68.

Stefan hamar megtalálta Henikót, aki már nagyban a kicsiket oktatta. A kis apróságok annyira figyeltek Henikóra, hogy észre sem vették, hogy Stefan is csatlakozott hozzájuk. A férfi leült egy padra és onnan folytatta tovább az óra figyelését. Nagyon tetszett neki a látvány. Heniko a sok kicsi között olyan volt, akár egy gondoskodó édesanya. A gyerekek szinte itták minden szavát, és követték minden mozdulatát. Stefant teljesen lenyűgözte Heniko. Attól függetlenül, hogy csupán egy egyszerű koreográfiát mutatott nekik, mégis teljes odaadással dolgozott.  

- Heniko, te egyszerűen fantasztikus vagy – mondta elismerően, amikor már csak ketten maradtak. – Csodálatos, amit csinálsz. A gyerekek imádnak téged! 

- Köszönöm, Stefan - mondta Heniko hálásan. – Viszont, ha nem baj, Loláék óráján még néző leszel. 

- Biztos ezt szeretnéd? Hidd el, én is értek a gyerekekhez. 

- Abban biztos vagyok, de tudod... - Ám folytatni nem sikerült a mondatot, mert egy alacsony, nagy sebességű valami a nyakába ugrott. Természetesen Lola volt az. 

- Heniko! De jó, hogy itt vagy! 

- Nem sokáig leszek, ha tovább fojtogatsz... – nyögte Heniko, mire Lola azonnal elengedte. Stefan jót mosolygott az egészen, egészen addig, míg Lola ki nem szúrta őt is. 

- Stef! – visította, és most őt használta csimpaszkodónak. 

- Szia, prücsök – köszönt neki mosolyogva. 

- Úgy örülök, hogy te is itt vagy! 

- Jöttem megnézni, hogy milyen ügyesen táncolsz. 

- Tényleg? Akkor nagyon príma leszek!

- Jól van, jól van. Gyere, te kis prímabalerina. Vár rád az az arabeszk, meg a többi gyakorlat – szólt oda neki Heniko mosolyogva, mire Lola egy hatalmas búcsúmosoly után, már ugrált is vissza a lányhoz.  
 
Eközben a színpadnál is elindultak az edzések. Mia kiosztotta a maradék szerepet is, így már csak a felkészülés maradt hátra. Természetesen a társaságnak hamar feltűnt Heniko hiánya. Nélküle általában olyan volt a színpadi lét, mint egy temető. Nem segített a helyzeten Leon jelenléte, akiből szinte áradt a jéghideg aura.  

- Azok a szemek...- gondolkodott, miközben újra felidézte Heniko izzó tekintetét, amit a tegnapi szóváltásuk közben látott. Valójában nem volt nehéz dolga, mivel az a pillantás egészen beleégett az agyába. 

- Nekem feltűnt valami - mondta Yuri hirtelen, miközben a terem egy másik oldalán edzettek Laylával. 

- Micsoda? – kérdezett vissza a szőkeség. 

- Szerintem, Leon nem tudja, mit csináljon... 

- Nem tudja?! Ahhoz képest tegnap remekelt!

- Jó, igen, de valljuk be, Heniko elég durva volt. Őt is meglehet érteni valahol... – Layla erre döbbenten nézett rá. 

- Meg? Hát nekem ez meghaladja a képességeimet. Ezt a viselkedést nem lehet megérteni!

- Szerintem az van, hogy szereti Henikót. 

- Szereti?! Hát nagyon furcsán mutatja ki! 

- Ne aggódj. Én majd a végére járok ennek a dolognak – közölte Yuri határozottan.

- Mi a francot képzeltél, te magadról?! - támadt Henikónak Taylor. A lány már felkészült erre. Tudta, hogy Taylorral lesz a legnehezebb dolga. 

- Nyugi már, Taylor - próbálta nyugtatni Heniko.  

- Nyugi?! Hogy lehetsz annyira hülye, hogy sérülten állsz be ugrabugrálni?! Ekkora idióta nem lehetsz! – Mivel Heniko már körülbelül a huszadik perce hallgatta Taylor fröcsögését, érthető volt, hogy nála is betelt a pohár. 

- Na, jól van. Most már elég legyen! – szólt közbe Heniko erőteljesebben. – Szerinted, volt más választásom? Még így is alig akartál elfogadni, hogy azt hitted semmi bajom. Talán, ha tudod, akkor esetleg nagyobb lett volna az empátiád az irányomba?! Mert valahogy én azt kétlem. Most már vegyél vissza az arcodból, és fogd be a szép kicsi szádat! - Taylor csak pislogott. Nem számított arra, hogy a lány végül így kiosztja majd. 

- Na, pont ezért fogadtalak el – mondta végül vigyorogva. 

- Remek. Örülök, hogy végre tisztáztuk, de persze jobb lett volna ezt fél órával ezelőtt. Stefan? – szólt a férfinak. – Sikerült megismerni nagyjából a többieket, míg én Taylorral vívtam? – Taylor már éppen nyitotta volna a száját, de végül inkább becsukta. 

- Tőlem kezdhetjük.

- Heniko...- szólította meg a lányt a frissen belépő Jake. 

- Mi az, Jake? Valami baj van? - kérdezte Heniko, akinek gyanús volt a fiú nyugtalansága.  

- Nem tudod véletlenül, hogy Alica merre lehet? 

- Alica? Nem, sajnos nem tudom. A bál után kicsit kusza lett minden. Mikor láttátok utoljára? – kérdezte, mire ő is kissé aggódni kezdett. 

-  A bál után még biztosan velünk volt – biztosította őket Taylor. 

- Ne aggódjuk. Lehet, hogy nincs vele semmi baj, csak közbejött neki valami - próbálta nyugtatni a többieket Sue. Heniko bízott benne, hogy Suenak lesz igaza. 

- Remélem, neked van igazad.  

Ugyanebben az időben, a város egy eldugott szegletén lévő épületben, egy lányt tartottak fogságban, az épület pincéjében. Ez ideáig eszméletlen volt, de most kezdett magáhoztérni. Iszonyatosan fájt a feje és sajgott minden porcikája. Fogalma sem volt arról, hogy hol van, arról meg főleg nem, hogy hogyan került ide. Hirtelen aztán közeledő léptek zaját hallotta, majd a frissen jött világosság elvakította a szemeit. 

- Carlos? - kérdezte döbbenten, amint pár pillanattal később felismerte az ajtóban megjelenő férfit.

- Milyen kedves, hogy emlékszel rám, Alica! Komolyan elsírom magam az örömtől. 

- Mégis, hogy kerültem ide? És miért vagyok megkötözve?! – sorjázta a kérdéseket. – Kérlek, segíts! Szabadíts ki!

- Kiszabadítani? – kérdezett vissza meglepetten a férfi. Alica rosszat sejtett. Nem ezt a reakciót várta. – Sajnálom, de nem teszem. Bőven elég volt idehozni és megkötözni téged. 

- Micsoda?!  - hökkent meg a lány. – Te, tetted ezt? Azonnal eressze el! 

- Hogy aztán hanyatt-homlok rohanj Henikóhoz? Bocsi, de nem. Különben is. Mi ez a fene nagy átpártolás? 

- Heniko nem olyan, mint amilyennek gondoltam. Olyanért hibáztattam, amiről semmit sem tehetett. Most pedig engedj, mert ha nem, annak komoly következményei lesznek! – Próbálta fenyegetéssel jobb belátásra bírni a férfit, de természetesen ez is süket fülekre talált.  

- Felesleges ismételgetni magadat. Te, nem mész innen sehová. Még csak az kellene, hogy Heniko megtudja, hogy az a gyógyszer, amit bevesz, valójában méreg. – Alica elsápadt a hallottaktól. 

- Mi? Mérget adtál nekem?! Amikor ideadtad, szó sem volt arról, hogy ez ilyen erős szer!  

- Tudod, azért ez nem is volt rossz taktika – magyarázott Carlos figyelmen kívül hagyva Alicát. - Előadtad neki a nagy bűnbánatot, de végső soron, te okozod majd a vesztét. 

- Az nem. Nem, az nem lehet. Mi... miért teszed ezt? – kérdezte, miközben könnyek kezdtek folyni az arcán. – Carlos, ezt nem teheted! 

- Miért? Minden okom megvan rá. Az a nő megalázott engem. Az a legkevesebb, ha megfizet érte. Sajnos az én kísérletem meghiúsult, de neked hála, kaptam egy második lehetőséget. 

- Te, meg miről beszélsz?

- Te, nem is tudtad? - Nevetet fel. – Ja, persze, nem is tudhatsz róla, bocsánat – kért elnézést színpadias hangon. - Szegény kis Heniko autó balesettet szenvedett. - Alica remegő tekintettel nézett rá, mert világossá vált számára, hogy a férfi terjesen megőrült. Carlos ellenben élvezte a szenvedő lány látványát. Ezért folytatta. - De "szerencsére" semmi baja sem lett. Hallottál, te már ilyet? Mégis milyen csillagzat alatt született, hogy így megúszott egy gázolást? – hitetlenkedett. - Viszont, a jó hír az, hogy mivel, te nem tudtál időben szólni, hogy mit nem kellene tennie, a kívánt hatást így is elérjük. Jó kicsit hosszabb ideig tart, de így is bye bye kis sztár. Most viszont elköszönök. Előre is jóéjszakát – köszönt el aljas röhögéssel. 

- Ne! Ez nem lehet... Heniko. Istenem, ez nem történhet meg...

Eközben az említett már éppen visszaért a színpadhoz. Kicsit hosszúra nyúlt Henikóék számára az otthonban maradás, így nem sok értelmét látták annak, hogy edzeni kezdjenek. 

-  Szóval, mit szólsz hozzá? – kérdezte Heniko, amint ismertette Stefannal az ötletét. 

- Fogalmam sincs, hogy jutnak ilyenek az eszedbe – hüledezett Stefan. 

- Most miért? Szerintem teljesen jó ötlet. Tökéletes ráhangolódás a műsorra.

- Ebben egyet értek, de mindezt már holnapra? Szerintem, ehhez a többieknek is lesz egy két szavuk. Plusz, először talán Kalossal kellene egyeztetned a tervedet. 

- Jaj, Stefan! Legyél már egy kicsit spontánabb! A többiek nem fognak belehalni abba, ha meg kell tanulniuk pár sort. Ami pedig Kalost illeti, majd beszélek vele. 

- És az a speciális kötélpálya... vagy várj, hogyan is nevezted? 

- Hárfának, Stefan hárfának – hitetlenkedet Heniko az égre emelve a tekintetét. – Szerintem, Jean-nek nem jelent problémát, hogy reggelig megvalósítsa nekem. 

- De, Heniko! Az megvan, hogy este hét óra van? Te, komolyan azt várod el tőlük, hogy kezdjenek barkácsolni neked? 

- De hát a műsor érdeke! – érvelt a lány, mire Stefan az egyik kezébe temette az arcát és röhögni kezdett. 

- Nem mindenki képes arra, hogy tartsa veled a lépést - fejtegette. - Tudod, a legtöbben csak emberi lények vagyunk. 

- Még nem döntöttem el, hogy ezt bóknak vegyem-e... 

- Határozottan bók. Tudod mit? Azt mondom, beszéljünk a munkásokkal. Meglátjuk, hogy ők mit mondanak az elképzelésedre. 

- Na, ez a Stefan már sokkal jobban tetszik – vigyorgott elégedetten Heniko. – Amíg én beszélek velük, te kiosztod a többieknek a szövegeket. 

- Ha már a szövegeknél tartunk. Nem volt kicsit pofátlan dolog, hogy Maryvel sokszorosítottad őket? – Heniko szája tátva maradt a vádaskodásra. 

- Emlékezz csak vissza, hogy is volt ez pontosan! – kezdett bele Heniko határozottan. - Ő hallgatta ki, hogy miről beszélünk, és ő ajánlotta fel, hogy megcsinálja. Szóval nem. Nem volt az. Ezen kívül tényleg hatalmas segítség volt, mert ha nem teszi, akkor még nem lennénk sehol sem. 

- Jó, oké. Megadom magam – védekezett Stefan felemelt kezekkel. - Vállalom a kiosztást.

- Tökéletes! Ha megvagy vele, a lakásodnál találkozunk. 

- Mert? – hökkent meg Stefan. 

- Csak nem gondoltad, hogy a tanulás rád nem vonatkozik? – kérdezte Heniko mindentudóan. 

- De hát... 

- Ha időközben profi szintre fejlesztetted az énekelve akrobatizálás művészetét, vedd úgy, hogy nem is szóltam. – Stefan erre mély hallgatásba kezdett, ezért Heniko vigyorogni kezdett, majd elé lépett és szembefordult vele. – Stefan, azt szeretném, hogy tökéletesen meg tudd csinálni a szerepedet. Tudom, hogy nincs még annyi tapasztalatod, így ez kiváló tréning lenne neked is.

- Tudom, igazad van. Az éneklés annyira nem aggaszt. Azzal nem lesz baj. Viszont nem tudom, hogy kellőképpen meg tudom-e osztani majd a figyelmemet. 

- Szerencsére Kalos úgy döntött, hogy inkább előre vesszük fel a számokat. Így valódi éneklés tényleg nem lesz. Viszont tátognunk akkor is kell majd, így sokkal jobb, ha a nehezebbet tanuljuk meg először. Amikor körbe viszed a lapokat, kérlek, add át azt is, hogy én vezetem majd ezt a tréninget. 

- És mi lesz akkor, ha nem készül el a hatalmas hárfád? – kérdezte, a megnevezésre pedig Heniko mosolyogni kezdett. 

- Akkor mást találok ki, de Jean egy isten. Bízom benne, hogy megoldja. – A beszélgetés ezen szakaszán vették észre, hogy a szállásoknál vannak. – Most megyek, meg is keresem, addig kérlek, te meg intézd a többieket. 

- Igenis! Megyek is! – közölte, majd sarkon fordult és a szállások felé indult. 

- Stefan, várj! – szólt utána Heniko. Erre a férfi visszafordult a lányhoz, mire az lendületből megcsókolta. Stefan nagyon meglepődött, ám ezúttal már volt lehetősége, hogy viszonozza is. Amikor elváltak az ajkaik Heniko mosolyogva nézett rá. – Azt hiszem, ezt meg tudom majd szokni – felelte huncut mosollyal. – Akkor hamarosan – köszönt el, majd sarkon fordult és Jean keresésére indult. Stefan vigyorogva nézett utána, és legszívesebben ugrált volna, mint egy kisfiú. 

- Hihetetlen ez a lány... - magyarázta maga elé, de közben levakarhatatlan volt a mosolya. Heniko kérésének megfelelően azonnal a szállásokra ment, hogy kiossza a plusz feladatokat. Sokan nagyon meglepődtek, de amint Stefan gyorsan felvázolta a helyzetet, azonnal fellelkesültek. Különösen Mia, amikor meghallotta. 

- Én tényleg életképtelen lennék Heniko nélkül... - áradozott hosszú percek óta. – Hogyan lehet valakinek ennyi csodálatos ötlete? Ó! Remélem, Jeanék elkészülnek vele holnapra! Szuper lesz gyakorolni rajta. A dalválasztás meg egyenesen szuper. Lucas Grahamnek csodás hangja van. És... annyira jó pasi...

- Mia... - szólít közbe Stefan, de Mia meg sem hallotta. – Mia... Mia... MIA! – emelte fel a hangját, mire Mia végre kapcsolt, hogy kicsit túl lelkessé vált. 

- Hopszi – mondta kínosan nevetgélve, miközben Stefan rosszallóan csóválta a fejét. – A lényeg, hogy ott leszek reggel és kiveszem a részem a munkából. Ha mást nem is, kitalálok valami helyet ennek a hárfának a műsorban is.

- Köszi, Mia. Most megyek. Még van pár ember, akit értesítek. Holnap reggel akkor az edzőteremben találkozunk – köszönt el, azzal már indult is tovább a többi tag lakása felé.

- Hogy mit szeretnél?! – kérdezte egy munkás, aki Jean jobb keze volt. – Ugye most csak viccelsz?  

- Hát igazából nem – mondta Heniko, miközben tördelni kezdte a kezeit. – Nagyon szeretném, ha megcsinálnátok. 

- Csakhogy jól értem-e. Te azt várod tőlünk, hogy egyetlen éjszaka alatt építsünk fel egy olyan állványzatot, amire legalább huszonnégy kötelet lehet felerősíteni – kezdett bele, miközben az ujjain számolni kezdte Heniko igényeit. - Kibírja, hogy legalább húszan vannak rajta. Van alatta védőháló és két feljutási lehetőség. Kihagytam valamit a felsorolásból?     

- Nem. Pontosan megjegyezett mindent – mondta Heniko komolyan, mire a férfi majdnem idegrohamot kapott.  

- Te, most szórakozol velem?! – förmedt a lányra, mire Jean egyből nyugalomra intette őt. 

- Nyugalom, Randel. 

- Hogy nyugodnék le, Jean? Hallottad, hogy mit vár el tőlünk ez a lány?! 

- Hallottam – felelte a férfi nyugodt hangon, majd Henikóhoz fordult. – Kalos tud róla? – Heniko egy pillanatra elgondolkodott, hogy hazudik, de végül elmondta az igazat. Randel persze újfent kiakadt.

- És Kalos még csak nem is tud róla! – hitetlenkedett eltúlzott gesztusokkal. Jean nem szólt, csak Henikót figyelte, aki szintén nem szólt semmit sem. Nagyjából öt perc környéke telhetett el így, végül Jean szólalt meg újra. 

- Megcsináljuk – mondta, mire Randel és Heniko is egyszerre szólaltak meg.

- Mi?! 

- Megcsináljuk – ismételte, mire Heniko arca felragyogott. Randel arca inkább az ellenkező irányba mozdult.
 
- Jean! Megörültél? Mit fog szólni hozzá Kalos?! 

- Szerintem ő csak örül neki, ha jó lesz az előadás. Ha a jó előadáshoz pedig az kell, hogy ezen a szerkezeten edzenek, akkor nem is kérdés, hogy mi a feladatunk. – Randel leesett állal meredt maga elé, Heniko pedig örömében Jean nyakába ugrott.

- Köszönöm, Jean! Nagyon szépen köszönöm! 

- Igazán nincs mit – felelte, mikor Heniko távolabb lépett. – Pontosan tudom, mi az elképzelésed. Reggelre összehozzuk neked. 

- Ezért a nagy szívességért az a minimum, hogy segítek nektek a kivitelezésben – közölte a lány határozottan. – Bármire képes vagyok, csak mondjátok el, hogy mit...

- Nem, Heniko – szakította félbe Jean. – A te dolgod, nem az építkezés, hanem a használtat. Most menj, és pihend ki magad. A hárfa reggel nyolcra már használható állapotban lesz. 

- Jean... - mondta Heniko hálás mosollyal. – Te, vagy a csúcs! 

- Neked teljesen elment az eszed, Jean – közölte vele Randel kertelés nélkül. 

- Randel. Te is tudod, hogy mindig készen kell állnunk, ha szükség van ránk. Az utóbbi időben amúgy is nagy volt a kiesés. A karbantartáson kívül más dolgunk nem is volt. Emellett, ha a Kaledo sztár új szerkezetre vágyik, a mi dolgunk ennek a megvalósítása. 

- Jó, de akkor is...

- Erre nincs időnk. Ketyeg az óra – szólt közbe. – Szólj a fiúknak! Én addig felvázolom a terveket – utasította, mire Randel beletörődve sóhajtott.  

- Intézkedem – Eközben Heniko szinte repülve érkezett meg Stefan lakása elé. Teljesen magán kívül volt a boldogságtól. Alig várta már, hogy holnap legyen és használhassa a hárfát. 

- Hű, a mindenit – reagálta le Stefan, amint kinyitotta az ajtót és megpillantotta a lányt, aki szinte sugárzott az örömtől. – Na, ne... sikerült elintézned?

- Aha – mondta, miközben betáncolt az ajtón Stefan mellett. – Megcsinálják nekem. 

- Csodálkoztam volna, ha nem sikerül meggyőzöd őket – felelte mosolyogva, miközben becsukta az ajtót. 

- Éppen ezért, fel kell készülnünk holnapra! – közölte Heniko határozottan. – Addig nem alszunk, amíg nem tudod tökéletesen a dalt.

- Te jó Isten! - nevetett fel Stefan. – Nem dolgoztattál már eleget így is? 

- Stefan, ha velem akarsz lenni, lépést kell tartanod velem – ismertette a tényállást a lány, mire Stefan is elkomolyodott. 

- Mindent el fogok követni azért, hogy ne maradjak le – mondta, majd a lányhoz lépett és megfogta a kezeit. – Persze, nem bánnám, ha mindig foghatnám a kezedet, hogy biztosan a nyomodban maradhassak – tette hozzá, miközben mélyen a másik szemeibe nézett. 

- Ezek a kezek mindig itt lesznek neked – biztosította a lány. – Ezek a kezek fognak segíteni neked abban, hogy a színpad legjobb férfi artistája legyél. – Stefant annyira meghatották ezek a szavak, hogy legszívesebben megcsókolta volna a lányt, ő azonban a szájára tette az ujját. – De most tanulni fogunk. – Ezután több órán át csak a szövegtanulással és az énekléssel foglalkoztak. Heniko szerette volna, hogyha Stefannak az ének olyan lenne, mintha csak levegőt venne. Tudta, hogy a férfinak inkább a kötél jelent majd igazi kihívást, így szerette volna, ha az éneklés már nem jelent neki gondot. Szerencséje volt. Stefan nagyon gyorsan tanult, és egészen jó hangja volt. Heniko biztos volt benne, hogy tökéletes lesz majd a király szerepére. 

Másnap reggel az egész szállás a „7 years" című daltól volt hangos. Mindenki azt dúdolta és alig várták, hogy részt vegyenek Heniko különleges edzésén. Az ebédlőbe lépve Miriam és Leon is csodálkozott a hangulaton. Ők nem értesültek Heniko tervéről, hiszen egyikük sem töltötte az éjszakát a színpadon. Miriam nagy bánatára azonban nem együtt voltak. Hiszen míg ő a hotelben, addig Leon a saját villájában maradt. A férfinak időre volt szüksége, hogy újra magára találjon, és ehhez arra volt szüksége, hogy egyedül legyen. Az viszont már egy másik része a dolognak, hogy egy éjszaka leforgása alatt ez egyértelműen nem sikerült neki.   

- Mégis mi baja van ezeknek? – tanakodott, aztán azonnal Henikót kezdte keresni a tekintetével. Ám hamar fel kellett fedeznie, hogy sem ő, sem pedig Stefan nem volt odabent. 

- Jól van, srácok! – szólalt meg Mia hangosan. – Mindjárt kilenc óra van. Lassan itt lenne az ideje, hogy az edzőterembe menjünk és elkezdjük a próbát. 

- És Heniko? – kérdezte Anna, majd jobban körbenézett. – Sőt, Stefant sem látom. Ők nem jönnek?

- Gondolom, hamarosan jönnek ők is. Végtére is Heniko edzésével kezdünk ma. Mindenki megtanulta a saját részét? – kérdezte, miközben a Leon-Miriam páros továbbra is értetlenül állt az események előtt. 

- Elmondaná valaki, mégis mi folyik itt? – tette fel a Leont is foglalkoztató kérdést Miriam. 

- Miriam, te Leonnal gyakorolsz – ismertette vele a helyezettet Mia. – Gyakoroljátok át a közös jeleneteiteket. 

- Jól van. Akkor a nagy gyakorlót lefoglaljuk kettőnknek - felelte kivételesen emberséges stílusban. 

- Hogy azt? – szólt közbe az éppen belépő Ken. – Azt nagyon kétlem. 

- Merthogy? – kérdezte Miriam döbbenten, mire Miában azonnal felelevenedtek Stefan tegnap esti szavai. 

- Csak nem?! – kiáltotta hangosan. – Jeanék megcsinálták Heniko hárfáját?!

- Meg bizony. Heniko éppen most járatja be Stefannal - ismertette a helyzetet Ken. 

- Azonnal látnom kell! – közölte, és már pattant is fel az asztaltól. 

- De Mia! A reggelid! – szólt neki Rosetta.

- Kit érdekel most ilyen apróság! – hadarta, miközben szinte ledobta a tálcáját a tartóra. – Hát nem érted? Megvan a hárfa! – magyarázta, majd szinte kirohant. 

- Ti, értitek mi volt ez? – kérdezte May.

- Nos, szerintem menjünk utána, és akkor majd okosabbak leszünk – tanácsolta Anna, amivel mindenki egyetértet. Leont nagyon felcsigázta, hogy mégis miről lehet szó, és ő is elindult.

- Leon, hová mész? Leon! – kiáltott utána Miriam, de nem volt hatása, így kénytelen volt a férfi után menni. A csapat szinte egy emberként ért a gyakorlóterem ajtajához. Bentről hallani lehetett, a már mindenki által jól ismert dallamokat.   

- Most úgy, hogy csak rám figyelsz – hallatszott odabentről. – Semmi más nem létezik a számodra csak én. 

- Ezzel nem lesz probléma – érkezett a válasz nevetve. A többiek ezután léptek be az ajtón. Azonnal megpillantották a Jeanék által megépített szerkezetet. A nevéhez hasonlóan valóban hárfára hasonlított, annyi különbséggel, hogy az oldalai téglalap alakúak voltak. Heniko elképzelésének megfelelően huszonnégy kifeszített kötélből állt, amik egymástól, nagyjából ötven centiméterre voltak felszerelve. Az öt méter magas építmény alatt kifeszített biztonsági háló díszelgett.  

- „Egyszer, hét évesen az anyám azt mondta nekem, szerezz magadnak barátokat, vagy magányos leszel. Egyszer, amikor hét éves voltam" – csendült fel Heniko hangja Lucas Graham számára. Hangja nagyon tisztán csengett a hatalmas teremben. Éneklés közben természetesen ügyesen táncolt a köteleken, Stefan pedig követte őt. Már azóta itt voltak, amióta Jean értesítette őket, hogy elkészült a remekmű. Természetesen Heniko amint hallott a dologról, azonnal ki akarta próbálni. Így már nagyjából egy órája csak gyakoroltak. 

- Te jó ég... - suttogott Mia. – Milyen menő!

- „Egy nagy-nagy világban, azt hittük nagyobbak vagyunk. Egymás határait feszegettük, gyorsabban tanultunk. Tizenegy évesen dohányzás és részegség, nem voltunk gazdagok, így nem tudtuk ezt csinálni. Egyszer, tizenegy évesen apám azt mondta nekem, szerezz magadnak feleséget, vagy magányos leszel. egyszer, mikor tizenegy éves voltam..." – A többiek teljesen átszellemülve figyelték Henikót és Stefant. Sokak eddig nem gondolták, hogy Stefan ennyire ügyes, de tökéletes partnere tudott lenni Henikónak. A dal első felében inkább csak a tánccal foglalkozott, de aztán elérkezett a dalnak azon részei is, ahol duettezni kezdett Henikóval. 

- ... „Mindig az volt az álmom, hogy hasonlítsak apára, ezért dalokat kezdetem írni, történeteket. Valamit a dicsőségről, mindig unalmasnak tűnt, mert csak azokat szerettem, akik valaha ismertek." – Ezután újra Heniko énekelt két sort, de aztán Stefannak kellett bizonyítania, hogy megy neki egyszerre a tánc Henikóval, a hárfa használata, valamint az éneklés. 

- „Csak a céljaim láttam, nem hittem a kudarcban, mert tudom, a legkisebb hang is lehet a legerősebb. Voltak barátaim, akikkel együtt lógtunk, és ha nem találkozunk, mielőtt elmegyek, remélem, majd találkozunk." – Leon, ha akarta, ha nem, kénytelen volt belátni, hogy Stefan nem volt az a béna kis senkiházi, akinek gondolta. Sokkal dinamikusabban és precízebben dolgozott, mint ahogy ezt eddig látta tőle. Persze az ok nyilvánvaló volt. Leon pontosan tudta, hogy Stefan mindent csak Henikónak köszönhet. Amikor a dal végére értek, a csapat hatalmas tapssal jutalmazta őket. Henikóék csak ekkor vették észre, hogy nézőközönségük is volt. 

- Ez valami csodálatos volt! – szólalt meg Anna elsőként. 

- Meg kell hagyni, hogy nagyon ügyesek voltatok – értett egyet May is. 

- Köszönöm, srácok – hálálkodott Heniko, miközben leugrott a hálóba, azután pedig a talajra. – Na, Mia – fordult a lány felé. – Szerinted megfelel bemelegítésnek a darabhoz? 

- Hogy megfelel-e? Ez fantasztikus ötlet! Így tényleg ki lehet gyakorolni az éneklést és a mozgást egyszerre. Már alig várom, hogy nekikezdjünk a próbának – mondta izgatottan. 

- Nos, akár neki is láthatunk – tanácsolta a lány. - Végtére is nem duettnek képzeltem el ezt a számot, hanem egy csapatos gyakorlásnak. – Hirtelen a többiekhez fordult. – Mindenki megtanulta a saját részét?
 
- Persze, Heniko! – válaszolták Miáéhoz hasonló lelkesedéssel. 

- Hát, akkor vágjunk is bele! 

- Azért azzal várjunk még egy pillanatot – hallatszott fel egy kissé ideges hang az ajtó felöl. – Még előtte lenne egy-két szavam Henikóhoz! - Heniko arcán egy leplezetlen fintorgás futott végig. Pontosan tudta, hogy most egy alapos fejmosásban lesz része.

- Főnök – kezdte Heniko bátran -, miről lenne szó? – Próbált a helyzethez képest nyugodt maradni, ami ebben az esetben csak olaj volt a tűzre. 

- Megtudhatnám, hogy mióta lettél te, a színpad igazgatója? – érdeklődött villámló szemekkel.

- Ha emlékezetem nem csal, még nem nevezett ki erre a posztra... - gondolkodott hangosan, ami szintén nem volt jó ötlet. 

- Heniko! – kiáltott fel, mire az említett összerezzent, és nem ő volt az egyetlen, aki hasonlóan reagált.

- Jól van már! Bocsánatot kérek. Igaz, ami igaz, hogy nem lett volna jogom utasítani Jeant, hogy...

- Ahogy mondod! – mutatott rá Kalos továbbra is paprikás hangulatban. – Neked nincs beleszólásod a díszletesek munkájába! Arra meg pláne nincs felhatalmazásod, hogy engem megkerülve szervezkedj. 

- Főnök, nem volt ilyen szándékom. Ezt ön is nagyon jól tudja!

- Így is nagy a mozgástered, de bizonyos határok még rád is vonatkoznak. Az lett volna a minimum, hogy előtte tájékoztatsz. 

- Én meg is tettem volna... - De Heniko újfent nem tudta befejezni a mondatot, mert Kalos újra beleszólt. 

 - Igen! Éppen az a probléma! Hogy csak tetted volna! – Heniko nem akarta mindenki előtt ismertetni, a mulasztásának az okát, de Kalos nem hagyott neki más választást. 

- Nem tudtalak értesíteni, mivel nem voltál a színpadon. Ha  jól tudom, éppen randevúztál. – A kijelentést síri csend követte. Kalos szemei hatalmasra kerekedtek, és a vörösség most nem a harag, sokkal inkább a zavar miatt öntötte el. – Önállósítottam magam, igen. De biztos voltam benne, hogy amúgy is az engedélyedet adnád rá. A többieknek nagy segítség lenne, ha ezen gyakorolhatnának, így...

- Elég lesz – szakította félbe a férfi, aki már régen megbánta, hogy ennyire felhúzta magát. – Szóval mi a terved ezzel a szerkezettel? – váltott témát élesen. Heniko azonnal felfogta, szavainak a jelentését. Azon kívül, hogy szó szerint is értette, egyúttal bocsánatkérést is tartalmazott. 

- A lényege az, hogy így gyakoroljuk ki az éneklést extrém körülmények között – ecsetelte Heniko. – Tudom, hogy minden számot előre felveszünk, de a playback így sem könnyű feladat. Ezért gondoltam, arra, hogy először gyakoroljuk ki a nehezebbet, hogy a könnyebb már ne okozzon problémát. – Kalos némán hallgatta a lány érvelését. Hamar belátta, hogy a lány nagyon előrelátó volt. 

- És mennyire működik a gyakorlatban? 

- Stefannal már egy órája próbálgatjuk. Ha szeretnéd, máris megmutatjuk – ajánlotta fel a lány. 

- Rendben van. Legyen így – egyezett bele. Ám, mielőtt a lány felmászhatott volna, újra megszólalt. – Viszont csak Stefant akarom látni – közölte, mire Heniko döbbenten fordult vissza hozzá. Stefan is meglepődött Kalos szavain. 

- De... miért?! – adott hangot döbbenetének a lány. 

- Azért, mert a te képességeidet nem kell bizonyítani. Az építményt sem magadnak készítetted, ha jól gondolom. Látni akarom, hogy milyen hatásos a gyakorlatban, egy olyan előadónál, akinek nincs tapasztalata abban, mint neked. – Heniko továbbra is értetlenül nézett Kalosra. Egyelőre még nem tudta kifürkészni Kalos szándékát. 

- Ne aggódj, Heniko – szólalt meg Stefan, aki még mindig a hárfán állt. – Szívesen bemutatom Kalosnak, hogy eddig mit tanultam. 

- De, Stefan... 

- Jó tanárom volt. Nincs okom aggódni – mondta vigyorogva, mire Heniko hitetlenkedve rázta meg a fejét a nyilvánvaló bók hallatán. – Kérlek, indítsd a zenei alapot. 

- Hát jó – válaszolt a lány, de egyértelműen látszott rajta, hogy nincs ínyére, hogy ő kimarad a produkcióból. 

- Srácok, figyeljetek ti is! – szólt a többiekhez Stefan, miközben Heniko elindította a zenét. Kalos kicsit meglepődött Stefan kijelentésén, de nem különösebben foglalkozott vele. Időközben ő szép lassan lépkedni kezdett a köteleken. 

- „Egyszer hét évesen anyám azt mondta nekem" – énekelte, miközben olyan természetesen mozgott, mintha sima talajon járt volna. - „Szerezz magadnak barátokat, vagy magányos leszel. Egyszer, mikor hét éves voltam." - Kalos, Mia és Caty triója meglepődve fogadták, hogy Stefan milyen ügyes. Nem gondolták volna, hogy csupán egy óra alatt ilyen sokat haladtak. Persze azt ők nem sejthették, hogy Stefannak azért volt ennyire könnyű dolga, mert a teljes estét arra használta, hogy tökéletesítse a dalt. Amikor az utolsó szó elhagyta a száját, azután egy pillanatnyi zenei betét következett. Ezt kihasználva Stefan jelentőségteljesen Annára pillantott, aki egyből megértette a célzást. 

- „Egy nagy-nagy világban, azt hittük nagyobbak vagyunk" – vette át az éneklést Anna, mire Kalos meglepve kapta oda a fejét. Anna erre eléggé zavarba jött, de nem hagyta abba. 

- „Egymás határait feszegettük, gyorsabban tanultunk" – folytatta Yuri, amint Anna befejezte. Rajta látszott, hogy egyáltalán nem zavarja a figyelem. 

- „Tizenegy évesen dohányzás és részegség." - Ezúttal Laylán volt a sor.
 
- „Nem voltunk gazdagok, így nem tudtuk ezt csinálni" – vette vissza a szót Stefan, aki kiválóan érezte magát a hárfán. 

- „Egyszer, tizenegy évesen apám azt mondta nekem" – engedte ki a hangját May, miközben ő már táncolni kezdett, igaz, egyelőre még csak egyhelyben. 

- „Szerezz magadnak feleséget, vagy magányos leszel" – dalolta Shep is, aki eddig még csak háttértáncosként dolgozott Henikóval, most viszont megmutathatta ezt az oldalát is.

- „Egyszer, mikor tizenegy éves voltam" – csengett Sarah hangja is. Amint kiénekelte az utolsó szót, ő és mindenki, aki már énekelt, elindult a hárfa felé. Heniko majd elalélt a boldogságtól, hogy társai megvalósítsák azt, amit ő eddig csak a fantáziájában látott. 

- „Mindig az volt az álmom, hogy hasonlítsak apára" – kezdett énekelni Heniko egy másik táncosa is. Oscar volt az. 

- „Ezért dalokat kezdtem írni, történeteket" – trillázta Rosetta. 

- „Valamit a dicsőségről. Mindig unalmasnak tűnt, mert csak azokat szerettem, akik valaha ismertek" – tért vissza az éneklés joga Stefanhoz. Kalos egészen le volt döbbenve azon, ami elkezdett kibontakozni a szemei előtt. Yuri, Anna, May, Layla és Shep már felugrottak Stefan mellé a hárfára. Mindannyian egyéni és különböző páros gyakorlatot mutattak be, miközben a shownak még koránt sem volt vége. 

- „Egyszer, húsz évesen elmondták a történetem..." – Egy újabb énekes lépett be a csapatba, ezúttal Hanna személyében, s miközben ő, James és Barbara is elénekelték a maguk sorát, ők is csatlakoztak a hárfán gyakorlatozókhoz. 

- „Csak a céljaim láttam, nem hittem a kudarcban" – került a szó újra Annához, aki a hárfán ugrálva sokkal szívesebben rezegtette meg a hangszálait. 

- „Mert tudom, a legkisebb hang is lehet a legerősebb." – Újra Stenfanon volt a sor. Azzal, hogy hozzá mindig visszatért a dal, egyértelműen összefogta az egész mutatványt. Időközben az összes előadó, aki már énekelt a hárfán volt. Jeanék építménye remekelt. Tökéletesen megállta a helyét a gyakorlatban. 

- „Voltak barátaim, akikkel együtt lógtunk. És ha nem találkozunk, mielőtt elmegyek, remélem, majd találkozunk. Egyszer, húsz évesen elmondták a történetem. Mindenről írtam, amit magam előtt láttam. Egyszer, mikor húsz éves voltam" – énekelte mondatonként May, Yuri, Charlotte, Stefan és Julie. Pár percig még felváltva énekelték a sorokat, ám aztán eljött a pillanat, amikor egyszerre énekeltek fel. Fantasztikus hatása volt annak, ahogy egyszerre kezdtek énekelni. Mintha az egész gyakorló terem megtelt volna élettel. Aztán Stefan egy újabb zenei betét közben jelentőségteljesen Henikóra mutatott. Henikónak hatalmas mosoly jelent meg az arcán. Pontosan tudta, hogy mit jelent ez a gesztus, így a következő ének résznél már az ő hangja visszhangzott.

- "Egyszer, hét évesen anyám azt mondta nekem" – énekelte, miközben szép lassan Stefanékhoz sétált. A férfi egyből letérdelt a hárfa egyik szélénél és lefelé nyújtotta a kezét, hogy felsegítse a lányt. 

- „Szerezz magadnak barátokat, vagy magányos leszel" - énekelte most Stefan, miközben Heniko a hálóba ugrott aztán fel, hogy elérje a kezét. 

- „Egyszer, mikor hét éves voltam" – vette át az éneklés jogát Yuri, közben Stefan felhúzta magukhoz Henikót is, aki boldogan énekelte el az utolsó sort: 

- „Egyszer, mikor hét éves voltam..." - Amikor a dallam is elhallgatott, a nem olyan régen csatlakozott építők, más táncosok hatalmas tapssal jutalmazták a rögtönzött műsort. Kalos is elégedetten szemlélődött szemüvege mögött. Pontosan tudta, hogy Heniko már azzal képes volt hatalmas erőket mozgósítani, hogy egyszerűen csak jelen volt. Kiváló példa volt erre ez a semmiből jött mutatvány. Hiába tűnt úgy, hogy Stefan mozgatja a szálakat, valójában mindenki Henikónak dolgozott. 

- Azt hiszem, ez működni fog! – vigyorgott Caty, majd Miára pillantott. Ekkor vette észre, hogy Miát már sokkal korábban elvesztette. Ő teljesen beleélte magát a többiek produkciójába. Miriam és Leon ellenben teljesen érdektelenek maradtak, legalábbis a felszínen. Miriam újra lángolt a dühtől. Most újra szembesülhetett azzal, hogy nem elég, hogy a lány önmagában is tehetséges volt, még a többiek is mélyen tisztelték őt. Leonban vegyes érzelmek hadakoztak. Míg egyik fele ámult Heniko képességein, addig másik fele majd belepusztult a féltékenységbe. Számára az, hogy végig kellett néznie a lány és Stefan duettjét, felért egy fizikai kínzással, ám nem tehetett ellene semmit. Életében először a mindig határozott, ösztöneit követő férfi tehetetlen volt. Hiszen míg a régi, Miriamet szerető, ígéretet tett énje az egyik irányba cibálta, addig a másik, Henikót mélyen szerető énje a másikba. Tisztában volt vele, hogy Heniko csalódott benne, és megveti. Tudta, hogy nagy eséllyel soha nem nyerhet tőle bocsánatot. Éppen ezért a helyes döntés az, ha visszatér abba az életébe, ami Heniko előtt volt. A probléma csak az volt, hogy Leonnak már fogalma sem volt arról, hogy milyen is az. Mert olyan égő, szerető szenvedélyt még sosem tapasztalt az életben, mint Henikóval. 

A délelőtt legnagyobb részében a csapat nagy része a hárfán gyakorolt. Ellenben Leon és Miriam a trapézokon igyekeztek összerakni a koreográfiájukat. Nem dolgoztak rosszul, viszont Caty egyáltalán nem volt elégedett. Miriam személyisége nehezen adta vissza azt az odaadó hercegnőt, akit Mia megalkotott. Elégedetlensége pedig tovább fokozódott, amikor Leon helyett Henikót kérte meg a Miriammel való közös munkára. 

- Nem igazán azt látom, amit látni akarok... - dünnyögte Caty az orra alatt. 

- Hát... nincs meg az az összhang, ami ehhez kellene – érett egyet Mia is. 

- Nem akarlak elkeseríteni titeket lányok, de szerintem nem is lesz meg – mondta nekik Anna csendesen. - Én tökéletesen megértem Henikót. Nem szívesen dolgoznék egy olyan nővel, aki konkrétan kitúrt a saját életemből. Ráadásul, ha ez még nem is lenne elég, itt van az is, hogy a képességeik sem mozognak egy szinten. Heniko sokkal professzionálisabban dolgozik, mint Miriam.

- Ebben igazad van, Anna – helyeselt Caty. – Viszont, míg Miriamnél nem kritérium, addig Henikótól elvárhatjuk, hogy viselkedjen annyira profin, hogy lenyelje ezt a békát - tette hozzá, amint meglátta, hogy Miriam újra a védőhálóban landolt. Heniko elméjében persze ugyanez a jelenet háló nélkül zajlott. Ő is tisztában volt vele, hogy így nem jutnak egyről a kettőre. 

- Vajon mikor jut eszébe, hogy megcsillogtassa azt a hatalmas tehetséget, amit eddig emlegetett? – tűnődött magában. – Valamit ki kell találnom, hogy menjen a közös munka, különben búcsút mondhatunk a darabnak. 

- Miriam, kelj fel és mássz vissza – utasította Caty ellentmondást nem tűrő hangon. 

- Nem kell beszólni! – szólt vissza dühösen. – Jól tudom, hogy mi a dolgom. Ti inkább a műsorral foglalkozzatok, ahelyett, hogy nekem parancsolgattok! – osztotta ki őket, minek hallatán igen magasra szökött Caty szépen ívelt szemöldöke. 

- Azt tennénk, de miattad sehogy sem áll össze - jegyezte meg Mia, igaz csak halkabban. A mellette állók mosolyra húzták a szájukat. 

- Sajnálatos, hogy hálóba esett - jegyezte meg Sora, aki most jelent meg Heniko mellet. – Nagyon idegesít a nyavalygása...

- Milyen finoman fogalmaztál... – suttogta vissza Heniko. – De a műsor kedvéért kénytelen leszek elviselni. Nem akarom, hogy ártson a színpad jó hírének. Még egy előadást már tényleg nem mondhatunk le. 

- Annyira sajnálom, hogy nem tudok segíteni valahogy – mondta neki Sora, mire Henikónak eszébe jutott valami. 

- Az még nem olyan biztos – felelte, mire Sora meghökkenve nézett rá. 

- Ezt meg hogy érted? 

- Azt szeretném, ha úgy tennél, mintha a tied lenne Miriam szerepe. 

- A szerepe? Mármint kezdjek el ugrálni a trapézokon? – próbálta Sora megfejteni Heniko észjárását. 

- Ahogy mondod. Talán az segítene nekem, hogy összehozzak valami koreográfiát. Nyilván jobb lenne élő személlyel a trapézok mozgása miatt, de Miriam... - Itt elhallgatott egy pillanatra, hogy megtalálja a jó kifejezést. – Szóval ő alkalmatlan a feladatra. 

- Hihetetlen, hogy a színpad kedvéért még arra is képes vagy, hogy elviseld. Nem biztos, hogy én eltudnám. 

- Biztos vagyok benne, hogy annak idején, te is sokszor tetted félre a büszkeséget a színpad kedvéért – biztosította Heniko, ami mosolygásra késztette Sorát is. 

- Segítek neked, Heniko – mondta most már magabiztosan. - Végre újra a trapézok között lehetek. Egy olyan partnerrel, aki méltó rá. 

- Nos, mehet? - kérdezte Heniko, mire Sora csak bólintott. – Akkor csináljuk! – A kijelentése után Heniko azonnal lengetni kezdte a trapézát. Odalent még nem sejtették, hogy mire készül. 

- Beszélnünk kell – közölte Yuri kertelés nélkül, amint Leonhoz lépett. Leon unottan pillantott rá. Egyáltalán nem akart beszélni Yurival. Sőt, igazából senkivel sem ált szándékában. 

- Mit akarsz? – vetette oda Yurinak nem túl kedves hangsúllyal. 

- A kérdés sokkal inkább az, hogy te mit akarsz? – dobta vissza a kérdést Yuri és ezúttal nem volt semmi humorizálás a szavai mögött. Határozott és komoly volt. - Eddig sem volt veled valami nagy élmény a beszélgetés, de most már egyenesen elviselhetetlen. 

- Ha szerinted annyira az, akkor meg minek erőlteted? 

- Azért, mert érdekelnek a válaszok. Szóval mégis mit akarsz? Miért csinálod ezt?

- Nem hiszem, hogy elszámolással tartoznék neked. Inkább ne üsd az orrod a dolgaimba. 

- Nem is tenném, viszont a dolgaid mindenkire hatással vannak. Tönkreteszed az életedet. Tudsz róla? 

- Te, meg mégis miről beszélsz? – értetlenkedett Leon. - Már mért tenném tönkre? 

- Miért... talán boldog vagy Miriammal? – szegezte neki a kérdést. 

- Igen, az vagyok – válaszolt Leon kertelés nélkül, ám szavai azért nem fedték száz százalékosan a valóságot. Valójában ő maga se tudta, hogy boldog-e, ezért leginkább azon volt, hogy elhitesse magával, hogy igen, az. 

- De nem annyira, mint Henikóval, igaz? – kérdezett újra, ám erre nem jött olyan gyors válasz, mint az előzőre. Sőt. Igazából nem is jött válasz. – Köszönöm. Több kérdésem nincs is – mondta, majd elfordult a másiktól. Azonnal tovább is indult volna, de amint megpillantotta Henikót, aki éppen egy különleges manővert hajtott végre, azonnal megtorpant. Leonnak is feltűnt Yuri viselkedése, ezért ő is arra pillantott. Őt is pillanatok alatt elvarázsolta a látvány, ahogy mindenkit a teremben. Míg a többiek a karakterek kialakításával bajlódtak, Heniko már pontosan tudta mit is akar megmutatni a közönségnek. Sorával fantasztikus mutatványokat hajtott végre - s bár a többiek nem látták Sorát -, mégis lebilincselte őket a gyakorlatok sorozata. 

- Srácok... - suttogta Mia. – Tudom, hogy ez örülten hangzik, de én... én látom Sorát odafent Henikóval. – Persze a valóságban nem látta Sorát, hiába volt amúgy jelen. Viszont, mivel őt eredetileg Sora személye motiválta a hercegnő karakterének kialakításakor, így valóban őt látta Heniko mellett. Miriam csak ekkor vette észre, hogy mindenkit lefoglal Heniko csodálása. Magában újra tombolni kezdett. 

- Hát ez nem lehet igaz! – bosszankodott, miközben gyorsan feltápászkodott. – Ennek mindig szereplési mániája van?! De majd én megmutatom! – Tökélte el magát, azzal felugrott Heniko mellé, és ő is ugrálni kezdett. Heniko számított rá, hogy előbb vagy utóbb Miriam is csatlakozik majd. Tudta, hogy a nő van olyan önérzetes, hogy nem hagyja, hogy csak rá figyeljen a társulat. Miriam bizonyítani akart. Meg akarta mutatni az egész társulatnak, hogy van olyan tehetséges, mint a lány, sőt még tehetségesebb is. A baj ezzel csak az volt, hogy hiába volt meg a szándék, bizonyítani már nem volt képes. Hiába akart Heniko fölé kerekedni, a lány messze felette állt. Könnyendén kezelte Miriam próbálkozását azzal, hogy leutánozta annak minden mozdulatát, viszont míg Miriam kapkodó és összeszedetlen volt, addig Heniko kecses és megfontolt. 

- Heniko, szuper! - álmélkodott Mia.
 
- Tényleg az. Úgy befolyásolja Miriamat, hogy az észre sem veszi – helyeselt Anna is. – Ennek hála pedig olyan, mintha mégis meglenne közöttük az összhang, mégha valójában nincs is. 

- Ez nem lehet igaz – bosszankodott Miriam, miközben idegességét az is fokozta, hogy gyorsan fáradt. – Miért utánoz le?! - A válasz persze erre egyszerűbb volt egy pofonnál. Azért tette, mert megtehette. Vagy azért, mert haladást akart elérni az eddigi káosz helyett. Pár ugrás után aztán befejezték a gyakorlatot. Miriam úgy ugrott le a hálóba, mintha Heniko fegyverrel kényszerítette volna rá. 

- Most komolyan. Minek provokálja Henikót, ha képtelen lépést tartani vele? – tanakodott May, miközben Miáékhoz lépett. 

- Oké, igazad van. De annyi azért szóljon Miriam mellet, hogy Henikóval lépést tartani azért nem annyira egyszerű. Sokkal keményebben hajt, mint bárki itt a színpadnál. Szerintem, Leon sem tesz annyit egy edzésen, mint amennyit Heniko – érvelt Anna. 

- Tényleg, ha már szóba került. Mindjárt ők gyakorolnak majd. Heniko a helyzethez képest könnyen kezelte Miriamet, de félek, Leonnal már nem lesz ennyire könnyű dolga.

- Én sem sejtek sok jót. Heniko gyűlöli Leont. Elképzelésem sincs, hogy dolgoznak majd együtt. 

- Valahogy meg kell pedig oldaniuk. Kettejük páros jelenete az egyik kulcsfontosságú rész a darabban. Hiszen ez az a pillanat, ahol a szegény lányból hercegnő lesz – csatlakozott a beszélgetéshez Mia is.

- Nem tudom, mire számítsak... – tanakodott Caty. - Leon és Heniko. Heniko és Leon. A profizmusuk miatt talán figyelmen kívül hagyják a személyes problémáikat. Ám ugyanakkor az is biztos, hogy nem fogunk olyan elképesztő dolgokat látni, mint amilyeneket már megszoktunk tőlük. – Miközben ők a helyzetet elemezték, addig az említettek már egymással szemben álltak a trapézokon. Ahogyan azt sejteni lehetett, nem kommunikáltak egymással, egymásra sem néztek. Soha nem érintettek, vagy ugrottak ugyanarra a trapézra. 

- Hát ez elég vérszegény... - kommentálta Anna a látottakat, miközben Heniko a kilengő trapéz rúdjáról elrugaszkodott, és forgással repült felfelé. Ez a gyakorlat kicsit hasonlított az angyalok táncában lévő fő manőverre, csupán annyi különbség volt, hogy a felugrás közben az előadónak végig forogni kell. A műben ez jelképezte a hercegnővé válást. Az edzésnek alig nevezhető szenvedésnek végül a megérkező Kenneth úr és Kalos vetett véget. Kalos még akkor otthagyta őket, amikor megbizonyosodott róla, hogy minden rendben van. Mennie kellett, hiszen mindent elő kellett készítenie a zenei producer érkezésére. 

- Szóval elkezdődtek a próbák – konstatálta az öreg Kenneth. Közben Leon és Heniko otthagyták a trapézokat, és csatlakoztak a többiekhez. 

- Igen, Kenneth úr. Lassan, de biztosan haladunk – biztosította Caty. Végülis ez nem állt messze az igazságtól. A motiváció a legtöbbeknél megvolt, csupán a főszereplők összhangja hiányzott. Ez már valóban haladásnak mondható.

- Ezt örömmel hallom – válaszolta elégedetten. - Kalostól értesültem erről az újfajta előadásról. Nagyon felkeltette az érdeklődésemet. 

- Nos, mint ahogy már mondtam – vette át a szót Kalos -, ennek a darabnak kissé musicales beütése lesz. Mivel mi itt a színpadnál még sosem csináltunk hasonlót, így a zenei anyagok elkészítéséhez egy profi segítségét kértem. Amennyire tudom, jelenleg nincs nála jobb a szakmában. Bízom benne, hogy Mr. Stars belőletek is kihozza majd a legjobbat. 

- Elnézést, hogy kicsoda? - szólt közbe Heniko, mindenki legnagyobb meglepetésére. 

- Mi nem volt világos az elhangzottakból? 

- Mr. Stars alatt Miugel Starsra gondolt? 

- Igen, rá. De ez miért is érdekes a számodra? - kérdezte Henikót, akinek az arca igen érdekessé változott Kalos szavaira. 

- Hát nekem annyi - gondolta, s közben kissé behátrált Stefan mögé, amint Stefan és Kalos is igen különös reakciónak tartott. 

- Mi a baj, Heniko? – suttogta a lánynak Stefan értetetlenül.

- Ez egy nagyon hosszú történet. A rövid verzió az, hogy régebben elkezdtem valamit és nem túl elegánsan hagytam abba. 

- Oké, ez világos. Viszont az még nem tiszta, hogy hogy jön a képbe Stars? 

- Hát...- kezdett volna bele, de a frissen belépő fehér öltönyös férfi láttán inkább elhallgatott. 

- Szóval ez lenne a Kaleido Színpad, ahol csodát kellene tennem... – szólalt meglepően vékony hangján, miközben látványosan felmérte a termet. – Hát lesz munkám bőven... - magyarázta kissé arrogáns stílusban, aztán meglátta Saraht. A férfi stílusa azonnal száznyolcvan fokos változást produkált. – Ó! Miss Dupont! – szólította meg mézes-mázas stílusban. – El nem tudom mondani, mennyire örülök a találkozásnak – ecsetelte egy kézcsók után. 

- Részemről a szerencse, Mr. Stars – válaszolta Sarah, majd egy kisebb beszélgetés alakult ki közöttük. Heniko látva ezt a jelenetet, arra gondolt, hogy itt a tökéletes lehetőség arra, hogy észrevétlenül távozzon. Még úgy érezte, ráér az a találkozó Miugellel. Ám, amint elindult az ajtó felé, Miugel egyből felfedezte magának. 

- Hová hová, Heniko Madcap? – kérdezte, mire az említet egy apró szitokszót prüszkölt ki magából. Azután, mintha a világon mi se történt volna, egy bűbájos mosoly kíséretében fordult vissza. 

- Miguel! Hát tényleg, te vagy az? – játszotta meg magát a lány. – Az lehetetlen. Pont olyan jól nézel ki, mint amikor utoljára találkoztunk. Hogy csinálod ezt? Diéta? Sport? Esetleg botox? – Miugel erre felnevetett, minta csak jól szórakozna a lányon, de aztán hamar elszabadultak az indulatai.

- Mégis hogy képzelted azt, hogy csak úgy faképnél hagytál?! – ordított teljes hangerővel. – Van fogalmad róla, hogy milyen slamasztikában hagytál engem?! 

- Először is nyugalom – mondta Heniko, jelzésként a férfi elé tartva a tenyerét. – Tény, hogy fiatalosan nézel ki, de a te korodban, már könnyen elvihet egy szívroham. A szívroham pedig nem játék.

- Én, megfojtalak! – dühöngött tovább vörös arccal. – Biz' Isten, én megteszem! 

- Felesleges a múlton rágódni – hárította Heniko a fenyegetést fél vállról. – Nem kell úgy tenned, mintha meglepetésként ért volna. Jól tudtad, hogy nem fogom otthagyni a cirkuszt a kedvedért. 

- De hát világsztár lehetett volna belőled! – értetlenkedett tovább Miugel. – És helyette mit csinálsz? Na mint? Azzal töltöd az idődet, hogy hinták meg kifeszített madzagok között ugrálsz, mint egy nikkelbolha! - botránkozott teátrálisan. 

- Tökéletes embereknek panaszkodsz. Ők biztos megértenek- célzott a lány arra, hogy konkrétan egy artista csapat előtt szidta a választását. – De ha már itt tartunk, ez az én időm. Szerintem, van jogom hozzá, hogy eldöntsem, mit kezdek vele.

- Elnézést – szólt közbe Kalos, miközben megköszörülte a torkát. – Megtudhatnám, hogy mi folyik itt? 

- Semmi különös, Főnök... - kezdett bele Heniko, de Miugel döbbenten vágott közbe. 

- Hát ezt nem hiszem el! Én annyit kértem, hogy nevezz a főnöködnek. Az én szavamra bezzeg fütyültél, de ezt a porond mestert meg zokszó nélkül így hívod! – Kalos igyekezett mellőzni új titulusát, viszont páran képtelenek voltak nem felröhögni rajta. 

- Akkor ezt gyorsan tisztázzuk. Te, sosem voltál a főnököm – javította ki Heniko. – Volt közös munkánk, azt aláírom, de az közel sem ugyanaz!

- De, a főnököd voltam – erősködött továbbra is Miugel, mire Heniko az égre emelte a tekintetét és fújtatott egy nagyot. 

- Szálljunk már le erről a témáról...

- Heniko, lehet, hogy rosszul gondolom, de énekesnő is voltál? - kérdezte Rosetta kíváncsian.

- Nem, nem voltam – közölte azonnal, mielőtt Miugel megszólalhatott volna.

– Csak mi is kipróbáltuk az Ambróziánál az énekes műsort. 

- Így elpocsékolni a tehetséget... - nyögött fel rosszallóan Miugel. – Világok színpadjain énekelhetne, de helyette a poros porondot választja. – Heniko most inkább lenyelte a megjegyzését. Némasága azonban felbátorította Miugelt. – Viszont, most megint kénytelen leszel velem dolgozni. 

- Dolgozni? – horkant fel Heniko. – Szerintem, a szó, amit kerestél az a kínzás. Örülhetek, ha majd tudok beszélni a felvételek után. 

- Mit gondolsz, Heniko, miért én lettem a legjobb a szakmámban? Azért, mert a legjobbnál nem érem be kevesebbel. 

- Hogyne – felelte Heniko, de érezhető volt a válaszán, hogy nem nyűgözte le Miugel önfényezése. 

- Látom nagyon lelkes vagy. Akkor álljunk neki a munkának. Akár most azonnal! – A többiek jobbára csak kapkodták a fejüket kettejük szóváltásán. - Formában vagy még?

- A napokban volt egy kis rozsdaoldás – vont vállat Heniko, közben a többiek igyekeztek megfejteni az eseményeket. 

- Heniko elég sokoldalú – jegyezte meg Anna félhangosan. 

- Szerintem, nincs olyan dolog a világon, amihez nem ért – értett egyet May is, megjegyzése azonban nem sikerült olyan halkra, mint szerette volna. 

- De van. Képtelen arra, hogy másoknak behódoljon – jegyezte meg Miugel. 

- Feltétlen muszáj belém kötnöd? Mást se csináltál azóta, hogy beléptél. És még csodálkozol, hogy nem tiszteltelek eléggé. Az a te bajod, hogy túl idegesítő és rámenős vagy... - sorjázta Heniko önbizalom rombolóan. Ám meglepő módon mondataival nem azt a hatást érte el, amire számított. 

- Örömmel nyugtázom, hogy nem változtál semmit – közölte vele Miugel elégedetten. 

- Talán kellet volna? – kérdezett vissza a lány felvonva egyik szemöldökét. 

- Amikor elváltak útjaink Ian temetése után, azt hittem, teljesen elveszted önmagadat. 

- Mért vesztettem volna? - mondta alig észrevehető hangszínváltással. – Tény, hogy nehéz időszak volt, de az élet ment tovább.

- Valóban így gondolod? Akkor gondolom semmi akadálya, hogy bemelegítésnek azt a számot énekeld el, amelyiket Ian kért a temetésére. – A többiek ledöbbentek a kegyetlen kérés hallatán, Heniko arca azonban rezzenéstelen maradt. Pontosan tudta, hogy ez is provokáció volt Miugel részéről, így nem adta meg neki a lehetőséget, hogy elérje a célját. Ettől függetlenül nem estek jól neki a szavak. Hiszen az ő elméjébe mélyen beleégett az a nap. Jól emlékezett a mérhetetlen fájdalomra, a hiány szörnyű érzésére. 

- Természetesen nincs - mondta megrendíthetetlen határozottsággal. Miugel meglepődött. Arra számított, hogy a lány majd neki esik, és a legválasztékosabb szitokszavak társaságában küldi majd melegebb éghajlatra. Ám helyette habozás nélkül elfogadta. - Azt gondoltad nem teszem meg, igaz? – kérdezte Heniko látva Miugel arckifejezését. 

- Nem tagadom. Arra számítottam. 

- Pedig tudhatnád, hogy semmitől sem riadok vissza. 

- Azt tudom, de arra is emlékszem, hogy sosem akartad előadni. 

- Persze, hogy nem akartam. Személyes ajándék volt. 

- De most mégis belementél abba, hogy előadod. Hogyhogy? – Heniko erre fáradtan sóhajtott fel. 

- Mert ismerlek. Addig úgysem hagysz békén, amíg meg nem teszem. Ráadásul, ahogy nem is olyan régen mondtad, mennem kell vissza a hintákra ugrálni. Szóval, ne húzzuk tovább az időt. Dolgozzunk.

    Képek a szereplőkről: https://www.facebook.com/pg/Edestinielet.1000es1gonddalfuszerezve/photos/?tab=album&album_id=1451820034836393