76.

Már mindketten a gépen ültek, de míg egyikük szíve zaklatott, a másiké teljesen nyugodt volt. Az utóbbi tartozott Leonhoz. Biztosan tudta, hogy ha az eddigi tetteinek nem volt semmilyen hatásuk, ezután biztosan megváltozik majd a jelenlegi helyzet közte és a lány között. Eddig úgy volt vele, hogy minimálisra csökkenti a próbálkozások mértékét, ám Heniko reakcióit látva rendkívül felbátorodott. Persze tudta, hogy azért ennyire egyszerű a dolga, mert Stefan távol volt. Leon nem is győzött magában hálát adni az angoloknak, hogy ennyire fontos nekik, hogy megőrizzék az államformájukat.

– Tény, hogy Heniko lenne a leggyönyörűbb és legkarizmatikusabb királyné a világon – állapította meg magában. – Micsoda bűnt követnék el azzal, ha elszeretném az angoloktól... – mosolyodott el az első osztályon ülő nők nagy örömére. – Csakhogy, ha rajtam múlik, erre soha nem kerülhet sor! Valahol persze megértem Spencer érzéseit, de felnyitná végre a szemét! Számára is nyilvánvalónak kellene lennie, hogy Henikót ilyen módon sose tenné boldoggá. Fel sem fogom, hogy hogyan jutott eszébe ilyen helyzetbe sodorni őt! Mert bármennyire tiltakozott a válaszadástól Heniko, ha kitart Spencer mellett, akkor előbb-utóbb itt kell majd hagynia a színpadot. Ez viszont nem történhet meg. Henikónak a színpadon a helye, és nem csak magam miatt. Ő élteti ezt a helyet. A közönségnek és a társulatnak is szüksége van rá. Vajon elhinné, ha egyszer megmondanám neki, hogy bármire képes lennék azért, hogy elnyerjem a bocsánatát? Elhinné, hogy csak az az egyetlen vágyam, hogy védjem és támogassam? Bár inkább a színpadon hibáztam volna ekkorát, mint az életemben. Akkor most nem kellene látnom Heniko csalódott és szomorú arcát. Még mindig nem értem, hogy tudtam ezt megtenni vele. Ám ennek ellenére reménykedem. Mert azt biztosan tudom, hogy ő is érzi ezt az erős vibrálást kettőnk között. – Hirtelen elkezdtek az eszébe jutni a lánnyal töltött közös pillanataik. A kezdeti viták. A pillanat, amikor Kalos egy lakásba parancsolta őket, a vacsora, ahol Heniko leleplezte őt, az első közös partimegjelenésük, a közös vacsorafőzésük, és a sok együtt töltött romantikus légyott. Jelenleg annyira távolinak tűntek, mintha évekkel ezelőtt történtek volna. Így félúton Franciaország felé kezdett erősen feltámadni benne az érzés, hogy talán mégsem volt jó ötlet Henikót elengedni arra az útra. – Borzasztó hosszú lesz ez a két nap... – suttogta.

– Két nap... – gondolta pont ugyanezt Henikó is. – Ennyi időm lesz arra, hogy tisztázzam magamban ezt a káoszt, ami most uralkodik bennem. Muszáj, hogy végre dűlőre jussak magammal és az érzéseimmel is, mert ez minden, csak nem normális. Nem értem magamat. Szentül meg voltam győződve arról, hogy én ezt már rég lezártam. Erre minta mi sem történt volna! Nem tiltakoztam, amikor Leon azt állította ő hívott el. Miért nem tettem? Ott helyben ki kellett volna mondanom, hogy „veled én barátom nem megyek sehova!" Erre mit csináltam? Csak néztem ki a fejemből csodálkozva. Ugyanez a reptéren is. Szinte bepánikoltam, amikor közölte, hogy ő nem jön velem. El kell temetnem azokat az érzéseimet, amik maradványként ott vannak a szívemben. Nincs más választásom – annyira elmerült a gondolataiban, hogy észre sem vette, hogy elnyomta az álom. Olyan mélyen aludt, hogy csak fél órával a landolás előtt kezdett újra ébredezni.

Amikor a gép leszállt és az utasok elkezdtek hömpölyögni a terminál felé, Henikónak szöget ütött a fejében egy gondolat, amibe eddig bele sem gondolt. – Várjunk csak egy kicsit. Az mind szép és jó, hogy megérkeztem, de innen vajon hová kellene majd mennem? A levélben nem volt utalás hasonlóra – magyarázta. Éppen a bőröndjét szedte össze a kijelölt helyen, amikor a hangosbemondóból a következőket hallotta meg:

– Heniko Madcap, kérem, fáradjon az információs pulthoz. Ismétlem: Heniko Madcap, kérem, fáradjon az információs pulthoz. Köszönöm. – Heniko ezen elmosolyodott.

– Bár minden kívánságom így teljesülne! Utam szervezője nagyon értheti a dolgát – mélázott, közben pedig elindult az információs pult felé. – Jó napot! Elnézést, de az imént a hangosbemondón hallottam, hogy ide kell jönnöm. Heniko Madcap vagyok – mondta, mikor odaért a pulthoz.

– Ó, Jó napot, Miss Madcap. Üdvözlöm itt Izland fővárosában, remélem, jól érzi majd magát – magyarázta, egy hatalmas mosollyal. – Egy autó már vár önre a bejárat előtt.

– Egy autó?

– Igen, pontosan. Mondanék önnek többet is, de sajnos a részletekbe nem avatott be a megbízó.

– Akkor azt sem árulja el, hogy mi a neve?

– Sajnálom, de ő névtelen kívánt maradni.

– Nos, köszönöm. Akkor nem is váratom tovább ezt a rejtélyes megbízót. Viszlát! – mondta miközben elindult a bejárat felé. – Szóval emberünk névtelen kíván maradni... – gondolkodott. – Azt a mindenit! – csúszott ki a száján kicsit hangosabban, amint megcsapta a hűvös levegő. – Tudtam, hogy hidegebb lesz, mint a színpadnál, de könyörgöm, még nincs tél! – szörnyülködött, miközben még jobban összehúzta a kabátját. Tekintetével az őt váró autót kereste, de a temérdek autó közül nem igazán volt egyértelmű, vajon melyik is várakozik éppen rá. – Bezzeg most nincs itt az a vigyorgó információs nő!

– Elnézést! – hallott egy mély hangot háta mögött.

– Fura ez a nap. Csak nyafognom kell és megoldódnak a problémák – gondolta, majd azonnal fordulni kezdett. – Igen? – kérdezte, majd amint meglátta, hogy egy hatalmas méretű férfi áll mögötte, kissé megijedt. – Izé... Se... Segíthetek valamiben? – kérdezte óvatos hangon.

– Hadd kérdezzem meg, kegyed Heniko Madcap? – kérdezte nagyon komoly hangsúllyal, amitől a hatalmas illető csak még rémisztőbb lett.

– Én vagyok... – mondta kissé bátortalanul, mire a komor tekintetű, marcona óriás jókedvűen elmosolyodott.

– Nagyon örülök, hogy megtaláltam. Már kerestem egy ideje. – A férfinak feltűnt Heniko szótlansága. – Talán valami gond van? – kérdezte, mire Heniko határozottan rázni kezdte a fejét.

– Nem, dehogy, semmi gond nincs, de be kell ismernem, hogy egy kicsit megijedtem magától – vallotta be Heniko, mire a hatalmas ember nevetésben tört ki.

– Bocsásson meg... – szabadkozott a férfi, amint kinevette magát. – Csak kegyed nagyon vidám napot okozott nekem. – Hirtelen aztán meglátta a terminál falán lévő órát. – Te jó ég! Már ennyi az idő?! Még a végén elkésünk!

– Elkésünk? – kérdezte Heniko. – De mégis honnan? – A férfi azonban nem válaszolt, helyette határozottan elindult egy irányba. – Hát ez a nap percről-percre furcsább és furcsább lesz... – állapította meg, majd sietni kezdett az óriás után. – Ez valami vicc?! – kiáltott fel Heniko, amint meglátta az úgynevezett „autót".

– Talán valami kifogása van a limuzinnal kapcsolatban? – érdeklőtt a férfi.

– Igen, hogy ez nem autó! – mutatott rá.

– A megbízom ragaszkodott a kisasszony kényelmének biztosításához. Külön gépet is akart küldetni... – Heniko szeme elkerekedett a döbbenettől. – Igen, a főnököm pont ilyen reakcióra számított.

– Szóval ez a maga megbízója ennyire ismer engem? És neve nincs esetleg?

– Éppenséggel van neki, de nem az én dolgom, hogy elmondjam önnek. Jelenleg én most csak a testőre és a sofőrje vagyok – magyarázta, miközben kinyitotta a hátsó ajtót a lánynak.

– Nagyon köszönöm – felelte Heniko, de még nem szállt be az autóba. – Mondja, tenne nekem egy szívességet?

– Szívességet?

– Így van. Tudja, én nem szeretek magázódni. Elmondaná a nevét? – kérte őszintén, mire a férfi újra elnevette magát.

– Rendben van, ha ezt szeretnéd! A nevem Jerry.

– Örülök, Jerry! Én meg Heniko vagyok – mutatkozott be ő is, majd kezet rázott a férfival, és szabad kezével becsukta a Jerry által kinyitott ajtót.

– Na de Heniko! – mondta, épp akkor, amikor átvette a lánytól a bőröndjét, hogy a csomagtartóba tegye.

– Elől fogok ülni veled, és ez nem vita tárgya!

– De... de...

– A híres megbízója örüljön, hogy egyáltalán beszállok. Annyi szabad akaratom hagy legyen már, hogy én döntöm el hová ülök! Nem mellesleg beszélni akarok veled. Érdekel milyen ember vagy!

– Nos... köszönöm – felelt Jerry pirulva. – De akkor sem helyeslem.

– Nincs idő a fecsegésre, Jerry! – mutatott rá Heniko. – Te mondtad, hogy késésben vagyunk! Csak dobd be a cuccom hátra és menjünk! – közölte, majd elindult a kocsi eleje felé. Jerry hitetlenkedve rázta meg a fejét, majd amint végzett a bepakolással és beült Heniko mellé, Heniko azonnal érdeklődő módra váltott.
– És? Mit kell tudni rólad, Jerry? Valamiért az az érzésem, hogy bármilyen félelmetes vagy, te nem vagy Izlandi. – Jerry újra felnevetett, hallva Heniko őszinteségét.

– Te egy nagyon szókimondó lány vagy! – állapította meg a férfi. – De különben jól látod. Los Angelesből jöttem.

– Ejha! Pont, mint én!

– Igen értesültem róla.

– És mi az oka, hogy ilyen messzire jöttél? Nincs otthon családod, aki hazavár?

– De, a feleségem hazavár. Igaz, beszélünk minden nap, de az valahogy mégsem az igazi. Ráadásul mindkettőnket lefoglal a saját munkája...

– Mit dolgozik a feleséged?

– Orvos a Los Angelesi nagy kórházban.

– A nagy kórházban? Micsoda véletlen! Ott dolgozik az én orvosom is, Kate! Biztosan ismerik egymást.

– Jól hallottam, hogy Katet mondtál?

– Ezek szerint ismered?

– Hogy ne ismerném...ő a feleségem.

– MI?! Ez komoly? – döbbent meg Heniko látványosan. – Ki hitte volna, hogy ilyen kicsi a világ! Neki is mondom mindig, de akkor neked is elmondom. Ő egy fantasztikus szakember! Neki köszönhetem, hogy továbbra is dolgozhatok!

– Kate mindig is ilyen volt. Nagyon lelkiismeretes, és rendkívül nagy benne a hivatástudat. Kevés ilyen elismert és nagy tudású orvos van a pályán, szóval nagyon büszke vagyok rá. Gyermekkorábban is nagyon segítőkész volt, és akkor döntötte el, hogy orvos lesz.

– Szóval gyermekkorotoktól kezdve ismeritek egymást?

– Igen, ha az emlékezetem nem csal, az óvodában találkoztunk először.

– Ó, ez nagyon szép! – álmélkodott Heniko. – Akkor ez gyermekkori barátságból lett szerelem?

– Hát – kezdett bele Jerry zavartan – Azért nem volt az annyira csak barátság a részemről – magyarázta pirultan. – Első látásra beleszerettem, de nem mertem elmondani neki.

– Ezt meg tudom érteni. Féltél a csalódástól. Azt gondoltad, nem vagy elég jó hozzá.

– Igen... valami ilyesmi – mondta elgondolkodva. – Már alig várom, hogy újra lássam. – Heniko erre csak elmosolyodott, majd hirtelen egy újabb kérdés jutott az eszébe.

– És mindig is ezt akartad csinálni? Mármint, amit most dolgozol?

– Igazából nem. Ezt csak nemrégen kezdtem el csinálni.

– Komolyan? Pedig én azt hittem, valami nagy múltú testőr lehetsz!

– Eredetileg rendőr voltam a Los Angelesi kapitányságon.

– Na, de mért hagytad abba? – kérdezte Heniko csodálkozva, majd kicsit észrevette, hogy lehet, hogy kicsit tapintatlanul faggatózik. – Bocsánat, kicsit túlzásba vittem a kérdéseimet...

– Nem történt semmi, ne szabadkozz. Valójában személyes okokból döntöttem úgy, hogy távozni akarok. Tudod... egyszerűen nem bírtam abban a városban maradni, ahol Sora meghalt.

– Sora miatt? – kérdezte lány döbbenten.

– Igen. Tudod én voltam az, aki elvitte őt a szereplőválogatásra még az első napján. Még aznap megígértem neki, hogy számíthat arra, hogy én leszek az elsőszámú rajongója. Annyira segítőkész volt mindig. Neki köszönhettem, hogy végül be tudtam vallani az érzéseimet Katenek. Figyelemmel kísértem, hogy vált belőle igazi nagy sztár. Ott voltam minden előadásán. Ahol csak megjelent mindenkinek mosolyt csalt az arcára. Ő mindenkit boldoggá akart tenni azzal, amit csinált. Aztán megtörtént a balesete, és egy világ omlott össze bennem. Olyan fiatal volt, olyan tehetséges. – Heniko csak csendben ült, és nagy góccal a torkában hallgatta a férfit. Legszívesebben elmondta volna Jerrynek, hogy nincs oka a szomorúságra, azonban félt tőle, hogy az igazsággal inkább csak ártott volna.

– Sajnálom – mondta végül a lány. – Megértem a gyászodat, azonban ne engedd, hogy ez tökretegye az életedet. A menekülés sosem lehet megoldás. Igen, Sora meghalt, de szerinted ő mit szólna, ha megtudná, hogy mit tettél magaddal? Én nem ismertem Sorát személyesen, de biztos vagyok benne, hogy nagyon elszomorítanád vele. Tudod, amikor a színpadhoz kerültem, az volt a felvételem oka, hogy kellett valaki a helyére. Az első napokban úgy méregettek, minta legalább én okoztam volna Sora halálát. Csak a pótlékot látták bennem, holott nekem egészen más volt a felfogásom.

– Hogy érted ezt?

– Én egyáltalán nem akartam a helyére lépni. Hogy is tehettem volna, amikor ő pótolhatatlan? Én a saját vágyaimat és álmaimat jöttem beteljesíteni. Sokat dolgoztam azért, hogy ezt a többiek is megértsék, hogy rájöjjenek, hogy én, mint előadó, és mint ember is teljesen más vagyok. Azt akarom, hogy úgy emlékezzem rám a világ, mint Heniko Madcap... a lány, aki tovább vitte Sora örökségét, és aki bebizonyította, hogy bármilyen nagy veszteség ellenére is kész arra, hogy újra és újra kiálljon a színpadra. Tudtad, hogy Sora neve azt jelenti japánul, hogy „égbolt"? – kérdezte Jerryt. – Amikor a színpadon szerepelek, vagy akár csak a parton vagy városban sétálok...felnézek az égre, és mindig ő jut eszembe. Mindig elképzelem, hogy figyel és vigyáz rám. Los Angeles az angyalok városa, miért ne lehetne Sora is egy közülük?

– Mélyen megérintettek a szavaid. Azt hiszem, át kell gondolnom ezt a kényszeres elmenekülést. Még a végén Kate kiszeret belőlem! – Heniko felnevetett a szavak hallatán. – Tudod, ahogy így elnézlek és hallgattalak téged, úgy érzem, van benned valami, ami nagyon is emlékeztet Sorára.

– Tényleg? Ezt nem most hallom először!

– Sora is felvirágoztatta a színpadot... kívánom, hogy neked is sikerüljön.

– Köszönöm...igyekezni fogok, hogy ne okozzam csalódást. – Ezután még hosszú ideig mentek, míg végül kilyukadtak egy régies kisvárosnál. Minden olyan volt, mintha itt megállt volna az élet. Heniko nem győzött forgolódni az autóban, hogy mindent láthasson.

– Megérkeztünk – közölte Jerry, amint megállította az autót egy közepes méretű kúria előtt.

– Nahát... ez nagyon bűbájos! – állapította meg, amint kiszállt.

– Gondoltam, hogy tetszeni fog – szólalt meg valaki a háta mögött, mire Heniko azonnal megpördült a tengelye körül. – Üdvözöllek, Hercegnőm! – Heniko egy boldog, de lusta mosolyra húzta a száját.

– Stefan... tudhattam volna... – mondta, miközben lassan lépkedni kezdett a férfi felé.

– Ez benne az igazán szép! Csak tudhattad volna – nyomatékosított, miközben mosolyogva ő is közeledni kezdett a lány felé.

– Hogy lehet az, hogy Stefanra nem is gondoltam? – őrlődött Heniko magában. – Mintha nem lenne reális, hogy Stefan képes lett volna összekötözni a mostohaanyját és bevágni egy szekrénybe, hogy velem találkozhasson?

– De azért remélem tetszett – bizakodott a férfi, amikor a lány elé ért és megfogta a kezeit. Heniko azonban szigorúan húzta össze a szemeit.

– Nem, nem tetszett! Mért kellett ennyi felesleges cécó?! Tudod jól, hogy utálom a nagyzolást! Erre te mindent elkövetsz, hogy úgy utazzak, mint egy First Lady! – Stefan felnevetett a lány szavaira.

– Kérlek, bocsáss meg, de bármilyen hihetetlenül hangzik, így tudtam feltűnés nélkül csinálni mindent. – Heniko felhorkant.

– Kérlek, mesélj. Hogy volt ez nem feltűnő?

– Ez a város Anglia fennhatósága alá tartozik, így ha parancsba adom, hogy milyen járművekhez ne próbáljanak meg hozzányúlni, akkor azokhoz nem is fognak. Azonban a legfontosabb szempont az volt, hogy milyen módon juthatsz ide a leghamarabb. Ez volt a módja. Nagyon hiányoztál már! – Heniko egy igazságtalan dögnek érezte magát. Stefan tényleg nagyon törte magát, hogy megvalósítsa ezt a találkát, ő pedig mást sem csinált az érkezése óta, csak kritizálta.

– Ne haragudj. Teljesen igazad van. Szörnyen bunkón viselkedtem – szabadkozott, ám Stefan a karját megfogva magához rántotta.

– Ugyan, dehogy is – mondta, miközben sorosan ölelte a lányt. – Nem tudhattad, milyen célok vezéreltek, így jogos, hogy felháborodtál. – Nagyjából itt jött el az a pillanat, amikor Jerry elkezdte feleslegesnek érezni magát.

– Elvittem lemosatni a kocsit – találta ki hirtelen, majd mielőtt egyáltalán engedélyt kapott volna rá, már ott sem volt.

– Annyira nehéz volt nélküled... – suttogta Stefan. – Minden nap, amit külön töltünk egy rémes örökkévalóság. Annyira nem akarom, hogy ez így legyen – mondta, közben Heniko ránézett.

– Tudom, Stefan. Én is pont ezt éreztem. De most ne nyavalyogjunk, hogy de rossz nekünk, hanem élvezzük azt, hogy végre együtt lehetünk! – Ahogy kimondta ezt a szót, a férfi azonnal szájon csókolta.

– Annyira boldog vagyok, hogy itt vagy... – suttogta tovább Stefan. – Valójában nagyon féltem, hogy nem jössz majd.

– Dehát miért? – lepődött meg Heniko.

– Hogyhogy miért? Nem írtam nevet a borítékra. Simán azt hihetted volna, hogy valamelyik rosszakaród áll mögötte – magyarázta Stefan logikusan, mire Heniko arcán egy túl nyilvánvaló fintor jelent meg. – Ugye nem azt akarod mondani, hogy ez meg sem fordult a fejedben?

– Nem – mondta, bár nem volt valami hiteles a kijelentés.

– Heniko! – szólt rá szigorúan Stefan.

– Jó, most inkább örülj neki, hogy nem agyaltam túl a dolgokat – védekezett a lány, majd hirtelen kirázta a hideg.

– Hé, minden oké?

– Persze, jól vagyok.

– Csak nem neked való az Izlandi klíma. Gyere, menjünk be, mielőtt jól megfázol!

– Nem fogok megfázni!

– Heniko, kérlek...

– De tényleg nincs bajom – magyarázta egy időben egy tüsszentéssel.

– Na, ja. Semmi a világon – gúnyolódott Stefan. – Nem akarom, hogy lebetegedj nekem! Nem azért hívtalak el a színpadtól, hogy betegen menj vissza!

– Jó, jó, értetem, csak ne apáskodj már! Menjünk akkor! – Stefan elmosolyodott, majd a lányt ölelve beléptek az ajtón.

– Kérlek, értsd meg, hogy én nem bosszantani akarlak, de nem akarom, hogy bármi baj is történjen.

– Tudom, és igazad van. Csak tudod, ha orvosokról meg betegségekről van szó, mindig megmakacsolom magam.

– Micsoda érdekes újdonság... – jegyezte meg Stefan gonoszkodva, mire Heniko karon bokszolta.

***

– Hát ez nem lehet igaz – bosszankodott a Kaleido színpadnál egy öltönyös férfi, akin látszott, hogy mennyire ideges már. – Mit tollászkodik még? Annyira azért nem lehetetlenül ronda, hogy eddig tartson kipingálni!

– Csak egyszer érnék úgy valahova, hogy ne azt halljam, hogy engem szapulsz... – hallotta meg hirtelen a háta mögül, mire rögtön odafordult. Amint meglátta a lány teljes valóját tátva maradt a szája. Taylor nagyképűen elmosolyodott. – Na, mi történt? Nem jutunk szóhoz? – Julien érezte, hogy arca vörös árnyalatú lesz.

– Inkább induljunk, jó? – terelte el a témát a férfi, majd megragadta Taylor csuklóját, és a limuzin felé húzta.

– Lehetőleg ne ronts el semmit! – gonoszkodott a lány.

– Muszáj ezt csinálnod?

– Ez csak a viselkedésedtől függ... – Ezután a kijelenés után a páros csodával határos módon, végig síri csendben utazott. A limuzinban semmit nem lehetett hallani, csak a lágy zenét, amit a sofőr hallgatott. A két fiatal a leghátsó ülések két legmesszebbi pontján ültek egymástól, és csak bámultak kifelé az ablakon. Valójában ők se szívesen jöttek, ám Leon azt tanácsolta nekik, hogy az ismertségük megalapozása miatt ez számukra kihagyhatatlan. A döntés meghozásában még nagyban segített az is, hogy mindketten tartoztak Henikónak.

– Biztos vagyok benne – gondolkodott Taylor. –, hogy Leon nem mondott igazat. Szerintem egyszerűen csak valami mentőövet keresett, hogy Henikóval lehessen. Annyira kusza ez az egész közte, Heniko és Stefan között.

– Hé, szőke! Figyeljél már! – zökkentette ki Julien elég durván. Taylor ezt a beszólást, ahogy a legtöbb esetben, egy csattanós pofonnal díjazta. – Te normális vagy?!

– Majd ha megtanulod, hogy velem nem fogsz úgy viselkedni, mint a húgoddal, akkor nem foglak én sem pofon csapni!

– Arról volt szó, hogy nem égetjük le a színpadot. Talán ezt nem így kellene akkor – oktatta ki a férfi.

– Nekem eszemben sincs ilyet tenni, de ha bunkó leszel, azt büntetni fogom. Hidd el voltam már annyit Heniko mellett, hogy kitaláljak valamit Kalos meggyőzésére. És, ha most megbocsájtasz... – hagyta függőben, majd kiszállt a limuzinból. A jelenlévő kisebb tömeg sikoltozva és tapsolva fogadta a kiszálló előadónőt. Taylor gyorsan a rajongókhoz tipegett, majd ki is osztott néhány aláírást. Julien hasonlóan cselekedett.

– Ez azért döbbenetes volt... – jegyezte meg Julien, amint beértek az épület halljába.

– Nekem mondod? – felelt Taylor hasonlóan. – Én még abszolút nem vagyok ehhez hozzászokva.

– Gondolj bele, akkor mekkora hisztéria lett volna, ha Heniko és Leon is itt van.

– Szerintem ők még most is kint lennének. – felelte, majd feltűnt neki, hogy Julien őt bámulja. – Halljam. Milyen szitkot akarsz rám szórni ezúttal?

– Csak őszintén meglepett, hogy képesek vagyunk normálisan is beszélni. De ne aggódj, elmúlt a varázs.

– Fárasztó vagy – jelentette ki Taylor, majd egyedül indult az épület partiképesebb részébe. Julien csak sóhajtott egy nagyot, majd ő is követte.

***

Ugyanebben az időben Cecily sem nézett éppen nyugodt pillanatok elé, mert felfedezte, hogy Stefan nem tartózkodik a palota területén. Mindenkire ráparancsolt, aki csak élt és mozgott, hogy kerítsék elő a trón várományosát.

– Csak kerüljön a kezeim közé! – mérgelődött. – Tudhattam volna, hogy túl gyanús a viselkedése. Van már valami? – szólt oda a két biztonságinak, akik a közelében voltak.

– Nem, asszonyom...még semmi.

– Hát ez csodálatos! Hihetetlen, hogy ebben a hatalmas épületben mindenki csukott szemmel jár! – akadt ki fennhangon. – Carl nem szerezhet tudomást erről az esetről. Megértették?

– Ahogy parancsolja, asszonyom!

– Azt hiszem, más irányból kellene megközelítenie a dolgot – csatlakozott hozzájuk egy rövid hajú, szemüveges férfi. – Szerintem hívassa össze újra a személyzetet.

– Azt hiszi ezt még nem próbáltuk? – vetette a szemére Cecily. – Különben is maga kicsoda egyáltalán?

– Kérem, bocsásson meg az udvariatlanságomért. Christofer Wilkins vagyok, tagja a palota biztonságtechnikai csapatának.

– Szóval, Mr. Wilkins – ízlelgette a nevét Cecily. – És ön szerint mit érnénk el azzal, ha újra összecsődítenénk a személyzetet?

– Az én határozott véleményem az, ha Stefan herceg elhagyta a palotát, azt biztosan nem tudta volna megoldani segítség nélkül. Úgy hiszem, van, aki hazudik, a felséges herceg védelmében. – Cecilyt határozottan elgondolkodtatták ezen szavak.

– Mit gondol, ön meg tudja találni ezt a személyt?

– Biztos lehet benne, asszonyom.

– Hívassák újra össze a személyzetet! – fordult újra a két emberhez, akik egy bólintással jelezték, hogy megértették a parancsot.

– Wilkins, ha a szolgálataival elégedett leszek, biztos lehet benne, hogy megjutalmazom.

– Nekem már az is elég, ha asszonyom segítségére lehetek.

***

Mit sem sejtve a hátuk mögötti szervezkedésekről, Heniko és Stefan nagyon jól érezték magukat. Természetesen egy pillanatra sem maradtak teljesen egyedül, hiszen Jerry tisztes távolságból figyelte védenceit.

– Örülök, hogy tetszik ez a hely – mondta Stefan, ahogy a város főutcáján sétáltak.

– Viccelsz? Annyira meseszerű. Mintha egy másik világba csöppentünk volna.

– Tehát akkor nem bántad meg, hogy eljöttél. – Heniko megbotránkozott a kijelentés hallatán.

– Te viccelsz velem? Megbánni? Nem, dehogy is! Örülök, hogy eljöttem, mert így előbb találkoztunk, mint gondoltam volna – osztotta meg vele mosolyogva, majd lekunkorodott a szája széle. – Tudod próbáltalak keresni, de sehogy sem tudtalak elérni telefonon.

– Nem tudtál utolérni? – csodálkozott Stefan. – Hát az meg hogy lehet?

– Nem tudom. Mindig csak azt a választ kaptam, hogy nem vagy elérhető.

– Talán megnövelték a palota térerő nélküli területeit... – gondolkodott Stefan hangosan.

– Na, akkor majd tessék lepróbálni, hol beszélhetünk rendesen is! – javasolta Heniko, ám valami gyanús arckifejezést vélt felfedezni Stefan arcán. – Mi ez a fintor?

– Nos, tettem valamit, amire nem vagyok túl büszke... – kezdte felvezetni Stefan.

– Ó, ez érdekesen hangzik. Folytasd!

– Hát... az úgy volt, hogy én is fel akartalak hívni, azonban én is ilyesmibe futottam bele, mint te. Próbáltam időben egy kicsit később, de ugyanaz. A végső ötletem a terasz volt, de amikor ott is közölte velem a szövegét a gépi némber, egyszerűen csak elhajítottam. – Heniko hangosan nevetni kezdett a történet hallatán.

– Stefan herceg...telefonokat hajigál a teraszról! Micsoda címlapi fogás lehetne ebből – magyarázta még mindig nagyon nevetve.

– Hé! – szólt rá a férfi. – Lehetne több együttérzéssel?

– Jó, jó, bocsánat... – nyugtatta le magát a lány, de hirtelen erősen köhögni kezdett.

– Heniko, jól vagy?

– Persze – vágta rá egyből a lány. – Lehet, hogy a tüdőm még nem szokta meg ezt a tiszta és hideg levegőt.

– Vagy sikerült megfázni, ahogy mondtam. Ismétlem, nem azért hívtalak ide, hogy megbetegítselek! – Heniko erre hálásan elmosolyodott és férfira nézett.

– Te tényleg az én hercegem vagy – simított végig az arcán.

– Igyekszem – mondta, miközben az arcához nyúlt és csókot adott Henikónak arra a kezére, amivel ő az arcához ért. – El se tudnék magamnak szebb feladatot képzelni annál, minthogy a te herceged lehetek.

– Stefan... te... – kezdett bele, de Stefan az ujját a lány szájára tette.

– Ne mondj semmit – mondta mosolyogva, mellékelve egy kacsintást is. A nap további részét is a városban töltötték. Úgy kora estefelé járt az idő, amikor visszaértek a szállásukhoz.

– Ez egy nagyon szép nap volt – mondta Stefan, miközben elfeküdt az ágyon. Heniko felvonta a szemöldökét a hallottakra.

– Ez most komoly? Ennyit ért a kiképzésem, máris puhány lettél? – csipkelődött gonoszkodva.

– Kislány... vigyázz a szádra! – fenyegette meg Stefan, azonnal felülve az ágyon.

– Talán fenyegetni próbál, Őfelsége? Remélem, a trónon majd hatékonyabban teszi, mert ráférne még a gyakorlás!

– Ó, igen? Szóval Gyakorolni? – kérdezte vigyorogva, majd hirtelen elkapta a tőle nem messze álló lány kezét, és magához rántotta. – Ismételjük át ezt a felterjesztést, Miss Madcap – magyarázta Stefan, az immár ölében ülő lánynak. – Szóval ki a puhány?

– Ez neked a nagy teljesítmény? Na, ne fárassz...

– Hogy tud egy ilyen szép nő néha ennyire gonosz lenni?

– Mindig jónak lenni rém unalmas. – Erre Stefan elmosolyodott.

– Annyira boldog vagyok – suttogta Stefan, miközben kicsi csókokkal kezdte beborítani a lány nyakát. – Annyira... szeretlek... – mondta a szavakat a lány ajkaira.

– Én is szeretlek – suttogta a lány, majd újra megcsókolták egymást. Az ártatlan kis csókokból persze nagyon hamar az lett, hogy már az ágyban fekve tették ugyanezt. Pár perc múlva Heniko már a farmerjában és egy melltartóban volt, ő pedig azon fáradozott, hogy megszabadítsa Stefant az ingétől. Csak egy levegővételnyi szünetre váltak el az ajkaik, amikor Henko elméjébe bevillant egy emlékfoszlány róla és Leonról. Azonnal kipattantak a szemei és rendkívül összezavarodott. Pont nem ez volt az a szituáció, ahol újra akarta látni a volt szerelme arcát.

– Mi a baj, Heniko? – kérdezte a lánytól Stefan, akinek persze azonnal feltűnt, hogy valami baj van.

– Semmi, minden rendben – felelte kapásból, ám nem csengtek túl hitelesen a szavai.

– Heniko. Ismerlek már annyira, hogy tudjam, hogy amikor ezt mondod, akkor igenis van valami gond.

– Nem, tényleg mind... – De nem tudta befejezni, mert újabb köhögési hullám jött rá.

– A nagy francokat vagy te jól! – kiáltott fel Stefan aggódva, miközben szinte leugrott az ágyról.

– De...nem...tényleg minden rendben – mondta, bár még kicsit nehezen tudta összeszedni a szavait.

– Holnap elviszlek egy orvoshoz. Ki kell deríteni mi ez a köhögés. Nincs olyan megfázás, ami pár óra alatt ezt okozza!

– Nem kell mindjárt az ördögöt is felfesteni a falra. Csak beveszek egy gyógyszert és rendben is leszek. Azt hiszem, van is nálam! – mondta, miközben kiszállt volna az ágyból, ám Stefan nem engedte.

– Te itt maradsz. Majd én hozom – jelentette ki határozottan, mire Heniko csalódottan visszakúszott az ágyba és betakarta magát.

– Ezt nem hiszem el – gondolta idegesen. – Mi a franc van velem? Mért gondolok egy ilyen helyzetben is Leonra? – Idegesen szorította össze a kezeivel az arcát. – Nem értem. Tudom, hogy Stefant szeretem... de... nem tudok szabadulni Leontól. Egyszerűen irányíthatatlanok az érzéseim...

***

Fogalma sem lehetett róla, de a francia is pont rajta gondolkodott. Sőt. Igazából amióta csak elváltak egymástól a reptéren, a férfinak Heniko volt minden gondolta. Sétált a számára ismerős párizsi utcákon, és csak az járt a fejében, hogy milyen szívesen megmutatná a szülővárosát a lánynak. Régen nem volt már itt. Utoljára a cirkusz fesztivál alkalmával. Mennyi minden történt vele az óta. Végrehajtotta az angyalok táncát, később elvesztette Sorát, és ami végső soron változtatott az életén, az, hogy találkozott Henikóval.

– Tessék?! És mi lesz veled? – jutott eszébe, amikor a lány őt kérdezte. – Miért csináltad ezt? Hiszen, neked nem érdeked, hogy... segíts... hiszen, én...

– Tudod jól, hogy miért. – Leon akaratlanul is elmosolyodott az emlékek hatására. – Azt hiszem ennél világosabban nem is hozhattam volna a tudtára, hogy mit érzek. A kérdés most már csak az, hogy mit akar ő valójában. Lehet, hogy nem kellett volna elengednem? Ugyanakkor azt éreztem helyesnek, ha így segítek rajta. Ugyanakkor itt motoszkál a fejemben az is, hogy mi lett volna, ha ténylegesen kihasználom a helyzetet? Hiszen, ő nem tudta volna, hogy kivel találkozott volna... – Ahogy ezt kimondta, már rázta is meg a fejét. – Nem. Elég volt a hazugságokból és a dolgok elhallgatásából. Pontosan ez sodort ilyen lehetetlen helyzetbe. – Gondolataiból egy agresszív autóduda riasztotta fel. Ahogy felkapta a fejét, hirtelen azt sem tudta hol van, de aztán ismerős lett neki a környék. – Ez a Rue Pierre Bayle... – mondta, majd arrébb vitte kicsit a tekintetét és az ott magasodó épület látványától egészen összeszorult a szíve. – Hôspital Maison Blanche... Ó, Sophie – sóhajtotta, hiszen az volt az a hely, ahol utoljára beszélhetett az édes testvérével. – Milyen érdekes – gondolta. – Most, hogy olvastam a naplóját, sokkal közelebb érzem magamhoz. Talán éppen ezért lyukadtam ki itt is? Talán te szeretnél találkozni velem, Sophie? – Azzal a friss gondolattal a fejében már el is indult a sokat járt útvonalon. Minden lépéssel, ahogy közeledet a Paris Cimetire Pre Lachaisehez, úgy elevenedtek fel benne a régi emlékek. Amikor odaért Sohpie sírjához, azonnal térdre rogyott. – Húgocskám... Mit meg nem tennék azért, ha újra láthatnám a mosolyodat – mondta, miközben végigsimított Sophie nevén. – Bárcsak te is és Heniko is újra az életem részei lennétek. – Hosszú órákat töltött a temetőben, és közben elmondta mindazt, ami ez idáig a szívét nyomta.

– Tudom, hogy fáj, de tovább kell lépned – hallotta hirtelen maga mellől, mire kissé frászt kapott.

– Te meg mi a jó életet keresel itt?! – vonta kérdőre Fantomot idegesen.
– Veled kellett tartanom, ez minden.

– Mért is kellet neked velem tartani? – kérdezte Leon gyanakodva. – Tudtommal neked a színpadon a helyed!

– Egy kis környezetváltozás sosem árt. Plusz ott van az, amit korábban beszéltünk... – tette hozzá vigyorogva.

– Mit is?

– Hogy elviszel a Moulin... – De nem tudta befelezni, mert Leon lekapta a válláról, és szorosan a markába fogta a kis szellemet.

– Sosem ígértem olyat, hogy elviszlek!

– Mért nem? Az Franciaország legnagyobb látványossága! – erősködött Fantom.

– A legnagyobb látványossága? – kérdezte gúnyosan. – És akkor az Eiffel tornyot mégis minek neveznéd?

– Számomra a szakmai szempontok a fontosak... nem a turisztikaiak – mutatott rá Fantom tudálékosan. – Szóval innen hová megyünk?

– Hogy te hova, azt nem tudom, de nem is érdekel. Ami engem illet, én természetesen haza.

– Mi, haza? Neked itt is van egy házad?

– Igen, van.

– És amíg ott vagy Amerikában, addig csak üresen áll?

– Vannak régi alkalmazottaim, akik karbantartják. – Ezután Leon taxit fogott és egy körülbelül háromnegyed órás kocsikázás után meg is érkeztek a Francia Oswald villa elé.

– Te ebben laktál? – kérdezte döbbenten a szellem, amint meglátta a házat. – Az Amerikai villád sem semmi, de ez valami hihetetlen.

– Ne magyarázz inkább, gyere – morogta a férfi, mert nem akarta, hogy a járókelők azt lássák, hogy magában beszél. Odabent Fantom sokkja tovább fokozódott. – Ne repkedj már össze-vissza! – szólt rá Leon mérgesen, amikor Fantom már az ötödik körrel repülte körbe a földszintet. – Tudod milyen rohadt idegesítő? – Fantom erre csak megforgatta a szemét, míg Leon az emeletre indult.

– Holnapra tisztábban lát majd – jegyezte meg, miközben elővarázsolta a jósgömbjét. – Lássuk, mi a helyzet a másik kis védencemmel – magyarázta magának, miközben Henikót kezdte figyelni benne. – Sejtettem. Ő sem találja a végső nyugalmát... Embertelen az a harc, amit önmagával vív, pedig nincs messze a boldogságtól. Egyszerűen csak annyit kellene tennie, hogy elengedi a makacsságát, és őszintén feltárja a szívét. – Míg Fantom Henikóról jósolt, Leon úgy döntött, hogy egy hidegzuhannyal próbálja meg megnyugtatni magát. Nem is értetette, mi is húzta fel pontosan. Talán csak az lehetett az oka, hogy teljesen felőrölte ez a tehetetlenség. Miután az ágyába feküdt és az oldalára fordult, hirtelen Henikót látta az ágy másik felén. Döbbenten kezdte dörzsölni a szemeit, azonban rá kellet jönnie, hogy csak a képzelete játszott vele.

– Túl szép lett volna, hogy igaz legyen... a fenébe is! – csapott idegesen az ágyra, ami beleremegett az ütésbe. – Nem jó ez így... még csak egy napja nem vagyok a közelében, és lassan elkezdek megőrülni! Holnap este már itt lesz. Itt lesz, én pedig beszélni fogok vele. Lehet, hogy önző vagyok, de nélküle nem működik az életem. Egyszerűen nem tudom nem szeretni, de nem is akarom. Ő az, akiért megéri szenvednem. Istenem, úgy szeretlek, Heniko! – suttogta a sötét szobának, s mintha csak egy varázslatot mondott volna, úgy visszhangzott ezen mondat a még ébren lévő Heniko fejében is. A lány idegesen markolta kezében a takaróját, miközben másik kezével erősen szorította a mellkasát, mert úgy érezte, hogy a szíve menten kiugrik a helyéről.

– Ne szeress! Kérlek... kérlek – suttogta fájdalmas hangon.

Természetesen a hosszú álmatlanul töltött éjszaka megbosszulta önmagát. A lány sokkal rosszabbul érezte magát, de határozottan eldöntötte, hogy erről nem beszél Stefannak. Még kicsit álmos szemekkel nézett szét a szobában, és nagyon megdöbbent, amikor nem találta sehol sem.

– Stefan? – kérdezte kissé álmos hangon. – Stefan! Hahó! Itt vagy? – kérdezgette, azonban érdemi választ nem kapott. Gyorsan kikászálódott az ágyból, és a férfi keresésére indult. Ahogy kinyitotta az ajtót, egy csokor virágot és mellette egy üzenetet talált, amiben Stefan leírta, hogy hamarosan itt lesz. – Hál' Isten – sóhajtott fel, majd úgy döntött gyorsan lezuhanyozik. Csak ennyi kellett ahhoz, hogy a komás lányból egy üde nő változzon. Gyorsan magára kapott valamit, majd úgy döntött, hogy a nappaliban várja meg a reggelit hozó lovagját. – Haza jöttél, idegen? – kérdezte nem sokkal később, amikor meghallotta, hogy nyílni kezd az ajtó. Stefan azonnal elmosolyodott és a lány hangját követve kikötött a nappaliban. – Nahát! Maradt a városka boltjaiban egyáltalán valami? – kérdezte, amint meglátta a két nagy szatyrot Stefan kezeiben.

– Jó reggelt! Nem tudtam, mit is ennél szívesen, szóval hozam mindenfélét – magyarázta, miközben elkezdte kipakolni a szerzeményeit az asztalra.

– De miért egyedül cipeltél mindent? Segítettem volna!

– Nem volt szívem felkelteni téged.

– Cuki vagy, de nincs neked véletlenül egy hegyomlásnyi testőröd is? – emlékeztette a lány.

– Ugye most nem azt akarod mondani, hogy olyan gyenge vagyok, hogy eltörik a karom, ha három méternél messzebbre kell vinnem két zacskót?

– Khm... bizonyítási komplexus – jegyezte meg Heniko halkabban, de érthetően.

– Hogy tudnálak megóvni és megvédeni téged, ha még két zacskóval sem bírok?! – Heniko képtelen volt nem elnevetni magát ezekre a szavakra. – Hé!

– Bocsi, de ez már nevetséges – mondta, majd odament hozzá és egy puszit nyomott az arcára. – Nem kell nekem játszani a nagyfiút. Te így vagy tökéletes... – Stefan mosolyogva nézett kedvesére.

– És te? Hogy vagy? – érdeklődött a férfi. – Elmúlt a csúnya köhögés?

– Úgy hiszem a gyógyszer megoldotta a dolgot.

– Nagyon örülök neki. Akkor jöhet egy fantasztikus reggeli?

– Már alig várom!

***

Jó néhány órával korábban...

Taylor unottan ült egy asztalnál. Csupán néhány órája voltak a partiban, de legszívesebben már elindult volna vissza a színpadhoz. Kezdte megérteni Heniko érzéseit. Ő sem érezte magát idevalónak, tehát jobb híján azzal próbálta szórakoztatni magát, hogy az embereket figyelte és próbálta kitalálni miféle „nagykutyák" lehetnek.

– Talán...nem élvezed a partit? – kérdezte egy fiatal nő, majd helyet foglalt Taylor mellett. – Mondjuk megértelek, tényleg rém unalmas.

– És ezzel még csak körbeírtad... – jegyezte meg Taylor.

– Ó, had mutatkozzam be, Carline vagyok.

– Örülök, Carline. Én Taylor vagyok. Mondd csak Carline, te gyakran jársz ilyen helyekre?

– Mondhatjuk. A vendégek javarészét ismerem is. Én képviselem a családom vállalkozását, szóval muszáj képben lennem – magyarázta.

– Elég menőn hangzik, de úgy érzem, te mégsem élvezed annyira.

– Mert ez is az igazság – nevetett fel Carline. – Hm... meséljek neked egy-két dolgot a jelenlévőkről? – ajánlotta fel hirtelen.

– Megtennéd? – csodálkozott Taylor.

– Ha nem ezt csinálnám, akkor elmennék a mosdóba eret vágni... – Taylor kicsit ledöbbent a szavak hallatán. – Nyugi, csak vicceltem – nevetett fel a lány, miközben körbenézett. – Hm... kivel is kezdjük. Á! Látod azt a fickót ott? – kérdezte, miközben feltűnés nélkül felé bökött.

– Arra gondolsz, aki majdnem három embert adna ki? – Carline felröhögött.

– Szóval ő Aimé.

– Aimé? Inkább tűnik ez márkanévnek, mint egy normális névnek.

– Jól gondolkodsz. Aimé egy parfüm cég tulajdonosa.

– És a hasában tárolja az illatmintákat? – Carline megint nevetni kezdett.

– Életem legjobb döntése volt melléd ülni – jegyezte meg, amint újra tudott nevetés nélkül beszélni.

– És az ki? – kérdezett most Taylor, egy alacsony, öreges férfira mutatva.

– Ő Deanis Heal. A Fogadásairól híres. Bármire képes fogadni, amire csak lehetséges. Azonban pont emiatt elég balhés egyéniség. Furcsa, hogy ennek ellenére itt van.

– És az?

– Ő Clovis Heike. Feltörekvő énekesnő. Még nem szippantotta be a sztárság. Egészen jó hangja van. Ha maradna ilyen hétköznapi felfogású, talán még meg is kedvelem! – Miközben Carline beszélt, Taylor kiszúrta a következő személyt, akire kíváncsi volt.

– Úgy látom, megvan az új alanyod.

– Hihetetlenül szép nő!

– Brietta Lea Doyle. A saját erejéből építette fel a vállalkozását, ami mára világhírű. Csak huszonöt éves, de már olyan a karrierje, amit más alig rak össze egy élet alatt. Most viszont nekem is lenne egy kérdésem. Úgy láttam, te ismered, kicsoda az a férfi? – mutatott Julienre, mire Taylorból gondolkodás nélkül kibukott a válasz.

– Hogy az? Egy idióta marha...

– Szóval... tetszik neked? – kérdezett rá, mire Taylor döbbenten nézett rá.

– Még hogy nekem?! Az a majom?! Még csak az kellene! – mérgelődött dacosan.

– Hűha, oké. Vegyük úgy, hogy meg sem szólaltam –tette fel a kezeit a másik nő szórakozottan. Közben Julien mintha csak meghallotta volna, hogy ő a téma.

– Elnézést, hölgyeim...– mondta az időközben köré gyűlt kisebb háremének. Valójában már percek óta távozni akart, de nem találta a megfelelő ürügyet. Annyira csak arra figyelt, hogy jópofizással búcsúzzon, hogy észre sem vette a vendéget, aki mögötte haladt és csúnyán fellökte.

– Jézus az égben... – sóhajtott Taylor a kezébe temetve az arcát.

– Úgy sajnálom! Kérem, bocsásson meg – kezdett szabadkozni kétségbeesetten. – Nem szándékos volt. Hadd segítsek felállni! – nyújtotta oda a kezét, ám a nő egy határozott mozdulattal félrelökte azt.

– Nem vagyok rászorulva egy du Marchege segítségére – mondta ellenségesen, miután felegyenesedett és belefúrta dühös tekintetét a férfiéba.

– Brietta? – kérdezte döbbenten a férfi, de Brietta nem válaszolt, helyette elegánsan távozott.

– Szóval... ez mi volt? – érdeklődött Taylor, amint a szárnyaszegett Julien megékezett mellé.

– Hosszú...

– Csak nem a nőd volt? – gúnyolódott a lány.

– Nem, dehogy is! – vágta rá Julien azonnal, majd hirtelen gondolt egyet és ő kérdezett. – De mért is fontos ez a számodra? Csak nem vagy féltékeny?

– Miért kellene féltékenynek lennem?

– Hát azért, mert érzel irántam valamit – mutatott rá Julien.

– Nem vagyok mazochista, hogy foglalkozni kezdjek egy olyan komolytalan emberrel, mint amilyen te vagy...

– Változnak az idők és az emberek is – felelte Julien magához képest egészen komolyan.

– Igen. De, te kivételt képezel – kontrázott rá a lány.

– Ezt csak te hiszed, Taylor... – mondta, mire Taylor őszintén meglepődött. – Én most visszamegyek a színpadhoz. Te maradj, ha akarsz. – közölte, majd el is indult a kijárat felé. Taylor és a mellette ülő lány döbbenten bámultak utána.

– Bocsi, Carline, de inkább vele megyek, mert ez mintha nem az a pasi lenne, akivel ideérkeztem – szabadkozott, felpattanva.

– Persze, menj csak nyugodtan – mondta mosolyogva. – Itt a számom – nyújtott át egy kis kártyát. – Majd találkozzunk még!

– Köszi, akkor majd beszélünk – búcsúzott el Taylor gyorsan, majd Julien után sietett.

– Várj már! – rántotta meg a férfi vállát, amint sikerült utolérnie.

– Mit akarsz? – kérdezte durván a lánytól, ami tovább sokkolta Taylort.

– Csak beszélni akarok veled.

– Akkor beszélj!

– Most komolyan, mi bajod van neked?! – kérdezte Taylor elég határozottan.

– Semmi.

– Ne hazudj már a képembe! Rád van írva, hogy fel vagy dúlva!

– Ne csinálj úgy, mintha ismernél....nem tudsz rólam semmit.

– Semmit? Na azért ezt nem mondanám! Vagy talán az a nő – célzott Briettára. – Olyan nagy szakértő? Úgy láttam elég jól ismer téged...sőt, nem csak téged, hanem a családodat is...

– Ez nem tartozik rád!

– Hogy értette azt, hogy: „Nem vagyok rászorulva egy du Marchege segítségére?!" – kérdezte Julien szavai ellenére. – Mit tud ő a családodról, amiért ennyire utál téged?

– Mint mondtam, semmi közöd hozzá.

– Talán van valami sötét a családod múltjában, amit nem mertél hangoztatni? Bár elnézve a testvéredet, és azt, amit Leonnal próbál művelni, igazából az egész családotokból is kinézem, hogy...

– Azonnal fogd be a szádat! – kiáltott rá Julien egészen kikelve magából. – Neked semmi jogod hozzá, hogy így beszélj a családomról! Attól még, hogy a húgom egy idióta, nem kellene ilyen következtetéseket levonnod! Hihetetlen, hogy pont te akarsz itt a családról okoskodni nekem! Mióta vagy ekkora szakértő? Nem vagy más csak egy árvaházi kiskölyök! – közölte kíméletlenül, de amint elhagyták a szavak a száját, már világosan tudta, hogy mekkora hülyeséget mondott. Már éppen meg is szólalt volna, de Taylor egy hatalmas pofont kent szét az arcán. – Taylor... én... – kezdett bele, miközben meglátta, hogy a lány arcában, patakokban kezd lefolyni a könny.

– Kussolj! – kiáltott rá a lány fájdalmasan, majd sarkon fordult és rohanni kezdett.

– Taylor! Taylor! – kiáltott utána Julien, de a lány meg sem hallotta. – Én meg az a kurva nagy szám... – szidta le saját magát, majd Taylor után eredt. – Mégis, hogy lehettem ekkora farokdísz? – gondolta magában. – Hogy mondhattam ilyet neki? Mintha ő akarta volna, hogy árvaházba kerüljön! – Taylor nem sejtette, hogy Julien követni fogja, ezért kicsit lassított a léptein, mert sem a ruhája, sem pedig a cipője nem kultiválták a maratonfutást. Semmi mást nem szeretett volna, csak segíteni a férfinak, csak sajnos mivel dúl köztük az ezer éves háború, ezért egyértelmű volt, hogy belefuthatnak valami hasonlóba.
Végül a tengerparton állt meg, és a vizet figyelve próbálta csitítani fájdalmas emlékeit, ezért észre sem vette, hogy Julien is odaért. A férfi hosszú percekig némán figyelte a lányt, majd úgy döntött, itt az idő cselekedni.

– Taylor, kérlek... – szólalt meg, mire Taylor döbbenten fordult meg.

– Minek vagy itt?! – támadt neki haragosan. – Nem érdekel semmi, amit mondani akarsz!

– Én... nem gondoltam komolyan! – erősködött a férfi.

– Fütyülök rá! Ne fáradj a bocsánatkéréssel!

– Pedig végig fogsz hallgatni, ha tetszik, ha nem! – közölte Taylorral határozottan.

– Arra ne vegyél mérget! – sziszegte, majd határozottan elindult, hogy elsétáljon Julien mellett, azonban a férfi azonnal elé lépett. – Takarodj az utamból, Julien! – parancsolt rá Taylor.

– Nem fogok! Sőt, mi több! – közölte, majd elkapta a lány kezét és annyira közel húzta magához, hogy megölelje őt.

– Te meg mit művelsz?! Azonnal eressz el! – kiabált rá, miközben szabadulni próbált. hagyj engem bék.. – Ám a kiabálását elfojtotta az, hogy Julien egyszerűen szájon csókolta. Taylor először annyira megdöbbent, hogy hirtelen még ellenkezni is elfelejtett, de amint kitisztult a feje, a csók ellen is dacolni akart, azonban ahogy az ölelésből sem, úgy a csók elől sem menekülhetett.

***

Miközben Henikóék békésen fogyasztották a reggelijüket, Jerry is hasonlóan tett, azonban ő egy kis helyi pubban falatozgatott. Miközben eszegetett, nem kerülte el a figyelmét néhány ember beszélgetése pár asztallal odébb.

– Hallottátok... Mi van a jó öreg Angliában? – kérdezte az egyik.

– Angol földön? Arra a hatalmas változásra gondolsz, amit jósoltak? Én azt hittem, az csak egy rossz pletyka.

– Pedig nem az. A királynő valóban lemond. Pedig milyen jó asszony volt!

– Én úgy hallottam, hogy a fia kerülne a trónra, Carl, de ő továbbadja a koronát a fiának, Stefannak.

– Akkor már értem, hogy hogyan nőtt meg a befolyása annak a Cecilynek a parlamentben. Nyilván amíg Stefan alkalmatlan, addig ő fog uralkodni helyette.

– A legfrissebb pletykák szerint a hercegnek annyira elege lett a tanulásból, hogy megszökött, és ebben az országban bujkál!

– Valószínűleg már nem tarthat soká a kalandja, mert hajnalban egy különgép érkezett, hogy visszavigyék a Palotába... – Jerry teljesen ledöbbent, majd azonnal felpattant, hogy még időben figyelmeztetni tudja a párt. Jerry nagyon szívén viselte a Stefan sorsát, akit nem sokkal az után ismert meg, hogy Sora meghalt. Kate hibába győzködte, hogy szedje össze magát, ő erre képtelen volt. Végül Kenneth úr volt az, aki beajánlotta Stefan mellé, és a rendőr immár uralkodói testőrként dolgozott tovább.

– Általában nem hiszek az ilyen pletykáknak, azonban a legjobb az, ha figyelmeztetem Stefant. Végülis ő maga mondta, hogy Cecily mennyire rászállt. Abból a nőből pedig simán ki is nézem, hogy akár erőszakkal is képes lenne visszacibálni szegény fiút. Nagyon remélem, hogy még a házban lesznek... – gondolkozott, majd hirtelen felfigyelt arra, hogy valaki a nevét kiabálja.

– Jerry bácsi! Jerry bácsi! Kérem, várjon! – Jerry megfordult, és meglátta a felé szaladó kislányt.

– Mi a baj, Eva? Valami baj van?– kérdezte a kislánytól, aki végre utol tudta érni. Még egy percig nehezére esett normálisan válaszolni, mert eléggé elfáradt a nagy rohanásban.

– Figyelmeztetnie kell Stefan úrfit! – közölte idegesen. – Megtudták, hogy itt van, és érte jönnek!

– Igen, én is tudomást szereztem róla. De vajon hogy derült ki? Hiszen teljes titokban szerveztünk mindent...

– Nem Rosy volt! Az én nővérem sosem árulná el Stefan úrfit! Higgye el nekem!

– Ne aggódj, Eva. – térdelt le a kislányhoz. – Pontosan tudom, hogy nem ő volt.

– Rosy üzent, hogy lady Cecily embereket küldött az úrfiért!

– Ezt meg kell akadályoznom! – mondta összeszorított öklökkel. – Azonnal figyelmeztettem, kell Stefant. Ezt a tervét nem viheti véghez ez a nő!

– Márpedig véghez fogja! – hallották meg egy férfi hangját a hátuk mögött.

– Maga meg ki? – kérdezte Jerry döbbenten.

– A nevem Christofer Wilkins. Lady Cecily különleges egységének vezetője vagyok. Azzal a megbízással érkeztünk, hogy visszavigyük őfelségét. Szóval inkább spóroljunk meg az időt és a kellemetlenséget és árulja el nekünk, hol van Stefan.

– Sajnálom, de nem segíthetek – közölte Jerry komoly hangon.

– Ez esetben kénytelen leszek keményebb eszközökhöz folyamodni – vetítette előre, majd az ügynökei azonnal reagáltak a szavaira és közrefogták Jerryt. Egy kis vézna támadt neki elsőként, de annak a likvidálása nem tartott túl sokáig Jerrynek. Erre az összes többi is összekapta magát, és egyszerre próbálták ledönteni a lábáról a nagy óriást. A frissen kinevetett Wilkins kicsit idegesen vette tudomásul, hogy tiszta harcban semmi esélyük a jó múltú rendőr ellen. Egy jelentőségteljes pillantással az egyik emberére nézett, majd a kislány felé bökött.

– Add meg magad, hústorony, vagy a kiscsajból metélt lesz – kiáltotta Wilkins embere, ami azonnal megtorpanásra kényszerítette Jerryt. Ezt gyorsan ki is használta két ügynök, és nem éppen a legelegánsabb húzással, de elrúgták a térdeit.

– Fejezd be, te mocsok! – kiáltotta Jerry, részben a fájdalomtól és részben a haragtól.

– Emlékezzen csak, Jerry, hogy is volt ez pontosan – kezdett magyarázni Wilkins. – Én szépen megkértem magát, hogy segítsen nekünk, ám maga megtagadta. Kap egy utolsó esélyt. Hol van Őfelsége?

– Hagyja, főnök! – hallottak egy kiabálást. – Megtaláltam a házat.

– Remek, akkor menjünk is oda.

– Ezekkel mi legyen, uram? – célzott az egyik beosztott Jerryre és Evára.

– Hozzuk őket, ha netán-tán Őfelségének is kellene egy kis motiváció a helyes döntéshez.

– Jerry bácsi. Ugye nem lesz baja Stefan úrfinak? – suttogta a kislány.

– Nem lesz. Stefan erős gyerek – biztatta határozottan a kislányt. Nem telt bele sok idő és mind megérkeztek Stefanék szállásához. Jerry idegesen nézte végig, ahogy az illetők álnok módon behatolnak. – Sajnálom, Stefan – suttogta Jerry csalódottan. – Nem tudtalak megvédeni titeket.

– Jerry bácsi, nézd! – kiáltott fel Eva, amikor meglátta, hogy az alakok még dühösebb képpel jönnek ki, mint amivel bevonultak.

– Ide figyelj, dagadt! Hol a herceg?! – tépte fel a kocsiajtót az egyik őrült tekintetű vörös hajú.

– Honnan kellene tudnom? Maguk mondták, hogy itt a rejtekhelyük. Én is így tudtam – közölte őszintén.

– Haszontalan selejt! – kiáltotta, majd egy újabb ütésre lendítette a karját.