Ahogy ezt Heniko kimondta, lehervadt a barátai arcáról a mosoly. Tudták, hogy ez semmi jót nem jelent, főleg egy ilyen eset után.

– Miről van szó, Heniko? – kérdezte Wap, akin újfent úrrá lett az aggodalom.

– Történt valami? – érdeklődött Lil, majd halálra rémülve. – Ugye nem veled van valami baj?!

– Nem! Velem minden rendben – nyugtatta őket Heniko azonnal. – Komolyabb dologról van szó.

– Heniko, halálra rémítesz! Mégis mi a baj? – kezdte faggatni Any is.

– Moesy... Meghalt – mondta ki kissé nehezen, mire a többiek teljesen elhűlve pillantottak rá.

– Micsoda? – kérdezte Lil hitetlenül.

– Mit... mit is mondtál az imént? – kérdezett vissza Any, aki el sem hitte azt, amit hallott.

– De mégis hogy történt ez? – kérdezte Pete is. – Hiszen én azt hittem, hogy mindenkinek sikerült kijutnia a cirkuszból. Nem tudom elhinni, hogy meghalt!

– Lehet, hogy a közelében robbant fel valami... vagy őt is eltalálta valami, mint Pete-et – ötletelt Wap, ám Heniko úgy döntött, jobb, ha elmondja nekik a férfi halálának valódi okát.

– Srácok. Moesyt meggyilkolták – vallotta be Heniko fájdalmas hangon. Még mindig ott volt lelki szemei előtt a saját vérében haldokló férfi, aki meggyőzte őt arról, hogy ott kell hagynia.

– Meggyilkolták?! – kérdezték egyszerre.

– Mégis ki lett volna képes ilyet tenni?! – fakadt ki Any, miközben könnyek folytak le az arcán.

– Azok, akik velem is végezni akartak. Moesy látta őket – folytatta Heniko. – Nem volt más választásuk, ha meg akarták ezt úszni. Nem hagyhattak szemtanukat.

– Bele sem merek gondolni, mi lett volna, ha bejelentés nélkül csak felrobbantják a cirkuszt – suttogta Any. – Rengetegen haltak volna meg.

– Any, erre ne is gondolj! – szólt rá Lil szörnyülködve. – Örüljünk neki, hogy nem úgy alakult.

– Meg annak is, hogy Henikónak sem ártottak súlyosabban – mutatott rá Pete.

– Attól függetlenül ezt akkor sem bocsájtom meg – közölte Heniko. – Addig nem nyugszom, amíg bosszút nem állok a cirkuszunkért!

– És ezt mégis hogyan akarod kivitelezni? – érdeklődött Pete. – Kétlem, hogy a géphangok alapján felismernéd őket, ráadásul Moesy, aki segíthetne ebben, már nem él!

– Különben is a rendőrség dolga a nyomozás! – hívta fel a lány figyelmét Wap. – Mi nem tehetünk semmit az ügyben. Vagy... Heniko, te tudsz esetleg még valamit? – Erre minden barátja a lányra nézett. Heniko próbált semleges arcot vágni. Tudta, hogy egy halott férfi vallomása nem lenne elég bizonyíték a hatóságoknak. Carlost ismerve pedig biztos volt abban, hogy ügyesen kimentette volna magát, hiszen nagy szakértője volt ennek. – Te tudod, hogy ki tette?

– Sajnos nem – felelte határozottságot erőltetve a hangjába. – Viszont valószínűleg valaki olyannak lehetett benne a keze, aki bármire képes lenne azért, hogy engem félreállítson az útból.

– Az is lehet, hogy valami fanatikus rajongó volt – tippelt Lil. – Mondjuk olyan, aki nem tudta megbocsájtani neked, hogy itt hagytad a cirkuszt. – Lil még akarta volna folytatni, ám hirtelen elhallgatott, mert meglátta, hogy belépett egy ápolónő. Az események tükrében egyikük sem bízott senkiben.

– Elnézést kérek, de Madcap kisasszonynak velem kellene fáradnia egy pillanatra. A doktor úr látni szeretné még egyszer. – Mindannyian kicsit gondterhelten néztek a lányra.

– Ne aggódjatok, mindjárt visszajövök – mondta a lány bizakodó hangon. – Nem hiszem, hogy túl sok mindenről tudnék beszélni még az orvossal. Mindenesetre, amíg odavagyok, addig hívjátok fel Dont! – kérte a többieket Heniko. – Biztosan borzasztóan izgul, kérlek, nyugtassátok meg!

– Ne aggódj, Heniko. Már intézem is – felelte Wap, és már el is indította a hívást.

– Tartsátok szóval addig, amíg visszaérek! Én is beszélni akarok vele! – szólt még oda, majd a nővér előtt kilépett az ajtón.

Ahogy Donnak megszólalt a telefonja, a színpad konferenciaterme teljesen elcsendesedett. Mindenki tudta, hogy ez a hívás csak Henikóéktól jöhet.

– Wap? Ugye te vagy az?! – szólt bele a telefonba Don köszönés nélkül.

– Nyugodj meg, Don, én vagyok – felelte neki Wap mosolyogva. – A csapat nagy része itt van a kórházban, de megmaradunk. Te hogy vagy? – Don kis híján elnevette magát a kérdés hallatán.

– Hogy én?! Az a legkevésbé sem számít most! – válaszolta, miközben kihangosította a telefonját, hogy a többiek a színpadnál is hallják, miről van szó pontosan.

– Már hogyne számítana, főnök! Az Ambrózia volt az életed!

– Igen, ez igaz – jelent meg egy halovány mosoly a férfi arcán. – De inkább vesszem el ezerszer a cirkuszt, mint benneteket! Heniko kérte, hogy hívj fel... igaz? – Wap elmosolyodott.

– Én is akartalak, de tudod, az ő észjárása gyorsabb, mint a szél. Lecsekkolt mindenkit, aztán közölte, hogy te következel!

– Wap... beszélhetnék vele? – kérdezte a férfi, és vele együtt a színpadnál is mindenki csak arra várt, hogy meghallják a lány hangját.

– Még legyél egy kicsit türelemmel. Az egyik orvos még beszélni akart vele, de Heniko biztosított arról, hogy minden rendben van vele.

– Hál' Isten!

– Na azért...

– Tudtam én, hogy túléli! – hangoztak el különböző mondatok a vonal amerikai oldaláról.

– Köszönöm, Wap – beszélt újra Don. – Szükségünk volt erre az üzenetre. Nagyon is.

– Don, kérlek, bocsáss meg, amiért előidéztem ezt az egészet. Ha nem találom ki ezt az előadást, akkor sem a cirkusz, sem Heniko nem került volna bajba... – magyarázta Wap teljesen elveszve az önmarcangolásban.

– Wap, emiatt ne hibáztasd magadat! – szólt rá Don azonnal. – Ez még véletlenül sem a te hibád volt! Nem tudjuk pontosan, hogy mi volt ezeknek a merénylőknek a pontos céljuk. Lehet, hogy maga a cirkusz volt a támadás középpontjában, csak kapóra jött nekik az is, hogy Heniko ott volt. Ám, az is egy lehetséges ok lehet, hogy Henikót követték odáig ezek az elvetemült őrültek!

– Mit kezdünk majd ezután, főnök?

– Ezzel most ne foglalkozz. Az első az, hogy mindenki teljesen felépüljön. Utána majd ráérünk gondolkodni ezen.

– Nincs szükség rá – szólt közbe Kalos, amit természetesen Wap is hallott. – Az összes ember, aki az Ambróziában dolgozott, szépen idejön a Társulathoz, már ha csatlakozni akar.

– Kalos...ezt komolyan gondoltad? – kérdezte döbbenten Don.

– Igen, a lehető legkomolyabban. Míg ideértek, addig meg is kezdem a szükséges előkészületeket. – A többiek Wap körül csodálkozva figyelték, ahogy a férfi szeme elfátyolosodik a könnyektől. Amint azonban részletezte nekik a tényállást, nekik is könnyek szöktek a szemeikbe.

– El sem hiszem! – zokogott Lil. – Ezt el sem hiszem...

– Jaj... Én már annyira hallani szeretném Heniko hangját... – kezdtek el beszélgetni Marionék, miközben Kalosék Wappal foglalkoztak. – Az ő szájából szeretném hallani, hogy jól van! 

– Egyetértek Marionnal – bólogatott Rosetta is. – Remélem, hamar elindulnak majd ide hozzánk! – Már legalább tizenöt perce volt vonalban Wap, amikor egy pisztolylövés hangja vágta át a jó hangulatot. 

– Heniko!!! – kiáltott fel egyszerre Lil és Any, majd állapotukkal nem törődve rohanni kezdtek ki a kórteremből. Pete úgy hajtotta a kerekesszékét, mintha versenyautóban ült volna. Wap pedig egyszerre próbált rohanni és beszélni Donhoz, aki újfent közel került egy szívrohamhoz. 

– Wap! Wap! Mi történt ott?! Hallod?! Válaszolj! Az egy pisztoly volt? Mi van Henikóval? – Azonban Wap nem tudott felelni, hogy eloszlassa Don félelmeit, mert annyira ledermesztette a látvány, ami most a szeme elé került. Heniko ott állt a folyosó közepén egy férfi előtt, aki az egyik alkarját Heniko nyaka előtt tartva szorította magához őt, másik kezével pedig egy pisztolycsövet nyomott a lány halántékának. A közvetlenül mellettük lévő falon egy golyó ütötte mélyedés volt. Nyilvánvalóan az előbbi lövés eredménye.

– Nem sikerült...nem sikerült... – ismételte a férfi, akin a beszámíthatóság legkisebb jele sem volt felfedezhető. – Mert ez... Ez mindent túlél... – magyarázta erősebben szorítva a karját a lány nyakához. Kalosék ugyan csak a hangokat hallották, de szinte a szemük előtt lebegett a jelenet. – Olyan... Mint egy kiirthatatlan csótány!! – röhögött fel, miközben újra és újra nekinyomta a pisztoly fejét a lány fejének. 

– Azt hiszed, ha más helyett megölsz, akkor majd hős leszel? – kérdezte Heniko halk és lenéző hangon. Erélyesebb hangra sajnos jelen helyzetben nem futotta. – Nem, nem leszel. Helyette itt fogsz megrohadni az egyik börtönben. 

– KUSSOLJ!!! – ordított rá a tag. – Enyém lesz a végső dicsőség! Én leszek az, aki örökre eltesz láb alól, te élősködő kis cafat!! 

– Csodálatos... – gondolta Heniko. – Ez biztosan Carlos manipulációjának eredménye. Azzal, hogy behülyítette ezt a szerencsétlent, mindenkivel el tudja hitetni, hogy egy őrült pszichopata áll az egész mögött, nem pedig ő. Sokkal agyafúrtabb, mint gondoltam volna. De valahogy nehezemre esik elhinni, hogy egyedül dolgozna... Biztosan segít neki valaki, akinek hozzá hasonlóan az útjában vagyok. Talán... Éppen Miriam lehet az? – Ám hirtelen megakadt a gondolatmenetben, mert hasító fájdalmat érzett a feje oldalán. A férfi erősen megütötte a pisztolyával.

– Hozzád beszélek, te Ribanc! – fröcsögte agresszíven. Henikónak ezen a ponton szállt el a józan esze. Amilyen erőteljesen csak tudta hátracsapta a fejét, ezáltal sikeresen lefejelte a támadóját, ép kezével kicsavarta a pisztolyát, majd reflexből a sérült kezével mért be egy ütést ellenfele arcába. Egyszerre kiáltottak fel mind a ketten a fájdalomtól.

Pete-ék annyira ledöbbentek, hogy cselekedni sem tudtak. Egyedül csak Wap találta meg a hangját abban a pillanatban, amint meglátta, hogy Heniko a kezébe veszi a fegyvert, majd az emberre fogja.

– Ugye...ezt nem gondolod komolyan?

– Heniko! Legyél... legyél észnél! – kérte Lil is.

– Mit is mondtál? – kérdezte Heniko nem is törődve barátai szavaival. – Hogy meg akarsz ölni, igaz? Nos... úgy állunk, hogy kettőből semmi. Mi lenne, ha kipróbálnánk, én mit tudok, ha két lehetőségem van? – kérdezte kihívóan.

– Kérem! Ne öljön meg! – kezdett el rimánkodni, miközben térdre borulva imádkozott a lány előtt. – Hadd menjek inkább börtönbe! Kérem! Könyörgöm!

– Kettő percet kapsz, hogy feladd magad! – közölte vele érzelmek nélkül, ám továbbra sem fordította másfelé a fegyvert.

– Feladom! Feladom!

– Takarodj! – kiáltotta neki a lány, mire a férfi gyorsan felpattant a földről, és rohanni kezdett. Heniko egészen addig követte a tekintetével, amíg az el nem tűnt a szeme elől, azután összeesett a fájdalomtól és a fáradtságtól.

– Heniko! – kapott utána Wap, Lil pedig a srác kezéből kirepülő telefon után. – Heniko! Hé, Heniko! – szólongatta, majd pár pillanattal később realizálta, hogy a lány csak elaludt. – Ó, Istennek hála... – suttogta, Lil pedig szóról-szóra elmondott mindent a Kaleido csapatának.

Amikor pár óra múlva Heniko újra magához tért, már egy repülőgép fedélzetén találta magát. Körülötte a társai foglaltak helyet, akik szintén azon voltak, hogy kiheverjék a velük történteket.

– Te jó ég! – suttogta, amikor felfedezte, hogy mellette egy halom ajándék hevert. – Ez mind a rajongóktól lenne? – csodálkozott, majd megpillantott egy papírt, amin egy ismerős kézírást látott.

– „Egy kis meglepetés a rajongóidtól. Az ajándékokat még a reptéren kaptad, a leveleket és üzeneteket pedig az internetről szemezgettük neked. Körülbelül a reggeli órákban érkezünk Amerikába. Addig jó szórakozást! Pete" – Heniko mosolya a füléig szaladt, miközben a legközelebbi plüss kismackóért nyúlt, ami egy piros kis szívecskét tartott a mancsai között. – Remény – olvasta el Heniko a szívre vésett írást. Ajkai egyből mosolyra csúsztak. Az egyetlen dolog az életében, ami mindig elkísérte. Sokáig csak gondolkodott és cirógatta a kis brummogó pihe-puha bundáját, de aztán észrevett egy levelet a mackó fenekére tűzve. Azonnal felkapcsolta a feje fölött lévő olvasólámpát, és olvasni kezdte. 

– „Kedves Heniko! – fogott bele a levél olvasásába. – Mindent láttam a tévében, és úgy gondolom, az előadás fantasztikus lehetett volna, ha azok a valakik nem zavarták volna meg. Nagyon, nagyon megijedtem, amikor elzárták a menekülési útvonalaidat, és amikor az a pszichopata robbantott, és mindent beborított a tűz, féltem, hogy egy újabb gyönyörű, és fantasztikus tehetséget vesztünk el! Imádkoztam érted, és a cirkusz összes artistájáért, hogy túlélje ezt az iszonyatot. Viszont, amikor már mindenki kijött, és Te még nem, nagyon, nagyon féltem! Amikor viszont megláttalak Téged, és a kislányt, nagyon megörültem! Remélem, hogy nem lett semmi bajod, amiért fel kellene adnod a pályádat. Bízom benne, hogy minden munkatársad felgyógyul majd a sérüléseiből! Kérlek, vigyázz magadra, és remélem, az az elmebeteg hamarosan börtönbe kerül... Az egyik nagy rajongód: Natsu." – Heniko elmosolyodott miután végigolvasta a levelet.

– Köszönöm szépen, Natsu – suttogta, mintha csak remélte volna, hogy válaszát hallja a levél feladója is. Azonban pár másodperc múlva teljesen eltűnt a mosolya. – Mennyi embernek okoztam aggodalmat. Mennyi embernek kellett végignézi ezt a szörnyűséget. Ez soha nem ismétlődhet meg! Nem kerülhet többé ennyi ember élete veszélybe miattam! Nem hagyom, egyszerűen ez nem történhet meg! Carlos is megbánja még a napot is, amikor az eszébe jutott ez a cselekedett! Most még hagyom neki, hogy azt higgye, hogy biztonságban van, de ha eljön az ideje, mindent visszafizetek neki, de kamatostul! – Közben egy újabb levelet húzott ki az ajándék halomból, ami nem volt annyira jó ötlet, mert a rajongok ajándékaiból emelt piramis megingott, és az egész ráborult a lányra. Az alvó társai persze meg sem hallották az ajándék cunami becsapódását. – Hogy lehetek ennyire pancser?! – szidta magát halkan. – Kijövők egy lángoló cirkuszból, hogy aztán egy ajándék halom okozza a vesztemet! – Persze aztán Heniko gyorsan kikecmergett a kicsit „terhes" helyzetéből, és egy adag levél kiválogatása után újra belefogott az olvasásba.

– „Kedves Heniko Madcap! – olvasta. – Nagyon szeretem a színpadot! Azonban azt hiszem a rajongásom akkor lett nagyobb iránta, amikor te is odakerültél! Nagyon szeretetlek téged, és azt, amit csinálsz! Annyira magával ragadóak a mozdulataid, hogy már én is eldöntöttem, hogy artista szeretnék lenni! Érezni akarom azt, hogy milyen a trapézok világában. Hála neked, megtaláltam az én saját álmomat: a Színpadot. Remélem, a következő válogatáson fölvesznek. Az a legnagyobb álmom, hogy egyszer veled szerepelhessek! Mindent köszönök! By: Lola Rose." – Heniko ezen újra elmosolyodott. – Nekem köszönhetően találta meg az álmát? Nem is gondoltam volna, hogy ennyire ösztönzően hatok majd másokra. Bízom benne, hogy sikerül megvalósítania az álmát. Én nagyon szurkolok majd neki. Ha elég kitartó és szorgalmas, hamar mellettünk találhatja majd magát a színpadon.

– „Henikónak! – így kezdődött a következő levél. – Köszönet azért a sok csodáért, amit nekünk nézőknek szereztél, és örök hálával tartozunk az Égnek, hogy nem fosztotta meg a világot attól a látványtól, amit a fellépésed közben mutatsz. Fogadd gratulációmat, és hadd kívánjak ezennel sok sikert ahhoz, hogy belőled váljon a legnagyobb és legszebben ragyogó csillag, mely beragyogja majd minden ember szívét, aki csak... látja. Őszintén remélem, hamarosan ismét a színpadon láthatlak. Nagy rajongód: Samantha Jhonson."

– A Legnagyobb és legszebben ragyogó csillag, mely beragyogja majd minden ember szívét, aki csak látja... – ismételte Heniko, s közben melegség járta át mindenét. – Vajon valóban tudnék ilyen sztárrá válni? – merengett. – Tényleg képes lennék rá? Az összes hibám ellenére, lehetnék pont én az, aki ilyen magasságokba emelkedhet? – Hirtelen tettre készen szorította ökölbe a szabad kezét. – Hát persze, hogy az vagyok. Ezért az álomért élek. Addig pedig semmiképpen sem nyugodhatok, amíg ezt valóra nem váltom!

– „Kedves Heniko! Örömmel láttam a tévében, hogy nem esett semmi komoly baja, sem önnek, sem a kislánynak. Remélem, hogy minél hamarabb felépül, és hogy újra elkápráztat minket és a többi rajongóját is a csodálatos műsoraival! Noriko."

– Milyen kedves ő is! – gondolta Heniko mosolyogva. – Hihetetlen ez a sok pozitívum, ami ezekből a levelekből jön. Érzem a lelküket és az érzéseiket a szavaikon keresztül. Alig várom, hogy újra színpadon legyek, hogy méltóképpen mondjak köszönetet ezért a sok kedvességért.

– „Szia, Heniko! Alexa Minstroy vagyok, és egy kisebb skóciai cirkuszban dolgozom. Szerepelek, mint főszereplő, és nem tudjuk, mi legyen a következő műsor, pedig megígértem a barátnőmnek (ő a cirkusz rendezője), hogy segítek neki. Kérlek, adj tanácsot! Egyébként szívesen találkoznék veled, és megbeszélhetnénk egy időpontot, mert egy hét múlva utazok az USA-ba. PUSY Alexa."

– Adjak tanácsot? – csodálkozott rá a kérésre. – Én? Ez azért elég megtisztelő! Egy egész cirkusz műsora múlik rajtam. – Erre elvigyorodott. – Pont, mint a Kaleido színpadnál. Na, jó. Ez kicsit nagyképű volt, de azért jól esik, amikor számítanak a véleményedre. Nincs is jobb annál, mint olyan műsorral előrukkolni, amit azelőtt még nem csinált senki sem. Majd gondolkodom Alexa válaszán, bár így ismeretlenül nehéz megtalálni a tökéletes darabot. 

– „Heniko Madcap kisasszonynak! Kisasszony! Ön a példaképem, és örülök, hogy az én hazámban, itt az USA-ban él és dolgozik! Előadóként és nagy rajongójaként egyszer én is szeretnék fellépni maga mellett, mint táncos, amint annyi idős leszek, hogy felvegyenek engem a Kaleido színpadhoz." – Heniko ezen elmosolyodott. 

– Mint táncos? Milyen ismerős. Pont így kezdtem én is annak idején. Remélem, sikerül majd bejutnia a táncosok közé, és ha így lesz, az én támogatásomra számíthat.

– „Minden előadás premierjén ott vagyok a szüleimmel és a testvéremmel. A bátyám is nagyon érdeklődő ilyenkor, bár nem tudom, hogy miért csorog a nyála, amikor önre néz, de ez nem fontos..." – Heniko itt sokatmondóan elvigyorodott. Neki volt sejtése róla. – „A szüleim nemrég beírattak abba az artistaképzőbe, ahova a bátyám Jason is jár, de sajnos ő hamarabb juthat be a színpadra, mert ő jövőre végez a sulival. Így tizennégy évesen nagy reményekkel és izgalommal várom, hogy befejezzem a tanulmányaimat, és artistaként is szerepelhessek Önnel a Kaleido színpadon. És ha nem bánja, ahhoz is szeretnék felnőni – nemcsak önhöz, hanem ön mellé –, hogy egyszer, egy szép napon együtt bemutathassuk Layla Hamilton és Sora Naegino legnagyobb mutatványát, a Legendás Manővert. Azon az előadáson is ott voltunk a családommal és az indított el engem és a bátyámat is ezen az úton. Tudom, hogy sokat kell rá gyakorolnom, de az, hogy Önnel szerepelhessek, egy ilyen mutatványban, az mindent megér." – Heniko döbbenten figyelte a kezében lévő levelet.

– A legendás manőver? Az a híres mutatvány? És hogy én legyek az egyik részese? Már a gondolatától is lángol a vérem! Micsoda kihívás lenne az! Vajon én képes lennék rá? Megfelelő partnerrel bármi lehetséges... – A nagy boldogság és izgalom közepette majdnem lehagyta az utóirat elolvasását. De csak majdnem.

– „Utóirat: Szerintem ön Oswald úrral gyönyörű párt alkotnak, és ne hagyja széthullani ezt a kapcsolatot." – Heniko amint elolvasta az első mondatot olyan döbbenten nézett a papírra, mintha hirtelen nyelvet váltott volna a levél írója. – „Önök csak egymás fényét erősítik a színpadon, és az életben is ezt teszik."

– Tényleg igaz, hogy hihetetlenek voltunk egymás mellett a színpadon – esett bele egy kis óvatlan nosztalgiába. – Az életben is? Hát nem mintha olyan sokáig közös lett volna... – De aztán mosolyognia kellett, mert megrohanták a közös emlékek. – Viszont az igaz, hogy amíg tartott, addig az is valóban felejthetetlen volt...

– „Ne haragudjon rá bármit is tett. Biztos, hogy nem önszántából tette, mert még mindig azzal a szerelmes tekintettel nézi Önt, mint akkor, amikor még együtt voltak. Köszönöm, hogy elolvasta a levelemet! Az ön legeslegnagyobb rajongója: Amanda McGrown."

– Számítanom kellett volna arra, hogy ilyen leveleim is lesznek... – gondolta kissé kusza gondolatokkal a fejében. – Megértem, hogy csak segíteni akarnak nekem, és a javamat szeretnék, de ők nem ismerik a részleteket. 

– „Egy tizenhét éves lány vagyok – vett elő egy újabb irományt. Jobbnak látta, ha inkább nem is gondolkodik az előzőn. – Sara Wodsernek hívnak, és nagyon megkedveltelek. Minden műsorodat végignéztem, és nagyon féltem, hogy te is úgy jársz, mint Sora Naegino. Aztán hallottam a csodás megmenekülésedet! Nagyon örültem neki! Sok mindenen mentél már keresztül, de valami még hiányzik az életedből. Valami, amit még el kell intézned. – Heniko itt már érezte, hogy nem a legjobb levelet sikerült kifognia most sem. – Itt most Leonra és Stefanra gondolok. – Henikón látszott, hogy ennek a két férfinak a nevét egy mondatban olvasni nem volt túl könnyű a számára. – Nem akarok tolakodó lenni, de szeretném, ha végre boldog lennél. Eddig mindig csak olyanokat hallottam, amik kissé elszomorítottak. Az újságok, amiket írtak, azok szörnyűek. Tudod, Heniko, ahogy néztem Leon tekintetét az előadások alatt, amikor nem veled lépett fel, olyan szomorúnak és élettelennek láttam, hogy azt hittem, hogy Leon csak egy marionettbábu, amit csak úgy rángatnak. Megkérnélek, hallgasd meg Leont! Talán itt lenne az ideje, hogy tisztázzátok a kettőtök dolgát. Amikor együtt voltatok, Leon szemében mérhetetlen boldogság sugárzott, és az a nagy tűz, ami körül lengte őt, elképesztő volt. Stefan pedig... Tudom, hogy most vele vagy, de ő herceg és lassan király lesz. Nem akarlak megbántani, de úgy érzem, nem akarsz tudomást venni erről a tényről. Valahol tudod, hogy ez a kapcsolat halálra van ítélve, mert te nem fogod otthagyni a Színpadot. Leon és te összetartoztok! Ezt nem tagadhatod le, Heniko! Látom rajtad, amikor távolról a szemedbe nézek. Mindezek ellenére sok sikert, gyors gyógyulást és minden jót kívánok neked! Nagy rajongói tisztelettel: Sara Wodser." – A levél mellett pedig ott volt egy fotó, amin Heniko és Leon szerepelt. Sugárzott róluk az egymás iránti imádat. Heniko úgy tette félre a levelet a képpel együtt, mintha most közölték volna vele, hogy méreggel van átitatva. Fájt neki a leírt szavak súlya. Mégpedig azért, mert Sarának tökéletesen igaza volt. Úgy döntött, gyorsan olvas egy másikat, hátha az feledteti vele ennek a tartalmát, csakhogy azzal se járt jobban. 

– „Kedves Miss Madcap! A nevem Dominica. Egy tévétársaságnál dolgozom riporterként az Egyesült Államokban, de ez most nem is fontos, hiszen nem munkaügyben, hanem egészen személyes okok miatt írok Önnek. Feszült figyelemmel kísértem végig az Ambróziában történteket, s örömmel hallom, hogy nagyobb baja nem történt. Mivel másodállásban pszichológusként dolgozom, szeretnék egy rövid elemzést leírni, ha ez Önnek nem probléma. Tudom, hogy Windsor herceggel remek kapcsolatot ápol, de néha körbenézhetne. – Henikónak itt a szó szoros értelmében elkerekedett a szeme és átsuhant az agyán, hogy félre is tegye a levelet. – Ön nem szerelmes, legalábbis a felségbe biztosan nem. Akárhány lesi fotót látok Önökről, elönt a bánat. Ön sem vette észre, hogy egészen más a kapcsolata az úrfival, mint ex-kedvesével, Leon Oswalddal? Titkon reméltem, hogy egy nap majd az esküvőjükről... – Az esküvő szóra Henikónak köhögnie kellett, mert elég váratlanul érte. – ...kapok hírt, ez sajnálatomra elmaradt. Egyet jól véssen az eszébe: Ha Oswald úr nem érdekelné, már régesrég kibékülhettek volna! Természetesen alig várom, hogy újra szerepelhessen, és sikereiről hallhassak. A rosszmájú pletykákat engedje el a füle mellett, hiszen Ön is egy olyasfajta nő, akire nem csoda, ha mások féltékenyek. Kérem, ne vegye támadásnak a pszichoanalitikai feltevéseimet, természetesen nem parancsolhatom meg Önnek, hogy egyszerűen mondjon búcsút a hercegnek. Ha a levél tartalmával kapcsolatban kérése, kérdése lenne, természetesen mellékeltem egy névjegykártyát, ezen feltüntettem az elérhetőségeimet. További sok sikert és kitartást kívánok! Szívélyes Üdvözlettel: dr. Dominica Gartner." 

– Még hogy nem szeretném Stefant? – gondolta Heniko kissé idegesen. – Ez most komoly? Komolyan ezt a benyomást keltem az emberekben?! Ha nem szeretném, akkor talán nem őrlődnék még a mai napig is, hogy hogyan is alakul a sorsunk! – Ahogy félrehajította ezt a levelet, visszacsúszott az ölébe az iménti fotó róla és Leonról. Ahogy Heniko a képet nézte, újra rátörtek a régi emlékek. Nem akart emlékezni, nem akarta nézni a képet, de mégsem tudott máshogy cselekedni. Ráadásul nem csak ezek kínozták, nem. Talán a levelek hatására, de most az emlékeiben tisztán látta azt, amit eddig nem akart észrevenni: Leon tekintetét. És ahogy azokat a fájdalmas szemeket nézte, még a mellkasa is belesajdult. Idegesen és tehetetlenül szorította két kezét az arcára. – A francba is! Még mindig itt tartok, pedig úgy volt, hogy ez alatt az út alatt kezdek valamit ezekkel az érzésekkel. És mire jutottam? Az égvilágon semmire sem. Hiába tett tökre mindent Leon, hiába próbáltam megutálni, hiába akarom gyűlölni... erre egyszerűen képtelen vagyok. Pedig minden okom meglenne rá. Talán azért lehet ez, mert a lelkem mélyén még mindig hiszek benne? Azonban itt van Stefan is, aki szintén a poklot járja meg miattam, mert egyrészről ott van a kapcsolatunk, másfelől pedig ott az uralkodói mizéria. Ennek ellenére biztos vagyok benne, hogy ő sosem okozna nekem csalódást. Viszont mi lesz velem, ha ahhoz a Leonhoz kell visszatérnem a színpadra, aki a reptérre is kikísért? Nem tudom... egyszerűen fogalmam sincs róla...

Heniko megpróbált inkább aludni, hogy azzal is teljen az idő, azonban csak nem jött álom a szemére. Csak csendben üldögélt és bámult ki a repülőgép ablakán. A pufók bárányfelhőket figyelte, és bár elhatározta, hogy nem fog, valamilyen oknál fogva minden gondolata csak Leon körül forgott. A sok pillanatra, amikor a francia már eldöntötte, hogy kerül, amibe kerül, de elnyeri a lány bocsánatát. Valójában az örökös nyugtalanságát csak egyetlen egy dolog okozta: mégpedig az, hogy egy pillanatra sem volt képes arra, hogy elfelejtse a Leon iránti érzéseit. Tökéletes példa volt erre az, amikor Stefannak adta volna magát, ám a megfelelő pillanat előtt Leon képe villant be az elméjébe. Bár ő próbálta elhitetni magával, és voltak is érzései Stefan iránt, a teste nem engedte át magát ennek az érzéshullámnak. Tiltakozott az ellen, hogy Leonon kívül bárki is a magáénak tudja. Az érzései Stefan iránt valósak voltak és mélyek, azonban kimerült abban, hogy egy erős lelki viszony volt, amely erős bizalmi talapzaton állt.

– Leon Oswald... – suttogta. – Mondd, hogy csinálod ezt? – gondolta, miközben megtámasztotta a fejét az ablaka szélénél. – Honnan van ez a hatalmad? Mért nem lehet téged elfelejteni? Hogy nem lehet kiszeretni belőled? Vajon miért lehet az, hogy már egyáltalán nem érdekel, hogy történt-e valami közte és aközött a nő között? Tény, hogy azt hittem kiszakad a szívem a helyéről, amikor ott láttam őket. Hatalmasat csalódtam, és eszemben nem volt megbocsájtani. Azonban most, hogy ilyen közel kerültem a halálhoz, ez mind... annyira távolinak tűnik. – Hirtelen aztán feleszmélt a gondolataiból, amikor a telefonja kijelzőjén lévő órára tévedt a tekintete. – Fél kilenc?! – szökött ki a száján is. – Hogy lehetünk még mindig a levegőben, amikor elvileg nyolc körül landoltunk volna? Wap, figyelj már! – szólt oda a férfinak, azonban ő még az igazak álmát aludta. – Hát ez hihetetlen! – akadt ki fennhangon, majd körbepillantott, ám mindenhol hasonló látványba futott a tekintete. – Na, jó! Ebből elég! – közölte, majd két ujját a szájához emelte, és füttyentett egyet. Ez megtette a kívánt hatást, mert a többség úgy riadt fel, mintha ágyúból lőtték volna ki őket.

– HENIKO! – kiáltott rá Wap. – Neked teljesen elment az eszed?!

– Mégis honnan veszed, hogy én voltam? – értetlenkedett a lány.

– Onnan, hogy ilyesmire csak te vagy képes! Emlékeztetnélek rá, hogy csak miattad jöttünk ezzel a géppel, mert miután a kórházban megcsináltad a különszámodat, úgy elaludtál, mint a tej!

– Jól van, na! De azt se felejtsük el, hogy elég hosszú és kemény napon voltam túl! Különben is csak egy kérdés, és máris szunyókálhattok vissza.

– Komolyan csak egy kérdés miatt ébresztettél fel?!

– Aha – vágta rá a lány gondolkodás nélkül.

– Akkor mondjad gyorsan, mert mindjárt felrobbanok! – mondta Wap elég idegesen. Rá nem volt jellemző, hogy idegeskedik vagy elveszti a fejét, de az elmúlt időszak őt is rendesen megviselte.

– Azt inkább ne... – A férfi felvont szemöldökkel nézet Henikóra. – Lezuhannánk... – Wapnak csendben kellett maradnia egy pillanatig, hogy ne káromkodja el magát.

– Heniko... Te is tudod, hogy képletesen értettem.

– Na, most miért vagy ilyen? Bal lábbal keltél fel? – érdeklődött ártatlanul.

– Heniko... ha nem mondod el gyorsan, hogy mi van...

– Hány órás az út? – vágta rá, mire Wap arca szörnyülködő vonásokra rendeződött.

– Ugye nem azért keltetted fel a konkrét csapatot, hogy megkérdezd ezt az egy dolgot?!

– De, pontosan ezt tettem.

– Heniko, én Isten bizony megfojtalak! – emelte meg a hangját Wap.

– Ahelyett, hogy itt tombolsz, inkább válaszolj a nyavalyás kérdésemre!

– Tíz óra! Most boldog vagy?!

– Nem, nem vagyok – jött az egyszerű válasz, ami tovább pörgette Wap feszült idegeit.

– Heniko... én...

– Nézz az órára!

– Tessék?

– Az mondtam, nézz az órára! – Wap unottan odapillantott, a többieknek pedig nem igazán sikerült megfejteniük, hogy mi a baja Henikónak. – Mit látsz?

– Fél kilenc múlt négy perccel.

– Pontosan. Ez fél órával több, mint a tíz órás utunk. – Wapnak kellett néhány perc, míg a fáradt, de ideges elméjén átfutott ez a kijelentés.

– Több mint fél órája le kellett volna szállnunk! – közölte végül nagyon döbbent arckifejezéssel az arcán.

– Jó napot kívánok... – gúnyolódott egy kicsit Heniko.

– Te inkább meg se szólalj! Kezdhetted volna egyből ezzel is! – torkolta le a lányt, majd elindult, hogy információt szerezzen a pilótafülkéből.

– Várj! Add ide a telefonod! – kérte Heniko gyorsan.

– Minek az neked?

– Természetesen telefonálni. Fel akarom hívni Dont – közölte szándékait a lány.

– Most ne zavard. Nagy megbeszélést tartanak a két csapat egyesülésének dolgáról.

– Én nem fogom zavarni, elhiheted.

– Világosan mondta, hogy nem! Hé! – kiáltott fel Wap, amikor Heniko egy ügyes mozdulattal már el is orozta a készüléket.

– Tudom, tudom... nem kell megköszöni! – zárta le a beszélgetést, majd visszasétált a helyére. Wap erre csak hitetlenkedve rázta meg a fejét, majd folytatta az útját oda, ahova indult. Közben a színpadnál valóban nagy megbeszélés folyt a jövőt illetően. Minden tag és dolgozó is jelen volt, ami azért volt rendkívül fontos, mert az itt dolgozók létszáma ezzel az egyesüléssel majdnem a duplájára készült növekedni.

– Don – fordult Kalos a barátja felé. – Te szeretnél mondani valamit?

– Igen – felelte, majd Kalos helyére állt.

– Á! Pedig már reméltem, hogy hamarosan a végére érünk... – sóhajtotta Anna.

– Már hét óra óta itt vagyunk. Hihetetlen, hogy még mindig nem fogyott el a mondanivalójuk! – túrt a hajába Taylor unottan.

– Hát annyi biztos, hogy egy ideig nem lesz tagfelvételre szüksége a színpadnak – jegyezte meg May, majd hirtelen elcsendesedett, mivel megcsörrent egy telefon. Mindenki csodálkozva nézett, hiszen erre a megbeszélésre mindenkinek kötelező volt lenémítania a készülékét. – Hoppá! Valakinek annyi!

– Vagy mégsem... – röhögött fel Julien, amint meglátta, hogy Don látványosan kotorászni kezd a zsebeiben.

– Elnézést... – suttogta Don, miközben előkotorta a készüléket, de amint meglátta a nevet a kijelzőn, még idegesebb lett. – Nem megmondtam neked, hogy ne hívj most?! – kezdte köszönés helyett, és annyira ideges volt, hogy észre sem vette, hogy közben kihangosította a telefont.

– Az nem csak Wapra vonatkozott? – hallatszott fel egy mindenki számára annyira ismerős hang.

– Heniko?! – kérdezte Don döbbenten és az addig unott társaság egyből felvillanyozódott.

– Miért? Ki más annyira pofátlan még rajtam kívül, hogy akkor hív, amikor nem érsz rá? – kérdezte a lány vigyorogva, mire Donnak is nevetnie kellett. – De ha tényleg ennyire zavarok, akkor leteszem...

– NE! – kiáltották többen is a teremből.

– Ó! Hello! – lepődött meg Heniko, hallva a többiek hangját. – Hogy vagytok, srácok?

– A fenébe is, Heniko! A frászt hoztad ránk! Azt hittük... – kezdett el beszélni Taylor, de Heniko nem hagyta, hogy túl sokáig beszéljen.

– Egy kicsivel több bizalmat, ha kérhetem – sokan felnevettek a hallottakra. Nos, igen. Heniko volt az, aki mindig hozta a formáját. – Inkább segítsetek kicsit. Nem tudjátok véletlenül, hogy mi van a reptéren?

– A reptéren? Miért? – csodálkozott rá Don.

– Fél órája le kellett volna szállnunk. Igaz, Wap már ment infókért, de gondoltam hátha ti okosabbak vagytok. – Az eddigi öröm hamar szertefoszlott. Mindenki a legrosszabbra kezdett gondolni. – Emberek... légyszíves ne kezdjetek el pánikolni...

– Jókor mondod! – mondta Taylor csípősen. – Különben is! Miért nem lehetett elérni téged?! – Heniko erre elhúzta a száját.

– Ööö... inkább azt most hagyjuk... – Don tökéletesen ismerte Heniko kertelési szokásait, és már a homlokához emelte az egyik kezét.

– Heniko! – unszolta Taylor kitartóan. Heniko fájdalmasan vett egy nagy levegőt.

– Utálni fogtok érte, de lemerült a telefonom, aztán meg annyi dolgom volt, hogy nem is foglalkoztam vele. Tudom, ez az én hibám és nagyon szégyellem is magam emiatt... Ha ez nincs, akkor sok aggodalomtól kíméltelek volna meg titeket. Soha többé nem csinálok ilyet. Erre a szavamat adom!

– Ó, Heniko! – érzékenyült el Taylor, közben pedig Jerry is megérkezett a csapathoz. – De azért majd számolunk, ha megérkezel, oké?

– Még jó! Addig kezdjetek el kitalálni valami műsor félét! Alig várom, hogy megint színpadon legyek!

– Még mit nem, Madcap! – hallották a színpadiak Heniko oldaláról. – Olyan karral? Felejtsd el!

– Mi van?! – mondta felháborodottan Heniko, kissé távolabb tartva a telefont, hogy ne legyen túl hangos a telefonban. – Nincs ennek semmi baja!

– Ha nincs akkor minek kötötte fel az orvos?! – hallatszott Lil hangja.

– Mit tudom én! – vágta rá Heniko. – Gondolom, hogy hősiesebben fessek! – A színpadnál ezt hallva sokan fennhangon röhögni kezdtek.

– Mondanám, hogy biztos a fejsérülés miatt van, de nem. Te magadtól is ilyen hülye vagy! – reagálta le Lil Heniko nagyzolását. 

– Ó, drága Lil! Kedves baráti szavaid oly mértékű melegséggel töltik meg a szívemet, hogy hozzá képest a tűz a cirkuszban csak annyit ér, mint egy meleg vizes palack. 

– Én esküszöm, hogy kivágom a repülőből!

– Te csak maradj csöndben! Éppen egy beszélgetést folytatok azokkal, akiket szeretek! Senki nem kérte, hogy kommentáld! – Heniko hirtelen egy összetéveszthetetlen mély kacagást hallott meg a telefonból. Lil közben csak döbbenten bámult ki a fejéből. – Hé! Ez Jerry volt? – kérdezte csodálkozva.

– Igen, én vagyok, kislány! Örülök, hogy minden rendben van veled!

– Hát még én!

– És mikor érkezel vissza? 

– Remélhetőleg még az előtt, hogy elfogyna a kerozin... 

– HENIKO! – kiáltották rá az Ambróziások.

– Bombariadó van a reptéren, ezért köröztetnek néhány gépet. – Többen röhögni kezdtek a színpadnál, mert már egyenesen kabarészámba ment az, hogy Heniko mikor tud visszakeveredni a színpadhoz. Leon is elkezdte masszírozni az orrnyergét a hallottakra. 

– Ezt el sem hiszem – gondolta hitetlenkedve. – Ezt az idegpróbát! Soha a büdös életben nem fogom elengedni sehová! 

– Pazar! Lassan az összes létező katasztrófát elszenvedem, ami csak létezik! – csattant fel Heniko bosszúsan. 

– Ne aggódj, Heniko! Hamarosan készülhetsz a leszállásra! 

– Te vagy a csúcs, Jerry! Az én hősöm!

– Küldök embereket, akik fogadnak titeket! – ajánlotta a rendőr. 

– Á, nem hiszem, hogy szükséges – könnyelműsködött Heniko szokás szerint. 

– Hülyéskedsz? – vágott közbe May. – Szerintem, ha meglátnak a rajongóid, tuti kitör a haddelhadd! Mindenki esti programja ti voltatok! Szerintem testőrök nélkül csak smsben látunk viszont! 

– Köszi, May – nevetett Heniko. – Nyers és őszinte vagy, mint mindig.

– Akkor ezt megbeszéltük – csapta össze a tenyerét Jerry. – Indulok is a helyszínre – közölte, majd meg is indult a kijárat felé. 

– Én is megyek! – ugrott fel Taylor azonnal

– Dettó! – követte példáját Alica is.

– Tévedés – szólt közbe Kalos, aki eddig nagyon csendben volt. – Csak egy valaki megy, méghozzá Leon. – A francia kifürkészhetetlen tekintettel pillantott a főnökére. Fogalma sem volt, hogy miért döntött így, de belül majd felrobbant a boldogságtól. Egy szó nélkül állt fel a helyéről, majd stílusosan távozott, ahogy szokott. 

– Ez nem fer! – bosszankodott Taylor. – Miért ő mehet?!

– Mit tudom én – fortyogott May is. – Biztos Cupidót akar játszani! – Ahogy ezt May kimondta, mindkettejük fejében megjelent a kép a Cupidónak öltözött Kalosról. Egyszerre borzongtak bele a látványba.

– Ez durva volt... – suttogta Taylor. 

– Nekem mondod? Ki kellene mosnom az agyamat! – Közben Heniko örülhetett, hogy nem látták milyen képet vág, mert azt a döbbenetet sehogy sem tudta volna elrejteni senki elől sem. Az volt a terve, hogy olyan ívben kerüli majd Leont, amennyire az csak lehetséges, azonban Kalos erre nem hagyott lehetőséget. 

– Le kell tennem, mert hamarosan leszállunk – folytak ki a szavak Heniko száján. – Sziasztok! – köszönt el gyorsan és lerakta. Időközben Leon a folyosón haladva azt érezte, hogy megrezzen a telefonja a zsebében. Amint elővette, látta, hogy Kalos írt. 

– Kérlek...nagyon vigyázz rá! – Leon elmosolyodott, amint az üzenet végére ért.

– Az életemnél is jobban – suttogta, majd kilépett a főbejáraton.

***

– Ezt direkt csinálta Kalos? – tépelődött Heniko némán. – De miért csinált ilyet? Hiszen eddig kerülte azokat a helyzeteket, ahol bele kellett szólnia a személyes dolgainkba. Mi változott? Vagy csak én képzelek sokkal többet a dolgok mögé? De hát... annyian vannak a társulatban! Bárki más is jöhetett volna! – Tépelődése egészen addig tartott, amíg a gép meg nem állt a kifutón. Persze nem lett nyugodtabb, és a válaszhoz sem került közelebb. Annyira elmélázott ezen, hogy utolsóként eredt a társai nyomába. Amikor utolérte őket, ők már javában osztogatták az autogramokat és fogadták a gratulációkat. Boldogan nézte a kis jelenetet, míg meg nem akadt a tekintete egy hamuszürke szempáron. A nagy tömeg és a hatalmas nyüzsgés ellenére a lány úgy érezte, mintha csak megállt volna az idő körülötte. Nem létezett számára más, csak az igéző szürke szempár. A férfi már azóta figyelte őt, amióta belépett a repülőtér fogadócsarnokába. Mindketten tudták, hogy ez sokkal jelentőségteljesebb, mint egy egyszerű összepillantás. – Miért nem tudok szabadulni a pillantásától? Teljesen lebilincsel. Mintha csak béklyók tartanának fogva. – Azonban a nagy tétlensége hamar felhívta magára a figyelmet.

– Az ott Heniko Madcap! – kiáltotta az egyik ember a tömegből. Ettől Heniko is visszatért a valóságba, mivel az egész tömeg tapsban és fütyülésben tört ki.

– Szép volt, Heniko!

– Örülünk, hogy itt vagy!

– Imádunk!

– Szenzációs vagy! – hallatszott több helyről is.

– Úgy látom, eddig sajátíthattuk ki a rajongókat... – jelentette ki Lil egy nagy sóhaj mellett.

– Mégis mit vártál? – értetlenkedett Pete. – Itt is hazai pályán van...

– Az már igaz... – Heniko még pár percig csak állt, majd elmosolyodott, és úgy döntött, ő is beáll az autogramosztásba, a jelenlévők nagy örömére.

– Szia, hogy hívnak? – kérdezte mosolyogva az egyik kislánytól.

– Lisa... – felelte a kislány félénken.

– Lisa? Nagyon szép neved van – mondta továbbra is bátorítóan mosolyogva. – Szeretnél egy autogramot?

– Igen! – vágta rá felragyogó arccal. Leon közben távolról figyelte az eseményeket. Szerencséjére, a tömeg annyira le volt foglalva Henikóval, hogy őt relatíve észre sem vette senki.

– Lisának sok szeretettel Heniko Madcaptól – mondta Heniko, miközben le is írta a szavakat.

– Nagyon köszönöm! – hálálkodott a kislány hatalmas mosollyal, de aztán Lisa szeme megakadt Heniko felkötött kezén. – A kezed...

– Ne aggódj, nem komoly. Az orvosok szerint csak egy kis pihenésre van szüksége.

– Örülök, hogy nem esett komolyabb bajod – magyarázta a kislány kipirultan.

– Jól van, elég lesz a babazsúrból... – lépett oda egy férfi, nem is törődve azzal, hogy relatíve félrelökte a kislányt. Heniko persze azonnal kiakadt a látottakra.

– Ember! Mégis mi a fenét képzel magáról?! Ő egy kislány, az ég szerelmére!

– Enyje már, de morcos valaki – magyarázott, miközben átlépett a kordonon. 

– Mi a franc van ott? – fordult meg Lil, aki társaival együtt már kicsit messzebb állt.

– Bizonyára nem engedik Henikót a rajongók – tippelt Pete, aki egészen belejött már a mankózásba.

– Szerintem ez több annál. Megnézem mi a helyzet – mondta Wap, és már el is indult visszafelé.

– Jaj, hogy túlaggódja – morgolódott Pete. 

– Pete, ne legyél már ennyire bunkó! Wap így is hibásnak érzi magát a történtek miatt, hiszen az ő javaslatára csináltuk a műsort és hívtuk magunkhoz Henikót. Szerinted mit kap ezért Dontól és Kalostól? 

– De nem ő tehet arról, hogy azok a mocskok ezt tették! 

– Jó, hogy nem! – mondta mérgesen Lil.– De a felelősség ettől még az övé! 

– Ti pakoljátok le a cuccokat. Mindjárt jövök! – szólt közbe Any, majd elindult ő is visszafelé.

– Any! Te meg hová a csudába mész? – szólt utána Sayumi.

– Mindjárt jövők! – kiáltott vissza további magyarázkodás helyett. 

– Hogy nem sül le a képéről a bőr! – osztotta ki Heniko fennhangon. – Tudja már, hogy hol van a helye!

– Nem is gondoltam volna, hogy te ennyire barátságtalan vagy! Ettől függetlenül adj egy autogramot! 

– Bocs, de nincs tollam! – vágta rá Heniko továbbra is paprikás hangulatban – Megkérném, hogy menjen a közelemből azonnal! 

– Ha nincs tollad, megelégszem egy csókkal is! – lépett közelebb hozzá kihívóan.

– Maga meg mi a francot képzel magáról?! – kiáltották többen is a kordonok mögül. – Hagyja már békén! Több tiszteletet a művésznőnek! – Heniko úgy döntött, hogyha a szavaival nem tudja jobb belátásra téríteni a fazont, akkor majd egy méretes pofon talán megteszi cserébe. Azonban mielőtt bármit is tehetett volna, azt érezte, hogy egy erős és határozott kar húzza el onnan, majd ugyanazon kéz fonódott a dereka köré. Orrában eltelítődött egy jellegzetes és ismerős illat. Hátra sem kellett fordulni, hogy tudja, Leon az.

– LEON OSWALD!!! – sikoltották a jelenlévő nők felismerésükben.

– Ha ennél csak egy centiméterrel is közelebb mersz jönni Miss Madcaphoz, garantálom, hogy az lesz az utolsó dolog, amit az életedben próbáltál! – süvített a francia hideg és fenyegető hangja.

– Vi...villágos... – dadogta a férfi, aki majd halálra rémült Leon tekintetétől, és el is menekült a páros közeléből, mielőtt az időközben értesített biztonságiak ideérhettek volna.

– Hú... – suttogta Any. – Már az első találkozásunknál is tudtam, hogy Leon Oswald egy hihetetlen férfi, de most, hogy látom, hogy mennyire odavan Henikóért, sírni tudnék örömömben.

– Oda van? – érdeklődött Wap felvont szemöldökkel, mire Any értetlenül fordult hozzá.

– Mi van? Azt ne mondd, hogy ez neked nem egyértelmű! Hát nézz már csak rájuk! – mondta, miközben ő is azt tette. – Istenem, milyen szépek együtt...

– Aha. Szóval szépek... Hé! Te meg mit csinálsz?! – döbbent meg Wap, amikor Any megragadta a karját és elkezdte elcibálni onnan.

– Mi itt csak zavarnánk! Induljunk a színpadhoz!

– És mi lesz Henikóval?

– Leon úgy áll ott, mintha a világ minden bajától meg tudná óvni Henikót. Mégis minek kellünk akkor mi? – mutatott rá, miközben kitartóan cibálta tovább a kollégáját. Eközben a rajongók imádattal nézték és fotózták a kedvenc párosukat. Heniko kezdte kicsit kellemetlenül érezni magát, amit Leon is észrevett.

– Gyere – mondta Leon, miközben egy pillanatra sem vette le a kezét a lány derekáról és elkezdte irányítani az egyik kijárat felé. A jelenlévők szinte sírva fakadtak, amikor látták, hogy távoznak.

– Elmentek...

– Annyira jó megint így látni őket!

– De nem külön vannak?

– Külön? Különmentek? Mégis mikor?

– Nem hallottátok? Hiszen ettől hangos minden!

– Tudjátok, hogy Heniko és Stefan... tudják...a herceg...

– Azt hittem, ez csak pletyka!

– Nem, nem az! Tényleg így van!

– Hát mindegy. Az is lehet, hogy annak a kapcsolatnak már vége van.

– Szerintetek összejönnek megint?

– Az csodálatos lenne! A vak is látja, hogy összeillenek. – És ez a beszélgetés még nagyon sok ideig húzódott a rajongók között. Heniko zavart gondolatai akkor lettek valamelyest tiszták, amikor észrevette, hogy társai bizony kereket oldottak.

– Hát ez remek! Vajon miért nem tudtak megvárni? Pont ők nyafogtak a biztonságomról, erre az első lehetőségnél magamra hagynak! – gondolta magában, majd feltűnt neki, hogy Leon karja még mindig ott pihen a derekán. Dühös volt, hogy a férfi még csak észre sem vette ezt, de saját magára is az volt, mivel ez a helyzet igazából őt sem zavarta. – Izé... Kösz meg minden, de most már nyugodtan elereszthetsz végre – szökött ki belőle nem éppen a legszebb csomagolásban.

– Jó hallani, hogy nem változott semmit sem – magában el is mosolyodott ezen, hiszen egyik kedvenc tulajdonsága volt a lánycsípős modora.

– Te is tudod, hogy kell köszönetet mondani.

– Szerintem nem volt benne hiba!

– Nyilván nem – helyeselt a francia gúnyosan, de igazból nagyon élvezte a helyzetet. – Akár sétálhatsz is a színpadig...

– Milyen remek ötlet! – vágta rá a lány erőltetetten, majd el is indult a megfelelő irányba.

– Hihetetlen... egyszerűen hihetetlen... – gondolta magában Leon, akinek vigyorognia kellett a hallottakra. – Ugye ezt nem gondolod komolyan?

– Ismersz, nem? – kiáltott hátra a férfinek, de nem vette a fáradtságot, hogy odakapja a fejét. Leon sóhajtott egy nagyot, majd sietős léptekkel beérte a lányt, majd nemes egyszerűséggel az ölébe kapta őt. Heniko először annyira megdöbbent, hogy meg sem tudott szólalni. – Te meg mit művelsz?! Nem megyek veled!

– Kalos kérte, hogy jöjjek el érted, tehát ne akadékoskodj! Szerintem amúgy sem kellene tovább idegesítened Kalost azzal, hogy ebben is ellentmondasz neki – mutatott rá a francia, miközben könnyedén sétált terhével a kocsija felé.

– Majd megnyugszik, ahogy mindig is szokott! – oktatta ki Heniko.

– Irigylem az optimizmusodat!

– Ez nem optimizmus – vágta rá Heniko. – Rám nem lehet sokáig haragudni!

– Jól tudom. Tapasztaltam már – felelte Leon, miközben lábra állította a lányt a kocsija mellett. Heniko nagyjából ezen a ponton jött rá, hogy talán nem a legjobb embernek okoskodott és zavarba is jött.

– Induljunk már – hadarta, miközben rutinos mozdulattal kinyitotta az autó ajtaját. – Már ott akarok lenni a színpadnál – közölte gyorsan bevágódva az ülésre. A francia nagyon jól szórakozott, mert pontosan tudta, hogy a lány a saját csapdájába sétált. Jókedve aztán tovább növekedett, ahogy azt figyelte, hogy Heniko egy kézzel próbálja bekötni az övét, természetesen sikertelenül. Erre Leon kommentár nélkül a kocsiba hajolt, hogy megtegye ő. A lány még levegőt venni is elfelejtett, ahogy a férfi a közelébe került. Az arca veszélyesen közel volt az övéhez, míg a keze centiméterekre haladt csak el a teste mellett.

– Nem kell izgulni – jegyezte meg Leon egy csibészes mosollyal. Ennyi pont elég is volt, hogy Heniko zavarát felváltsa a felháborodás.

– Én aztán nem izgulok! – csattant fel egy időben az öve bekattanásával. – Csak, hogy tudd, már régóta nem vagy rám ilyen hatással! – Azonban, amint ez kiszökött a száján, eszébe jutott, hogy a férfi még mindig rendkívül közel van hozzá. A francia lassan felé fordította a tekintetét, Heniko pedig nagyon igyekezett rendkívül meggyőző képet vágni a kijelentéshez.

– Aha – felelte röviden a férfi, majd egyszerűen kihajolt az autóból.

– Te csak ne „aházzál"! – kiáltott rá a lány előrébb is hajolva, hogy lássa a férfi arcát. – Ez így igaz!

– Bizonyára – jött az újabb egyszavas válasz, miközben becsukta az ajtót. Persze Heniko továbbra sem volt megelégedve a francia válaszával. És mondta is a magáét egészen addig, míg útitársa helyet nem foglalt mellette.

– Túl nagyképű vagy, Oswald!

– Szerintem ne akarj belemenni ebbe a beszélgetésbe, Heniko... – figyelmeztette Leon, miközben beindította az autót. – Hidd el, kettőnk közül nem én fogok rosszul kijönni belőle.

– Ezzel meg mire akarsz célozgatni? – érdeklődött a lány, egészen szűk szemekkel mustrálva a férfit.

– Csak a titkos őrlődésre, amit miattam folytatsz...

***

Közben a színpadhoz már meg is érkeztek az Ambróziások. A legtöbben, akik még nem látták élőben, csodálattal nézték az ominózus épületet.

– Ez fantasztikus!

– Soha nem láttam még ilyet...

– Nem csodálom, hogy nem lehetünk soha elsők a köztudatban. Ez a hely páratlan!

– Azért mi sem voltunk rosszak – hallottak meg egy ismerős hangot.

– Don? – fordultak egyszerre a főnökük felé.

– Örülök, hogy itt vagytok – mondta őszintén mosolyogva, miközben a megkönnyebbüléstől fátyolos lett a tekintete.

– Főnök... – suttogta Lil könnyes szemmel. – A cirkuszunk...

– Annyi baj legyen, Lil. Ahogy már mondtam nektek, inkább ezerszer a cirkusz, mint a csapatból bárki.

– De hiszen...

– Igen, Moesy. Jól tudom – mondta Don. – Az életét adta a cirkuszért. Ezért mindig is hálás leszek neki. Csak az boldogít, hogy a tettes meg fog lakolni a bűnei miatt.

– Any! Lil! Pete! – hallották Don háta mögül a futva érkező Kaleido Társulat tagjait.

– Sziasztok! – borult Anna nyakába Any boldogan. – Régen találkoztunk!

– Igen, de jobb lett volna, ha nem ilyen körülmények hoznak össze újra – felelte May, aki Lilt üdvözölte éppen.

– Igen, ez igaz, de a lényeg, hogy innentől minden csak jobb lesz! – válaszolt Lil.

– Heniko nincs itt? – kérdezett közbe Taylor, aki már nagyon várta Henikót. Any erre vigyorogni kezdett, ami feltűnt a többieknek is.

– Mi ez a mosoly, Any? – kérdezte Mia értetlenül, de Maynek hamar összeállt a kép.

– Na, ne! – kiáltott fel. – Ti kettesben hagytátok őt Leonnal?!

– Így volt! – vigyorgott Any továbbra is szélesen. – Ha már Leon úrfi volt olyan kedves, hogy odafáradt, csak nem hagyhattuk, hogy potyára jöjjön. – Yuri és Julien hangosan röhögni kezdtek a hallottakon.

– Hát hogyne... csak ezért tetted! – szólt közbe Wap. – Véletlenül sem volt más hátsó szándékod...

– Miért? Szerintem semmi gond nincs azzal, hogy össze akarom hozni őket... – ellenkezdett Any ártatlanul.

– MI? – kérdezték egyszerre Miáék.

– Jaj, nem kell ez a döbbenet. Szerintem mindenki a lelke mélyén erre vágyik...

***

Talán még sosem volt olyan csönd a francia autójában, mint jelen pillanatban. A rádióból halkan szólt valami zene, miközben a leengedett ablakokon a szellő kért bebocsájtást az utastérbe. Leon kijelentése után Heniko letett egy némasági fogadalmat, és eszében sem volt a férfihez szólni. Nem mintha a férfi rosszat mondott volna, éppen ellenkezőleg: beletrafált az igazságba. Hiszen a lány is tökéletesen tudta, hogy az a pillanat, amikor a kettejük tekintete összeforrt, az egyiküknek sem volt érzelemmentes pillanat. Az a pillanat őszinte volt, érzelmekkel teli és boldog.

– Nem jó ez így – gondolta a férfi gondterhelten. – Hiába ül itt a közvetlen közelemben, mintha még most is legalább egy világ választana el minket egymástól. Azonban valamiért képtelen vagyok, hogy megszólaljak.

– Leon... – szólalt meg hirtelen Heniko, ami igencsak meglepte a franciát. Nem csak az, hogy a lány magától szólt hozzá, hanem az is, hogy a hangsúlya egészen más volt, mint amikor beültek az autóba a reptéren. Fel is merült benne, hogy talán csak képzelte, hogy a lány megszólította, ám amikor erről magát is meggyőzte volna, ő folytatni kezdte. – Sajnálom.

– Tessék?

– Sajnálom – ismételte újra.

– Mégis micsodát?

– Azt... – kezdett bele Heniko, majd Leon felé fordította tekintetét. – hogy annyi bajt és kellemetlenséget okoztam neked. Biztos vagyok benne, hogy Kalos téged hibáztatott azért, mert falaztál nekem. Nem tudom jelent-e ez neked valamit, de nagyon hálás vagyok neked, és szörnyen bánt, hogy te lettél az, akin az ostor csattant.

– Tőlem ezért ne kérj bocsánatot – kapta vissza a tekintetét a forgalomra Leon. – El akartál menni, hogy találkozz Stefannal. – Heniko ezen még jobban meglepődött, hiszen ő nem tudta még ezt akkor. Ellenben Leon kijelentése olyannak hatott, mintha ő már a kezdetektől tudta volna. – Bár nem tudtad, hogy vele fogsz – folytatta a férfi. – Így nem tudtad elmondani Kalosnak sem. Egyszerűen szükségesnek éreztem, hogy beleszóljak... ennyi.

– Akárhogy is, de köszönöm... – mondta őszintén, de most már nem nézett a franciára.

– Mint mondtam, nekem ne hálálkodj – mondta, pedig szíve szerint nem tette volna. Mivel ha már akkor tudta, hogy Stefan áll az egész mögött, engedett volna az önzőségének, és meggátolta volna a találkozót. Ezután kimondott még egy mondatot, amit szintén nem akart. – Remélem, jól érezted magad legalább – tette hozzá, és a hangja egészen őszintének hatott.

– Miért... Miért mondta ezt? – kérdezte magában Heniko. – Csak nem akarja, hogy az arcába vágjam, hogy jól éreztem magam? Sosem tennék vele ilyen kegyetlen dolgot! Pont elég fájdalmat élt már át miattam.

– Szándékosan nem mond semmit – gondolta Leon, majd halványan elmosolyodott. – Nem is gondoltam, hogy ennyire tapintatos lesz majd velem szemben, pláne azok után, amit látnia kellett ott a hotelben. – Csak azért kérdezem... – segített a lány helyzetén végül. – Mert ha már ennyi fáradság volt abban, hogy elmenj, akkor legalább meg is érje.

– Megérte. Ezért is mondtam, hogy hálás vagyok. – feledkezett egy kicsit meg magáról Heniko, pedig pont Leonnak nem akart beszélni erről. – Jól éreztem magam, csak a vége nem úgy alakult, ahogy terveztem.

– Sajnálom – mondta Leon őszintén.

– Mindegy, felejtsük is el! – terelte el a szót a lány. – Inkább te mesélj. Milyen volt Franciaországban?

– Semmi különös. Olyan, mint volt.

– Szóval... semmi különös... – ismételte Heniko, majd kibukott belőle egy olyan mondat, ami jobban fájt neki, mint gondolta volna. – Nagyon remélem, hogy a babáddal is minden rendben lesz majd. – Leon annyira ledöbbent a hallottakon, hogy azonnal a lányra nézett. Ő is pont őt figyelte, és az arca őszinte érzelmekkel volt tele. Halványan elmosolyodott, látva a férfi döbbenetét. – Nyugodtan mondd ki, amit gondolsz.

– Miért mondtad ezt? – kérdezte Leon gondolkodás nélkül.

– Magam sem tudom. Talán, mert őszintén ezt remélem, és még azt is, hogy az a baba pontosan olyan legyen, mint az apukája. – Leon nagy szívfájdalommal nézte azt az őszinte, szép mosolyt.

– Te kis buta... – gondolta magában. – Az egyetlen gyerek, akinek igazán örülni tudnék, az egy olyan baba lenne, aminek te lennél az édesanyja. Tudom, hogy mivel ez a gyermek itt van a képben, te sosem akarnál visszajönni hozzám. Pedig éreztem a fájdalmad a mosolyod mögött. – Heniko! – szólt a lányhoz, miközben megállította az autót a színpadra vezető út bejáratánál.

– Mi az? – kérdezte Heniko, miközben a férfi szemeibe nézett.

– Azt akarom, hogy te legyél a partnerem! – közölte vele határozottan.

– Hogy? Legyek a partnered? – kérdezte Heniko kissé csodálkozva.

– Igen. Nekem a legjobb és legtehetségesebb emberre van szükségem, és az te vagy. Tudom, hogy nem felhőtlen a viszonyunk a múltbéli események miatt, viszont a színpadnak és a közönségnek is az lenne a legjobb, ha mi ketten együtt dolgoznánk – mutatott rá, miközben végig a lányon tartotta a tekintetét. Heniko percekig csak emésztette a hallottakat. Aztán a férfi számára egy végtelennek tűnő pillanat után végül megszólalt.

– Értem, mire gondolsz. Legyen. – nézett ő is magabiztosan Leonra. – Leszek a partnered, Leon Oswald. Adjunk olyan műsort a közönségnek, amit az valóban megérdemel! – mondta, miközben kezet nyújtott a franciának. A francia egy percig sem teketóriázott, azonnal viszonozta a kézfogást. Azonban ebben a kézfogásban sokkal több volt, mint egy puszta megegyezés. Ez a kézfogás egyszerre volt egy összefogás alapja és ellentétek kézfogója is. Hiszen ők ketten sosem csak egyszerű partnerek voltak, hanem riválisok, és a lelkük legmélyén szerelmesek is.

A megegyezésük után újabb csend állt be kettejük között, ami kitartott egészen a színpadig. Amint Leon leállította az autót és kisegítette Henikót, a lányt valósággal letámadták a többiek.

– HENIKO! – kiáltotta Taylor, miközben olyan lendülettel ölelte meg a lányt, hogy az szinte nekiesett a kocsi oldalának. Leon inkább félre is húzódott onnan, hiszen mindenki csak Henikót akarta. – Úgy féltünk! – magyarázta, miközben szinte szó szerint szorította a lányt.

– Hé, nyugi! – próbálta menteni magát a helyzetből, és hirtelen hiányolni kezdte Leon testőri beavatkozását, mint a reptéren. – Azért ez túlzás, nem gondolod?!

– Te csak maradj csöndben! Majdnem elvesztettünk, te lökött! Ez a legkevesebb! Megérdemelnéd, hogy én szorítsam ki belőled a szuszt!

– Hát, ha ezt így folytatod, sikerülni is fog! – nyögte Heniko kicsit fájdalmas hangon, mire Taylor inkább el is engedte.

– De tényleg nagyon aggódtunk érted! – mondta Rosetta is.

– Az nem kifejezés! – tette hozzá May.

– Igen, már a legrosszabbtól tartottunk!

– Szegény Heniko! – mondta Lil együttérzően. – Ezt már tőlünk is megkapta.

– Hát ez van, ha valaki ilyen fontos a társaságnak – vonta le a tanulságot Pete.

– Tudom... – mondta Heniko. – Esküszöm, nem akartam ennyi bajt okozni nektek!

– Mégis sikerült! – vetette a szemére Taylor gúnyosan.

– Jaj, Taylor! Hagyjad már! – kelt Heniko védelmére Mia. – Nem ő tehet az egészről!

– Ó, nem? Akkor mi volt az a G. I. Jane akció a kórházban?

– Bocs, de miután azt akarták, hogy kitörjem a nyakam, elevenen elégjek és felrobbanjak, kicsit idegbeteg lettem! Fókuszáljunk a lényegre, hogy ennek ellenére jól vagyok!

– Pontosan! – mutatott rá Mia.

– Azonban ennek ellenére erősen javaslom, hogy Heniko ettől kezdve egyedül nem mehet sehová! – szólt közbe Wap.

– Mi van?! Ezt nem mondhatod komolyan! – akadt ki Heniko, aki már látni is vélte a képzeletbeli pórázt a nyaka körül.

– Nem? – emelte meg a hangját Wap szigorúan. – Na, csak figyelj! Nem tudom feltűnt-e... de vannak, akik meg akarnak ölni, és ahogy elnéztem, nem nagyon válogatnak az eszközökben!

– Jó, de elvileg elkapták azt, aki felelős az egészért nem? – kérdezte Lil Waptól, Heniko pedig igyekezett nagyon helyeslő arcot vágni ehhez. – Mert az volt az az ember nem? Ő volt az Heniko, igaz?

– Igen – mondta, bár nem szívesen hazudott barátai szemébe, azonban tudta, hogy csak így tehet valamit Carlos ellen.

– Jó, még ha ez így is van, tudjuk, hogy nem egyedül dolgozott! Elképzelhető, hogy ők még nem tettek le a merénylet befejezéséről! – erősködött Wap.

– Heniko, Wapnak igaza van! – mondta most már Mia is. Időközben Leon inkább úgy döntött, hogy itt hagyja a csapatot, és elindult befelé a színpadhoz. Nem is sejtette, hogy volt valaki, aki követni kezdte.

Közben volt két férfi, akik szintén csak arra vártak, hogy beszélhessenek Henikóval, csakhogy a csapat annyira örült a lánynak, hogy őket észre sem vették. Aztán persze Don közéjük sétált, és megállt a lánnyal szemben. Heniko mindenre fel volt készülve, hiszen élénken élt az emlékezetében a pillanat, amikor felidegesítette volt főnökét a tűzforgatással. Amikor látta, hogy Don keze megmozdul, nem is ellenkezdett.

– Igen... Ez megfelelő büntetés lesz... – gondolta, miközben csukott szemmel várta, hogy egy a múltkorihoz hasonló pofon csattanjon az arcán. Azonban e helyett egy szoros ölelést kapott. Heniko meglepődött, de aztán elmosolyodott és elöntötték az érzelmek. Fátyolos tekintetét belefúrta Don vállába.

– Bocsáss meg... – suttogta Heniko kissé elcsukló hangon. – Úgy sajnálom!

– Ne beszélj butaságokat – suttogta neki Don, miközben kicsit ringatni kezdte a karjaiban. – Nincs miért bocsánatot kérned. Te mindent, de mindent megtettél! Talán még többet is! Heniko, te az életedet adtad volna a cirkuszért!

– De az Ambrózia az álmod volt!

– Egyszer az álmom volt, igen. De azóta valóra váltottam. Aztán új álmom lett. Mégpedig az, hogy titeket lássalak sokáig csillogni a porondon! Olyan büszke vagyok, valahányszor titeket látlak! Mintha mind saját gyermekeim lennétek! Heniko, én egyszer már majdnem elveszítettelek, és most megint! Fogalmam sincs, mi lenne velem, ha meg kellene élnem, hogy te már nem vagy velünk!

– Don, én... – szólalt volna meg Heniko, de Don folytatta.

– Életem legszebb napja volt, amikor találkoztunk, és nem bántam meg egy percig sem. Ha pedig már alakulnia kellett valahogy, örülök, hogy inkább így történt. – A többiek már erősen a könnyeikkel küszködtek a hallottakra.

– Nem akarunk több csillagot elveszíteni a Kaleido egéről – szólt közbe Kalos is. – Jöjj rendbe hamar, és ezzel meg van bocsátva minden. A színpadnak szüksége van rád, ahogy nekünk is.

– Főnök... – mondta Heniko Kalosra pillantva.

– Igaza van! – ismételték egy emberként a társulat tagjai is. Heniko nagyon boldog volt. – Gyorsan gyere rendbe! – mondták neki több helyről is. Eközben Leon a színpad emeletéről figyelte az egész jelenetet, és mosolygott a látványra.

– Ez hiányzott neked... Leon – szólalt meg Layla, megállva a férfi mellett, és ő is a kinti eseményeket nézte. – Szinte sugárzik, nem igaz? Képzelem, mit érezhetsz. Itt van egy karnyújtásnyira, de mégsem érheted el.

– Mért mondod ezt nekem?

– Hiába próbálod palástolni, pontosan tudom, mi pereg le benned, valahányszor csak ránézel.

– Még mindig nem értem, mit akarsz ezzel...

– Nem illik ilyet mondani, de én szeretnélek újra együtt látni titeket.

– Az én vágyam sem más – közölte Leon, majd sarkon fordult, és szó nélkül távozott.

– Nem irigyellek, Leon – mondta Layla, de ekkor a férfi már nem volt a közelben. – Azonban, ha valóban változtatni akarsz a sorson, akkor te vagy az, aki változtatni is tud. Sajnos Heniko még nem döbbent rá az igazságra az érzelmeivel kapcsolatban

– Hé! Főnix kisasszony! A jóslás meg a ködös duma az én hatásköröm, vili?! – jelent meg a dühös kis szellem Layla mellett. Layla nevetni is kezdett a hallottakra.

– Eszemben sincs elvenni a munkád, Fantom... – sóhajtotta.

– Akkor mi volt ez az előbbi? És mi van azzal, hogy „ne szóljak bele Heniko sorsába, mert neki Stefannal jó?" Hé! Layla! – szólt a szőkeség után, aki távozni készült. – Ne menj el! Hozzád beszélek!

***

– Most, hogy már teljes a csapat – kezdett bele Kalos. – Itt az ideje, hogy a műsorra koncentráljunk. Estére szeretnék látni egy forgatókönyv tervet.

– Mi?! – akadt ki Mia a hallottakra.

– Jól halottad. Te, Caty, és ha Don nem bánja, Wap is csatlakozik hozzátok. Kezdjetek közösen ötletelni.

– Igenis, Uram – mondta Mia.

– Akkor, kis cicáim, ne is húzzuk az időt! – karolt bele Caty Miába és Wapba. Akik döbbenten néztek a nőre, majd egymásra. – Mi elmegyünk alkotni! Pá! – A csapat halk röhögcséléssel vette tudomásul a dolgot.

– Nos... most, hogy ezt elindítottuk, jöjjön az elhelyezés. Sarah már előkészített pár lakást. A kaleidos csapat segítsen az Ambróziásoknak, jó? Este megbeszélés!

– Igen is! – felelte a csapat egy emberként, majd mindenki ment a saját dolgára. A teljes délután ráment a rendezkedésre.

– Heniko! – jelent meg Sora, amint Heniko belépett a saját lakásába. – Hallottam mi történt! Nagyon aggódtam miattad!

– Köszönöm, Sora – mosolyodott el Heniko.

– Már azt hittem, hogy te is itt fogsz kísérteni velem!

– Valld be, hogy azért az király lett volna! – nevetett fel a lány, ellenben Sora szörnyülködni kezdett.

– Ne viccelj ezzel! Tényleg nagyon féltettelek!

– Nem kellett volna. Tudod, volt egy kis segítségem – mosolyodott el mindentudóan.

– Kis segítség? Hogy érted ezt?

– Yume vigyázott rám – osztotta meg vele, mire Sorának könnyek gyűltek a szemébe. Ezután Heniko részletesen elmesélte neki, hogy hogyan is találkozott Sora kistestvérével, és ők ketten még nagyon sokáig csak beszélgettek. Annyira sokáig, hogy Heniko egészen belefeledkezett abba, hogy neki egy megbeszélésre kellene odaérnie. Természetesen hiába rohant egészen a konferenciateremig, csak a következő mondatra sikerült beesnie az ajtón:

– Tehát az ötleteink: Voltare – Candide feldolgozása, Goethe – VIII. Faustja... és a mindenki által közkedvelt Casanova.

– Kérlek, mondjátok azt, hogy ez még csak a megbeszélés eleje – vetette fel Heniko reménykedve.

– Az háromnegyed órája volt – ismertette Kalos a helyzetet, mire Heniko fintorogva húzta el a száját, majd gyorsan beiszkolt Taylor mellé.

– Te meg hol voltál eddig? – vonta kérdőre a lány azonnal.

– Mindegy. Nem fontos – vágta rá kapásból, mert az, hogy „Sora Naegino szellemével trécseltünk", nem lett volna túl hihető állítás.

– Nem, nem mindegy! Mintha éppen ma lett volna szó arról, hogy nem mászkálsz egyedül – emelte meg Taylor a hangját, aminek tartalmát így többen is hallani vélték.

– Jó, nyugi már! – próbálta csitítani Heniko. – Itt vagyok, nem?

– Sajnálom, Vadóc, de most Taylornak van igaza! – mutatott rá Lil.

– Hát igazán sajnálom, de én nem tudok ilyen korlátok között létezni! – tiltakozott a lány, így a megbeszélés azonnal tartalmi irányt váltott.

– Az lenne a legjobb, ha Heniko kapna egy partnert, amúgy is kell neki egy a műsorba majd, nem? És ha már van partnere, akkor az mindig vele lenne, és nincs gond se, nem? – Heniko erre döbbenten kapta fel fejét. Hiszen ő már megbeszélte a partnerséget Leonnal, így ez a verzió egyet jelentett volna azzal, hogy a férfi mindig vele legyen. Azt pedig nem is sejtette, hogy nem ez volt a felvetés számára legrosszabb része.

– Nem tartom halva született ötletnek – gondolkodott hangosan Kalos. – Bár szerintem az is szükséges volna, persze csakis a biztonság kedvéért – tette hozzá gyorsan –, hogy Heniko ne lakjon egyedül. A partnere tökéletes lakótárs lenne neki! – Leon ezt hallva rá nem jellemző módon majdnem felröhögött.

– Nem, dehogy is! Az már aztán tényleg túlzás! – vágta rá Heniko egyből, mire a többiek furcsán néztek rá.

– Heniko, mi a gondod ezzel? – érdeklődött Kalos.

– Heniko, csak egy szobatársról van szó!

– Ez az, Madcap, nem fog megenni! – helyeselt Sayumi is. Leon piszkosul jól szórakozott, és eléggé nehezére esett, hogy mindezt magában tartsa.

– Akkor is, srácok! Ne essünk már túlzásokba! A színpad egy elég jól védett hely.

– Bocs, Heniko, de a mi cirkuszunk talán nem volt az? – dobta fel Wap.

– Igaza van! – helyeselt Pete. – Amúgy sincs még partnered! Nem kell így lázadozni!

– Értem, hogy aggódtok miattam, de értsetek már meg engem is! Nekem is szükségem van egy magánszférára!

– Igen, és a merénylők fognak is örülni ennek! Tudod, hogy nem vagy biztonságban! – erősködött Taylor is.

– Fütyülök rá! Különben sem lehetünk biztosak benne, hogy ide is követnének! Ráadásul a történtek után mi is óvatosabbak vagyunk!

– Heniko...ezt nem te döntöd el! – jelentette ki Don is. – Lesz partnered, és...

– Jó, legyen, de nem, ismétlem, nem, azaz nem lakom vele! – tartotta magát csökönyösen Heniko a saját verziójához. Kalos már éppen rászólt volna, azonban Leon már képtelen volt a szótlanságra.

– Miért látsz ebben ilyen nagy problémát? – kérdezte Leon ártatlanul, mire Heniko majd felrobbant. Villámló tekintettel nézett a férfira.

– Te maradj ki ebből! – Kalos, hallva a lány válaszát, kezdett belátni a titkos megegyezés mögé.

– Esetleg van valami, amiről tudnunk kellene? – kérdezte Kalos.

– Nincs – vágta rá Heniko egy időben Leon „van" válaszával. – Ennyi pont elég is volt a színpad fejének. Azonban valójában nagyon meglepődött a felismerésre. Nem számított rá, hogy Heniko és Leon még partnerek lesznek, ráadásul saját akaratukból.

– Hogy lehet a büszkeséged fontosabb, mint a biztonságod vagy a főnököd szava? – kérdezte Leon gúnyosan. Nem titkolt célja volt, hogy felhúzza a másikat.

– Szépen kérlek, ne kezdj el kombinálni... – próbált nyugodtságot erőltetni magára Heniko. – A büszkeségről szóló kiselőadást pedig nem pont tőled akarom hallgatni!

– Én nem kombinálok. Tény, hogy Kalos szavával és akaratával állsz szemben.

– Ti értitek, miről van szó? – kérdezte Taylor a többieket, mert, ahogy ő, más sem igazán értette, mi ez a semmiből jött vita kettejük között.

– Nem, nekem fogalmam...

– Heniko... – próbálkozott meg a „rendrakással" Kalos. – Én tényleg nem akarok semmit sem rád erőltetni, de...

– Nem érdekel, Főnök! – jött ki a sodrából Heniko felelőtlenül. – Akkor sem fogok Leonnal lakni! – ömlött ki a száján felelőtlenül.

– Mi? – csodálkozott elsőként Anna.

– Már miért kellene? Vagy mi van? – kérdezte Taylor is értetlenül. Ellenben Miriam, aki meglepően csenden tűrte a dolgokat, most kirobbant.

– Mégis miről beszélsz úgy mégis?! Már miért költöznél össze Leonnal?!

– Azért, mert én vagyok a partnere – vallotta be Leon elégedett hangon. Mindenki álla a bokájáig szaladt.

– Ez így több, mint csodálatos! – pattant fel boldogan Mia. – Akkor nem is kell választani a három darab közül! Csináljuk meg a Casanovát, Leon és Heniko főszereplésével, mint Casanova és Francesca! – A jelenlévőknek úgy nézett ki tetszett az ötlet. Leon se tudta volna jobban kosztani a szerepeket. Pontosan így akarta ő is. Mérget mert volna venni rá, hogy a társulat úgyis ezt szavazza majd meg.

– Tiltakozom! – szólalt meg Wap, mire Mia döbbenten fordult felé. A jelenlévők is csodálkozva néztek rá, hiszen ők el sem tudtak volna jobb jelölteket a szerepekre. Kalos Donra nézet, akinek egy hamiskás mosoly bujkált a szája szélén.

– MI... miért, Wap? Valami gond van a történettel... ne ez legyen? – kérdezte félénken.

– Mia, határozottan! – kiáltotta neki oda Caty, mire a lány majd frászt kapott.

– Igen is! – válaszolta, majd összeszedte magát. – Mi nem tetszik az ötletben?

– Az ötlettel nekem semmi bajom – vonta meg a vállát Wap. – Egy igen jól dolgozható műről van szó.

– Akkor meg mi a gondod?!

– A szereposztás.

– A szereposztás?

– Mégis mi bajod van a szereposztással? – csodálkozott May hangosan. – Ez a szerep Leonnak van kitalálva! Akár az ő neve is lehetne Casanova helyett!

– Tévedés... – érkezett Wap újabb nyugodt válasza. – Nekem sokkal jobb jelöltem van arra a szerepre. – Erre a kijelentésre Leon sem tudta eltakarni a döbbenetét. Még hogy valaki jobb Casanova legyen, mint ő, aki a modernkorban is nevezhette volna így magát? Még a gondolat is nevetséges volt.

– Na, akkor halljuk!! Ki a te tikos aduászod erre a szerepre? – érdeklődött Taylor.

– Természetesen nem más, mint Heniko...