7.

Heniko a kis találkozó után kipakolászott és elrendezett mindent a szobában. Nem volt valami nagy lakás, de a célnak megfelelt. Nagyon tetszett neki úgy, ahogy volt. Nagyobb volt, mint az, ahol a másik színpadnál lakott, így erre tényleg nem lehetett egy rossz szava sem. Ha nagyon akarta volna, még gyakorlásra is bőven lett volna hely. Mikor készen volt ezzel a munkával, ledőlt az ágyra.

- Ennyire fárasztó a pakolás? - kérdezte Sora, miközben az ágy mellett lebegett.

- Nem tudom, de engem mindig lefáraszt... - válaszolta Heniko, aki közben a plafont bámulta.

- És különben, hogy tetszik a Kaleido színpad? Mondjuk, még nem láttál valami sokat belőle - tette hozzá kicsit elgondolkodva.

- Nem is tudom, mi rá a megfelelő szó. Varázslatos az egész... szó szerint - célzott a szellemekre. - Látni akarok mindent.

- Lesz rá lehetőséged - mondta Sora elmosolyodva. Így beszélgettek még egy darabig, közben Marion az edzőterembe ment a többiekhez. Amikor belépett, minden szempár felé irányult, amitől szinte már nem, hogy zavarba jött, hanem egyenesen megijedt. Erre Mia, mivel észrevette, hogy Marionnak nagyon nem tetszik ez a felállás, oda ment hozzá és odahívta magukhoz. Valójában azonban nem csak a jó szándék vezette. Érdeklődni is akart.

- Mi baja van mindenkinek? - kérdezte Marion, mivel még mindenki őt bámulta.

- Hát mondtam nekik, hogy jött az új artista és aztán... - magyarázta volna Mia, de Marion közbe vágott.

- És akkor mi van? - Emelte meg a hangját, ami kicsit szokatlan volt, legalábbis tőle. Erre aztán tényleg senki se tudott felelni. Valahol tudták, hogy feleslegesen utálják az új lányt, mivel az égvilágon semmit nem tudnak róla. Mi több, Mián kívül nem is látták még.

- Hát, hogy Sora helyére jött... - mondta Rosetta, akinek nagyon fájt ez az egész. Talán ő volt az, aki legnehezebben viselte a történteket.

- És ha Sora helyére jött, akkor mi van? - ismételte Marion. - Talán ő tehet róla, hogy ide hívták?! Nem tudtok róla semmit, és máris gyűlölködtök. Szerintetek milyen érzés lehet úgy itt lenni, hogy tudod, hogy mindenki utál, csak mert valakinek a helyén vagy itt?

- Hapci - tüsszentett közben Sora, amitől Heniko igen csak meglepődött.

- A szellemek tudnak tüsszenteni? - kérdezte Heniko meglepetten.

- Hát nagyon úgy néz ki... - állapította meg Sora. Közben Marion mg mindig a többiekkel nézett farkasszemet, majd stílusosan távozott a helységből. Nagyon mérges volt társaira. Ő volt talán a legfiatalabb a színpadnál, ennek ellenére csak ő tudta helyesen kezelni a helyzetet. Elvárta volna mindenkitől, hogy úgy viselkedjenek, ahogyan ő, de ezt csak szerette volna.

- Ezt talán nem kellett volna... - mondta Anna, a csukott ajtót nézve.

- Igazad lehet - válaszolta Mia, és mindenki egyetértett vele. Valóban rosszul érezték magukat, amiért így viselkedtek. Közben a kis szőkeség elment az ebédlőbe, és egy jól megrakott tálcával Heniko szobájához indult. Bent Heniko és Sora nagyon jól elbeszélgették az időt, és egész jól megismerték egymást. Fantom inkább csak csendesen meghúzta magát, tanulva az előzményektől. Végül a két lány beszélgetését kopogás szakította félbe.

- Máris megyek - Ugrott fel Heniko és ajtót nyitott.

- Gondoltam éhes vagy... ebédeljünk együtt - ajánlotta Marion.

- Nem is mondtad, hogy gondolatolvasó vagy... - mosolygott Heniko is, majd kivette Marion kezéből a nehéz tálcát és az asztalhoz vitte. Közben Marion tányérokat és evőeszközöket keresett. Amikor a gyors tálalással megvoltak, ebédelni kezdtek.

- Hogy én már milyen éhes voltam - motyogta Heniko az első két falat után. - Indulás előtt ettem utoljára. Már nagyon rám fért.

- Jó ég! Nem haltál éhen?

- Mint láthatod - vigyorgott. - Nagyon fincsi különben - tette hozzá, miután megkóstolta az egyik finomságot.

- Örülök, hogy ízlik - Jót ettek, ittak és beszélgettek, egészen addig, amíg minden étel el nem fogyott.

- Te nem tudom, hogy vagy vele, de én tele vagyok - összegezte Heniko, miközben hátra dőlt.

- Igen én is... - mondta mosolyogva a kislány, majd körbenézett a szobában. - Nagyon jól berendezted a szobát.

- Köszi. Volt rá időm - válaszolta Heniko, majd hirtelen ötlettel állt elő. - Mit szólnál, ha elmennénk ledolgozni az ebédet? - Marion nagyot nézett a kérdésre. Mindenre számított, de erre nem.

- Hát nem is tudom... - kezdett bele, mert tudta, hogy a többiek milyen undokok voltak már akkor is, amikor csak ő ment le. El sem tudta képzelni, mi lesz akkor, ha maga Heniko is ott lesz.

- A többiek miatt, igaz? - kérdezett rá Heniko arra, ami Marion szívét nyomta. Kicsit meg is lepődött, hogy Heniko ennyire átlátta a helyzetet. Igazából nem akart válaszolni, de aztán mégis rávette magát.

- Igen, mert még nem is ismernek, de máris úgy állnak hozzád, mintha valami fertőző betegség volnál - mondta szomorúan és mire a mondat végére ért már majdnem könny is legurult az arcán. Heniko erre csak elmosolyodott, mert örült annak, hogy van, aki ennyire törődik vele.

- Jaj, Marion - mondta Heniko, miközben megöltelte őt. Marion nagyon örült ennek, mert Henikóból olyan melegség és szeretet áradt, amitől szinte azonnal megnyugodott. Csak édesanyja ölelésében érzett ilyet utoljára. - Köszönöm neked - suttogta Heniko, mire Marion ráemelte tekintetélt. - Köszönöm neked, hogy ennyire kiállsz értem. Ez nagyon sokat jelent nekem, de tudod, meg kell értenünk a többiek érzéseit. Sora mindenkinek sokat jelentett az ittlévők közül, és elég nehéz megszokni azt a tényt, hogy nincs is - Marion erre meg akart szólalni, de Heniko már tudta, mit szeretne, ezért folytatta. - Igen, nem kéne így viselkedniük, de időt kell nekik adni.

- Igazad van.

- Akkor mehetünk? - kérdezte Heniko, aki még mindig nem tett le a gyakorlás gondolatáról.

- Aha - válaszolta a kislány.

- Csak várj egy kicsit. Hadd öltözzem át, ez a holmi nem éppen edzéshez való.

- Menj csak - mondta Marion szintén vigyorogva, mert próbálta elképzelni, ahogy Heniko farmerban és ingben ugrál.

- Neked nem kéne átöltözni? - szólt ki Heniko a hálószobából.

- Nem, a ruhám alatt van az edzőm - magyarázta a kislány.

- Na, ez okos gondolat. Időspórolós - jegyezte meg, majd két perc elteltével már ő is kész állapotban jelent meg az ajtóban.

- Na, hogy nézek ki? - kérdezte egy kisebb piruett közben.

- Hűha... - érkezett a válasz. Henikon egy testre feszülő, fekete, nadrág volt, ami kiemelte karcsú alakját. Le se tagadhatta volna, hogy artista, de nem is kellett érte szégyenkeznie: Formás lábak, lágy ívű csípő, feszes, gömbölyű fenék. Biztosan fáradtságos munka volt az ára, de ezért egészen biztosan megérte minden csepp veríték. Felül egy fehér színű topot viselt, aminek alján egy fekete sáv volt található. Ujjatlan felső volt, elején három pánttal, amiből kettő a vállán, egy pedig a nyakában volt. Nem volt túlzottan kivágott, de így is kiemelte tökéletes, dús, formás melleit. Nem nézett ki kihívóan mégis felhívta magára a figyelmet. - Téged nem zavar a hosszú nadrág? - kérdezte aztán Marion egy kis szemlélődés után. - Mert itt mindenkin általában rövidnadrág vagy dressz van.

- Nem, nem zavar. Amióta edzem, mindig is hosszút viseltem. Nem tudom mért, de én így szeretem.

- Akkor mehetünk is, nem igaz?

- Igen, akkor nyomás! - mondták, majd elindultak kifelé. Heniko egy táskát is vitt magával, amiben üdítők meg törölközők voltak. Furcsa módon az edzőterem felé menet nem találkoztak senkivel. Marion ezen kicsit el is gondolkodott. Biztos volt benne, hogy mindenki az edzőteremben lesz, ezért már előre felkészült arra, hogyha belépnek, úgy fogják őket bámulni, mint az állatokat az állatkertben. Amikor az ajtóhoz értek, Marion már felkészült mindenre. Henikóra nézett, mielőtt benyitott volna, de ő csak megnyugtatóan bólintott. Marion erre akarva- akaratlan elmosolyodott, majd vett egy nagy levegőt és kinyitotta az ajtót, de amit odabent megpillantott az nem egészen az volt, amire eddig készült.

- Ez... - kezdte Marion.

- ... üres - fejezte be a mondatot a nagylány.

- Ezt nem hiszem el! - kiáltott Marion mérgesen.

- Nyugi... lehet, hogy elmentek ebédelni - próbált szépíteni Heniko. - Biztosan van már annyi az idő.

- Lehet. Dehogy mindenki egyszerre?

- Biztos jó a koszt a menzán - tippelt Heniko.

- Ezt te se gondolod komolyan, ugye? - kérdezte Marion vigyorogva.

- Miért, ne - vigyorgott ő is. - De ez az edzőterem se semmi - mondta, ámulva, amint beljebb lépett és körbenézett. Körülbelül úgy érezte magát, mint egy kisgyerek karácsonykor. Látszott rajta, hogy már alig várja, hogy mindent kipróbálhasson.

- Itt aztán minden van - mondta Marion némi büszkeséggel a hangjában, hiszen a felszerelésért az ő édesapja volt a felelős. - Bár amikor mindenki itt van, nagyobb a nyüzsi.

- Legalább kényelmesen elférünk - nézte a dolog naposabbik oldalát Heniko, mire Marion újra elnevette magát. Hihetetlennek találta, hogy Heniko ennyire vidám volt. Ráadásul ez a jókedv rá is folyton átragadt.

- Na, akkor melegítsünk be vagy valami - tanácsolta Marion. Erre Heniko csak bólintott egyet, majd el is kezdtek bemelegíteni és nyújtani is. Arra nem is gondoltak, hogy van valaki a teremben, aki csak őket figyeli.

- Heniko, te nagyon hajlékony vagy! - képedt el Marion.

- Úgy gondolod? Pedig ha hiszed, ha nem, a hajlékonysággal van a legtöbb gondom. Sokat kell rajta dolgoznom. Naponta több órát. Biztos még a tegnapi nyújtásom eredménye.

- Hát nem látszik - mondta Marion elismerően. - Akkor neki talán ez lenne a gyengesége? Nagyon jól tudja korrigálni ezt a hiányosságát - gondolkodott el magában a kislány. Így nyújtottak és melegíttek egy darabig, amíg mindketten úgy nem érezték, hogy készen vannak a gyakorlásra.

- Te milyen szereken dolgoztál már? - kérdezte kíváncsian a szőkeség.

- Szereken? Hát nézzük... trapézon, kötélen és ugróasztalon is, de általában mindent szeretek kipróbálni. Nálunk ott a cirkusznál a tervezők mindig megleptek valami újdonsággal. Szeretem az extravagáns dolgokat.

- Ugróasztalon is? Nekem az a kedvencem. Tudod, nekem a mamám az ugróasztal sztárja volt. Nagyon tehetséges volt. Remélem én is olyan tehetségessé válok, mint amilyen ő.

- Én biztos vagyok benne. És abban is, hogy a lánya biztosan örökölt abból a tehetségből. Nem igaz? - kérdezte Heniko mosolyogva.

- De örökölt ám. Megmutassam? - kérdezte izgatottan Marion. Nagyon szerette volna bemutatni, mire is képes.

- Persze - mondta Heniko. Több se kellett Marionnak már fel is pattant az asztalra és ugrálni kezdett rajta. Olyan energikusan és vidáman ugrált, hogy Heniko csak ámult. Nem gondolta volna, hogy egy alig tíz éves lány ilyen ügyesen használja majd az asztalt.

- Hát ez nem semmi - mutatott rá Heniko. - Nagyon tehetséges vagy, komolyan mondom.

- Gyere, te is! - mondta és a mellette lévő asztalra mutatott. - Kíváncsi vagyok rád is - mondta mosolyogva.

- Oké - válaszolta Heniko, majd felugrott a másik asztalra. Semmi különöset nem csinált először, de aztán ő is feloldódott. Olyan mutatványokat mutatott be, amitől Marionnak tátva maradt a szája.

- Heniko... a mindenségit. Ez szuper - mondta, miután Heniko újabb gyakorlatot hajtott végre.

- Köszi - mondta, amikor visszaért az asztalra. - Mi lenne, ha csinálnánk közösen valami mutatványt? Valami klasszat. Benne lennél?

- Komolyan mondod? Az nagyszerű lenne - mondta Marion.

- Lássunk is hozzá - Marion pillanatok alatt nagyon izgatott lett. Alig várta, hogy Henikóval csináljanak valami jó kis mutatványt. Lassan elkezdtek ugrálni, közben meg a gyakorlaton gondolkodtak. Ha valamelyiknek eszébe jutott valami, akkor bemutatta.

- Ezt beletehetnénk, mármint ezt a forgást - mondta Heniko Marion egyik ugrásánál.

- Tényleg? Oké, akkor már egy elem meg is van - mondta Marion.

- Mit szólnál, ha így lenne az eleje? - kérdezte, majd elkezdte bemutatni az ő változatát. Az eleje három ugrásból állt, két kicsiből és egy nagyból, amiből rögtön az a fordulat jött, amit Marion csinált, aztán visszaérkezett az asztalra, onnan vett egy nagy lendületet és három szaltót csinált függőlegesen, aminek a végén csinált egy spárgát, aztán olyan forgást, ami nagyon látványos volt. Az egész teste, akár az óramutató forgott körbe. Az asztalra visszaérkezve egy kézzel lökte vissza magát a levegőbe, aztán átugrott a másikra. De oda úgy, hogy nem pattant vissza a levegőbe, hanem megállt rajta, majd csípőjét baloldalra tolta és jobb kezét behúzta a mellkasához, majd egy erőteljes mozdulattal a behúzott kezét, kivágta oldalra, közben a baloldalról a csípőjét a jobboldalra tolta, ezáltal átrakta oda a testsúlyát, majd egyenes háttal kezeit kecsesen oldalra tartva, lecsúszott a földre, ahol jobb térdére térdelt és ráhajtotta a felső testét.

- Íme. Nos? Mit gondolsz? - kérdezte felpillantva.

- Ez nem semmi! - mondta Marion döbbenten. - Ezt most találtad ki? Lemegyek hídba!

- Tudod, imádok rögtönözni, és abból mindig ilyenek születnek. De lehetne még jobb. Például, ha párosan csinálnánk! Mit gondolsz? - kérdezte ő is elég izgatottan.

- Aha, persze. Bár hirtelen el se tudom képzelni ezt párosan - mondta Marion őszintén.

- Na, szóval... az elejét egyszerre kellene csinálni, aztán jön az asztalcsere, na, ott lehetne csinálni egy nagyon szép, látványos, de nehéz dolgot.

- Jaj, mond már! - unszolta a szöszi, aki már égett a kíváncsiságtól.

- Jó, jó, mondom. Szóval, ott meg kellene oldani, hogy nagyon közel legyünk egymáshoz. Ott elkapjuk egymás kezét, majd visszarántjuk a egymást az eredeti helyére.

- De akkor igazából ez nem is helycsere, csak annak indul.

- Igen, most gondoltam ki - gondolkodott még beszéd közben is. - És aztán megcsinálni a végét.

- Nekem tetszik az ötlet, bár jó nehéz.

- Igen, mivel elég nagy erő kell ahhoz, hogy vissza tudjuk rántani egymást. Ez kicsit nehéz lesz.

- Szerintem is. Mert, ha én túl kicsit lököm, akkor nem tudok visszaérni a sajátomra és leesek, de sajnos te is, mert nem lesz lendületed.

- Igen valami hasonló gondok lehetnek majd, de azért nekilátunk?

- Még szép! Próbáljuk meg!

  Képek a szereplőkről: https://www.facebook.com/pg/Edestinielet.1000es1gonddalfuszerezve/photos/?tab=album&album_id=1451820034836393