni afféle lovas család vagyunk. Tenyésztünk, lovaglunk, ilyesmi.

– Akkor ez volt az a nagy meglepetés, amiről beszéltél? – kérdezte Heniko mosolyogva. – Mégis miért titkoltad, hogy értesz ehhez is?

– Titkolta?! – kiáltott fel Ariána. – De hiszen ő a díjugratás hercege! Az egyik leghíresebb díjugrató Németországban! – Ari hitetlenkedve nézett Julienre. – Mégis minek titkoltad ezt a dolgot?!

– Hagyjál már! – próbálta csitítani a férfi. – A Kaleido színpadon amúgy se mentem volna sokra ezzel a címemmel! – hadarta le gyorsan.

– Nagy pazarlás is, hogy ugrálni mentél a lovaglás helyett! – oktatta ki a fiatal lány lenéző hangon, a többiek pedig igyekeztek hangtalanul szórakozni kettejük minivitáján.

– A lóval is pontosan ugyanezt csinálom! – emlékeztette Julien, majd sóhajtott egy nagyot. – Visszatérve pedig a kérdésedre, először a barátaim lepakolnak és elfoglalják a szobáikat. Utána majd megyünk oda is. – Most jutott csak eszébe, hogy szegény csapat még mindig felcuccolva várakozott a bejárat előtt.

– Az elég jó volna... már nem érzem a kezemet! – nyafogott Mia.

– Talán nem kellett volna ennyi mindent pakolnod... – mutatott rá Anna, mire Mia azonnal egy mérges pillantást lövellt felé.

– Srácok, srácok! – avatkozott bele a civakodásba Julien. – Ne most vesszetek össze, jó? – Míg Julien békítő őrmester szerepében tetszelgett, addig Leon teljesen kivonta magát az eddigi társalgásokból. Azonban most, hogy a szobák elfoglalásáról volt szó, kicsit szabadjára engedte a fantáziáját. Szívesen eljátszott a gondolattal, hogy milyen kellemes volna, ha Henikóval osztozhatna egy közös szobán. Persze pontosan tudta, hogy a lány előbb aludna az istállóban, mint mellette, de gondolatnak attól még jó volt. Igazából nem tudta megmondani, hogy miért, de amúgy is elég kellemetlenül érezte magát ezen a helyen. Először nem tudta megfejteni az érzés forrását, de aztán elkönyvelte annak, hogy biztos azért van, mert ha másképpen alakultak volna a dolgok, most az anyósáékhoz jött volna látogatóba.

– Még csak az kellett volna... – morogta, majd futólag elpillantott Heniko felé, aki látszólag jól elnevetgélt Taylorral.

– Sosem láttam még ennyire lelkesnek Julient... – jegyezte meg Heniko. – Maximum fordulatszámon pörög.

– Olyan, mint egy aranyos óvodás – helyeselt a másik lány. – Annyira cuki!

– Miért nem mész oda hozzá? – kérdezte Heniko, mire Taylor pirulni kezdett.

– Inkább most nem. Látod, hogy mennyire elfoglalt. – Henikónak látszólag nem tetszett a barátnője válasza.

– Badarság! – mondta, majd kedvesen meg is adta hozzá a kezdőlökést, ami olyan jól sikerült, hogy Taylor majdnem hasra is vágódott a lendületétől. Taylor tett pár ingatag lépést, de amint stabilan megállt a saját lábán, bosszús pillantással nézett vissza. Heniko erre csak kedvesen vigyorgott és szívecskét formált az ujjaival. Tay erre hitetlenkedve rázta meg a fejét. Bár nagyon örült neki, hogy Heniko ilyen jó barátja volt, de valahogy jobban örült volna, ha a lány inkább a saját magánéletének a rendbetételével foglalkozna, mint az övével.

Julien nagyon meglepődött, amikor megérezte, hogy hátulról megölelik. Még inkább meglepődött rajta, amikor hátrafordulván egy puszit is kapott az arcára.

– Nem tudom mivel érdemeltem ki, de kérem a repetát! – közölte gyermeki ártatlansággal. Taylor ezen elmosolyodott, és szívesen teljesítette a kérést.

– Még egyet!

– Nem vagy kicsit telhetetlen? – nevetett fel Tay.

– Sose voltam – emelte magasra az orrát Julien. – Még egyet! – kérte, mire Tay már adta volna is az újabbat, de ebbe most Julien szándékosan belefordult, hogy csók legyen belőle. Taylor persze meglepődött, de boldogan csókolt vissza. Heniko mosolyogva nézte végig a jelenetet, ahogyan Leon is. Még mindketten emlékeztek azokra az időkre, amikor ők is hasonlóan boldogok voltak. Mivelhogy a figyelmüket ugyanaz a jelenet osztotta meg, óhatatlan volt, hogy az ő tekintetük is találkozzon. Megszámlálhatatlanszor fordult már elő ez a jelenet, mióta megismerték egymást. Pedig Heniko annyiszor tiltakozott az ilyen pillanatok ellen, de váratlanul mindig beléjük sodródott. Mindig képes volt arra, hogy mélyen elvesszen azokban a szürke szemekben, és ez most sem volt másként. Aztán a következő pillanatban már csak azon kapta magát, hogy a francia férfi nemes egyszerűséggel félrepillant, majd el is sétált onnan, mintha mi sem történt volna. Heniko alig hitt a szemének, és le sem tudta tagadni, hogy mennyire rosszul esett neki ez a fajta ignoráció. Tudta, hogy semmi oka nem volt így érezni, de mégis érezte.

Azt persze a lány nem tudhatta, hogy Leonnak ezt megtenni pont olyan fájdalmas volt, mint neki szenvedő alanya lenni az esetnek. Azonban nem volt más választása. Bízott benne, hogy talán ez a kegyetlen és érzéketlen viselkedés majd lépésre bírja Henikót.

– Valamit ki kell találnunk velük kapcsolatban... – suttogta Taylor, aki Juliennel nézte végig az iménti kis jelenetet.

– Szerinted sikerülhet?– kérdezte Julien kétkedéssel a hangjában. – Én attól félek, hogy ezt a dolgot kettejük között már nem lehet helyrehozni.

– Ezt ugye te sem gondolod komolyan? – botránkozott meg Tay. – Lefogadom, hogy a te kezed van abban, hogy Leon így viselkedik.

– Ezt meg honnan veszed? – kérdezte Julien csodálkozva, mire Taylor kibújt az ölelő karok közül és komolyan nézett a férfira.

– Julien... – Taylor hangsúlyában minden benne volt.

– Jól van... jól van. Bármit tervezel, számíthatsz rám.

– Nagyon helyes! – válaszolta a lány diadalittas hangon. – Kezdetnek én leszek Heniko szobatársa.

– Hogy mi?! – akadt ki Julien. – Ez most komoly?! Én úgy terveztem, hogy.... mi ketten....

– Sajnálom, de ezt meg kell tennünk értük. Tudom, nem kellene más szerelmi ügyeivel foglalkozni, de nem tudom tovább nézni a szenvedésüket. – Julien hallgatta kedvese minden szavát, és tudta, hogy tényleg keresztet vethet az eltervezett romantikus éjszakákra.

– Olyan édes vagy, tudod? – kérdezte vigyorogva, majd újabb csókot akart lopni a lánytól, de Ari éppen akkor jelent meg mellettük.

– Julien! – szólította meg a lány hirtelen, mire Julien úgy megijedt, hogy hirtelen azt sem tudta, hogy fiú-e vagy lány. Ariána közben hatalmas szemekkel nézett Taylorra, aki zavarba is jött ettől a nyílt mustrától.

– Tessék? – kérdezte, miután megköszörülte a torkát, és igyekezte felvenni a hagyományos viselkedési stílusát. Szerencséjére nem tartott túl sokáig a visszaalakulás.

– Ő a barátnőd? – kérdezte leplezetlen érdeklődéssel. Julien majdnem felnevetett kínjában, hogy egy ilyen apróság miatt csúszott le egy csókról, de aztán moderálta magát.

– Igen – válaszolta. – Taylornak hívják – mutatta be a lányt.

– Örülök, hogy megismertelek – motyogta Taylor, és csak reménykedni tudott benne, hogy Ariána majd nem lesz féltékeny rá Julien miatt.

– Értem – érkezett egy semleges hangvételű reakció. Sem Julien, sem pedig Taylor nem tudta, hogy akkor ez most mit is jelent pontosan. – Jó fejnek tűnsz – felelte egy végtelen hosszúnak tűnő hallgatás után. Ha már hallottatok két hatalmas sziklát lezuhanni a hegy tetejéről... na, az volt a párocska megkönnyebbülése.

– Köszönöm! – hálálkodott Taylor, és a reakciója nem is lehetett volna őszintébb. Semmi kedve nem lett volna azzal tölteni a kikapcsolódását, hogy egy nálánál pár évvel fiatalabb lánnyal harcol a saját kedveséért.

– Miriam is itthon van? – váltott témát Ari hirtelen.

– Itthon. Úgy hiszem, a szobájában duzzog – válaszolt Julien unott hangon.

– Duzzog? – csodálkozott Ari. – De hát miért?

– Lássuk, ezúttal miért is? – kérdezte költőien. – Hogy meghívtam ide a barátaimat, hogy vannak egyáltalán barátaim, hogy én miért is születtem meg egyáltalán... és hogy miért is létezik a világunk. – Taylor nem bírt nem felnevetni Julien halál komoly előadásmódján. – Na, de emberek! – kiáltott fel, hogy mindenki jól hallja a mondanivalóját. – Haladjunk! Eleget ácsorogtatok már idekint! Csomagokat a kézbe és gyertek utánam! – Azzal el is indult a bejárat felé, a csapat többi tagja pedig követte őt. Volt is nagy csodálkozás, amikor meglátták a helyet odabentről is.

– Hű, a mindenségit! – suttogta Mia.

– Ez valami elképesztő! – tette hozzá May is.

– És Julienék itthagyták ezt a pompát! – jegyezte meg Anna sokkal halkabban. Persze a friss neszekre egyből belibbentek a kastély személyzetének tagjai.

– Srácok, ők itt a személyzet tagjai. Ha bármi kérdésetek van és engem hirtelen nem találnátok, ők bármiben a segítségetekre lesznek. – Hirtelen az egyik szobalány odalépett Julienhez.

– Tessék, fiatalúr! Itt vannak a szobák kulcsai.

– Nagyon köszönöm, Carla. Öt szobát készítettek nekünk elő. Van egy háromfős, a többi kétszemélyes. Beszéljétek meg ki-kivel szeretne majd lenni. Míg a csapat elkezdte átbeszélni a szobabeosztásokat, addig a szobalányok halk pletykálásba fogtak.

– Milyen elképesztően helyes férfi! – ámuldozott halkan az egyik, miközben pironkodva Leonra pillantott.

– Fiona! Csendesebben! – súgta vissza Carla. – Itt állnak pár méterre!

– Látom én is, de egyszerűen nem tudtam szavakba önteni...

– Csak bajba ne sodorjon az a hatalmas szád!

– Erna, te mit gondolsz róla? Hé, Erna! – tudakolta Fiona, ám Erna egyáltalán nem figyelt rá, mivel lefoglalták a saját gondolatai.

– Sosem hittem, hogy valaha újra látom majd...

– Heniko, te velem leszel, jó? – kérdezte Taylor a barna hajútól.

– Oké, persze.

– Helyes! Ezt akartam hallani! Megyek, szerzek egy kulcsot Julientől – Heniko válaszképpen csak bólintott, mire Taylor már táncolt is a barátjához.

– A jelek szerint belement – állapította meg Julien, miközben átnyújtott egy kulcsot.

– Bele – bólintott Tay. – Elképzelése sincs, hogy mit tervezek ellene.

– Bajban is lennénk, ha tudná. Akkor a hadművelet indul?

– De indul ám. Hamarosan találkozunk – kacsintott rá a lány, majd már ment is vissza Henikóhoz, hogy együtt keressék meg a szobájukat. A többiek is hasonlóképpen cselekedtek. Rosetta May-jel került egy szobába, míg Anna, Mia és Alica hárman költöztek össze. Ken és Pete már a repülőúton megbeszélték, hogy szobatársak lesznek. Már csak egy ember volt szoba nélkül, mégpedig Leon, akinek határozott céljai voltak.

– Akarok egy... – kezdett bele, ám Julien azonnal félbeszakította, mert jól tudta, hogy mit akarna kibulizni magának a francia.

– Felejtsd el, hogy külön szobában leszel. Ez az egész utazás egy közösségi program, szóval nem fogsz különcködve elvonulni, bocsesz. – Leont látszólag nagyon meglepte Julien határozottsága.

– Ugye most csak szórakozol velem? – szaladt ki Leonból elég hitetlenkedő hangon.

– Jaj, ne bomolj már! Különben sem Miriammel akarlak összerakni.

– Csak próbáld meg. Az első géppel repülök is vissza!

– Itt hagynád Henikót? Ugyan... nem tennél te ilyet... – magyarázta, majd gonoszan elvigyorodott, ahogy a mondat végére ért. Imádta ezzel cukkolni a másikat, hiszen pontosan tudta, hogy a lány a francia gyenge pontja.

– Most nagyon elégedett vagy magaddal, igaz?

– Igen, de bármennyire is utálsz, én még mindig a te oldaladon állok. Megtisztelő lesz a szobatársadnak lenni! Örülsz, ugye?

– Kurvára... – szaladt ki a férfiból.

– Tudom, hogy Henikónak jobban örültél volna, de sajnos ez van. Hidd el, én is lennék inkább Taylorral, de nincs mit tenni. Jelenleg, ha titeket tennélek egy szobába, valaki nem jönne ki élve közületek, a családi kastély pedig nem lesz gyilkosság helyszíne. Én különben örülök neked. Bár... – mondta, miközben végignézett a másikon. – Te nem vagy olyan szép, mint Taylor...

– Na, ezt most fejezd be! – figyelmeztette a francia. – Megtennéd azt a szívességet, hogy a szokásostól eltérően most nem mész az agyamra?! Inkább mutasd az utat ahhoz a nyamvadt szobához! – szólt rá a másikra idegesen és indulatosan. Juliennek erre újabb gonosz mosoly ült ki az arcára.

– Hát ennyire szobára akarsz menni velem? Hiszen most mondtam, hogy nekem ott van Taylor... de hát... amiről senki nem tud... – Leon dühtől elsötétülő szemekkel kapta el Julien gallérját. – Ne! Ne bánts! – kiáltotta, majd észrevette, hogy visszatértek a szobalányok, ezért még hozzátett a showműsorhoz. – Én csak az érzéki szerelemben hiszek! – A szobalányokból erre kicsúszott egy hangosabb megdöbbenés, mire Leon azonnal odakapta a fejét.

– Ne értsék félre, ez nem az, aminek látszik! – jelentette ki dühösen.

– De igen, az! – erősködött, majd egész egyszerűen átölelte a franciát. – Ma éjjel ne gyertek a szobánk közelébe! – Leon szemei majd kiestek a döbbenettől, míg a szobalányok kuncogva elsiettek a dolgukra. Persze a francia döbbenete sem tartott tovább, és mérhetetlenül nagy dühtől átfűtve vágta ököllel fejbe a másikat, amitől Julien azonnal le is ült a földre.

– Na! Ez most mért kellett? – nyafogott fel, mint egy óvodás kisfiú. – Tudod te, hogy ez mennyire fáj?! – méltatlankodott, miközben két tenyerével szorította a fejét.

– Örülj neki, hogy ennyivel megúsztad! Most pedig ide azzal a kulccsal! – közölte véresen komoly hangon.

– Majd ha előbb felsegítettél innen! – közölte sértődött hangon. Leon fürge mozgással lépett oda hozzá, majd egy határozott mozdulattal fél kézzel rántotta fel onnan. Julien csak döbbenten pislogott, ahogy megérezte a talajt a lábai alatt. Nem is gondolta volna, hogy Leon ennyire jó erőben van.

– Kulcs! – ismételte Leon és ki is nyújtotta a tenyerét Julien felé.

– Kulcs... izé...

– Julien, ha élni akarsz, ne szórakozz velem!

– De....

– Ki ne találd már, hogy nem tudod, hol van!

– Pedig azt hiszem... elvesztettem – suttogta félénken.

– Hogy mit csináltál?!

– Elvesztetem – makogta. – Itt volt a zsebemben...de most nincsen.

– Hát az eszem megáll! Mégis, hogy lehetsz ennyire szerencsétlen?! Már az is csoda, hogy ezzel a maroknyi eszeddel egyáltalán eltaláltál hazáig!

– Nem én tehetek róla! – védekezett Julien. – Lehet, hogy véletlenül odaadtam valakinek a kulcsosztáskor.

– Tessék?!

– Igen, csak az lehetett... – merengett maga elé.

– Akkor keressük meg gyorsan, mert már nagyon elegem van! – harsogta, majd kézbe kapva a bőröndjét el is indult felfelé a fokokon, azonban az első öt megtétele után feltűnt neki, hogy Julien bizony meg sem mozdult. – Azt ajánlom, jó okot találj ki, hogy miért állsz még mindig ott!

– Hát...az van... hogy... – kezdte el az értelmetlen szövegelést, amivel egyből az égnek emelte a francia amúgy is ingatag vérnyomását.

– Julien... ne kelljen még egyszer mondanom... – vetítette előre vészjóslóan Leon.

– Nem tudom megemelni a bőröndömet. Túl nehéz – vallotta be a szégyentől vörös fejjel. Leon vett egy nagy levegőt és elszámolt húszig, nehogy felrobbanjon.

– Nyugalom, Leon. Nyugalom... – nyugtatta magát a gondolataiban, miközben letette a bőröndjét az aktuális lépcsőre. – Hülye szegény... nem tehet róla... – Egyetlen szó nélkül sétált vissza Julienhez, majd mindenféle megerőltetés nélkül kapta fel a bőröndjét.

– Én hősöm... – suttogta ragyogó szemekkel, ám Leont nem hatotta meg a drámázás.

– Kuss legyen, és szedd a lábad! – utasította a francia, és maga is meglepődött rajta, hogy Julien milyen engedelmesen indult meg felfelé. Azonban a hirtelen jött nyugalma nem tartott túl sokáig, ugyanis azt kellett végig néznie, hogy Julien egész egyszerűen elsétált az ő otthagyott bőröndje mellett.

– Talán combnyaktörésed lesz, ha felviszed az enyémet? – Julien a kérdés hallatán csodálkozva nézett vissza.

– Mi van, csak nem nehéz neked?!

– Miért lenne az? Én nem vagyok olyan nyámnyila, mint te!

– Akkor meg mi a gondod? – csodálkozott Julien. – Hozd csak nyugodtan a sajátodat is! – Azzal fogta magát és kettesével kezdett el felmászni a lépcsőkön.

– Csak érjek fel – magyarázta magának Leon. – Csak legyen meg az a kulcs, hogy zárt ajtó mögött, puszta kézzel fojthassam meg! – Szegény Leon egy málhás szamarat megszégyenítve haladt felfelé. Bízott abban, hogy mire az emeletre ér, Julien már előkeríti a kulcsukat, de amint felérve azzal szembesült, hogy Julien a dekor vázák igazítgatásával tölti az idejét, újra közel került egy idegösszeomláshoz.

– Te meg mi a francot csinálsz?!

– Á, Leon! Te aztán gyors vagy! – jegyezte meg elismerően. – Amúgy meg én csak azt...

– Nem érdekel! – szakította félbe a francia.

– De hát most kérdezted... – húzta tovább az oroszlán bajuszát Julien, nem is sejtve, hogy lassan már tényleg a saját életével, de legalábbis a testi épségével játszott.

– Fogd be a szádat, és keresd! – Julien most már nem mert ellenkezni, hanem Leon örömére végre tenni kezdte a dolgát. Azonban hiába járták sorra a szobákat, a kulcs senki szobájából nem akart előkerülni.

– Gratulálok! – gúnyolódott Leon. – Csak ez az egy dolgod volt, és még erre is képtelen voltál!

– Ne csináld már! Nem én tehetek róla! Biztos vagyok benne, hogy Carla az összes kulcsot ideadta.

– Akkor költözzünk be egy másik szobába és kész!

– Azt nem lehet.

– Mi az, hogy nem lehet? Nehogy azt mondd már, hogy nincs egy üres szoba ebben az istenverte kastélyban!

– Ne oktass már ki! – próbálta védeni önmagát Julien, majd a beszélgetés hevében a földhöz vágta a zakóját, ami meglepő módon csörgős visszhanggal ért földet. A meleg ellenére megfagyott a levegő. Julien lassan és rémült tekintettel fordult a földön heverő ruhadarab felé. Leon ugyanígy tett.

– Hehe... – nevetett fel Julien kínosan. – Azt hiszem, megvan. – Egyből ezután két puffanást lehetett hallani, ahogy a két bőrönd földet ért.

Úgy egy negyed órával később a csapat összegyűlt a birtok istállóinál, de amikor Julien is csatlakozott hozzájuk, Taylor ijedten kiáltott fel.

– Te jó ég, Julien! Mégis mi történt az arcoddal?! – kérdezte, miközben óvatosan a kezeibe fogta barátja három színben is pompázó ábrázatát.

– Szz... – szisszent fel, ahogy Taylor picit hozzáért a bőréhez. – Hogy ez? Csak belenéztem egy szekrényajtóba.