71. fejezet

- Különben, szerintem Alica házában kellene kezdenünk a kutatást - közölte Taylor Mary irodája felé sétálva, mire Heniko úgy megállt, mint a cövek. - Mi az?

- Te tudod, hol lakik? - kérdezte Heniko csodálkozva.

- Igen - hitetlenkedett Taylor. - Miért, te nem?

- Hát nem.

- Az meg hogy lehet? Hiszen a kollégája voltál! - Heniko ezt meghallva sóhajtott egyet. Eljött a színvallás pillanata.

- Tudod, én és Alica nem voltunk ezeréves cimborák.

- Ezt kifejtenéd? Riválisok voltatok?

- Szerettem volna azt hinni, de ő mélyen utált. Szerintem többször elképzelte magában a jelenetet, ahogy leesek és kitörőm a nyakamat.

- Nem, ezt nem hiszem el! - vágta rá Taylor. - Biztos, hogy ugyanarról a lányról beszélünk?

- Ha mondom...

- De mitől jött nála ez a hatalmas változás?

- Valószínűleg rájött arra, hogy valójában olyan dologért utál, amiről nem is tehetek.

- Hát akárhogy is, én örülök, hogy a jobbik Alicát ismertem meg.

- Én is jobban örültem volna, ha vele kezdek. Na, de most essnük túl a Maryvel való beszélgetésen.

- Szerinted bele fog menni?

- Kénytelen lesz, mivel nemleges választ nem fogok elfogadni. Addig fogom nyaggatni, amíg bele nem egyezik.

- Félelmetesen magabiztos vagy... - jegyezte meg Taylor elismerően.

- Máskülönben nem fogunk nyerni - mutatott rá Heniko. - Különben a többiekkel minden oké? - kérdezte, miközben gyorsan egy smst pötyögött Stefannak, hogy inkább menjen vissza a színpadhoz, mert lehet, hogy Mary meggyőzéséhez több idő kell majd.

- A kicsik az adományoknak hála most rengeteg új játékot kaptak. Ezelőtt nem sűrűn fordult ez elő, szóval ők nagyon boldogok. Loláék csapata pedig szinte mindig táncol. Lola annyira cuki. Olyan lett, mint egy kis irányító. - Heniko erre elmosolyodott. - Tudod, hogy nagy hatással vagy rá?

- Úgy gondolod?

- Viccelsz? A példaképe vagy! - Heniko újra mosolyogni kezdett. - Ami a mi csapatunkat illeti, mi is táncolunk, amikor csak tehetjük. De érződik a hiányod. A házi bohócunk már elvonási tüneteket is produkál.

- Elvonási tüneteket? - kérdezett vissza a lány.

- Igen, vagyis idiótább, mint általában. - Heniko erre felnevetett.

- Viszont Jake miatt aggódom.

- Miért? Történt vele valami? - váltott Heniko azonnal komolyra.

- Amióta Alica eltűnt, teljesen maga alatt van. Olyan, mintha valami szellem lenne.

- Ezen nem csodálkozom... - jegyezte meg Heniko, mire Taylor meglepve nézett rá.

- Ezt úgy érted, hogy Jake...

- Igen, pont úgy.

- Honnan veszed?

- Csak rá kell nézni. Plusz a partnerem volt, így volt időm alaposan megismerni.

- Vagy! - vetette fel Taylor. - Az van, hogy valami oknál fogva neked mindenki megnyílik. És csak beszél, beszél, beszél. Ha megunod az akrobatikát, lehetnél pap is. - Heniko erre újra felnevetett.

- Én, mint pap? Hát most inkább a beszédkészségemre lesz szükség, mint a hallgatásomra - közölte Heniko, tekintve, hogy megérkeztek Mary irodája elé. Taylor egyből feszültté vált. - Nyugi, Taylor. Sima lesz.

- A próféta szóljon belőled... - reménykedett Taylor hangosan, Heniko pedig nem teketóriázott, és azonnal benyitott. Mary éppen papírokkal foglalatoskodott, de amikor meglátta a lányokat, egyből abbahagyta, amit csinált.

- Parancsoljatok, lányok - mondta nekik mosolyogva.

- Igazgatónő... - kezdett bele Taylor, ami egyből felkeltette Mary figyelmét.

- Igen? Mit tehetek értetek?

- Igazából elég sokat - vette át a szót Heniko.

- Nahát, ez elég komolyan hangzik.

- Az is - folytatta Heniko, majd időhúzás nélkül kibökte a lényeget. - Taylort elviszem magammal - közölte határozottan. Mary tekintete egyből megváltozott. Tay döbbenten nézett Henikóra, mivel ő inkább arra gondolt, hogy a lány valahogy finomabban közli majd a lényeget, ellenben pont az ellenkezőjét csinálta.

- Hogyan? Ezt részleteznéd?

- Persze. Azt szeretném kérni, hogy Taylort engedd el velem. Szeretném, ha csatlakozna a társulathoz.

- Sajnálom, Heniko, de ezt nem tehetem.

- Miért nem?

- Heniko, ez nem ilyen egyszerű.

- De Mary! Legyél megértőbb, kérlek! Ez most nagyon fontos. Hidd el, nem lennék ennyire rámenős, ha nem így lenne. Egyszerűen szükség van Taylorra. Ígérem, vigyázni fogok rá.

- Isten szerelmére, Heniko! Te még magadra sem tudsz! - váltott szigorú hangnemre a nő, azonban Heniko nem hagyta magát.

- Tudok magamra vigyázni! - bizonygatta határozottan, bár pontosan tudta, hogy Mary tele van ellenpéldákkal ezzel kapcsolatban, így gyorsan taktikát váltott. - Ennyire nem bízol meg bennem? Akkor mi a francnak alkalmazol itt? - mutatott rá. - Ha az alig öt évesekkel dolgozhatok, akkor egy már majdnem felnőtt szerinted gondot jelentene?!

- Heniko ne keverd össze a két dolgot. Ez közelről sem ugyanaz!

- Igen, mert itt itt vagy, és a színpadnál meg nem lennél.

- Te is tudod, hogy nem ez a valódi különbség. Itt Taylor maximum csak kificamítja a bokáját, ha hibázik, de ott komoly sérüléseket is szerezhet egy óvatlan mozdulattal!

- Mary. Taylor elképesztően tehetséges. Nem csak azért mondom ezt, hogy hamarabb meggyőzzelek, hanem mert ez az igazság. Én szeretnék neki segíteni, hogy kitörjön innen, de ahhoz a te segítségedre is szükség van.

- Kérem, igazgatónő - szállt be a győzködésbe Taylor is. - Kérem, hadd menjek... - kérte egyenesen könyörögve. - Amíg Heniko nem jött ide, csak úgy voltam. Amióta elkezdett minket tanítani, úgy éreztem, már van értelme az életemnek. Az pedig, hogy egy ilyen lehetőséget kaphatok, az sokkal több, mint amiről valaha is álmodtam. Csak hálás lehetek önnek a kedvességéért, de most menni szeretnék! - Heniko nem szólt. Tudta, hogy innen már nem rajta múlik. Mary hosszú ideig nem szólt semmit. Taylor már aggódni is kezdett, hogy minden esélye odavan. Heniko azonban továbbra is optimista volt. Bízott abban, hogy Mary igazat ad nekik.

- Menj... - mondta ki végül egy végtelennek tűnő pillanat után, mire Taylor arca felragyogott. - De ha valami bajod lesz, nem állok jót magamért! - közölte Taylorral vasszigorral.

- Értettem! - vette tudomásul Taylor, de közben csak vigyorgott. Mary mindentudóan Henikóra nézett.

- Tejesen elrontod a gyerekeimet... - mondta nagyon szigorúan, de a szája sarkán bujkáló mosoly miatt ez nem tűnt elég hitelesnek.

- Bocsi... - mondta Heniko, elcsapva a szokásos teliszájas mosolyát.

- Úgy készüljetek, hogy elmegyek a darabra, és megnézem a premiert. Ha pedig nem azt látom majd, amit akarok, jaj nektek!

- Értettük - felelte Heniko kissé katonásan. - De tudhatnád, hogy nem szokásom a félvállról végzett munka.

- Ajánlom is, Heniko! - mondta, majd Taylorra nézett. - Sok szerencsét, művésznő! - címezte ezt már Taylornak, miközben kézrázásra nyújtotta a kezét.

- Viszlát, igazgatónő - viszonozta a kézfogást a lány. - Ígérem, nem okozok önnek csalódást!

- Nagyon helyes. Előkészítem a papírjaidat. A napokban majd elintézzük őket.

- Köszönöm... - hálálkodott Taylor szinte könnyes szemekkel.

- Mondjátok meg Kalosnak, hogy azt üzenem, hogy nagyon vigyázzon rád! - közölte a lányokkal határozottan. - Most pedig menjetek, mielőtt elsírom magam! - siettette őket Mary, aki már tényleg nagyon küzdött a könnyeivel. Henikóék ezután szó nélkül távoztak az irodából, és nem is szólaltak meg egészen addig, míg be nem csukták maguk mögött Taylor szobájának az ajtaját.

- ÚRISTEN! - kiáltott fel Taylor. - Heniko, döbbenetes voltál!

- Én? Sokkal inkább neked járna a dicséret. Szerintem nem is én győztem meg igazán, hanem te.

- Még mindig alig hiszem el, hogy mehetek.

- Pedig ma már a színpadi lakásodban alszol majd - emlékeztette Heniko.

- A főnök nem lesz nagyon kiakadva, hogy én megyek és nem Alica? - kérdezte Tay kicsit aggódva.

- Mia és Caty felkészítették őt arra, hogy ha Alica nemet mond, akkor téged foglak hozni. Kicsit kellett győzködni, de ő is látott táncolni, szóval tudja, hogy tehetséges vagy. Azt meg alapból tudja, hogy ha valamit, hát tanítani azt tudok.

- Hihetetlen, hogy mennyire bízik benned ő is! - álmélkodott Taylor. Heniko erre megforgatta a szemeit.

- Azért... nem mindig zökkenőmentesek a párbeszédeink. Szerintem, ha én lennék a lánya, naponta kellene változtatnia a végrendeletet, mert egyszer kitagadna, máskor meg nem. - Taylor elröhögte magát a hallottakra, majd amint kinevette magát, komolyra rendezte a vonásait.

- Heniko, köszönöm neked. - Heniko érdeklődve nézett rá, ezért Taylor folytatta. - Az, hogy te megjelentél az életemben, az volt az én szerencsém. - Heniko hálásan elmosolyodott a hallottakra.

- Én nem tettem egyebet, csak kihoztam belőled, ami alapból is benned volt. - Taylor erre szorosan megölelte a másikat.

- Akkor is köszönöm. Ezt sosem fogom tudni viszonozni neked!

***

Egy autó száguldott az autópályán már egyhuzamban legalább négy-öt órája. A sofőrje remélte, hogy ez a kis kocsikázás majd segít kiszellőztetni a fejét, ám tekintve, hogy már órák teltek el, ez az elképzelés megingani látszott. Hirtelen aztán meglátott egy leágazást, és valami belső hang hatására, arra kormányozta az autóját. A mellékút egy kihalt környékre vezette őt, aztán meglátott egy táblát, ami valamikor a falu üdvözlőtáblája lehetett. Szinte olvashatatlan volt az írás rajta.

- Blythe - olvasta magában. - Honnan ilyen ismerős ez nekem? Mintha már halottam volna valahol... - Ahogy magában gondolkodott és az emlékeiből próbálta felidézni az emléket, lassan látszani kezdtek a régi kis falu házai. Mindegyik romos, látszólag lakatlan. Pár méterrel később egy kis erdő foglalta el a házak helyét, a betonutat pedig felváltotta egy hepehupás földút. Öt perc autózás után újabb házakba akadt bele a kocsi reflektorának a fénye. Úgy döntött, kicsit kiszáll és körbenéz gyalogosan is. Ám alig lépett el pár lépésnyire az autótól, egy ismerős hang megállásra késztette.

- Tudtam, hogy vissza fogsz jönni. - Leon azonnal megfordult a tengelye körül. - Csak abban nem voltam biztos, hogy mikor.

- Maga? - csodálkozott Leon és már kezdte sejteni, hogy miért is volt olyan ismerős neki a hely. Hiszen járt már itt korábban. Nem is értette, hogy nem jutott eszébe már az első pillanatban.

- Nem kell ennyire meglepettnek lenned. Megmondtam, hogy így lesz.

- Ja persze! Én bolond! Hiszen magának ott vannak a mindenttudó lapjai... - gúnyolódott a francia.

- Mikor tanulod már meg, hogy a gúnyolódás nem vezet sehova sem? - kérdezte a nő szánakozva. - Elveszettebb vagy, mint eddig bármikor!

- Kitalálom, ezt meg a macskája nyávogta el, igaz?

- Nem kell hozzá a jóstehetségem, hogy ránézésre felismerjek egy elkeseredett, szánalmas alakot - vágta Leonhoz lesajnáló stílusban. - Bár, ha minden ennyire rohadtul rendben van az életeddel, akkor mégis mit keresel itt az isten háta mögött? - Leon érezte, hogy fogást találtak rajta. Erre aztán tényleg nem tudott mit felelni. Bosszantotta, hogy ez a nő már az első találkozásuk alkalmával is nyitott könyvként kezelte, pedig alapjáraton ő nem hitt semmilyen okult hókuszpókuszban. Azonban most már erősen úgy volt vele, hogy tökmindegy, hogy ki, teljesen mindegy milyen módszerrel, de hozzon már megnyugvást a számára. - Kövess! - mondta hirtelen a jósnő, és Leon ellenkezés nélkül követte őt. Persze megtehette volna, hogy megint epét fröcsög a nő arcára, de bízott abban, hogy nem véletlenül talált ide, pont úgy, mint az első alkalommal. Leonnak hamar feltűnt, hogy nem afelé a ház felé igyekeznek, ahol az első alkalommal voltak. Most a nő egy nagyobb házhoz vezette őt, ám ez sem volt sokkal fényesebb állapotban, mint a többi. A vakolat mindenhol omladozott, a kertet felemésztették a gyomok, a kerítés pedig csak nyomokban tudott eleget tenni az alapvető feladatának.

- Ugye nem azt akarja mondani, hogy maga itt lakik? - bukott ki, Leonból, amint meglátta, hogy a nő a kulcsaival vacakol.

- Talán valami problémád van vele? - érdeklődött a nő félig felé fordulva.

- Nekem aztán nincs, nem én lakom egy...

- Ne merészeld kimondani azt a szót! - sziszegte a nő villámló szemekkel.

- Miért? Mit csinál? Békává varázsol? - engedett meg Leon magának egy pimasz mosolyt.

- Tudod, egy cseppet sem csodálkozom azon, hogy elvesztetted... - közölte vele a nő kíméletlenül, mire a francia mosolya is lefagyott. - Pedig megmondtam neked, hogy vigyázz, mert ha elveszted, nem tudsz majd tovább lépni...soha sem. - Leon újra szótlan maradt, mert pontosan tudta, hogy a nőnek igaza volt. Ha már a legelején mesélt volna Henikónak Miriamről, sokkal könnyebben meg tudták volna oldani a helyzetet.

A ház belülről is viseltes kinézetű volt. A legtöbb sarokban vastag porréteg és pókhálók tekervényes hálózata függött. A szoba közepén egy asztal volt, amin gyertyák égtek. A nő céltudatosan haladt arrafelé, míg Leon inkább arra figyelt, hogy hová léphet egyáltalán. Az indokolatlan zsúfoltság olyanná tette az utat az asztalig, mint egy furcsa labirintus.

- Most nem vagy boldog - vágott a közepébe a jósnő mindenféle bevezető nélkül. - Pedig mérhetetlen boldogság vett körbe, ám te önhibádból félredobtad. Sosem leszel boldog azzal a nővel, akivel most vagy.

- Mért ilyen biztos ebben?

- Ugyan már, kérlek. Talán boldognak érzed magad? Rádnézek, és késztetést érzek rá, hogy helyetted kössem fel magam egy fára. Olyan lettél, mintha csak meghaltál volna, mert az a lány... az a lány, akit elengedtél, ő jelentette neked az igazi életet. Mellette az lehettél, aki mindig is lenni akartál.

- Sikerült elérnem, hogy gyűlöljön, szóval ennek a történetnek itt vége is van - közölte teljesen érzelemmentesen.

- Az volt a sorsotok, hogy találkozzatok, és az is, hogy egymásba szeressetek. Meglehet az esélye, hogy helyre tudod hozni.

- Mert a remény hal meg utoljára, mi? - bukott ki egy újabb adag rosszindulat Leonból.

- Ennek nincs köze a reményhez. Ahogy az előbb is mondtam, ti összetartoztok. Talán itt lenne az ideje, hogy kivedd a töködet a hűtőszekrényből, és nem hagyni, hogy kisétáljon az életedből! - mutatott rá a nő.

- Végig sem akart hallgatni, szóval kétlem, hogy meg tudnám állítani. Á! - kiáltott fel a francia hirtelen, mert a jósnő egészen egyszerűen fejbe vágta a seprűje nyelével.

- Tévedtem. Nem hütőben vannak, hanem az Antarktisz legnagyobb gleccserében! És komolyan, te lennél az, akiért megvesznek a nők? Annyira szánalmas és ostoba vagy, hogy az már nekem fáj! Belegondoltál, akár csak egyetlen egyszer, hogy hogy élhette meg ő ezt az egészet? A fenébe is, elkötelezted magad egy másik nővel, akinek ő még csak a létezéséről sem tudott. Szerinted mit kellett volna tennie? Miért is harcolna érted, amikor cserben hagytad? Ezért pedig meg is fizeted az árat. Szenvedni fogsz. Hosszan és fájdalmasan.

- Tudom, és meg is érdemlem, de egyszerűen nem tudom elengedni őt... - suttogta Leon, és csak az asztalt bámulta.

- Mondd már ki, hogy szereted! - szólt rá a nő felháborodottan.

- Nem tehetem.

- Miért nem?

- Mert el kell...

- Venned a másikat? - kérdezett rá a nő egyenesen. - Miért akarsz örök életedben boldogtalan lenni? Persze nem az én dolgom, ha jól esik a szenvedés haladj csak tovább egyenesen ezen az úton. Akár írásba is adom neked, hogy ezt a nőt soha nem fogod úgy szeretni, mint azt, akit elhagytál. Lehet, hogy egykor egy éned szerint ő volt a tökéletes választás, csakhogy az az éned már nem létezik. - Leon erre érdeklődve kapta fel a fejét. - Szóval hiába akarod kötni az ebet a karóhoz, értelmetlenül teszed. Neked a saját angyalodnál van a helyed, nem pedig egy kígyó szorításában. A sors nagykönyve már leosztotta a szerepeket. Elmondjam, hogy miért vágysz rá ennyire? Hogy mi az oka annak, hogy annyira hiányzik, mintha kiszakították volna a szívedet a mellkasodból? Bármilyen hihetetlen, de közös múlton osztoztok és ez a kötelék ebben az életben is összehúz. Tudom, hogy bolondnak hiszel, és szerinted ostobaságokat beszélek, csakhogy ez az igazság. - Leon hosszú percekig emésztette a hallottakat, miközben a nő felállt a helyéről és sétálni kezdett a szobában. Leon tépelődését végül az zökkentette ki, hogy megpillantott az egyik szekrényen egy nagy feszületet, ami valahogy a legkevésbé sem illett az okkult tudományok művelőjéhez.

- Maga hisz Isten létezésében? - kérdezte, miközben csak a keresztet figyelte. A nő erre érdeklődve felé fordult. Ekkor pillantotta meg, hogy a férfi a keresztet nézi.

- Régebben hittem - válaszolt a nő természetes hangon. - De egy napon elhagyott a hitem, és azóta sem tért vissza.

- Akkor lett az, ami most? - érdeklődött Leon tovább, amit a jósnő nem igazán tudott mire vélni.

- Miért érdekel ez téged?

- Csak úgy... - vonta meg a vállát Leon. - Ki van a kereszten? - A nő értetlenül forgatta meg a szemét.

- Szent Orphan - válaszolt ennek ellenére készségesen. Leon elgondolkodó arccal pillantott maga elé. Eszébe jutott, hogy ennek a szentnek a nevét már ő is hallotta.

- Heniko is említette egyszer ezt a nevet... - szökött ki a száján, minek hallattán a jósnő leejtette azt, amit a kezében tartott. Leon döbbenten fordult a nő felé, aki olyan fehér lett, akár a fal.

- Jól van? - kérdezte Leon a nő mellé sietve.

- Mit...mit mondtál az előbb? - kérdezte, alig találva a szavakat.

- Azt, hogy jól van... - kezdte volna el Leon, de a jós közbevágott.

- Nem, nem azt. Azt, amit előtte mondtál! - kérdezte kissé erőszakosabban.

- Azt, hogy Heniko - kezdett bele, de azonnal be is fejezte, ahogy újra megpillantotta a nő feldúlt arckifejezését.

- Heniko alatt... Heniko Madcapot értesz? - kérdezte idegesen.

- Igen, ő... talán ismeri? - kérdezte Leon értetlenül.

- Hogy ismerem-e? Igen, még régről. - Leon értetlen arckifejezése egyenesen döbbentre változott. Valahogy sehogy nem tudta elképzelni, hogy Heniko és ez a nő ismerje egymást.

- Honnan ismeri maga Henikót? - bukott ki belőle és alig tudta visszafogni a hangjából az izgatottságot. Egy újabb ember, aki egy újabb kirakóst rak a helyére Heniko életével kapcsolatban.

- Ez hihetetlen... - suttogta a nő maga elé. - Soha nem hittem volna, hogy újra hallok felőle. - Miközben beszélt, a hanglejtése is teljesen megváltozott.

- Kérem...mondja el, mit tud róla - kérte a francia, ám a nő azonnali válasz helyett felkapta a fal melletti seprűt, teljes erejéből fejbe vágta őt, majd a nyelével ki is gáncsolta. Leont annyira ledöbbentette ez, hogy először még reagálni sem volt képes.

- Magának teljesen elment az esze?! - háborodott fel, amint felocsúdott a döbbenetből. - Mégis mit hadonászik azzal a seprű... - De nem tudta befejezni a mondatot, mert a nő szikrázó tekintettel nézett rá, és nekiszegezte a seprűt Leon arcának.

- Amikor... jósolni kezdtem neked - kezdett bele vészjósló hangon. - Akkor még nem tudtam a részleteket, de jól sejtem, hogy a lány, akinek összetörted a szívét, az Heniko volt?! - Leon szégyenében azonnal elpillantott, mire a nő csak még dühösebb lett. - Szóval igen, és ennek ellenére még van pofád kérdezősködni róla?! Egyáltalán...miért...

- Az egy hosszú történet... - vágott közbe.

- Micsoda szerencse, hogy nekem rengeteg időm van - közölte a nő határozottan.

- Rendben elmondom, de csak akkor, ha ön is elmondja azt, amit tud! - alkudozott a francia határozottan.

- Te most üzletelni próbálsz? - sokkolódott le a nő.

- Valamit valamiért - közölte Leon bátran, annak ellenére, hogy a seprű nyele még mindig vészesen közel volt az arcához. - De először ezt kérem, tegye le... - A nő pár percig mérlegelte a helyzetet, majd úgy döntött inkább kötélnek áll.

- Hallgatlak... - mondta végül, miközben a földre ejtette a „fegyverét". Leon úgy érezte magát, mintha egy ítélő bíróság előtt állna, ami bizonyos tekintetben igaz is volt. Azonban túl kedvező volt a lehetőség, hogy kihagyja.

- Azért kellett... elhagynom...Henikót - kezdett bele, ám csak nagyon nehezen jöttek a szavak a szájára.

- Mert visszajött a menyasszonyod - szólt közbe a nő, aki időközben már a kártyáit kezdte lepakolni az asztalra. Leon csak értetlenül pislogott. Biztos volt benne, hogy az imént még nem volt nála semmi sem.

- Ha úgyis ennyire tudja, akkor minek akarja, hogy beszéljek? - érdeklődött Leon költőien.

- Talán... mert mire elmondod, addigra én már az életed mozifilmes változatát nézem full HD-ban - gúnyolódott a nő. - Az emberek azt hiszik, hogy a határozottság mintaképe vagy, azonban nagyot tévednek. Szándékosan akarsz rosszat tenni önmagadnak egy olyan ígéret miatt, amit egy másik éned hozott. Ha valóban rá lenne szükséged, akkor nem őrlődnél ilyen sokat.

- Kezdem én is úgy gondolni...

- ...Csakhogy benned van az is, hogy Heniko meg sem akar hallgatni.

- Biztos vagyok benne, hogy nem érdekelné a magyarázatom.

- Senki sem hibáztathatja érte - helyeselt a nő kertelés nélkül, miközben újra osztotta a lapokat. - Kicsit nehéz olyannak jósolni, aki nincs jelen, de megpróbálom - mondta a nő Henikóra utalva. - A lapok azt mutatják, hogy ő a végletekig megbízott benned. Pont ezért remélte, hogy elmondod neki az igazat. - Erre Leon döbbenten kapta fel a fejét.

- Ezt meg mégis hogyan érti?! - kérdezte feldúltan. - Heniko tudott róla?

- Igen... tudta.

- De mégis honnan?

- Nem csak élők támogatják... - közölte rejtélyesen.

- Hogy?! Nem, ez képtelenség!

- Ha nem akarsz hinni nekem, hát ne tedd. Én csak elmondtam azt, amit a lapokban láttam. Elmondhatom a véleményem? Szerintem a húgod nem akarta, hogy jobban elrontsd az életedet, mint tetted volna - jelentette ki a nő kertelés nélkül, ami kissé szíven találta a franciát. Heniko és a húga egy lapon való említése már tényleg sok volt neki. Bár a maga paranormális vonatkozásában nagyon is reális elképzelés volt, tekintve, hogy Miriamről csak Sophie tudott.

- Leon, kérlek! Ne rejtegesd már tovább!

- Nyugalom, Sophie. Néha nagyon gyerekes tudsz lenni... - torkolta le Leon nevetve, majd átnyújtott a lánynak egy ajándékzacskót.

- Köszönöm, Bátyus! - vigyorgott Sophie boldogan, majd rácsimpaszkodott a bátyjára. - Köszönöm, köszönöm! - hálálkodott, miközben cuppanós puszikkal sorozta a testvére arcát.

- Jól van, jól van, elég lesz már! - röhögött Leon, miközben igyekezett kiszabadulni a húga karmai közül. - Bontsd ki inkább, ha már ennyit küzdöttel érte. - Sophienak azonnal felcsillant a szeme a halottakra, majd neki is állt az ajándék kiszabadításának. Először kivette a gondosan becsomagolt meglepetést a zacskóból, majd kisgyermek módjára szétszakította a csomagolást. Leon az asztalhoz ülve nézte végig, és igyekezett visszafogni a genyó kis megjegyzéseit. Sohpie, amint meglátta a csodálatos kis könyvecskét, majd elalélt a boldogságtól.

- Egy napló? Istenem, de gyönyörű! Te vagy a legjobb testvér a világon!

- Ez egyértelmű - fényezte önmagát a francia, mire Sophie ránézett egy kifejező fintorral. De csak egy pillanatig tartott csupán, mert lapozgatni kezdte.

- „Ha őrző angyalod helyett én írnám sorsodat, Te lennél a Földön a legeslegboldogabb! Csak kettőt kívánok: Mindig és soha, Légy mindig boldog, De boldogtalan soha! Leon - olvasta fel Leon jókívánságait, mire Sophie elmosolyodott. - Én itt azon aggódom, hogy bele sem merek írni, erre te már meg is tetted?! - cukkolta szándékosan.

- A napló írásra van. Vedd úgy, hogy levettem a válladról a terhet az elkezdéssel - vonta meg a vállát Leon.

- A napló... - szökött ki Leon száján, majd be is villantak az emlékek az agyába, amikor éjszaka futott össze a lánnyal a házában.

- Jó reggelt!

- Reggel? Talán inkább hajnal, nem? - javította ki Leon, nem túl kipihent hangon.

- Ja, de. Hajnal...azaz... az lesz az. Annyira közel vannak egymáshoz... - fecsegett össze-vissza.

- Nincs valami, amit el akarsz mondani? - kérdezte a férfi, miközben Heniko újra falfehérré változott.

- Ööö... De van! - mondta, gyorsan, amint ráeszmélt, hogy az ö-zés kicsit túl hosszúra sikerült. - Felfedeztem, hogy alva járni is tudok - közölte rendkívül meggyőzően.

- Heniko, tény, hogy fáradt vagyok, de hülye nem - szögezte le Leon. - Tehát? Még mindig várok...

- Ne gondolj semmi rosszra, csak felébredtem, és nem tudtam azonnal visszaaludni. Szóval lezuhanyoztam és vacsoráztam - magyarázta, miközben nagyon reménykedett benne, hogy a francia nincs fent már legalább egy órája, mert akkor bukta a történetét. - Elég kielégítő volt? - érdeklődött nagy szemekkel, miközben felsétált a férfi mellé. - És veled mi a helyzet? Hogy-hogy fent?

- Hiányérzetem volt...

- Valószínűleg akkor történhetett... - motyogta maga elé, de a nő attól még mindent halott.

- Úgy látom, megtaláltad a megoldást.

- Igen. Szellemek meg egyéb marhaságok nélkül.

- Heniko mesélt neked Szt. Orphanról, nem? - kérdezte a nő ignorálva Leon szavait.

- Igen, de mi jelentősége van ennek?

- Heniko a szentről elnevezett árvaházban élt.

- Ezt meg honnan tudja? - érdeklődött Leon.

- Onnan ismerem őt. Ott dolgoztam.

- Hogy? Ott dolgozott?

- Igen... Clair nővér segédje és diákja voltam. - A jós látta Leon arcán, hogy ismerős neki a név. - Ismerős a neve, nem igaz? Heniko már biztosan említette. Tudtad, hogy a hely, ahol annyit szenvedett, az ebben a városban volt? - A francia újra ledöbbent. Bár emlékezett rá, hogy annak idején a táncosai kérésére Heniko mesélt magáról, de ez valamiért már nem volt meg az emlékezetében.

- Micsoda? Ez igaz?!

- Igen. A város határában van az épület. Vagyis jobban mondva az, ami megmaradt belőle.

- Vigyen el ahhoz az épülethez most azonnal! - kérte a francia határozott hangon. A nő érdeklődve vonta fel a szemöldökét.

- Tűzzel-vassal próbálod elfelejteni, erre most még többet akarnál megtudni róla? Furcsa ember vagy... - Leon erre nem felelt csak türelmetlenül nézett a nőre, mire az egy nagyot sóhajtott. - Meg sem próbálom megérteni, hogy miért okoztál szenvedést magatoknak, amikor állítom még meg is halnál érte... Most akkor kövess - mondta, majd felállt, és a kijárat felé indult. Leon úgy pattant fel, mintha megégették volna. Miközben szótlanul haladt a nő után, mindenfélén járt az agya Henikóval kapcsolatban. Például azon, hogy miképpen volt képes a napló nyomára bukkanni, amikor a házban az a szoba mindig zárva volt. Egyszer sem mutatta meg Henikónak, magát a kulcsot pedig szintén elzárva tartotta. Aztán ott volt az is, hogy hogy jött rá arra, hogy Sophie hova rejtette el a napló kulcsát, amikor annak a hollétét a francia sem tudta. Ő is tudni akarta, hogy mi van a naplóban.

Kezdet rájönni, arra, hogy minél több időt töltött Miriam társaságában, annál jobban érezte, hogy már egyáltalán nem vonzódott hozzá. Nem is értette, hogy lehetett annyira ostoba, hogy ezt megpróbálta elkendőzni magában. Az, hogy ez a nő kíméletlenül az arcába vágta a valóságot, végre észhez térítette.

- Ne maradj le! - szólalt meg a nő hirtelen, amitől Leon kissé megijedt, mert annyira el volt merülve a gondolataiban. - Csak nem megijesztettelek? - kérdezte a nő, aki pontosan tudta, hogy milyen reakciója lehetett a férfinak a háta mögött.

- Egy frászt! - vakkantotta Leon. - Ahelyett, hogy engem próbál szivatni, inkább haladjon!

- Ó, hirtelen milyen nagy lett a szája valakinek! - fordult vissza a nő gúnyolódva. - Ahelyett, hogy tiszteletlenkedsz, inkább örülj annak, hogy a tetteid ellenére is olyan dolgokat mondok neked, amit meg sem érdemelnél. Isten a tanúm rá, hogyha Heniko ezt megtudná, örökre meggyűlölne csak azért, mert segítek neked! - Leon szótlanul nézett a kemény tekintetű nőre, akinek újfent igaza volt. Leon tényleg nem lehetett egyéb, csakis hálás.

- Igaza van, bocsásson meg - bukott ki belőle, mire a nő szemei a kétszeresükre kerekedtek.

- Te most komolyan bocsánatot kértél? - kérdezte hitetlenkedve.

- Így van. Csak tudja, ez a találkozás önnel most ráébresztett egy-két dologra.

- Azt észrevettem. Mintha az a férfi, aki idejött és az aki, most velem szemben áll két teljesen különböző ember volna. Ez lenne az az éned, amelyikbe Heniko is beleszeretett?

- Szeretném ezt hinni.

- Egyszer már sikerrel jártál, nem? - mutatott rá a nő. - Miért ne sikerülne újra? - vetette fel a nő, mire Leon elmosolyodott. Belegondolva, a kezdetekről is innen indult, hogy a lány ki nem állhatta. - Már nem vagyunk olyan messze...igyekezzünk - mondta, majd tovább indult. - Tizenkilenc éves voltam, amikor a zárdába érkeztem - kezdett mesélni a nő. - A családom itt élt a városban, de a nagy szegénység miatt inkább úgy döntöttem dolgozni kezdek, hogy könnyebb legyen a sorunk. Gondoltam ott a zárdában majd jó helyem lesz, azonban nagyon melléfogtam. A hely igazgatója egy könyörtelen, szívtelen némber volt. Gyűlölte a gyerekeket, mégsem adta fel a munkáját. Mondjuk nekem szerencsém volt, mert Clair segédje lettem. Nagyon felnéztem rá, mert egy csodálatos, kivételes tehetségű nő volt, aki imádta a gyerekeket. Emlékszem, egy hideg őszi napon, pontosan tizenöt évvel ezelőtt Clair és én elmentünk, hogy anyagot gyűjtsünk az egyik természeti foglalkozásra. Azt gondoltuk, hogy az egy emlékezetes nap lesz és nem is tévedtünk túl sokat. Amikor errefelé jöttél, láttál egy másik utat is, igaz? - Leon elgondolkodott.

- Azt hiszem, láttam valamit, de az nem tűnt annak.

- Pedig az volt. Egy már tizenöt éve elhagyatott út.

- Mi történt tizenöt éve? - kérdezte, de amint kimondta, már rá is jött a válaszra. - Heniko...

- Pontosan. Éppen úton voltunk Clairrel, amikor hallottunk egy hatalmas robajt. Azonnal odasiettünk, hogy megtudjuk mi történhetett. Az út mentén húzódik a Curse szakadék. Egy autó zuhant a mélyére. Mire odaértünk már csak a lángoló roncsokat láttuk. Biztosak voltunk benne, hogy az utasok azonnal szörnyethaltak.

- Te jó ég... - szörnyülködött Leon.

- Már majdnem elindultunk segítségért, amikor hirtelen gyereksírást hallottunk.

- Az volt Heniko?

- Igen, ő volt. Valószínüleg a szülei még a zuhanás előtt valahogy kimenekítették az autóból. Soha nem láttam még olyan gyönyörű kislányt, mint amilyen ő volt. Milyen hatalmas szemei voltak. Még most is tisztán emlékszem rájuk. Clair eldöntötte, hogy nem hagyjuk sorsára és magunkkal visszük őt. Már éppen indultunk volna vissza, amikor megláttuk, hogy a takaróba, amibe becsomagolták, ott volt egy nyakék és egy gyűrű.

- Ékszerek? - csodálkozott a francia.

- Valószínűleg...a családjáé lehetett.

- Heniko is elmesélte ezt a történetet, de ő sem a balesetről, sem az ékszerekről nem beszélt - emlékezett vissza Leon.

- Persze, hogy nem, mivel nem is tudott róla. Nem mondtuk el neki a teljes igazságot.

- De hát miért nem? Joga lett volna tudni a teljes igazságot.

- Igen... ebben igazad van, csakhogy féltettük őt.

- Féltették? De mégis mitől?

- Azért, mert én biztos voltam benne, hogy az nem baleset volt. - Leon teljesen elhűlt a szavak hallatán.

- Meg akarták ölni őket? Mégis miért gondolja ezt?

- Ha a baleset véletlen lett volna, valószínűleg nem lett volna idejük arra, hogy Henikót kijuttassák az autóból. Hiszen, ha megijed valaki, akkor azonnal cselekszik, spontán. De ebben az esetben olyan, mintha tudták volna, hogy cselekedniük kell. Talán megrongálhatták a fékeket. Nem tudom. Keresni akartam nyomokat, de az autó teljesen kiégett. Aligha lehetett volna nyomokat találni benne.

- Tegyük fel, hogy igaza van. Akkor, ha valahogy kiderülne, hogy Heniko túlélte, akkor lehetséges, hogy megint célponttá válik? - kérdezte teljesen elhűlve.

- Lehetséges - suttogta, miközben megállt és mereven előrenézett. Leon hasonlóan cselekedett, de míg ő az ijedségtől, hogy valaki elveheti Heniko életét, addig a jósnő azért, mert megpillantotta a régi árvaház maradványait. A romos épület egyik része teljesen leomlott már. A tetőszerkezet még nagyából a helyén volt, de több helyen is méretes lyukak tarkították. Az ablakok be voltak törve, sok helyen a tűzvész nyomai színezték a megmaradt falakat. - Mondanék még valamit... - kezdett bele a nő újra, amivel egyből magára vonta Leon figyelmét. - Ezt a titkot Clair halála óta csak őriztem, és azzal, hogy elmondtam, nagy súlyt helyeztem rád is. Elmondtam, mert azt akartam, hogy jobban megértsd Henikót. Neki borzasztó élete volt itt. Úgy bántak vele, mint egy rabszolgával. Téli hidegben vizet cipelt, olyan munkákat csináltattak vele, amit egy gyereknek sem kellene. Ennek ellenére végtelenül bátor volt, és mindig kiállt a társaiért. Minden kicsi felnézett rá, pedig kortársak voltak.

- Ez most is igaz rá... - mosolyodott el Leon halványan, hiszen eszébe jutott a megannyi emlék ezzel kapcsolatban. Aztán komolyra rendezte a vonásait. - Soha nem lennék képes bajba sodorni őt. Megbízhat bennem. - A nő elmosolyodott, majd a romos épület egy szegletére mutatott.

- Látod azt ott? - Leon válaszképpen csak bólintott. - Az a büntető verem volt. Oda zárták be azokat a gyerekeket, akiket az igazgató engedetlennek titulált. - Leon szörnyülködni kezdett. - Henikót nagyon sokszor záratta oda. Felnőtt nő volt, ennek ellenére félt egy kislánytól.

- Annak a nőnek üldözési mániája lehetett - rázta meg a fejét Leon hitetlenkedve. - Különben mi történt a hellyel? Hogyan égett le?

- Erre senki nem tudta a pontos választ. Egyesek szerint baleset volt. Mások azt pletykálják, hogy maga az igazgatónő gyújtotta fel. - Ezután hosszú percekig nem szólt semmit, de aztán mégis belefogott. - Tudod, amikor a beszélgetésünk elején azt mondtam, hogy nem hittem volna, hogy valaha hallok Heniko felől, azt azért mondtam, mert ő be volt zárva abba a szobába, amikor az épület kigyulladt.

- Micsoda? Bent volt?!

- Igen. Elképzelésem sincs, hogyan jutott ki onnan. Olyan, mintha minden azt akarná, hogy ő éljen. Amikor idehoztuk Henikót...az igazgatónő közölte velünk, hogy vigyük vissza. Persze Clair szembeszállt vele. Clair nagyon szerette Henikót, és a kislány is őt. Aztán egy télen Clair nagyon beteg lett. Sajnos a városban nem volt olyan orvos, aki meggyógyíthatta volna őt. A lelkemre kötötte, hogy ne szóljak róla senkinek, Henikónak főleg ne, mivel Henikónak Clair volt az egyetlen biztos pont az életében.

- Mi történt Clair halála után?

- Heniko zárkózott lett. Nem mutatta ki, de biztos voltam benne, hogy szenved. Tőlem is teljesen eltávolodott.

- Ez a tulajdonsága a mai napig is megvan... - jegyezte meg Leon. - És mi történt az ékszerekkel?

- Hogy azokkal? Eddig én vigyáztam rájuk, de talán itt lenne az ideje, hogy visszakerüljenek Henikóhoz.

- Ha akarja, ebben segíthetek önnek - ajánlotta fel Leon, majd a nővel együtt visszaindultak a házához. Ez idő tájt Heniko és Taylor úton voltak egy kis kitérőre Alica házához, mielőtt visszaindultak volna a színpadra. Míg Taylor izgatottan figyelte a város forgatagát, addig Heniko az ablaknak támaszkodva elaludt. Sajnos, ami az álmában megjelent, sokkal inkább volt egy lidérces emlék, mint a képzelet játéka.

***

Hatalmas pofoncsattanás hallatszott. A többi gyerek döbbenten és ijedten nézte, ahogy a barna hajú kislány a földre zuhan.

- Heniko - suttogta a zárda legfiatalabb nevelője, aki még mindig feketét viselt a gyász miatt.

- Mit képzelsz magadról?! Meg sem érdemled, hogy itt legyél, hálátlan kis kölyök! - kiabálta a nő. Az egész csoport az udvaron volt. Sok gyerek a könnyeivel küszködött, de megszólalni egyik se mert. Féltek. Féltek a kegyetlen nő haragjától. A földön fekvő lányka lassan, önbizalommal telve, egy csöpp félelem nélkül állt fel a porból. Csak az ütés pirosló helye jelezte az arcán, hogy mi történt vele. Az ő szemeiben nem volt félelem, ami tovább szította a gonosz nő haragját.

- Azt mondja, meg se érdemlem? - suttogta kedves, vékony hangján. - Ezt egyikünk sem érdemli meg... Egyikünk sem érdemli meg azt, hogy egy ilyen lepusztult helyen, egy hatalom éhes bányarém elnyomása alatt éljük. - Az igazgató nő arca elsötétült, majd egy újabb pofont kevert le a kislánynak, aki most nagy nehezen, de állva tudott maradni.

- Szóval még mindig nem volt elég? - kérdezte őrült arckifejezéssel, majd újabb pofont kevert le a lánynak, aki ettől a térdeire zuhant. A nő belemarkolt a kislány gyönyörű, cofba kötött hajába és arcát szembe fordította a magáéval.

- Egy olyan kis korcs, mint te, csak fogja be a száját! - fröcsögött az arcába. - Azt hiszed olyan nagy szám vagy, csak mert ellenkezel velem? Pont olyan kis idióta vagy, mint amilyen Clair volt. - Heniko szemében azonnal lángolni kezdett a harag és gyűlölet. Az igazgató erre gúnyosan elmosolyodott.

- Jaj, el is felejtettem, milyen fontos volt neked - játszotta meg az ártatlant gonoszan. - Megérdemelte a sorsát!

- Ne merjen így beszélni, maga vén boszorkány! - kiáltotta Heniko, mire egy újabb pofon csattant az arcán.

- Ő nem tanított fegyelemre. Majd akkor én foglak! - ordította a nő magából kikelve. A kislány arca a sok ütés miatt már csupa piros és véraláfutás volt. - Azonnal kérj bocsánatot! - Heniko tüntetőleg hallgatott. - Nem hallod? Azt mondtam, kérj bocsánatot!

- Nem fogok! - suttogta maga elé.

- Nem hallottam!

- Nem kérek bocsánatot, nincs miért - vágta Heniko az arcába határozott hangon.

- Elég! Hagyja abba! - kiáltotta a fiatal nevelő, mert látta, hogy az igazgató újabb csapásra készül.

- Ursula... Talán valami gond van? - kérdezte a nő egy lapos pillantással.

- Hagyja abba - ismételte Ursula erősebb hangon.

- Ne szóljon bele a nevelési módszerembe - oktatta ki a kegyetlen nő.

- Ez nem nevelés! Ez egyenesen kínzás!

- Szerintem inkább ne okoskodjon! - rivalt a másikra, miközben megint felkészült arra, hogy pofon vágja Henikót.

- Eresze el a kislányt! - parancsolt a nőre, és maga is meglepődött rajta, hogy milyen bátor volt. Az igazgatónő egy laza mozdulattal félredobta a kislányt, amit Ursula döbbenten nézett végig.

- Ha még egyszer nyíltan ellen mer szegülni nekem, kirúgom! - közölte hidegen, majd a többi gyerekre és nőre pillantott. - Senki ne merjen foglalkozni vele - tekintett vissza Henikóra. - Aki mégis megteszi, az repül. Aelwyn! - kiáltotta, mire egy hatalmas feketébe öltözött férfi lépett ki a tömegből. Arca és az egész megjelenése félelmetes volt. Az asszony leginkább, azért alkalmazta, hogy a gyerekek még jobban rettegjenek.

- Igen, asszonyom? - kérdezte mély és rekedtes hangján.

- Takarítsa el innen - célzott Henikora, aki még mindig a földön feküdt. - Gondolom, tudja, mit kell tennie. - A férfi csak bólintott, majd mackós, kissé bicegős mozgással elindult a kislány felé.

- Már megint be akarja záratni?! - fakadt ki Ursula kétségbeesetten.

- Miért is ne? Eddig sem panaszkodott érte - rikkantotta gúnyosan. Heniko közben feltápászkodott, mielőtt a férfi felcibálta volna a padlóról. Ha tekintettel ölni lehetett volna, az igazgatónő holtan esett volna össze a csöpp kicsi lány pillantásától.

Egy sötét és koszos hely, nyirkos padlózat. Heniko megpróbált felkelni, de a teste nem engedelmeskedett a parancsra. Egész teste lüktetett a fájdalomtól. Fázott. Egy kis fény szűrődött be az ajtó alatt, de amúgy sötét volt. Sok nyöszörgés után felült. Nehéz volt minden mozdulat. Végül elbotorkált az ajtóig. Zárva volt. Elkeseredetten ütött bele kicsi öklével a méretes ajtóba. Túl jól ismerte a helyet, hiszen annyiszor zárták már ebbe a lyukba. Ilyenkor igyekezett csak a szépre emlékezni, a jó nővérre. Aki anyja helyett anyja volt.

Hirtelen hangoskodásra lett figyelmes. Próbált hallgatózni, azonban nem hallott ki értelmes szavakat. Aztán meglátta, hogy füst hullámzik be az ajtó alatt. Ijedten kúszott zárkája letávolabbi pontjába, miközben a füst egyre törte magának az utat előre. A kiáltozások egyre hangosabbak lettek.

- Mindenki KIFELÉ!

- Mentsétek a gyerekeket!

- Aki nem ment, az oltson! - Azonban a tűz kegyetlen volt. Esze ágában nem volt, hogy egyben hagyja az épületet. A tűz egyre csak terjedt, a lángok pedig nyaldostak mindent, amihez csak hozzányúltak.

- Nem tudjuk megfékezni! Mindenki kifelé azonnal!

- Várjatok! - kiáltotta Ursula. - Heniko még bent van!

- Neki már vége, hagyd!

- Hogyan?! De hát nem hagyhatjuk a sorsára! - kiáltotta kétségbe esetten. - Én visszamegyek érte! - Egy hatalmas reccsenés hallatszott. A tető kezdte megadni magát.

- Ki kell mennünk! - mondta neki egy másik nő.

- Nem megyek! Henikót nem hagyhatom itt... - Azonban elindulni már nem tudott, mert leütötték hátulról. Heniko tudta, hogy ezzel a halálos ítéletét írták alá...

Heniko felriadt. Pár percig nem is tudta hol van, majd lassan kitisztult a kép. Újra a buszon volt, és Tayor nézett rá kissé aggódva.

- Heniko, jól vagy? - kérdezte teljesen felé fordulva.

- Persze, minden oké, csak volt egy rémálmom - terelte el Taylor gyanakvását.

- Biztos, hogy csak ennyi?

- Igen - biztosította mosolyogva, majd körbenézett. - Mindjárt itt vagyunk, nem?

- De, de. Még két megálló. - Amint megérkeztek Alica házához, Heniko érdeklődve méregetni kezdte.

- Csodálkozom. Nagyobbat vártam - közölte, mire Taylor meglepetten kapta oda a tekintetét.

- Te viccelsz?! Nagyobb, mint a tornatermünk volt az otthonban!

- Jó, de a gonosz Alica mindig ott vergődött, hogy ilyen gazdag meg olyan gazdag, és ehhez képest tök normális kéglije van - részletezte Heniko.

- Hát pedig elhiheted nekem, hogy nagy. Bent jóformán alig ismertem ki magam. Megyek csöngetni! - ajánlotta Tay, mire Heniko fintorgott egyet. - Igen? Mi kínod van, Madcap?

- Ja, nekem semmi, de szerintem ez felesleges kör lesz - vonta meg a vállát Heniko.

- Egy próbát megér! - mutatott rá Taylor.

- Időnk, mint tengervíz - tárta szét a karjait Heniko, míg Taylor benyomta a csengőt. Vártak pár pillanatot, de nem jött válasz. Taylor megint csengetett, de az események hasonlóan követték egymást, mint elsőre. Aztán harmadszorra és negyedszerre is ugyanez történt.

- Ki ne merd mondani... - sziszegte Taylor, látva Heniko egyértelmű arckifejezését.

- Én nem kértem számon.

- Csak rá volt írva az arcodra, hogy mit gondoltál.

- Hát, ha rá van, hát rá van.

- Sajnálom. Így most tök feleslegesen jöttünk - bosszankodott Taylor.

- Te miről beszélsz? - csodálkozott Heniko.

- Inkább te miről beszélsz! Mégis hogy akarsz bejutni egy zárt házba? - érdeklődött Taylor, majd amikor látta Heniko mosolyát, elborzadt. - Te be akarsz törni?! - nyikkant fel.

- Tekintsd egy akadálypályás bemelegítésnek.

- De ez betörésnek számít! - nézett körbe idegesen.

- A nehéz idők nehéz döntéseket kívánnak - mutatott rá, majd már ugrott is át a kerítésen. Taylor pánikszerűen pillantott körbe. - Taylor, gyere!

- Biztos, hogy nem!

- Taylor!

- Felejtsd el! - tiltakozott Taylor. - Mary alig engedett el az otthonból! Még csak az kellene, hogy a rendőrségről vigyen vissza!

- Taylor, ne legyél már ennyire beszari!

- Nem vagyok az, de én nem akarok betörni oda!

- Az égre, Taylor! Nem lopni jöttünk! Eltűnt az egyik jóbarátod. Nem pont az lenne a cél, hogy bármit megtegyünk, hogy megtaláljuk?

- Jó, de akkor is...

- Taylor, te ismered a helyet jobban, de ha neked így jobb, akkor maradj itt kint. Legfeljebb téged gondolnak majd betörőnek, aki jött felmérni a terepet - tette hozzá gonoszan.

- Elmész a tudod hova! - kiáltott rá Taylor visszafogottan, majd ő is átugrott a kerítésen.

- Örülök, hogy velem tartasz - mosolygott rá Heniko, amint mindketten már a kerítés belső oldalán álltak.

- Mintha nem tudtad volna. Túl jól tudod manipulálni az embereket.

- Ó, túlbecsülőd a képességeimet... - színészkedett Heniko.

- Nyugodtan leállhatsz, mert ezért még nem kapsz Oscart - torkolta le Taylor. - És? Hogyan tovább?

- Megnézzük a hátsó ajtót.

- A hátsót? Mert az szerinted kevésbé lesz feltűnő?!

- Ez egy tipikus Reque tervezésű ház - mutatott rá Heniko.

- Mii vaaan???

- Reque tervezésű.

- Meg sem merem kérdezi ezt honnan a jóéletből tudod. Szóval az jó nekünk?

- Az, mert ilyen tervezésű házak építésekor az arányok hátrafelé eltorzulnak. Szóval a hátsó ajtónál lesz a gyengepont.

- Jó, nem bírom megállni. Ezt mégis honnan tudod?

- Ezek kész házak. Mindet így tervezik. A cirkuszommal szálltunk már meg hasonlóban.

- És oda is be kellett törnöd? - irronizált Taylor.

- Alicával hátul jöttetek be? - tért ki a kérdés elől Heniko egy kérdéssel. Taylor egy pillanatra zavarba jött, de azért válaszolt.

- Igen, így volt.

- Szenvedett a nyitással? - kérdezett megint. Taylor visszagondolt arra a napra, amikor először volt itt és kapott egy teljes idegenvezetést Alicától.

- Igen! - vágta rá. - Még jól ki is nevettem, ahogy bénázott az ajtóval. Azt mondta, hogy ez az egyetlen ajtó az egész házban, ami így szo...

- Szorul - fejezte be Heniko.

- Ezért nem is tudja normálisan bezárni - jött rá Taylor is. - Heniko, te zseni vagy! De honnan tudtad?

- Ahogy az előbb is mondtam, régen szálltunk meg hasonlókban. Egy erősebb ráhatás, és már kész is.

- Képzelem, milyen volt az az erősebb ráhatás - magyarázta Taylor. - Szóval Alica ajtaját is kiszakítod?

- Nagyon vicces vagy - korholta Heniko, amikor már megállt a hátsó ajtó előtt.

- Ugye? De inkább igyekezzél, mielőtt Alica szomszédai észrevesznek, aztán megnézhetjük magunkat!

- Nem lesz idejük rá - vágta rá Heniko optimistán, majd erősebben nekivetette magát az ajtónak, mire az azonnal megadta magát.

- Azta büdős! - kiáltotta el magát Taylor a meglepettségtől.

- Ne csodálkozz, Taylor, hanem gyere! - noszogatta Heniko, miközben ő be is csusszant az ajtón. Taylor inkább szétnézett még egyszer, majd ő is követte Heniko példáját.

- Ez itt a vendégszoba... - mondta Taylor kissé bizonytalanul, amikor odaértek az egyik szobába.

- Hát jelen esetben inkább volt - javította ki Heniko elnézve a hatalmas felfordulást.

- Felforgatták az egészet - suttogta Taylor. - De vajon ki tenne ilyet?!

- Valószínűleg ugyanazok, akik miatt nem találjuk Alicát.

- De ha ez igaz, akkor miért nem volt fenyegetés?

- Ötletem sincs, Taylor. Én végig abban bíztam, hogy nem lesz igazam.

- Azért menjünk, és nézzünk szét rendesen - ajánlotta Taylor idegesen.

- Ha már bejöttünk, pazarlás lenne, ha ennyi után távoznánk - mondta Heniko. - Vizsgáljuk át a többi szobát. - Közölte a barna hajú lány, majd el is indult kifelé, azonban Taylor belecsimpaszkodott a felsőjébe.

- Heniko... - kezdett bele Taylor halkan.

- Mi az?

- Szerinted jól van? Ugye minden rendben lesz vele?

- Biztos vagyok benne - biztatta Heniko. - Sokkal bátrabb és erősebb, mint gondoltam róla. Szóval ne aggódj, oké? Váljunk ketté, hogy hamarabb végezzünk! - ajánlotta a lány. Taylor biccentett egyet. - Én maradok itt lent, tied az emelet. Így oké?

- Persze! Megyek is!

- Ha találsz valamit, szólj!

- Jó, de te is! - kérte Taylor majd ő elindult felfelé a lépcsőkön. Heniko ellenben a földszinten maradt és átvizsgált, mindent, amit tudott. A nappaliba érve látta, hogy villog az üzenetrögzítő. Remélte, hogy az lesz a megoldás kulcsa, azonban csak egy haszontalan hirdetés nyoma volt.

- Fene! Pedig azt hittem, ezen találok valamit... - gondolta, csalódottan, majd a telefonasztalon lévő papírokat kezdte el nézegetni. Sajnos azok is csupa átlagos újságok, számlák és hasonlók voltak. Aztán ahogy ment volna át egy másik szobába, véletlenül lelökött egy még átnézetlen adagot. - Tíz pont, Madcap! - közölte önmagával, majd nekiállt összeszedni a szétszállt papírokat. Csupa unalmas és használhatatlan anyag volt az is, mígnem meg nem pillantott egy olyat, amin kézírással csak két szó volt. „Utánanézni Carlosnak!" - olvasta el magában, mire azonnal az agyába táncoltak a férfival kapcsolatos kellemetlen emlékei. - Lehetséges volna, hogy Carlosnak volt valami ügye Alicával? - gondolkodott a lány. - Végül is amíg Alica is ellenem volt, lehettek közös érdekeik. Mi van, ha Carlos tett valamit Alicával, mert ő kibékült velem? Az megmagyarázná, hogy miért nem jött semmilyen követelés. Hiszen Carlost nem a pénz motiválja. Sokkal inkább a bosszú. Azonnal beszélnem kell Pinóékkal, hogy megtudjam hol van Carlos. Mert, ha igazam van... Lehet, hogy Alica nagyobb bajban van, mint gondoltam. Ha miattam Carlos bántani fogja Alicát, azt megkeserüli!

Miközben Heniko egyre közelebb került egy kirakós összerakásához, addig Taylor kapkodva vizsgálta Alica szobáját.

- Semmi. Nincs itt semmi a világon! - magyarázta idegesen. - Nem tudom, hogy Heniko szerint mit kellene itt találnunk... - túrt a hajába idegesen, miközben a polcokat nézegette. - Szokásos csajos cuccok. Kencék, pár kép meg egy doboz tabletta. Remélem, Heniko ügyesebb volt - sóhajtotta, majd sarkon fordult és a lány keresésére indult. - Heniko! - szólt a lánynak, aki még mindig a telefonasztalnál állt, azonban annyira el volt merülve a gondolataiban, hogy meg sem hallotta Taylort. - Hahó! Figyelsz? - érdeklődött belelegyezve a lány arcába, amikor megállt előtte. Heniko ekkor kapcsolt csak.

- Igen, figyelek - felelte, mire Taylor gyanakodni kezdett.

- Találtál valamit?

- Van egy elképzelésem, de megerősítést kell szereznem.

- Megerősítést? Kitől?

- Út közben elmondok mindent, de most menjük vissza a színpadhoz!

- Oké, Miss Titokzatos - felelt Taylor teljesen értetlenül, majd elindult Heniko után kifelé.

- Szóval? Magyarázat? - érdeklődött Taylor, miután már felültek a buszra. - Tudom, hogy rájöttél valamire!

- Szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy elrabolták és van egy halvány sejtésem, hogy kicsoda.

- És kicsoda?

- A neve Carlos Esca.

- Az meg ki? - hőkölt meg Taylor.

- Tömören egy patkány.

- És kicsit bővebben? Csak hogy ne egy rágcsálót képzeljek Alica elrablójának.

- Egy híres meteor csoport sztárja volt, többszörös bajnok. De különben egy szemét alak, aki bármit megtesz azért, hogy megkapja, amit akar.

- Miért érzek ebben saját tapasztalatot? - kérdezte Taylor rossz érzéssel a hangjában.

- Mert engem is be akart avanzsálni a trófeái közé, csak nem sikerült neki.

- És ez lenne a bosszúja?

- Nem lepődnék meg rajta.

- És mi van akkor... - kezdett bele Taylor. - Ha Alica igazából csak egy csali, és még mindig te vagy, a valódi célpont?

- Nem nézek ki Carlosból ennyire alapos tervezést. Szerintem ez teljesen Alica ellen irányult.

- Azért ne zárjuk ki az én verziómat se. Na és ki tud neked majd segíteni? Azt mondtad valakiktől meg akarsz tudni valamit.

- Igen. A színpadnál maradtak ketten a társulatukból. Talán nekik van infójuk Carlos tartózkodását illetően.

- És ha kivitte Alicát az országból? Nem lehet, hogy hazautazott és magával hurcolta Alicát?

- Ha a helyében lennék, biztos nem megyek el. Egyrészt, ha valami nagyszabásút akarnék, azt itt tudnám kivitelezni a legkönnyebben. Plusz ellenszegülnék az apámmal...Hm. Talán nem is Pino lesz a kulcs, hanem Carlos apja.

- Az apja?

- Pontosan. Meg kell találnom Pinót. Majd ő intézkedik a nevemben.

- Mi ez a fej? - érdeklődött Taylor. - Heniko, egy csomó mindenre rájöttél!

- Azért ezek csak teóriák - mutatott rá Heniko. - Nem akarom, hogy igazam legyen, de nem hagy nyugodni a gondolat, hogy Alicát én sodortam bajba.

- Heniko, ezt fejezd be! Ez nem a te hibád! A csávó kattant. Senki sem gondolhatta, hogy erre készül!

- Köszi, hogy vigasztalni próbálsz - mosolyodott el Heniko. - Ó! Itt a megállónk! - vette észre Heniko, majd mind a ketten leszálltak. A nagy beszélgetésben fel sem tűnt nekik, hogy egy illető azóta a nyomukban van, mióta elhagyták Alica házát. Hamar a telefonjához nyúlt és tárcsázni kezdett.

- Hallgatunk, Roberto - hallatszott a telefonban.

- Carlos ott van? Fontos információim vannak.

- Igen, itt vagyok. Beszélj! - szólt rá az olaszok vezére.

- A Barna Barbid rád gyanakszik... - tért rá azonnal a lényegre a férfi, mire Carlos teljesen ledöbbent a telefon másik oldalán.

- Heniko? Ilyen gyorsan? Hogy lehet ez?

- Nem tudom, de kihallgattam a beszélgetésüket és egyértelműen rólad volt szó. Ki is mondta a nevedet.

- Ki volt a másik?

- Valami Taylor azt hiszem...

- Azt nem ismerem. De hogy kerültek oda?

- Fogalmam sincs, de a házban is voltak. - Carlos még tovább döbbent.

- Mi van?! Mégis hogyan jutottak be oda?!

- Fogalmam sincs, főnök, de ez van.

- A rohadt életbe! Nem akarom, hogy bármi is bezavarjon! - magyarázta, majd hirtelen elfehéredett. - Roberto... volt szó bizonyos gyógyszerről?

- Gyógyszer? Nem, egyáltalán nem, mért?

- Akkor semmi. Csináld továbbra is a dolgod. Nagyon szép munka!

***

Heniko és Taylor a színpadra érve azonnal Pinóék keresésére indultak. Szerencsére nem kellett sokáig keresgélniük a két olaszt. Még a szállásukon voltak.

- Sziasztok - köszönt rájuk Heniko.

- Szia, Heniko - üdvözölte Pino nagy mosollyal.

- Mi van veled? - kérdezte Fina. - Alig látunk mostanában.

- Kicsit sok a dolgom, de most beszélhetnénk?

- Te vagy az a lány, aki Miriam helyett lesz? - érdeklődött közben Fina még erős akcentussal Taylortól.

- Igen, én vagyok. Taylor a nevem - mutatkozott be Taylor barátságosan.

- Örülök, hogy megismerkedtünk. Én Fina vagyok, ő meg Pino.

- Én is örülök.

- Hát tény, jobb, ha te leszel, mint Miriam. Az a csaj nem normális - magyarázta Fina kissé nehezen találva a megfelelő szavakat.

- Heniko! Heniko! - hallották meg Ken hangját egyre közelebbről.

- Mi a baj, Ken? - kérdezte Heniko érdeklődve.

- Van egy kis gond!

- Gond? Mi történt?

- Kalos előrébb hozta a premiert.

- MI?! De miért? Mégis mennyivel? - kérdezte Heniko döbbenten.

- Most hétvégén... - Heniko szemei a duplájára nőttek.

- Szóval azt mondod, alig van egy hetem felkészíteni Taylort a főszerepre?!

- Muszáj lesz...

- Heniko, ez lehetetlen - közölte Taylor döbbenten. - Ez túl kevés idő.

- Ne rinyálj! Meg fogjuk oldani. Meg fogod tudni csinálni. Csak higgy magadban!

- Heniko... - mondta Taylor teljesen meghatódottan. Mindig tudta, hogy Heniko mennyire bízik benne, de sosem gondolta volna, hogy ennyire.

- Ken, menjetek el a főnökhöz, fussátok le a kötelezőket, aztán az edzőteremben kezdd el az alapokat megmutatni neki - utasította Heniko.

- Oké, Heniko, nem probléma.

- Taylor, nemsokára megyek, csak beszélek Pinóékkal, rendben van?

- Rendben - bólintott Taylor, majd elindult Kennel együtt Kalos irodája felé. Pino és Fina érdeklődve várták, hogy miről akar majd beszélni Heniko.

- Miről lenne szó, Heniko? - kérdezte Pino elsőként.

- Egyből a lényegre térek. Tudtok valamit Carlosról? - Fina tágra nyílt szemekkel nézett Henikóra. Pino el sem hitte, amit hallott, ezért visszakérdezett.

- Jól hallottam? Carlost mondtál?

- Így igaz.

- De miért érdekel ez téged? - értetlenkedett Pino. Fina annyira döbbent volt, hogy meg sem tudott szólalni.

- Van rá esély, hogy még mindig itt van Amerikában? Sőt, nem is. Esélyes, hogy a városban van?

- Hogy?

- Pino, kérlek. Nem érek rá magyarázkodni - sürgette Heniko komoly hangon.

- Biztos itt van. Az apjától tudom, hogy vissza biztos nem ment. Meg van egy haverja, akivel még most is tartom a kapcsolatot.

- Nem beszéltek neked arról, hogy terveznek valamit?

- Annyira jóban azért nem vagyunk, hogy beavasson a terveikbe. De honnan jött ez most? - érdeklődött Pino. - Miért érdekel, hogy mi van Carlossal?

- Csak egy feltevésem akartam ellenőrizni. - Pino összehúzta a szemét a válaszra.

- Heniko. Nem tudom, hogy milyen feltevésről van szó, de inkább hagyd ennyiben még most a dolgot, amíg teheted. Ne mássz bele ebbe a Carlos témakörbe, mert te tudod a legjobban, hogy az a tag nem normális. Abban meg szinte száz százalékig biztos vagyok, hogy rólad sem feledkezett meg. Ráadásul már Leon sincs melletted, hogy megvédjen - közölte vele Pino felelőtlenül. Heniko arca egyből dühössé változott. - Bocsánat, nem úgy gondoltam - mentegetőzött az olasz.

- Aham, nyilván - reagálta le a lány gúnyosan.

- A lényeg, hogy te nem vagy nyomozó, így ne szaglászódj Esca után! Nem akarom, hogy bajba keveredj!

- Nem kell aggódni, nem lesz gond. - Pino erre gyanakodva nézett vissza. - Tényleg nem lesz - biztosította Heniko mosolyogva. - Nem terveztem semmi olyat, ami miatt aggódnotok kellene.

- Akkor jó! - nyugodott meg Pino és Fina is.

- Mit gondoltok Taylorról? - váltott témát Heniko hirtelen.

- Szimpatikus lány - válaszolt Fina azonnal. - Nagyon kiváncsi vagyok, hogy boldogul majd a trapézokkal.

- Biztosak lehettek benne, hogy messze lekörözi majd Miriamet! - Miközben ők beszélgettek, addig Taylor és Ken megérkeztek az edzőterembe. Még alig tette be a lábát, de a legtöbben máris kíváncsi szemekkel méregetni kezdték. Miriam ellenben gyűlölködve figyelte beugróját. Persze ez nem Taylor hibája volt. Mivel őt Heniko ajánlotta, így nem is viszonyulhatott volna hozzá másképpen. Miriam alapból ideges volt, hiszen fogalma sem volt róla, hogy hová tűnt Leon. Egyetlen szó vagy bejelentés nélkül szívódott fel, ami nem jelentett semmi jót. Kezdte úgy érezni, hogy minden kicsúszik a kezéből és nem is tévedett annyira sokat, tekintve, hogy Leon akkor kezelte utoljára nőként, amikor részeg volt és Henikót képzelte a helyére. Azon kívül, hogy Leon elfogadta, hogy Miriammel van, ezen kívül sehogyan sem közeledett Miriam felé. Ezt pontosan tudta Miriam is, ezért ki is találta a tökéletes tervet.

- Nem fogom elengedni! Leon az enyém marad... - gondolta, miközben egyik kezével óvatosan végigsimított hasán.

- Hűha! Ez hatalmas! - álmélkodott Taylor.

- Muszáj ekkorának lennie, hogy a színpad már ne jelentsen problémát - kommentálta Ken.

- Persze, ezt sejtettem, de akkor is hű! Nagyszerű lehet itt gyakorolni.

- Mindjárt te is kipróbálhatod - bíztatta, mire Taylor elmosolyodott. Nagyon jó érzéssel töltötte el az a tudat, hogy már ő is ide tartozik.

- Alig várom! - mondta, miközben felnézett a trapézokra.

- Nem kell aggódnod - hallott meg egy ismerős hangot. - Ha Heniko lesz a tanárod, nagyon profi leszel.

- Köszönöm, Stefan. - vigyorgott Taylor.- Futva már átnéztem egy forgatókönyvet és nagyon izgatott vagyok miatta.

- Szóval ő lenne az a lány? - kérdezte Layla a többieket, akik csak távolról ismerkedtek Taylorral.

- Igen, ő - felelt neki Mia.

- Te, mit gondolsz róla, Layla? - érdeklődött Caty.

- Ha Heniko bízik benne, és azt mondja képes rá, én hiszek neki - felelt a főnix egyszerűen.

- Na igen, Heniko mindenkiben megtalálja a rejtett tehetségét. Stefan is hogy szárnyal, amikor együtt dolgoznak! - mutatott rá Mia.

- Azért az Stefan érdeme is - tette hozzá Layla. - Na meg persze a nagy szerelemé.

- Örülök, hogy Heniko végre boldog. Stefannal jól összeillenek. Csodás, ahogy együtt dolgoznak.

- Igen...ezzel nem is vitatkozom - helyeselt Layla. - Viszont, ha megbocsájtotok, most mennem kell - köszönt el tőlük gyorsan, majd elindult kifelé. - Hmm... csodás ahogy együtt dolgoznak? - idézte vissza Mia mondatát. - Lehet, de valahogy nem az igazi. Stefan olyan, mint egy angyal, míg Heniko egy Démonlány. Lehet, hogy az ellentétek vonzzák egymást, de a hasonlók is ugyanezt teszik. Amikor Henikót és Leont láttam, még az én vérem is pezsegni kezdett. Vajon a sors miért sodorta őket kétfelé? És nekem miért van olyan érzésem, hogy ez még nem egy lejátszott történet? Bármennyire is ott van Stefan...Heniko mellette nem lesz olyan, mint Leon mellett. Persze jó, hogy most boldog...de...

- Szia, Layla - zökkentette ki egy ismerős hang.

- Heniko? Szia - üdvözölte Layla mosolyogva. - Most mész edzeni?

- Igen. Elkezdem Taylor kiképzését. Láttad őt?

- Igen, és az a véleményem, hogy ő egy csiszolatlan gyémánt. Már nagyon kíváncsi vagyok az eredményre.

- Hála Kalosnak már olyan sokat nem is kell várni - bosszankodott fintorogva. - Na de sietek. Még beszélünk majd!

- Menj csak! Jó munkát!

- Add át Yurinak is, hogy üdvözlöm!

- Átadom - mosolygott még a lányra, és elindult tovább a kijárat felé. Amikor Heniko belépett, minden szem rá szegeződött, majd amint tudatosult a csapatban, hogy a lány az, mindenki dolgozni kezdett. Taylor elkerekedett szemmel nézte végig a jelenetet. Nem is gondolta volna, hogy Henikónak ekkora tekintélye van itt a színpadnál.

- Na, mit szólsz, akkor belefogunk? - kérdezte Heniko mosolyogva.

- Persze! Fogjunk bele máris.

- Tetszik ez a lelkesedés! Ma akkor szerintem meg is leszünk az alapokkal. - Taylor kicsit elhűlt a halottakra. - Most megijedtél, igaz?

- Nem beszélek mellé, egy kicsit igen.

- Tudom, hogy ez egyből mélyvíz, de nem lazsálhatunk. Ha visszajön... - először Leont akart mondani, de az egyáltalán nem jött az ajkára - a partnered, - mondta végül - vele már élesben kell csinálnod a koreográfiát. Sajnos ő nem ilyen jó fej, mint én - magyarázta finoman, de legszívesebben nem ezekkel a szavakkal dobálózott volna.

- Meg fogok tenni minden tőlem telhetőt, hogy ne okozzak neked csalódást! - mondta a kezdeti pánik ellenére. Heniko elismerően elmosolyodott. Pontosan ezt szerette Taylorban: a bátorságát.

- Én mindenben segítek, amiben csak tudok. Kezdjünk is akkor hozzá! - mondta a lány, majd kezdetét vette az egyszerűnek és könnyűnek egyáltalán nem nevezhető edzés. A társulat tagjainak bár az edzéssel kellett volna törődniük, nem tudták megállni, hogy lopva-lopva ne a magánórát figyeljék.

- Ez hihetetlen... - suttogta Rosetta úgy két óra múlva. - Nekem idáig eljutni három napba telt!

- Heniko tényleg elképesztő tanár! - tette hozzá Anna is.

- És Taylor is baromi fogékony. Ha így halad, hamarosan elkezdheti tanulni a koreográfiát is! - Henikóék tizenegyig szinte megállás nélkül csak dolgoztak, míg végül megegyeztek abban, hogy holnap a korai órákban kezdjenek megint. Heniko nagyon elégedett volt Taylorral. Képes volt nagyon kevés idő alatt hatalmas lépések megtételére, és mindezt teljesen önszántából. Taylor kérésére Heniko a lánynál aludt, hogy másnap a lehető leghamarabb munkába álljanak.

Míg mindenki más aludni készült, addig Leon még csak most érkezett meg Los Angeles határához. Régóta vezetett már egyfolytában, de egyáltalán nem volt fáradt. A mai nap történései bőven elegek voltak ahhoz, hogy ébrentartsák.

- Ez lenne a nyaklánc - mondta Ursula, miközben kinyitotta az ékszer dobozát. Leon gyönyörködve nézte az ezüstözött láncot és a rajta pihenő medált, aminek a közepén egy nagy, élére állított négyszög alakú, csiszolt gyémánt volt. A csúcsa felett kis gyémántok ültek egy lágy ívben. Nagyon szép és ízléses ékszer volt. Rendkívül precíz és alaposan kidolgozott munka.

- Ez gyönyörű... - mondta Leon alig találva a hangját. - Ez tényleg Henikóé lenne?

- Igen. Közvetlenül mellette találtuk, valamint ezt a gyűrűt is - mesélte a jósnő, majd megmutatta azt is. A gyűrű aranyból készült. Középen egy opál kő díszelgett, körülötte pedig kis, csiszolt gyémántok. - Ahogy Ursula odaadta a gyűrűt Leonnak, az mintha csak megigézte volna a férfit.

- Valamiért olyan ismerős... - közölte, mire Ursula döbbenten pillantott rá.

- Most látod először! Mégis, hogy lenne az?!

- Nem tudom. Egyszerűen ezt érzem.

Miközben visszaemlékezett a történtekre, automatikusan a zakója belső zsebe felé nyúlt. Ursula ugyanis a lelkére kötötte, hogy ezeket át kell adnia majd Henikónak, ami ellen ő nem is tiltakozott. Az eddig homályos elméje, most teljesen tiszta és világos volt. Pontosan tudta, hogy mit, jobban mondva kit akar: Henikót. Egyszerűen vissza akarta szerezni és mindent ott folytatni, mielőtt Miriam megjelent volna. Ám, pontosan tudta, hogy ez nehezebb lesz, mint bármi, amit valaha megpróbált. Ám ennek ellenére optimista volt, pedig már nem egy fát szétvágott maga alatt az elmúlt időszakban. Hitt abban, hogy egy ekkora szerelem nem múlhatott el nyomtalanul.

- Először is utált... - emlékeztette magát a férfi. - És emlékezz, mi lett a vége. Ha újra meg kell járnom a poklot, akkor megteszem ahányszor csak kell. Elég volt a szarakodásból!

    Képek a szereplőkről: https://www.facebook.com/pg/Edestinielet.1000es1gonddalfuszerezve/photos/?tab=album&album_id=1451820034836393